Szarral hadakozni

Írta: | 2016-04-25
Van egy természetes jellemzője az emberi kapcsolatokban fellépő konfliktushelyzetek indulatalapú kezelésének: garantáltan vesztes helyzetbe hozzák azt, aki ezzel próbálkozik. Mondom kicsit szemléletesebben: ha szart dobnak az arcodba, és Te visszadobod a saját szarodat, akkor már nemcsak az arcod, hanem a kezed is szaros lesz. És minél tovább megy a szarral való dobálózás, annál jobban szaros leszel.
Az a helyzet, hogy egy megnyerhetetlen csatába szálltál be. Megnyerhetetlen, mert még ha a másik ember el is veszti (az igazát, a büszkeségét, a hitét vagy a józan eszét), akkor is vesztes leszel Te is. Elveszíted a lelki egyensúlyodat, a nyugalmadat, és veszítesz az egyik legfontosabb erőforrásodból is: az idődből. Ez pedig pótolhatatlan veszteség.
De az ego drága kincs – hajlandóak vagyunk igen sokat fizetni érte. Inkább görcsölünk, inkább ordítozunk, inkább neheztelünk akár egy egész életen át valakire, csak hogy a személyes kis világképünk változás nélkül tovább élhessen elménk zárt rendszerében.
Mert valójában erről szól az egész cirkusz, amit a legtöbb ember konfliktuskezelés címén előad. Személyes támadásként fogják fel a véleménykülönbséget – akár durva, akár békés formában érkezik az –, és jobb módszer híján szabadjára engedik az ösztönös reakciójukat: visszacsapnak. Az indulat győz, az ész alulmarad. Van, aki elkezd agresszívan vagdalózni a szavakkal – vagy az éppen kezébe akadó tárgyi eszközökkel –, mások besértődnek (úgy rendesen), megint mások a finom lelki terror útját választják, amikor az őket ért támadás kompenzálásának kényszere ingerli amúgy is megtépázott idegrendszerüket.
harc
Persze érthető, hogy a legtöbb ember így tesz. Gondold csak meg: évtizedekig ápolta, gondozta, őrizgette a saját kis világképét, mint egy féltve őrzött kertet, erre jön valaki, aki fogja magát, és beleszarik a közepébe. Ilyenkor már az sem számít, hogy hozzá közel álló emberről van-e szó, vagy teljesen ismeretlenről – valaki oda beszart, és a szép, illatos virágok között most valami nagyon bűzölög. Az első, ösztönös reakció pedig általában kétféle lehet: a sértett vagy visszatámad a betolakodóra, vagy menekül. Akinek a kertjébe beszartak, az ritkán maradt higgadt és megfontolt.
Így kezdődik egy konfliktus. És az, hogy hogyan folytatódik, már kizárólag a kertészen múlik. A jó kertész tudja, hogy a kertje folyamatosan változik. A virágok nőnek, ahogy nő a gaz is. A fákat nemcsak locsolni kell, hanem metszeni is. A saját vadhajtások ugyanúgy gondot okozhatnak, mint a külső kártevők. Egy kert ápolása tehát munka. Mindennapos folyamatos munka – csakúgy, mint elménk és világképünk ápolása.
A jó kertész alkalmazkodik az időjárás és minden más külső körülmény változásaihoz, mert tudja: változás nélkül nincs élet. Ha ő megáll, a világ attól még továbbhalad. És igen, előfordul, hogy időnként valaki beleszarik a kertjébe. Bosszankodhat, ordítozhat, visszadobhatja a kapott csomagot, vagy ő is szarhat egy jó nagyot, amivel méltó csatába kezdhet az orvszaróval, de bármelyik utat is választja ezek közül, mindenképpen szívni fog. Vagy dönthet úgy is, hogy a kéretlenül ajándékba kapott fekáliát felhasználja valamire. Például trágyaként a virágainak, vagy tanulságként önmagának, hogy hol volt gyenge a kertjének a kerítése. Mert ott jutott be a szarral támadó betolakodó.
Itt kezdődik a változás. Amikor az ego-t elengedve a veszekedésre és a véleménykülönbségre nem ingerülten vagy megsértődve reagálunk, hanem megpróbáljuk megérteni a másik embert, akkor olyan kapuk nyílnak meg emberi kapcsolataink ápolása terén, amelyek létezéséről eddig talán nem is tudtunk. De csak nagyon kevesen hajlandóak megkeresni az őket ért támadás okát. Leragadnak az áldozatszerepnél, és személyiségüknek, valamint pillanatnyi lelkiállapotuknak megfelelően reagálnak a vélt vagy valós támadásra anélkül, hogy megértenék annak valódi jelentését.
Pedig mindennek oka van – annak is, hogy valaki éppen a Te kertedbe szart bele. Talán hasmenése volt, vagy hosszú utat tett meg idáig, és valahol ki kellett pakolnia. Vagy gyerekkorában nem tanították meg neki, hogy más kertjébe nem kakilunk. De az is lehet, hogy nem biztosítottunk neki ürítésre alkalmas helyet, ezért bosszúból, vagy akár pusztán a szükségletei által vezérelve odaszart a kertünkbe. Számos oka lehet, hogy miért tette, de a legtöbb ember nem keresi meg magát az okot, csak a saját sérelmét kompenzálva visszacsap. Aztán megy a szarral való dobálózás, mint annyi kapcsolatban. Nem csak párkapcsolatban.
okol
A probléma az alapfeltételezésünkből ered. Abból indulunk ki ugyanis, hogy a konfliktusnak nincsen helye az emberi kapcsolatokban. Ne legyen konfliktus, nem lehet konfliktus. Márpedig lesz. Mindig is lesz. Ha nem a másik emberrel – mert magunkba fojtjuk nemtetszésünket –, akkor önmagunkkal, de konfliktus mindenképpen lesz. Különbözőek vagyunk, különböző érzésekkel, igényekkel, tapasztalatokkal, gyerekkorból hozott lelki sérülésekkel, vágyakkal, személyiségjegyekkel. Persze, hogy lesz konfliktus. Még a legjobb, legszorosabb, őszinte szeretetre épülő kapcsolatokban is. Nem az a kérdés tehát, hogy lesz-e konfliktus, hanem az, hogy mit kezdünk vele.
Ha már eljutottál odáig, hogy feltedd magadnak ezt a kérdést, akkor néhány dolgot érdemes tudnod ahhoz, hogy választ is kapj. Az egyik az, hogy aki seggfejként viselkedik veled, az valamilyen lelki terhet cipel. Lehet, hogy nagyon hamar leteszi, és az is lehet, hogy egész életén át cipeli majd – de a seggfejsége nem rólad szól, hanem róla.
A másik dolog az, hogy a véleménykülönbség önmagában nem seggfejség – ezt ugye tudod? Csak akkor válik azzá, ha a véleménye, vagy annak tálalási formája másokra nézve ártalmas. Ha csak az ego-dat sérti, azzal neked kell kezdened valamit. Pontosabban nem kell, csak érdemes. Ez pedig úgy történik, hogy az elvárásaidat elfogadásra cseréled.
Végül van egy harmadik dolog is: a saját felelősséged. Egy konfliktushoz ugyanis legalább két ember szükséges. Ha Te személyes támadásnak veszed azt, ami nem az, akkor nemcsak a konfliktus elmérgesedéséért, hanem már annak kialakulásáért is felelős vagy Te is. De miért mondom, hogy nem személyes a támadás, ha Te annak érzed? Gondolj bele: aki nem ismer, az a személyiségedről sem tudhat sokat, csak egy pillanatkép alapján ítélkezik fölötted. Aki pedig ismer, az vagy elfogad Téged olyannak, amilyen vagy, vagy pedig megpróbál megváltoztatni, hogy megfelelj az ő elvárásainak. Ez utóbbi viszont már nem a Te személyiséged hiányossága, hanem az övé. És persze neked is nyilván vannak hiányosságaid, de aki valóban segíteni akar, az nem támadja a személyiségedet, hanem azt figyelembe véve, veled együtt próbál megoldást találni. Ilyenkor viszont nem támadást érzel, hanem támogatást. Nagyon nem ugyanaz.
Ha ezeket átgondolod, akkor képes leszel változtatni. Képes leszel máshogy kezelni a konfliktushelyzeteket, mert már nem kompenzálni, hanem hasznosítani próbálod azt, ami történt veled. Már nem támadsz vagy menekülsz, hanem megoldást keresel. Olyan megoldást, amellyel nem vesztesként zárod a napot. Ez persze eleinte sokkal nehezebb, mint az indulatok szabadon engedése, és nem is megy majd azonnal. Éppen ezért a változást apró lépésekben érdemes elkezdened: nem életed legkeményebb konfliktusaival, hanem a mindennapi apró bosszúságaiddal. Gyakorolj az olyan lényegtelen kis konfliktusokon, mint amikor valaki eléd áll a sorban, meglök véletlenül a buszon, vagy ismeretlenül megjegyzést tesz rád az utcán. Amint ezeket már képes vagy egy nyugodt mosollyal elengedni, nekiállhatsz a Téged érzelmileg jobban érintő konfliktushelyzetek hatékony kezelésének is.
„Ki szarral hadakozik, szaros lészen az maga is.” – ragadta meg nagyszerűen Balassi Bálint a konfliktuskezelés témakörének esszenciáját több mint négy évszázaddal ezelőtt. Fetrenghetsz a szarban, amit mástól kaptál, dobálózhatsz vele, magadra is kenheted, és akár meg is eheted. Vagy felhasználhatod a trágyát, hogy a virágaid még szebbé, Te magad pedig még tapasztaltabb kertésszé válj. A Te döntésed.
A szar mindig szar marad – rajtad áll, hogy mit kezdesz vele.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Ami még érdekelhet:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásokról!

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

4 gondolat ehhez az íráshoz: “Szarral hadakozni

  1. Tabak Lajos Károly

    Egyedül a sajátomban elmerülve, igen ez egy különleges valóság. De úgy gondolom mindannyian így vagyunk evvel. Nem tudom valójában korom melyik idejében kezdtem el kertészkedni. Ha írhatom az olvasottak után. Ma márt elértem a kor a mezőjét amit időskornak neveznek. Persze nem vagyok ettől még kiváló kertész ma sem, sőt sokszor állok keletkező tények előtt, hogy a kertemben megint behatoló végezte dolgát és én nem vettem észre, vagy más esetben elfogadtam a kihívást és jött a dobálódzás. Természetesen utána bosszankodom, mindennek ellenére gyakorlatom, tapasztalatom és mégis valahogy máskép kellett volna megoldanom. De mégsem az az elsődleges számomra, hogy keressem a bosszúmat. Sőt azt is meg értem, a gaz között melyt én gaznak hittem, értékes növény is van. Csak az én saját sérelmem nem engedte ezt korábban észre venni. Ami a legérdekeseb számomra, utazásaim során, hogy amíg a világ-világ, az ember-ember, ez a tényező a föld minden részén létezik. Nevelkednem kellett, megértenem a mások értékét és kikerülnöm a ma márt értelmetlennek gondolom ellentéteket. A saját magam igaz sérelmeit bebizonyítani akarva, körülményes eseményekkel egybe véve, eljutottam a következő következtetésre: azok akik közel álltak hozzám, fontos meghatározó részvevői voltak életem folyamatának és bárcsak jobb kertész lehettem volna. És igen van az a pillanat, észrevétel, akár előre láthatósága, a (sokadik szem) mely akár tudatja velünk a dobálódzás előtt vagyunk, átgondolhatjuk, igen megelőzhetjük, sőt értelmesen elléphetünk előle, vagy ha mégsem akkor csak egy kicsit átgondolva állítjuk saját igazunk értelmeit. Számomra ez egy egészen új érzelmi szemléletet gondoz.

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Igen, az életünk egy véget nem érő tanulási folyamat. :) “A gaz között melyt én gaznak hittem, értékes növény is van” – ez egy nagyon fontos gondolat, amire itt nem tértem ki, ezért külön köszönöm szépen, hogy megemlítette. Ami pedig a múltat illeti, mindannyian követtünk el hibákat, de sajnálni nem érdemes azt, amit nem tudunk megváltoztatni. Viszont fel tudjuk használi a tapasztalatainkat arra, hogy boldogabb életet éljünk, és még több értéket közvetítsünk azok felé, akik számunkra fontosak. :)

      Reply
  2. Ganzer imre

    Ne hagyd ,hogy az érzelmeid, s gondolat meneted szarossá váljanajk, igyekezz e szot ,-jelentését,,,,,semmissé tenni, s ha utána is szar is az egész, talán legjobb lesz ha más vidékre távozol,,,,

    Reply
  3. Gabi

    Kedves Gábor, véleményem szerint ez az egyik legjobb írásod. Bár van egy személyes hozzáfűznivalóm:
    A kerttel kapcsolatban sokak szerint vannak bizonyos közösségi elvárások. Például egy faluban minden ház előtti kertben rózsának kell lennie, mert az a szép. De én szarok a rózsákra, mert nekem fréziák illatoznak a kertemben. Irtó szépek, bár van olyan, aki – mivel neki nincs, vagy csúnya kertje van – odapiszkít, mert bármely szükséglete úgy hozza. A fréziáim miatt viszont a közösségből kinézhetnek, mert a faluban mindenkinek rózsája van a szabály/divat szerint, amit ki tudja ki talált ki előzőleg. Lehet, hogy nagyobb az esélye annak, hogy így nem leszek tele barátokkal és nem fog mindenki szeretni – hiszen nem követem birkaként a szabályt avagy divatot – de akinek pont, hogy a fréziáim tetszenek és el is fogad ezzel együtt, az a barát valódibb barát lesz(vagy ugyanúgy fréziái vannak, mint nekem és szövetségeseket keres, de pont a kertünk hasonlósága miatt értjük meg egymást). Magyarul sok olyan közösségi elvárásnak kell megfelelnünk, amelyek alapján mi emberek között tudunk élni, létezni, ismerkedni. Ez lehet egy szociális elvárás halmaza, vagy a média hatása. De ezzel a gond, hogy ha teljesen meg akarunk ennek felelni, lehet, hogy a kép, amit a tükörben fogunk látni ezután, nagyon nem fog tetszeni. Ugyanakkor létezik mindenkinek egy egyedi szint, egy mérték, miszerint eddig vagyok én, onnantól alkalmazkodom az elvárásokhoz. De sajnos ez a legutolsó, amire az ember gondol, utólag pedig(mint ahogyan régen én is) sokkal több a munka vele, hiszen előbb az én szaromat kell eltakarítsam, aztán jöhet a másé. De ez nem csak globálisan a közösségre igaz ez, nézzünk például egy párkapcsolatot: Egy ember, aki hosszú évek elteltével jön rá, hogy megalkuvó módon leminimalizálta saját magát, hogy megmaradjon egy feltételekkel és megfelelésre vonatkozó kényszerekkel teli kapcsolatban, mert könnyebb volt bemagyaráznia saját magának, hogy ez így jó, ez így természetes, ez van. Önmanipuláció, negatív vonatkozásban szerintem az egyik legrosszabb, mindezt azért, mert inkább jobb kapcsolatban lenni(ha gyerkőc is van, akkor ő persze közvetlenben kapja a mérget aputól és anyutól), mint újból nekiállni ismerkedni, felvállalni a veszélyét és maceráját annak, hogy megint sérülhet, de akár bevállalni az esélyét annak, hogy boldogabb lesz, mert megtalálja az elfogadást. Megint ugyanott vagyunk: rózsák – fréziák. Ezt másképp, de Te is említetted az egyik írásodban.
    Az a véleményem, hogy előbb a saját magunkkal való konfliktusokat érdemes lerendeznünk – tekintve, hogy ha magunkkal nem vagyunk jóban, egy kapcsolatba, de akár egy közösségbe sem tudunk sokkal jobbat adni ennél. Nem is gondolnánk, mennyi minden olyan dolgunk és problémánk van a saját kertünkkel, amelyek nem más által, hanem csak és kizárólag általunk alakultak ki és várnak megoldásra. Addig nem látunk mást, csak akkor, ha a saját szarunkat másra fogjuk, más viszont nem fogja helyettünk eltakarítani, ha fejre állunk és tovább dobáljuk, akkor sem. A rózsás – fréziás példa kicsit lebutított, de biztos vagyok benne, hogy mindenki érti a lényeget. Szerintem ezek azok a folyamatok, amelyekből – ha őszinték vagyunk elsősorban saját magunkkal – a lehető legtöbbet tudunk okulni és úgy magunkba építeni, hogy a másokkal való működés már sokkal könnyebb legyen.

    Reply

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.