A kórházi ablak

Írta: | 2013-12-02
Újabb történetet hoztam Nektek. Ezúttal egy olyat, ami talán kitalált, talán valóban megtörtént. Az viszont biztos, hogy léteznek olyan emberek, mint akiről a történet szól. És amíg vannak ilyen emberek, addig az emberiségbe vetett hitünknek is van létjogosultsága.

*****
Két súlyos beteg férfi feküdt a kórteremben. Egyikük napi egy órára felülhetett, mert ez segítette a folyadék elvezetését a tüdejétől. Ő feküdt a kórterem egyetlen ablaka melletti ágyban. A másik férfinak folyamatosan fekve kellett maradnia.
A két férfi gyakran beszélgetett egymással. Órákat beszéltek feleségeikről, családjaikról, otthonukról, munkájukról, katonai szolgálatukról, amit kórházba kerülésük megszakított.
Minden délután, mikor eljött az idő, hogy az ablak mellett fekvő férfi felülhessen egy órára, folyamatosan mesélt társának arról, amit éppen lát odakint. A másik férfi ezeknek az óráknak élt, mert ilyenkor megnyílt számára a világ és élettel telt meg ő maga is. Ez tartotta benne a lelket.
Az ablak egy szép tóra nézett, melyben kacsák és hattyúk úsztak, kisgyerekek játszottak modell hajóikkal és szerelmespárok sétáltak kéz a kézben a rengeteg színben pompázó virágok között. A távolban a város nagy épületeinek sziluettje rajzolódott ki.
Ahogy az ablak melletti férfi minden részletét leírta az ablakból nyíló látványnak, társa az ágyában fekve lehunyta szemét és elképzelte a csodálatos képet.
Egy meleg délutánon egy díszmenet jött el az ablak alatt az utcán. Az ágyban fekvő férfi ugyan nem hallotta a zenekart és a vidám emberek hangját, de szemeit behunyva elképzelte a jelenetet.
Teltek a hetek, a hónapok. Egyik reggel az ápolónő, ahogy vizet hozott a két férfinak a mosakodáshoz, az ablak mellett fekvő férfit holtan találta. Békésen, álmában érte a halál. Szomorúan értesítette a másik férfit és a kórház személyzetét, akik elvitték a holttestet.
Később, amikor már megfelelőnek látszott az alkalom, a másik férfi megkérdezte, fekhet-e társa helyén, az ablak mellett. A nővér örömmel megágyazott neki ott és segített átfeküdnie az ablak mellé.
Ahogy a nővér magára hagyta, a férfi lassan, fájdalmaival küzdve felkönyökölt egyik oldalára, hogy hosszú idő után először lássa a kinti világ szépségeit. Nehézkesen elfordította fejét az ablak felé, hogy kinézzen az ablakon.
Megdöbbentette, amit látott: az ablak egy csupasz falra nézett.
Amikor a nővér legközelebb bejött a kórterembe, a beteg férfi értetlenül kérdezte tőle, mi késztethette társát arra, hogy olyan csodálatos látnivalókról meséljen.
A nővér így válaszolt: „Ő még a falat sem látta, ugyanis vak volt. Valószínűleg Önt akarta segíteni és biztatni.”
*****
Sokan a saját körülményeik rabjaivá válnak. Saját nehézségeik önzővé és közömbössé teszi őket. Pedig sokszor az, hogy másokkal jót tegyünk, nekünk nem kerül semmibe.  Vannak, akik tudják, hogy amikor valódi értéket adunk, akkor mi magunk is gazdagabbá válunk.
Te ismersz ilyen embert?  És Te magad tettél ma már valamit másokért?
“Nem lehet tökéletes a napod, ha nem tettél valamit
valakiért, aki sosem fogja tudni azt viszonozni neked.”
John Wooden
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásokról!

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Related Post

1 gondolat ehhez az íráshoz: “A kórházi ablak

  1. Mónika

    Köszönöm ezt a mai történetet is. Ismertem ezt a történetet, de ismét elolvasva nagy hatással van rám. Igen, át kell lépnünk saját korlátainkon ahhoz, hogy a másik embert észrevegyük. Annyira el vagyunk magunkkal foglalva, hogy észre sem vesszük azt, hogy egy pici odafigyeléssel és tudatos hozzáállással mennyi napfényt tudunk bevinni a másik ember életébe. Én is próbálom ezt tenni, csak sokszor felül kell kerekednem a saját kis világomon, hogy lépjek a másik ember felé. Ma bejött az irodába egy ismerős, akivel gyakorlatilag nincs sok kapcsolatom. Jött egy érzés, hogy kínáljam meg egy kávéval, bár dolgom volt és nem is volt kedvem kávét főzni. Megkínáltam. Éreztem, hogy fokoznom kellene – tehát megkérdeztem, hogy kér e tejszinhabot rá és fahéjat. Annyira boldog volt, és olyan hálás, hogy elszégyeltem magam azon, hogy mennyire nem akartam és nehezemre esett a kávé elkészítése. Örömét látva annyira boldoggá tett engem is ez az apró cselekedet, hogy megerősödtem abban, hogy figyeljek jobban a másik emberre. Ezek után pedig olvastam ezt a történetet. Köszönet Neked a mindennapi odafigyelésért és várom a mindennapi írásaidat.

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.