Tanult tehetetlenség

Írta: | 2015-06-08
Nem megy. Hiába próbálod, nem jutsz előbbre. Pedig ez minden vágyad. Nagyon akarod. Kezdetben még meg is volt minden: a motiváció, az elhatározás, az első sikerélmények, a töretlen kitartás – mostanra mégis szembesülnöd kellett a ténnyel: mindez kevés. A cél túl nagynak bizonyult. És minél jobban erőlködsz, annál erősebben érzed azt, hogy a kudarc terhe lenyom. Minél közelebb szeretnél jutni a célhoz, annál távolabbinak tűnik az.
Nem megy. De miért? Miért nem sikerül? Miért vallasz újra és újra kudarcot? Ennyi küzdelem után miért érzed most mégis tehetetlennek magad? Tudod, miért? Mert megtanultad. Igen, kudarcra lettél nevelve, még ha ez fájdalmasan hangzik is. Azok, akik tényleg szeretnek, a javadat akarták ugyan, mégis szép lassan, ahogy teltek a hónapok, majd az évek, megölték benned azt a gyermeki lelket, aki mer álmodni, mer felfedezni, hallgat a szívére, és még meghallja azt, amit felnőtt korában a rengeteg külső zaj talán örökre elnyom.
De nem az ő hibájuk. Őket is így nevelték. Normálisra. Az elvárásoknak megfelelőre. Pontosan olyanra, mint amilyenek a többiek. Olyanra, aki jó fogaskerékként dolgozik a gépezetben, még akkor is, ha a gépezetnek semmi haszna nincsen. Egy álmok nélküli, biztonságra törekvő, mindenhol és mindenkinek megfelelni vágyó, a kitaposott úton a tömeggel együtt menetelő emberre. Emberre? Ez lenne az ember? Ennyi? Egy sablon lényekből álló tömeg? Ahol mindenki ugyanazt csinálja, mindenki ugyanúgy néz ki, és mindenkinek egy a véleménye arról, hogy melyik úton kell menni?
tehetetlen
Ennyi az ember. Ennyi vagy Te. Hiszen megtanultad, hogy ezek a tények. Igaz? Megtanultad, hogy merre menj, megtanultad, hogy hogyan menj, és még azt is megtanultad, hogy miközben mész, mit gondolj. Mit gondolj önmagadról, mit gondolj másokról, és mit gondolj arról a világról, melyről valójában nagyon keveset tudsz. És én is. De az elsők között tanultuk meg azt, hogy mit ne tegyünk, mi nem lehetséges, és mi az, amire még gondolnunk sem szabad.
Szabadság. Nemzetek hős csatái és az évi két hetes pihenő – a legtöbb ember számára mindössze ennyit jelent ez a szó. Ennyi maradt belőle. Mert aki szenved, az nem szabad. Aki tehetetlennek, erőtlennek és reményvesztettnek érzi magát, annak a szabadság szó már csak egy üres fogalmat takar. Nem több, mint menekülés. Menekülés a problémák, a megfelelési kényszer, és végső soron önmagunk elől. De mindez hiábavaló. Önmagad elől nem fogsz tudni elmenekülni. Soha.
De a megoldást mégsem látod, és ami ennél sokkal rosszabb: már nem is hiszel benne. Egy valamit azonban tudnod kell: a tehetetlenséged egy tanult tulajdonság. Akármilyen furcsán is hangzik, nemcsak képességeket tudunk megtanulni, hanem azok hiányát is. Azt, hogy mi lehetetlen, a természet nem írja elő sehol, csak az ember. És Te megtanultad, mert megtanították neked azok, akik szintén ezt tanulták, és úgy gondolják, hogy amire eddig nem volt példa, arra soha nem is lesz. Ami még nincs, az lehetetlen. De sokszor az is, amire pedig van már példa. És ilyenkor jönnek a magyarázatok. Szerencse. Véletlen. A csillagok együttállása. Vagy meg sem történt, csak Te hiszed azt. A kishitűek mindig mindenre találnak magyarázatot.
Te pedig megtanultad tőlük, mire nem vagy képes. Segítettek neked felállítani a korlátaidat, melyek közé egész életedre bezárod önmagad. Mert ahogy Fodor Ákos nagyszerűen megfogalmazta: „Kapaszkodókat gyártunk s mire eszmélünk: kész is a ketrec.” Amire a gondos és szerető emberek azt hitték, kapaszkodó számodra, éppen az vált saját börtönöd rácsaivá. Amire azt hitték, gyerekkorodban segítség – és akkor talán tényleg annak is tűnt –, az most egy olyan teher, amit egész életeden keresztül cipelsz – ha nem döntesz úgy, hogy leteszed. Ez a tehetetlenség terhe.
Megtanultál tehetetlen lenni, megtanultál hinni abban, hogy van, ami lehetetlen, és megtanultad azt is, hogy az álmaid mindig legyenek kicsik – ha még mersz egyáltalán álmodni. És most, hogy a tanult tehetetlenséged csapájában megrekedve rájöttél, hogy az álmod nagyobb volt nálad, arra készülsz, hogy lejjebb vegyél belőle. Vagy teljesen feladd. Mert ha túl nagy a cél és Te kevés vagy még hozzá, akkor a célt kell lehúzni a saját szintedre, igaz? Ahogy a gepárd is, ha túl lassú, és a gazella elszalad, majd szed bogyót a bokrokról vacsorára…
Rossz lenne a példa? Hiszen ha a gepárd nem éri el a célját, akkor hamar meghal, míg Te attól még, hogy lejjebb adod, nyugodtan élhetsz tovább, nem igaz? Nem igaz. A tested még élhet ugyan egy darabig, de ha lemondtál az álmaidról, a lelked már halott. „Jól van ez így! Majd csak lesz valahogy!” – az ilyen ostoba szavak hallatán Te nem érezted még, hogy nem is egy élő emberrel beszélgetsz, hanem egy múmiával? Persze a múmia ezt nem érzi, hiszen érzései nagy részét is jó mélyre eltemette már. Csak azt érzi, hogy valami nem jó. Pontosabban: semmi se jó.
borton_cella
Hány olyan ember, van, aki hétfőn úgy vánszorog be a munkahelyére, hogy már az jár a fejében, mikor mehet végre haza? És miután hazament, lezuhan a TV elé, megtölti az agyát egy újabb adag szeméttel, közben a hasával ugyanezt teszi, majd elmegy aludni, hogy másnap ugyanezt végigcsinálja.
Íme egy egyszerű tény: ha nem szereted azt, amit munkádként csinálsz, akkor saját magadat rabolod ki életed harmadával. És ha nem szereted a napsütést, nem élvezed az esőt, észre sem veszed a madarak énekét és idegesítenek az emberek, akkor máris az életed újabb harmadától is megszabadítottad önmagad. A maradék pedig az alvás és pihenés, ami az egyensúlyából kibillent ember számára többnyire csak szervezetének kétségbeesett kompenzációs kísérletéről szól.
Aki lemond az álmairól, az nem éli, csak túléli az életet. Aki nem küzd a céljaiért, annak az élete nem több, mint várakozás. De úgy tűnik, valamiért számunkra ez csak az emberek esetében nem abszurd helyzet. Képzeld el, ahogy a lazacok megállnak az úszásban arra várva, hogy a folyó sodrásának iránya megforduljon. Vagy képzeld el, ahogy a gepárd rezignáltan lefekszik a fűbe, és saját sorsán keseregve arra vár, hogy mikor fekszik már elé egy gazella. Majd miután napokig egyetlen gazella sem botlott meg épp előtte, elcsukló hangon felsóhajt: Á, én ehhez túl kevés vagyok!
Az élet nem így működik. Amit még nem értél el, az vagy nem volt igazán fontos számodra, vagy még kevés vagy hozzá. Még. De ez nem azt jelenti, hogy kevésnek is kell maradnod. Nincsen szabály arra, hogy mi lehetséges és mi lehetetlen. Csak a Te fejedben. Ott, ahova gyermekkorodban – és azóta is – folyamatosan bepakolták a fölösleget. Csak akkor még nem tudtad megkülönbözteti a hasznosat a szeméttől, most meg talán már észre sem veszed, hogy szemét is megy be, méghozzá rengeteg.
De ahogy meg tudtad tanulni azt, hogy mire nem vagy képes, azt is meg tudod tanulni, hogy bármire képes vagy, ha igazán akarod. Meg tudod tanulni, hogy az álmaidat soha ne add lejjebb. Meg tudod tanulni, hogy amikor valaki azt mondja Neked, képtelen leszel elérni a céljaidat, az valójában nem rólad szól, hanem róla. Mindezt meg tudod tanulni, ha meg akarod tanulni. Igen, nehéz. Nehéz, mert nagyon hosszú ideje tanulod már a tehetetlenséget. Nehéz, mert folyamatosan csak akadályokba fogsz ütközni, melyeket először külső tényezőknek gondolsz, de egy idő után megérted, hogy valójában a saját korlátaidba ütközöl bele ilyenkor. Azokba a korlátokba, amiket hosszú évek során építettél külső segítséggel. De ha tényleg élni akarsz, és tényleg fontosak számodra az álmaid, akkor semmi nem tarthat vissza – ne legyen épp a saját agyad az, aminek ezt megengeded.
Tanulj és gyakorolj, újra és újra, kudarcról kudarcra lépkedve, mindig kicsit jobban, mindig kicsit okosabban, folyamatosan egyre többet elérve. Tanuld meg újra, hogy nincs lehetetlen. Amikor még egészen kicsi voltál, elhitették veled ezt. Akkor még szuperhősök, télapó és más varázslatos lények jelentették számodra azt, hogy a lehetetlen mégis lehetséges. Aztán amit kaptál, el is vették Tőled. Megtanultad, hogy mindez csak mese. Megtanultad, hogy ne álmodozz, csak maradj csöndben és csináld azt, amit a többiek. Elvették az álmaidat, elvették a hitedet önmagadban, és elvették még a kedvedet is attól, hogy szembe menj az árral.
De egy valamit soha nem lehet elvenni tőled: a döntést, hogy változtass. A döntést, hogy a nagy hangzavarban újra meghalld a saját szíved hangját, és hogy elindulj azon az úton, amire mindig is vágytál, csak soha nem merted megtenni az első lépést. Mert a félelmeid és a megfelelési kényszered mindig erősebbnek bizonyultak. De a szomorú tény az, hogy a halálos ágyadon ez senkit nem fog érdekelni – még Téged sem. Csak az, hogy elmulasztottad a lehetőséget, hogy megvalósítsd az álmaidat, hogy boldog legyél, és hogy valami igazán értékeset adj másoknak is. Elmulasztottad a lehetőséget, hogy élj.
Túl nagy ár ez ahhoz, hogy a kényelmet válaszd. Ha a komfortzónádon belül maradsz, és elhiszed azt, hogy kevés vagy, akkor valóban kevés is maradsz. De ha úgy döntesz, hogy a lehetetlen számodra nem létezik – ahogy nem létezik a vak bringás vagy a 105 éves úszóbajnok számára sem – akkor semmi és senki nem tarthat vissza, hogy megvalósítsd az álmaidat. Soha ne feledd, hogy a tehetetlenséged csak egy tanult tulajdonság. Bármikor elkezdheted újra megtanulni, hogy a „lehetetlen” szónak nincs helye a szótárban. A Tiédben nincs.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Ami még érdekelhet:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásokról!

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

17 gondolat ehhez az íráshoz: “Tanult tehetetlenség

  1. Panka

    És az csak egy dolog, hogy mekkora feladat ezt saját magamban leküzdeni… Az igazi, még fontosabb kihívás számomra az, hogy a 3 gyerekemet már eleve úgy neveljem, hogy elhiggyék, bármire képesek, amit igazán akarnak. Tudom, hogy a személyes példa ereje minden szónoklatnál erősebb, úgyhogy ők nekem is plusz motivációt jelentenek, hogy mindig lépjek az álmaim felé.
    Nagyon érdekes egyébként látnom, hogy túl a szülői felelősségen valamilyen mértékben veleszületett tulajdonság is, hogy egy kicsi ember mennyire hisz magában. Igen, az önbizalom fejleszthető, letörhető, de mégis, különböző mértékű önbizalommal érkezik a világba mindegyik gyerek. Nekem legalábbis van olyan gyerekem, akit kicsi korától bíztatni kell, hogy rajta, menni fog, ne add fel az első kudarc után, (ennek hatására mondjuk nagyon sokat fejlődött is már e téren) és van olyan, akit maximum arra kell felszólítani, hogy a 200. és a 201. próbálkozás között azért ne kapjon már idegrohamot, de rábeszélni fölösleges, lebeszélni meg lehetetlen, hogy megpróbálja 201. alkalommal is a kvázi lehetetlent. Janka lányom, aki 1 évesen egyszer egy egész napig kísérelte megdönteni a statika alapelveit, és egyetlen kockára próbált fölfelé szélesedő piramis-szerű építményt alkotni, fakockából, ami pedig szétcsúszik. Megoldotta… És azóta is ilyen elszántsággal old meg mindent. Mi biztos nem fogjuk letörni… Eddig az óvoda se tette, reméljük az iskola se fogja…
    A legkisebb pedig egy nagyon hasonló helyzetben kell helytálljon pici kora óta, mint amilyenben a stroke-on átesett embereknek kell a felépülés során… Ő egy olyan pakkal érkezett a világba, amilyennel még felnőtt emberek is nehezen küzdenek meg. (Agyvérzést kapott valamikor a születése előtt-közben. :-( Ami lényegesen enyhébb volt, mint egy valódi, felnőtt korban átélt agyvérzés, csakhogy ő a startvonálnál élte ezt át, így rögtön a 0-ról zuhant mínuszba. Tudod Gábor, eleinte hónapokig úgy olvastam az írásaidat, hogy azt éreztem, azt a lendületet, és biztatást kell átadnom valahogy a kislányomnak, ami a soraidból jön. Hiszen ő még nem tudja ilyen módon motiválni magát, azt se tudta szegény, hogy miért nehéz, és miért küzd. Ezt nekem kellett “beletennem” kívülről. És persze rám is rám fért a biztatás, mert nagyon sokszor tűnt kilátástalannak a helyzet. Pedig mindent megoldottunk eddig. :-) Most már emiatt tudok hinni benne, hogy a továbbiakat is meg fogjuk. Van még munka, de minket már nem a tanult tehetetlenség, hanem a tanult tettrekészség vezérel. :-))) ) Rajta amúgy azt látom, a testi korlátait a végletekig próbálja leküzdeni(gondolom nem kell ecsetelnem, hogy ez milyen emberfeletti teljesítmény, ráadásul úgy, hogy ő soha nem is birtokolta ezeket a tudásokat, mégis megszerezte, kb. mínusz 500-ról indulva… ), sikerrel egyébként, hiszen ha mindent később is tanult meg, de már szalad, beszél is, egyelőre szavakban, de talán ezért, mert erre megy el minden energiája, az egyéb feladatokban már nem ilyen kitartó. Ott dühös lesz, földhözvágja, és bizony nem is próbálja meg újból. Legfeljebb ha biztatom… Persze mindig biztatom. :-)

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Teljesen egyetértek Panka, szülőként ezt a szemléletet átadni a gyerekeknek talán a legnagyobb és egyben legszebb feladat. Én is erre fogok törekedni majd, amikor szülő leszek, de Te már jó ideje járod ezt az utat. Ráadásul ezt nem is tudtam Dalmáról… Minden tiszteletem az Tiétek, nagyon kemény harc lehetett nemcsak neki, hanem az egész családnak is. De Ti vagytok az élő példái Arany János szavainak: “Álmokban és szeretetben semmi sem lehetetlen.” :)
      Én úgy érzem (és ezt lehet, hogy nehéz eleinte elfogadni), hogy Dalma stroke-ja ajándék volt neki is és Nektek is. Neki azért, mert keveseknek adatik meg, hogy egyből egy óriási küzdelemmel, győztesként kezdjék az életüket. Biztos vagyok benne, hogy ez meghatározza az egész életét, méghozzá nagyon jó értelemben. Értékelni fog minden jót, amit kap, és tudni fogja, hogy képes legyőzni bármilyen akadályt. És szerintem Nektek is pont ezért volt ajándék az, ami történt. De leginkább azért, mert úgy döntöttetek, hogy nem áldozatok, hanem győztesek lesztek. És ehhez az kellett, hogy a szeretet erősebb legyen a félelemnél.
      Köszönöm szépen, hogy megosztottat ezt, nagyon jó érzés volt olvasni. Gyönyörű példái vagytok a küzdeni akarásnak és a szeretet erejének. :)
      Ja, és egyből tudtam, hogy Janka az, akit nem kell bátorítani, pedig még csak fényképen láttam. :)

      Reply
      1. Panka

        Köszönjük! :-) Idő kellett hozzá, hogy így tudjam látni, de most már én is hálás vagyok a mi történetünkért, úgy, ahogy van, mert tényleg nagyon sokat fejlődtünk általa, mind. Még ha néha nagyon fájdalmas is volt ez, és biztos lesznek is még nehézségeink. De azoknak már egész máshogy fogunk nekifutni, ezzel a hittel, hogy eddig is sikerült, eztán is fog. És nekem tényleg sokat segítettek az írásaid abban, hogy így tudjunk hozzáálni. Nagyon sokan, sokféle módon segítettek nekünk a nehéz pillanatokban – ezért is hálás vagyok – de köztük vagy te is, eddig tudtodon kívül, de azért is éreztem úgy, hogy leírom már egyszer ezt neked, hogy te is tudd, hogy nekünk is segítettél. :-)
        Janka pedig, hát igen, ő az a kislány, akinek a tekintetéből is sugárzik a magával ragadó személyisége. :-) Mondhatjuk, hogy ez csak az én elfogult anyai véleményem, de látom, hogy hogyan hat az emberekre maga körül, és tényleg van benne valami, ami szinte mindenkit megfog. Nagyon erős egyéniség, rengeteg őszinte szeretettel.

        Reply
        1. Gábor Szerző

          Igen, tudom, hogy idő kell hozzá, főleg amikor ekkora nehézségekkel kell szembenézni. De az idő önmagában mindig kevés, ha nincs meg az elhatározás. És bennetek megvolt, ráadásul az egész családban, ez a csodálatos. Nagyon örülök, hogy egy kicsit én is hozzá tudtam tenni, hogy sikerüljön Nektek a küzdelem. :) Köszönöm szépen, hogy leírtad, nagyon jól esett! És mondanám, hogy csak így tovább, de Nektek egyáltalán nem kell ilyet mondani. :)
          Jankával kapcsolatban pedig csak annyi, hogy a szemek tényleg sokat elárulnak. Valamikor majd megosztom azt a képet, amit a stroke után két nappal csináltam, összehasonlítva egy két évvel később készült képpel. A szemekből mindig olvasni lehet. Janka szemeiből tényleg sugárzik az erő és a szeretet. :)

          Reply
  2. Péter

    Köszönöm a cikket.
    És az oldalt. Nemrég fedeztem fel, és nagyon tetszik.
    Így tovább. :)

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm szépen, Péter! :) Örülök, ha találsz olyat itt, amivel még szebbé tudod tenni a saját és környezeted életét. :)

      Reply
  3. graphite

    “hogy boldog legyél, és hogy valami igazán értékeset adj másoknak is”

    Két kérdés vetődött fel ezzel kapcsolatban bennem:

    1. Nem teljesen világos, honnan jön ez, hogy mindenkinek boldognak kell lenni. Én inkább ezzel értek egyet (Popper Péter előadása):
    https://www.youtube.com/watch?v=j9d0WBSknCw
    2. Miért kéne bármit is adjak másoknak?

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Nagyon jók a kérdéseid. Nem kell mindenkinek boldognak lennie. Semmit sem “kell”. Aki boldog szeretne lenni, legyen az, aki nem, az ne legyen. Ez mindenkinek a saját döntése.
      Olyan embert viszont nem tudok elképzelni, aki végig boldogtalanul akarta leélni az életét, és a halálos ágyán azt mondja, elégedett vagyok, így volt jó minden.
      A boldogság üzletággá nőtte ki magát, mert mindenki azon görcsöl, hogy boldog legyen. Nem fog menni folyamatosan (és aki görcsöl rajta, annak soha sem). Egyébként itt írtam arról korábban, hogy miért ne akarj boldog lenni: http://hasznaldfel.hu/2014/07/miert-ne-akarj-boldog-lenni.html
      Én is egyetértek Popper Péterrel, de ha elolvasod a belinkelt cikket, akkor látni fogod.

      A másik kérdésedre is hasonló a válaszom: nem kell adnod másnak semmit. Úgy is le lehet élni egy életet (akár boldogan, kiegyensúlyozottan, és úgy, hogy volt értelme az életednek), hogy senkinek nem adsz semmit, hanem például felvonulsz a hegyekbe meditálni. Nincs ezzel semmi baj. Ezzel kapcsolatban csak egy dolgot érdemes tudni: amit megtartasz magadnak, azt elveszíted, amit viszont megosztasz másokkal, az mindig a Tiéd marad. Erről hamarosan lesz egy bővebb írás, abban részletesen kifejtem. De a lényeg: nem “kell” adni. Úgy élj, hogy számodra legyen értelme mindannak, amit csinálsz. És ha ezzel nem ártasz másoknak, akkor jó volt az életed. Ha adsz valamit másoknak is, akkor az ő életüket is jobbá tetted. De erre senki sem kötelez.

      Köszönöm a kérdéseidet, mindig szimpatikus, ha valaki gondolkozik. :)

      Reply
  4. xy

    Ez remek, csak mikor emberek a létfenntartásért küzdenek, hogy legyen minden nap valami az asztalon, és talán annak is örülnek, hogy van munkájuk, akkor lehet, hogy nem járatják egyfolytában az önmegvalósításon az agyukat. Mert igenis, sajnos vannak lehetetlen dolgok, és sok-sok szomorú emberi sors. Meg vannak olyanok is, akik jólétbe születtek, és fogalmuk sincsen mit kezdjenek az életükkel. Na lehet, hogy nekik szól ez a cikk. De arról akkor sem szól a fáma, hogy hogyan kéne elkezdeni ezt a fenenagy változtatást?

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves xy, ahol van akarat, ott van út is. De senki más nem képes megtalálni helyetted a Te utadat. Ha mindannyian ugyanolyanok lennénk, akkor lennének általánosan alkalmazható módszerek és mindenki számára járható utak is. Probléma akkor van, ha a különböző emberek pontosan ugyanazt az utat próbálják járni, úgy, mint egy csorda, akik csak azért mennek egy irányba, mert a többiek is arra mennek, és egyszer valaki azt mondta, hogy arra kell menniük.
      Ha igazán akarsz változtatni az életeden, akkor változtatni fogsz, bármennyi akadály is kerül eléd. Ha pedig a céljaidnál fontosabbak a kifogásaid, akkor én vagy bárki más bármit mondhat, nem fogsz változtatni. Ez a cikk nem azoknak szól, akik jó dolgukban nem tudják, hogy mit kezdjenek magukkal, mert ők jól ellesznek magukban cikkel és cikk nélkül is. Én azokhoz szólok, akik hozzád hasonlóan elhitték, hogy nem képesek elérni a céljaikat, és épp ezért tehetetlenül tűrik, hogy a körülményeik irányítsák az életüket, nem pedig ők maguk.
      Igen, vannak olyanok, akik a létfenntartásért küzdenek, de ha egy emberi élet csupán arról szól, hogy az egyik napot túlélve átvergődjünk a másikba, akkor érdemes elgondolkodni, hogy elég-e ennyi. Nem én miattam, mert az nem számít, hogy én mit gondolok, hanem önmaga miatt, mert az olyan ember, aki pusztán túléli a napjait, az a végén visszatekintve már hiába bánja meg, hogy elvesztegette az egyetlen lehetőségét. Mert az idő kegyetlen ellenfél: ha Te nem lépsz, ő attól még lép előre folyamatosan. Aki a létfenntartásért küzd, annak jóval nehezebb, így igaz, de azt semmilyen kifogással nem lehet megmagyarázni, ha valaki egy kis lépést nem tesz az álmai megvalósításáért minden egyes nap. És még ha nem is éri el a saját életében azt az álmot, a gyermekeinek már lehetőséget ad rá. Önmagának pedig megadja azt az érzést, amit csak a bátor emberek kaphatnak meg önmaguktól, és ami egy szóval kifejezhető: ÉLEK. Talán elolvastad Panka hozzászólásait is. Ő egy nagyon nehéz élethelyzetben képes volt megadni ezt az érzést nemcsak önmagának, hanem a gyermekének is. Mert fontosabb volt a célja, mint bármi más, ami az útjába került akadályként.
      Azt, hogy Neked mi hoz változást az életedbe, és pontosan hogyan kell megvalósítanod az álmaidat, sem én, sem más nem tudja megmondani számodra. Ötleteket tudok adni, de változtatni senki helyett nem tudok. Ezt mindenki önmaga tudja megtenni – ha elhiszi, hogy képes rá. Mert képes rá.

      Reply
  5. Any

    Köszönöm ezt az írást. A lehető legjobbkor jött.

    Reply
  6. Morphus

    Szép amit irsz,de ott is tenni kell valamit hogy a tömegeket kimozditsuk a konzum izlés köreiböl!
    Legyen az alter zene,művészfilm,,,akármi…hadd döbbenjenek rá hogy nem csak az a szemét létezik amit a kereskedelmi tévék meg a vacak diszkos rádiok eléjük tolnak!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm Morphus, örülök, hogy tetszett. :) Teljesen egyetértek, fontos az emberekben újra felszínre hozni az igényt a minőségi tartalom iránt. A felnőtteknél ez sokszor komoly munkát igényel, a gyerekeknél pedig elég csak annyi, hogy ne fojtsuk el az ösztönösen bennük lévő igényt és nyitottságot.

      Reply
  7. nemTom

    Tisztán sugárzik a gondolkodás (töprengés (?)) rendszeres jelenléte az írásból. Mi több az értésé is. Tele van szabadsággal, megelégedettséggel. Meg gyötrődéssel is…
    Az élet, szép és mindig lehet tenni azért, hogy még szebb (vagy ismét szép) legyen. De nem csak ennyi a teendő, nem csak bátornak, hívőnek kell lenni. Sok nehézséget ez a hozzáállás sem tud megoldani, (rengeteget igen).
    Olyan helyzetek, ahol a dolgok alakulása kettő vagy több (fontos) emberre hatnak bonyolultabbak annál, hogy elégséges legyen nem tehetetlennek lenni. A szerző (gondolom) azokra a helyzetekre is “szült” már sorvezetőt, de ezen írás nem.
    Mindazonáltal azt olvasni, hogy vannak (még) akik hisznek az életben -mert így tudnám jellemezni az írast- felemelő és erőt ad nekem. Áldás vagy! (ateista létemre is így kell fogalmazzak)

    Reply
  8. Dora

    Nahát! Nagyon érdekes és mély cikk! Mi vezetett arra,hogy ezek a gondolatok felmeruljenek benned?
    Tudod mit irtam be keresokent ami kidobta a Te oldalad: “Mit kezdjenek azok az emberek akiknek nincs eros egyeniseguk?”
    Kerlek juttasd el tobb ember tudatába ezt a velemenyed és irj még tobb motivaciot amivel legyozhetjuk a tehetetlensegunket!
    Üdv!

    Reply
  9. Juhos Gabi

    Kedves Gábor!
    Nagyon köszönöm az írásodat. Annyira igaz gontolatok!! Most azt érzem, igen változtatok, mert a kényelmes mindennapi munkám, ami jelenleg a gödör alja, felfordult és én fejjel lefelé lógok a levegőben. Eddig nem változtam és változtattam önszántamból, hát megtette más helyettem. Nem hibáztatok senkit, magamat sem. A helyzet nem más, mint a fejlődésem folyamatának egy része. Most félelmetes, de mégis pozitiv. Tudom, hogy a változás most azért jött az életembe, hogy megtaláljam magam és ne keressek kibúvot, hogy a mostani létem jó ahogy van. Tiszta szívemből köszönöm neked, hogy leírtad a gondolataidat és ez által is megerősítettél, hogy a változás az élet!

    Reply

Hozzászólás a(z) Any bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.