Nincsen rossz gyerek, csak rossz módszer

Írta: | 2016-01-21
Sokszor mondják egy-egy gyerekre, hogy rossz. Gyengén teljesít, rendetlen, fegyelmezetlen, kilóg a sorból. És ilyenkor jön a fegyelmezés, aminek szinte mindig egyetlen bejáratott módja van: a büntetés kiszabása. Tüneti kezelés – pontosan úgy, mint ahogy a betegségeket is kezeljük: el akarjuk nyomni azt, ami nem megfelelő, ahelyett, hogy megkeresnénk a probléma valódi okát, és azt tennénk helyre. Elizabeth Silance Ballard története következik egy „rossz” kisfiúról és tanáráról.
*****
Mrs. Thompson az ötödikes osztálya előtt állt, és épp azt mondta a gyerekeknek, hogy mindenkit egyformán szeret. Hazudott. Ott volt például mindjárt az első sorban egy Teddy Stoddard nevű kisfiú, aki nem jött ki túl jól a többi gyerekkel, folyton rendetlen és koszos volt, és mindig csak a baj volt vele. A tanárnőt nagyon idegesítette a rossz gyerek, és egy idő után már szinte élvezettel írta az egyeseket Teddy dolgozataira.
Egyszer azonban belenézett a korábbi évek naplóiba, ahol Teddy akkori tanára a szokásos éves jellemzéseket írta a gyerekekről.
Az első év végén így szólt a fiú jellemzése: „Teddy éles eszű, vidám kisfiú. Jól nevelt, illemtudó, és mindig rendesen végzi a feladatait.”
A második év végén ezt írta róla a tanára: „Teddy kiváló tanuló, szeretik az osztálytársai, de nehéz időszakot él meg, mert édesanyja súlyos beteg, ezért az otthoni élete lelkileg nagyon megterhelő lehet.”
A harmadik éves jellemzés így szólt: „Édesanyja halála nagyon megviselte. Próbál a legjobb tudása szerint teljesíteni, de édesapja nem sokat foglalkozik vele. Ha nem rendeződik a családi háttere, az könnyen befolyásolhatja a tanulmányait.”
Negyedik év végén pedig már ez állt a jellemzésben: „Teddy visszahúzódó, nem sok érdeklődést mutat az iskola és a társai iránt. Nem igazán vannak barátai, és előfordul, hogy alszik az órán.”
Mrs. Thompson megértette a probléma gyökerét, és elszégyellte magát, hogy korábban elítélte és büntette a fiút a viselkedéséért. Tovább fokozta ezt az érzését az, hogy nem sokkal később a karácsonyi ünnepségen minden diákjától gyönyörűen becsomagolt ajándékot kapott – kivéve Teddy-től. A fiú egy papírzacskóból letépett barna papírba csomagolta az ajándékát: egy kövekkel kirakott karkötőt, amelyből néhány helyen már hiányoztak a kövek, és egy negyed üveg parfümöt.
Az osztálytársai nevetni kezdtek, amint Mrs. Thompson kibontotta Teddy ajándékát, azonban hamar abbahagyták, amikor a tanárnő megszólalt: „Nahát, milyen szép karkötő! És milyen finom illat! Köszönöm szépen!” És rá is csöppentett a csuklójára a parfümből egy keveset.
Teddy kicsit tovább maradt aznap az iskolában, csak hogy elmondhassa a tanárnőnek: „Mrs. Thompson, ma pont olyan illata van, mint Édesanyámnak volt.”
Mrs. Thompson pedig sokáig sírt még, miután a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve már nem az írás, az olvasás vagy a matematika tanítását érezte legfontosabb feladatának, hanem azt, hogy a gyerekeket az életre tanítsa.
fiu_tanul
Különösen sok figyelmet szentelt Teddy-nek, és ahogy többet foglalkozott vele, a fiú egyre jobban kezdett teljesíteni az iskolában. Minél jobban biztatta, annál jobb eredményeket ért el, és év végére már az osztály legjobbjai között volt.
Egy évvel később Mrs. Thompson egy rövid levelet talált az ajtajánál, amiben Teddy megírta neki, hogy ő élete legjobb tanára. Hat év telt el ezután, és a tanárnő ismét levelet kapott: Teddy örömmel írta, hogy leérettségizett, és még mindig Mrs. Thompson a legjobb tanár, aki valaha tanította őt. Négy évvel később újabb levél érkezett. Teddy elmesélte, hogy bár sokszor kemény kihívásokat hozott az élet, kitartott a tanulmányai mellett, és hamarosan diplomát szerez. A végén pedig ismét hozzátette, hogy még mindig Mrs. Thompson élete legjobb tanára.
Újabb négy év telt el, és Mrs. Thompson ezúttal azt olvashatta, hogy egykori tanítványa a diploma megszerzése után folytatta tanulmányait, nagyon hálás neki, és továbbra is őt tartja élete legjobb tanárának. A levél végén az aláírás már a szokásosnál kicsit hosszabb volt: Dr. Theodore F. Stoddard.
A történetnek azonban nincsen itt vége: még abban az évben Teddy ismét írt a tanárnőnek, és felkérte, hogy közelgő esküvőjén ő üljön arra a székre, amit a vőlegény édesanyja számára szoktak fenntartani. Mrs. Thompson nagyon meghatódott, és természetesen el is ment az esküvőre, ahol a fiútól kapott karkötőt viselte, és a parfümből is cseppentett magára.
Megölelték egymást, és Dr. Stoddard ezt súgta a tanárnő fülébe: „Nagyon köszönöm, Mrs. Thompson, hogy hitt bennem. Köszönöm szépen, hogy éreztette velem, hogy fontos vagyok, és hogy képes vagyok elérni, amit csak szeretnék.”
A tanárnő könnyekkel a szemében így szólt: „Teddy, tévedsz, Te voltál az aki tanítottál engem, és megmutattad, hogy van értelme annak, amit csinálok. Nem tudtam, hogy mit is jelent valójában a tanítás, amíg nem találkoztam Veled. Nagyon köszönöm Neked!”
*****
A tanítás felelősség. Nemcsak a tanárok, hanem minden szülő, sőt, minden felnőtt ember felelős azért, hogy mit ad át egy gyermeknek, és hogyan teszi ezt meg. Ahogy azért is felelősek vagyunk, hogy mit nem adunk át.
Oktatni sokan tudnak, kioktatni pedig bárki, de valóban tanítani csak kevesen. Pedig egy gyermeknek tanításra van szüksége – pont úgy, ahogy egy felnőttnek is. Mert rengeteget tudunk mi is tanulni a gyerekektől, ha nyitottak vagyunk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

10 gondolat ehhez az íráshoz: “Nincsen rossz gyerek, csak rossz módszer

  1. Répàs Ildikó

    Kedves Gàbor!
    Mint óvó néni olvastam ezeket a gondolatokat.
    Végtelenül örülök,hogy akkora gyerekekkel tölthetem a mindennapjaim,ahol minden szavam,minden mozdulatom szàmít!Meggyőződésem,hogy nagyon sokaknak úgy maradok meg az emlékezetükben,mint az az óvó néni,akire örömmel gondolnak.

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Ildikó, köszönöm szépen, hogy megosztottad ezt, nagyon jó érzés tudni, hogy ilyen értékrendet adsz át a gyerekeknek. Én is biztos vagyok benne, hogy nagyon jó hatással vagy rájuk és az egész későbbi életükre. 🙂

      Reply
  2. Réka

    Kedves Gábor!

    Ez egy remek történet, ami tökéletesen szemlélteti azt, amit Pygmalion-hatásnak neveznek. Akit beskatulyáznak jónak vagy rossznak, azt úgy is fogják kezelni, amíg ki nem repül az iskolából; hacsak a pedagógus, a történetben szereplőhöz hasonlóan nem hajlandó a diákjai jobb megismerésére törekedve változtatni a berögzült kategóriáin. Ha ezek a kategorizálás megmarad, önbeteljesítő jóslattá válik, akkor is, ha eleinte nem volt igaz.
    Tanárszakos hallgatóként a gyakorlatomon jöttem rá, milyen fontos a tanulóknak pozitív megerősítést adni, és az erősségeiket kiemelni, akkor is, ha a tantárgyainkhoz kapcsolódóan nem tanlálunk esetleg ilyet. Megosztok hát én is egy történetet. Volt egy tanítványom, aki a nyelvórán “elmismásolta” az olvasást, nem merte kiejteni a szavakat és a jegyei szerint bukásra állt. Amikor külön foglalkoztam vele, akkor jöttem rá, hogy szavakat viszont ügyesen tanul, és bátorításra van szüksége. Kértem, hogy mindeképpen próbálja meg kiejteni a szavakat, amikor olvasásra kérem, hiszen ez segít majd neki egymáshoz kapcsolni őket, így pedig, memorizálva bizonyos szerkezeteket, a nyelvtanja is javulhat. Mondtam neki, hogy ha hibát követ el, az csak annyit jelent, hogy még fejlődnie kell, nem pedig azt, hogy reménytelen. Hármas szintre hoztam fel ezzel a hozzáállással., úgyhogy ajánlom minden kedves hallgatónak, kollégának! 🙂

    Reply
    1. Gábor Szerző

      De jó volt ezt olvasni Réka, köszönöm szépen, hogy megírtad! 🙂 Én abban hiszek, hogy mindenen tudunk javítani, ha megtaláljuk a megfelelő módszert. A legtöbbször azért nem érünk el eredményt, mert ugyanazt a módszert erőltetjük újra és újra. Nagyon jó tudni, hogy vannak ilyen lelkiismeretes emberek, mint Te, hatalmas kincs vagy az oktatási rendszer számára. 🙂 Nagyon sok sikert és örömöt kívánok a tanításhoz! 🙂

      Reply
  3. .page.

    http://www.snopes.com/glurge/teddy.asp
    .ezekszerint (is) ez nem egy valódi történet. Kár. (Hogy ezt nem írtad ki – nem néztél utána.)
    Mert szép mese, tetszett – mivel amiről mesél az valóság (lehet).
    Réka (tanárszakos hallgató) története ezekután erős. Jóval erősebb, mint a poszt. (Nem azért írom, h “versenybe hozzam”, csak a tények kedvéért.)
    Azért köszi!
    _UP!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Szerintem nincs jelentősége, hogy valóban megtörtént-e a történet, vagy megtörténhetett volna, számomra a mondanivalója a lényeg. Ettől függetlenül én is nagyon örülök a közvetlen élettapasztalatoknak, ezért is volt nagyon jó olvasni Réka és Ildikó gondolatait is. 🙂 A történet egyébként a tanmesék kategóriában szerepel az oldalamon, és bár van köztük néhány valós történet is, sok köztük az életből vett tapasztalatokat leíró kitalált történet. Én mindig a gondolatokra koncentrálok, és arra, hogy aki itt van, az kapjon valami kis pluszt. Ha ez sikerül, akkor már megérte. Köszönöm, hogy olvasol. 🙂

      Reply
  4. ircsi

    Köszönöm sokat tanultam az olvasottakbol… Kar Hogy az iskolákban nem fordítanak kellő figyelmet..a gyengébb vagy a roblemasabb gyermekekre..köszönöm

    Reply
    1. ircsi

      Sok tanár már nem tud magyarázni..valamikor a tanáraink amit ,ahogy magyaráztak,elgondolkodtató volt számunkra. Az is igaz ,hogy a mai gyerekeket elrontotta a technika,elfelejtenek gondolkodni…nincs a valódi gyerekkor..a valódi életet felváltotta a technika..sok tizenéves unatkozik…az iskolában újra a termesztet kellene megszerettetni a gyerekekkel..nem hittanórakat !

      Reply
  5. veca

    A gyerekek nem korlátokra, szabályokra meg jobb teljesítményre vágynak, hanem biztonságra és szeretetre. Mindig annak a gyereknek van legnagyobb szüksége a szeretetre, aki nem működik együtt. Együttműködésre pedig csak akkor hajlandó egy gyerek, érzi a felnőttek szeretetét, odafordulását, megbocsátását és biztatását. Milyen gyakran elfelejtjük ezt… Mint ahogy azt is, hogy senkit sem tudunk nevelni önmagunkon kívül. A legtöbb mai osztályban 18-20 Teddy ül, már ők alkotják az osztály tömegét, így egyre nehezebb dolga van a pedagógusnak. Viszont nem lehetetlen szeretetet sugározni, és elfogadni őket olyannak, amilyenek. Nagyon jó a megfogalmazás, ehhez nyitottság kell és bátorság ahhoz, hogy a tanár vagy a szülő le tudjon guggolni a gyerekhez.

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.