Harcoljak vagy búcsúzzak? – a végső kérdés a halál árnyékában

By | 2015-05-04
Harcolj! – mondhatnám röviden, ha ez ilyen egyszerű lenne. Ha gyakran jársz ezen az oldalon, akkor pontosan tudod, hogy itt semmi sem a feladásról szól. Itt újra és újra ahhoz kapsz erőt, hogy folytasd a harcot, állj fel a padlóról, és miután felálltál, másoknak is segíts ebben. Mert teljes meggyőződéssel hiszek benne, hogy aki soha nem adja fel, és a kudarcait felhasználja önmaga fejlesztésére, az sikerre van ítélve. Mindig. És ez nem csak egy könyvből olvasott, jól hangzó, üres szlogen, hanem rengeteg küzdelem, kudarc, padlóról felállás és személyes tapasztalat van mögötte.
De nem mindig rajtad múlik. Van, hogy másért kell harcolnod. Valakiért, aki igazán közel áll hozzád, és akiről nem tudod elképzelni, hogy egy napon már nem lesz többé az életed része. Másért kell harcolnod, de más helyett nem tudsz harcolni. Bármennyire is akarsz, nem tudsz.
És pontosan ez az, ami az egyik legnehezebb, legfájdalmasabb kérdést veti fel egy olyan emberben, akinek a szerette éppen az élet és halál közötti nagyon keskeny határon jár. Talán Te is átélted már. Talán még nem, de valószínűleg egyszer majd át fogod. Mert az élet része a halál is, bármennyire elfogadhatatlannak és igazságtalannak tűnik is ez.
Harcoljak vagy búcsúzzak? Sokszor merült fel ez a kérdés bennem, és azokban is, akikkel egy stroke túlélőkből és szeretteikből álló közösségnek próbálunk az életbe való visszatéréshez segítséget és támogatást nyújtani. Harcoljak vagy búcsúzzak? A kérdés már önmagában kegyetlen – mert olyan dologgal szembesít, amivel soha az életben nem akartál szembenézni: a legmélyebb félelmeiddel. A félelmeddel, hogy teljesen beleéled magad a győzelembe, mégis tragikus vereséget szenvedsz. A félelmeddel, hogy elveszíthetsz valakit, aki nagyon közel áll hozzád. És a félelmeddel, hogy mindez talán miattad következik be. Mert valamit rosszul csináltál, és nincs visszaút.
felelem_utja
>És ez az a pont, ahol elveszíted az irányítást, miközben észre sem veszed, mennyire önző vagy. Igen, ekkor már az ego hangja szól belőled – bármennyire kegyetlennek, vagy akár sértőnek hangzik is ez. Nem baj, sértődj meg, ha úgy döntesz; az én szavaim iránt táplált indulataid nem változtatnak semmit a halál küszöbén álló szeretted helyzetén. Pontosabban de, változtatnak: rontanak rajta, mert tőle lopod el az energiád egy részét. És pontosan ezt teszed akkor is, amikor átadod magadat a félelmekkel teli gondolataidnak.
Félsz, hogy mi lesz most? Félsz, hogy az orvosnak lesz igaza, és nincs esély? Félsz, hogy valamit rosszul csinálsz? Félsz, hogy mindent elveszítesz?
Ez itt mind csak rólad szól. Hol van az az ember, akit annyira szeretsz? Hol vannak az ő érzései, küzdelmei, gondolatai – és egyáltalán az, hogy számára mi a jó? A saját félelmeid, mások tényként kezelt kijelentései és az önmagadnak bebeszélt érvelések elnyomják azt, ami igazán számít. Az egyetlen dolgot, ami valójában számít: a szeretetedet.
Újabb felháborodás: De hiszen én szeretem őt! Persze, tudom, és ez nem is volt kérdés soha. A kérdés csak az, hogy miért hagyod, hogy bármi más elvegyen akár egy kis energiát is a szereteted kifejezésétől. Miért gondolod, hogy egy másik ember véleménye felülírhatja az érzéseidet? Miért engeded, hogy a saját félelmeid fontosabbá váljanak, mint a szereteted?
Azt mondják, nincs esély? Hadd mondják! Kit érdekel, mit mondanak? Mindig van esély. Attól félsz, hogy veszíthetsz? Igazad van, veszíthetsz. Na és? Ahogy egy bölcs mondás tartja: ha megpróbálod, veszíthetsz; de ha meg sem próbálod, már veszítettél. Félsz, hogy hibázol? A legnagyobb hiba az, ha nem teszel semmit, hanem hagyod, hogy a félelmed megbénítson.
Amikor néhány hete elvesztettem édesapámat, rengeteg kérdés jött elő belőlem. Talán követtem el hibákat én is? Biztosan. Talán megnehezítettem a dolgát a távozásnál, mert nem adtam fel a küzdelmet még akkor sem, amikor az orvosok azt mondták, búcsúzzunk? Lehet, hogy így van. Elvesztettem az egyik legfontosabb embert az életemben, és rengeteg kérdés maradt bennem válasz nélkül. Egy valami viszont biztosan nem maradt: bűntudat, hogy nem tettem meg mindent.
Igen, vesztettem. Igen, mondták, hogy ez lesz – készüljek fel és búcsúzzak. De van egy nagyon fontos dolog, ami sem bennük, sem a legtöbb emberben nem tudatosul. Felkészülni valamire és készülni valamire két teljesen különböző dolog. Amikor felkészülsz, akkor tudomásul veszed, hogy amitől félsz, az bekövetkezhet. De amikor készülsz, akkor félelemmel várod, hogy bekövetkezzen.
Én felkészültem, de nem készültem. A búcsúzás nem a felkészülés, hanem a készülés része lett volna. Az utolsó pillanatig harcoltam úgy, hogy tudtam, bármikor vége lehet. Tudtam, de nem fogadtam el. És bár más ember helyett soha nem tudunk harcolni, de egy másik emberért mindig tudunk. És nemcsak tudunk, hanem ha igazán szeretjük őt, akkor mást nem is tehetünk, mint harcolunk.
harcolj
Igen, lehet, hogy el fogod veszíteni őt. De ha csak az ego felől közelítjük meg a kérdést (hiszen úgyis ez az első és legkényelmesebb út, amin emberként járni szoktunk), akkor a saját lelki békédet is csak az szolgálhatja, ha harcolsz, mert így nem cipelsz magaddal egy súlyos terhet egész hátralévő életedben. Annak a terhét, hogy nem tettél meg mindent. De az ego-nál sokkal fontosabb az, hogy ha a szereteted őszinte és igazán erős, akkor nem engedsz semmiféle akadályt, véleményt, kifogást vagy félelmet közétek állni. Csak az számít, hogy most mit tudsz tenni a másik emberért.
Talán úgy érzed, hogy semmit. De ez soha nem igaz. Nemcsak a tetteiddel, de a puszta jelenléteddel, sőt, a gondolataiddal is miden pillanatban támogatod – vagy éppen hátráltatod – őt. Ezért figyelj nagyon a gondolataidra is, mert ami nem látszik, az is ott van és dolgozik – melletted vagy ellened.
Fel kell készülnöd a vereségre (hiszen aki készületlen, az könnyen összeomolhat teljesen), mégsem szabad készülnöd rá, hanem harcolnod kell teljes erődből. És hogy hogyan tudod feloldani önmagadban ezt a kegyetlen és paradox helyzetet? Úgy, hogy nem az eredményre, hanem a folyamatra koncentrálsz. Tudom, hogy milyen nehéz ez – még az élet kis dolgaiban is, de legfőképpen akkor, amikor az eredmény vagy az élet, vagy a halál lesz. Mégis függetlenítened kell magadat az eredménytől, mert annak, akit szeretsz, egyedül az számít, hogy most, a jelen pillanatban mit teszel érte. Mert csak ez a pillanat a Tiéd.

Én az életre szavazok. Mindig. Egy emberről lemondani az egyik legnagyobb bűn, amit ember elkövethet. Olyan bűn, amit nemcsak a másik ember ellen követünk el, hanem önmagunk ellen is.

Harcoljak vagy búcsúzzak?
Én azt mondom, harcolj. Mindig harcolj!
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

5 thoughts on “Harcoljak vagy búcsúzzak? – a végső kérdés a halál árnyékában

  1. Nánási Márta

    Gábor!
    Fájdalmadban részvéttel gondolok Rád: Márta
    A harc tett = cselekedet = szeretet, a legfontosabb.
    A búcsúzás = elfogadás = érzés, érzelem, szükséges.
    Én sem magamtól tudom, tanultam, tanulom.

    Reply
    1. Gábor Post author

      Nagyon köszönöm, Márta!
      Igen, ezeket folyamatosan tanuljuk mindannyian. Illetve csak úgy van értelme, ha tanulunk.
      Köszönöm szépen a kedves szavaidat!

      Reply
  2. Péter

    A harccal a küzdéssel egyetértek. Számomra nem világos, hogyan harcolunk valakiért? Úgy gondolom, hacsaknem orvosok vagyunk, hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy sokat gondolunk a végstádiumos szerettünkre, és ha tehetjük meglátogatjuk, beszélünk hozzá, figyelve arra, hogy ez ne legyen zavaró számára, mert lehet, hogy egyedül szeretne lenni.

    A harcolunk érte végig foggal-körömmel… Ahogy én értem ekkor nem értjük nem hallgatjuk meg azt, akivel dolgunk van, mert egy ponton aki közelít a halálhoz úgy dönt, hogy vége jöhet a következő stádium. Nyilván vannak, akiknek nincs ideje ilyen típusú döntéseket meghozni, de egy szembesülésnyi idejük nekik is van, aztán vagy jön a vég vagy nem. Viszatérve, úgy látom, tiszteletben kell tartanunk a szerettünk döntését. Sokszor az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen létállapotba kerülnek emberek, önző dolognak tartom, visszakényszeríteni valakit egy ilyen helyzetbe. Ilyenkor a legtöbb, amit tehetünk megint csak annyi, amennyit fentebb már írtam.
    Van persze egy másik megközelítése is a halálnak, amivel a cikk írója találkozhatott, amikor a puszta jelenlétünk, szeretetünk visszatudja húzni az egyébként halálra készülőt.
    A fenti megközelítések mindegyikében volt részem.

    Reply
    1. Gábor Post author

      Köszönöm szépen, hogy megírtad a gondolataidat. Teljesen egyetértek azzal, hogy a saját akaratunkat nem kényszeríthetjük a másik emberre. Azzal viszont nem, hogy ha nem vagyunk orvosok, nem tehetünk semmit a másik ember gyógyulásáért. Én úgy gondolom, hogy senkit sem lehet meggyógyítani, mindenki csak önmaga képes meggyógyulni, amiben segítséget tudunk adni. Hozzátartozóként sokszor többet, mint amennyit egy orvos képes, mert az orvos tüneteket tud kezelni, de az okokat nem tudja megszüntetni, hiszen erre mindenki csak önmaga képes.
      Az általad említett végstádium szerintem egy nagyon bizonytalan kifejezés. Sokszor mondanak le az orvosok (és a hozzátartozók is) valakiről, aki képes lenne meggyógyulni. És van, aki meg is gyógyul, minden jóslat ellenére. Ilyenkor csodáról meg véletlenről beszélünk, pedig nem az. Ha viszont a haldokló szerettünk menni akar, akkor valóban nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk a döntését, bármilyen nehéz is. Nekem is volt benne részem sajnos. A harc ilyenkor valóban az, amit Te is írtál és én is, hogy a szeretetünket a lehető legjobban kifejezzük. Nagyon nehéz ezt önzetlenül megtenni, és sokszor még arra is nehéz rájönni, hogy valóban menni akar-e a másik ember.

      Reply
  3. Turzé Edit

    Kedves Gábor, köszönöm hogy megint olyan témáról írtál, ami engem is érint. Én is harcoltam az édesapámért, hosszú éveken keresztül, felvettem a ” boksz kesztyűt ”
    többször megmentettem az életét, de utóljára nem sikerült. Sokszor feltettem én is a kérdést “megtettem-e valójában mindent, a lehető legtöbbet ami az eddig élettapasztalatom alapján lehetséges volt?”. Az írásodat végigolvasva úgy érzem, hogy tényleg a legjobb döntéseket hoztam – habár az ügyvéd ismerősöm szerint – miért éppen abba kórházba vittem miért nem a másikba – . A harcom során többször került életveszélyes állapotban, újraélesztették és a legjobb orvosoknak köszönhetően sikerült újból közöttünk lennie. Sajnos az utólsó harcom során mások hibája miatt nem tudott felépülni, pedig a doktornő azt mondta – Editke a papát szerdán hazaviheti – pénteken került be a kórházba. Egy hétvégén – egyetlen napon nem mentem be – leejtették az ágyról. Ezek után 7 hónapig küzdöttem az életéért. Többet nem tudott felkelni az ágyból. A következő kérdést tettem fel – ki mondja azt, hogy ne keljél fel az ágyból – Azt válaszolta hogy ő – . Megértettem. A családtagjaim engem hibáztattak – hogy-hogy nem tud felkelni? Hogy-hogy nem tornázik? Én még akkor küzdöttem, megpróbáltam gyógyortnásszal, masszőrrel is beszélni. De ő nem akarta. Igazad van mások helyett nem tudunk harcolni. Sajnos amikor az előző években megmentettem, akkor ő is akarta. Nagyon nehéz volt feldolgozni ezt az érzést, de után még rosszabb következett már az édesanyám sem él. Ezeket a sorokat sírva írom tovább, de most már úgy érzem könnyebb lesz. Folytatom tovább az utamat a sikerek felé. Most éppen az elmérgesedett testvéri harag helyreállításán dolgozom. Építem a hidakat. További sok sikert kívánok neked és érdemes tollad fognod és valóban ha” csak egy embernek már segítettél’ megéri .

    Reply

Hozzászólás a(z) Turzé Edit bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.