Mindennapi Motiváció – Gabi Shull

By | 2016-11-03
A gyerekek követik az álmaikat. Őket még nehéz lebeszélni arról, hogy nem válhatnak azzá, akivé csak akarnak. Egy ideig legalábbis nehéz. Aztán ahogy telnek az évek, és egyre jobban befolyásolja őket az oktatási rendszer középszerűségre nevelő hatása, valamint sok esetben a szülők vagy más felnőttek korlátolt gondolkodása is, úgy mondanak le egyre többen a saját álmaikról, és választják a kitaposott utat. Ahol nem kell szembemenniük az őket visszahúzni próbálókkal. Ahol megfelelnek az elvárásoknak. Ahol biztonságban érezhetik magukat (még ha csupán a biztonság illúziójáról is van szó).
Mindennapi_MotivacioNem kell ehhez más, csak egy olyan környezet, ahol elhitetik veled, hogy amire vágysz, az hülyeség, és amit teszel érte, az időpazarlás. Mert másnak sem sikerült, neked miért sikerülne? Vagy mert a bíráló nyilván jobban tudja, mi a jó neked, mint Te magad.
Aztán vannak olyanok is, akiknek a lehúzó emberek véleményétől függetlenül látszólag tényleg semmi esélyük nincsen rá, hogy megvalósítsák az álmaikat. Hiába indulnak el a feléjük vezető úton lelkesen, az élet közbeszól.
Ilyen ember a 14 éves Gabi Shull is. A kislány imád táncolni, és minden vágya az volt, hogy profi táncos lehessen. Már 9 évesen is tudta ezt – akkor, amikor 2011 januárjában jégkorcsolyázás közben a térdére esett.  Szokásos zúzódásnak tűnt, ami azonban két hét múlva sem gyógyult, így a szülei orvoshoz vitték Gabit.
Az első vizsgálatok során terheléses törést állapítottak meg, azonban nem sokkal később kiderült, hogy Gabinak egy ritka csontrákkal kell szembenéznie. Őt és szüleit is sokkolta a hír. Úgy tűnt, hogy a 9 éves kislány álmai végleg szertefoszlottak. Kemoterápia és amputáció vár rá.
gabi_shull_1
Gabi azonban nem volt hajlandó lemondani az álmairól. A többféle felajánlott kezelésből a család végül egy ritkán alkalmazott megoldást választott: a kemoterápia után úgy amputálták Gabi lábát, hogy a levágott rész alsó felét visszavarrták, 180 fokot fordítva rajta. Így gyakorlatilag a lábfeje szolgál a térdeként, és egy protézist illesztve hozzá egy látványában szokatlan, ám mozgásra képes lábat kapott vissza. A neheze azonban még csak most következett.
A 12 hetes kemoterápia már eleve óriási terhelést jelentett a szervezetének, a műtét után pedig nemcsak újra kellett tanulnia járni, hanem mind lelkileg, mind testileg komoly harcot kellett még megvívnia. Eleinte még a testsúlyának kis részét is nagyon fájdalmas volt a térdéül szolgáló bokájára helyeznie, azonban a küzdeni akarása mindig továbblendítette a kezdeti kudarcokon. Táncolni akart. Újra, ahogy azelőtt. Megvalósítani az álmait.
gabi_shull_2
Gabi Shull ma már újra balettozik, táncversenyeken vesz részt, és az álmai nemhogy nem csökkentek, hanem csak nőttek azóta. 14 évesen a versenytánc mellett keményen tanul azért, hogy később vagy kutatóként, vagy ápolónőként hozzájárulhasson a rákgyógyítás fejlődéséhez. Aktív résztvevője a Truth 365 programnak, amelynek keretében a gyermekkori rákra hívja fel az emberek figyelmét, és saját példáján keresztül próbál segíteni azoknak, akik feladni készülnek a harcot.
gabi_shull_3
(h/t: dailymail)
Érdemes megnézni, hogy egy rák túlélő kislány mire képes azután, hogy visszatért az életbe.

Vannak, akik soha nem hajlandóak lemondani az álmaikról. Ők azok, akikben a valódi csodák megszületnek.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

4 thoughts on “Mindennapi Motiváció – Gabi Shull

  1. jéjé

    Ebben a kislányban annyi élet van, mint kevés emberben, akit ismerek.
    Nem tudom, mitől van az, hogy az egyik ember ilyenné lesz, már gyerekként. Él, a szó legvalódibb és legnemesebb értelmében. Felvállalja az életét, egész létét, teljes emberségét. Vannak álmai, és tesz is értük, sokkal-sokkal nehezebb körülmények között, mint a legtöbbünk. Bizonyára neki is vannak mélypontjai és holtpontjai. De valamiért, valahogyan túllendül rajtuk. És továbbmegy, nem fekszik a földön bőgve, várva, hogy valaki megszánja és felemelje.
    Ha százszor is gyerek, tanulni lehet – és kell – tőle. Erőt meríteni belőle.
    A másik ember meg képtelen a saját szar életéből bármit is kihozni, sodródik, és szórja, vetíti a saját frusztráltságát mindenkire, aki a közelébe kerül. És nem, nem képes szembenézni azzal, hogy neki is van lehetősége másként élni. A mozdulásnak egyetlen módját ismeri: a másik embert lehúzni, mert akkor megkapja az “egyenlőség” szánalmas és hazug illúzióját.
    Mondja meg már valaki, miért van ez?

    Reply
    1. Gábor Post author

      Ez egy nagyon jó kérdés, Jéjé, köszönöm 🙂 Én úgy gondolom, hogy a gyerekekben alapból benne van a küzdeni és fejlődni akarás, csak sokakban a nevelés hatására ez a vágy meghal. Van, akiben később, de van, akiben egész hamar, akár néhány évesen. Ez függ a személyiségtől is, de nagy szerepe van annak is, hogy milyen erős “szárnyletörő” hatás éri a gyereket (és ebbe már a magzatkorban begyűjtött fizikai és lelki mérgek is beleszámítanak).

      Reply
  2. tabak lajos

    Nem feltétlenül gondolnám, kizárólag a gyermek Önállóan tette ezt. Szüleit kevésbé említjük, a körülményekben rejlő környezetről is keveset tudunk meg a leírtakból. Természetesen a kisleány Önakarata fontos tényező, de a szülői szint is létfontosságú. Számtalan eset a világban és a mi hazánkban. De mijen környezetben élünk, mit teszünk egymás lehetőségéért. Egyszerű dolgokat, vajon valaha is megtanuljuk, hogyan közlekedjünk, haladjunk el egymás mellett, bármikor az utcán, félelem nélkül, szálljunk fel a közlekedési járművekre úgy, hogy egymásnak teret adjunk, vagy szolgáljuk ki egymást emberi mivoltunkat tisztelve. Vajon meg merjük tenni önakaratunkból, vagy továbbra is a másik ember miatt nem érdemes. De ha még is elindulnánk egy értelmesebb úton akkor talán több gyermek és felnőtt ember élni akarása a saját elképzelésében érvényesülhetne? Biztosan nem tudom, és még sok más tényező is említésre méltóan hiányzik.

    Reply
  3. Grza

    Ezen a témán mindig elgondolkodom, és bár alapvetően egyetértek azzal hogy a szárnyletörés helyett támogatni kell az emberek céljait, álmait.
    De.
    Honnan tudhatom hogy mi az a pont, amitől már nem szabad? Ugyanis vannak olyan álmok amiket támogatás helyett mégis inkább jobb (lenne) időben “kiirtani” mielőtt elterebélyesednek, majd a sikertelenség, az elérhetetlen, túlzó vágyálmok tönkreteszik és megmérgezik egy ember életét.
    Pl. én álmodhatnék egész életemben arról hogy híres énekes leszek, és tanulhattam volna énekelni egész életemben akár napi 4 órát is különböző tanárokkal, mégsem leszek soha énekes, mert botfülem van és nincs hangom se. De tönkretehetném magamat azzal hogy erről álmodok, kínlódom, küzdök ahelyett, hogy inkább elengedném és élném boldogan a – tény hogy – kisebb ívű életem.
    Szóval, bár valóban fontos lenne, hogy ne törjük le az emberek álmait rögtön gyerekkorukban, de, az is fontos lenne hogy mikor, kinek és főleg, hogyan kellene megtanítani hogy mi reális és hogy lehet “merni kicsinek lenni”. (valamiben) Hogy hogyan találkozzanak a képességek és az álmok.

    Reply

Hozzászólás a(z) tabak lajos bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.