Furcsa kettősség jellemzi a társadalmunkat. Miközben egyre népszerűbbek az olyan hívószavak, mint szabad akarat, önállóság, önismeret, nők egyenjogúsága, vásárlók és munkavállalók jogainak érvényesítése, a legtöbben mégis önállótlanul, egy-egy önjelölt népvezért vagy a csordát vakon követve vonulnak át az életükön, és közben észre sem veszik, hogy azért nem boldogok szinte soha, mert csak elméletben szabadok.
Valójában rabjai az aktuális rezsimnek, az éppen agyonreklámozott termékeknek, a begyöpösödött társadalmi szokásoknak és elvárásoknak, és sokszor rabjai a körülöttük lévő embereknek is. Hiába az áhított szabadság eszméjének zászlóra tűzése, ha csak ostobán skandáljuk az üres szavakat, és nem éljük meg azokat.

Olcsón eladó lelkek

Megvetve beszélünk a régi korokról, ahol az emberek jelentős része kemény korlátozásoknak volt kitéve származása, etnikai hovatartozása, neme, világnézete és egyéb önkényesen kijelölt kategóriák szerint, pedig most is ugyanez történik, csak már nem nyíltan, hanem hangzatos eszmék mögé rejtve.
Így megy ez társadalmi szinten és személyes kapcsolatainkban egyaránt. És bár sokakra lehet mutogatni, ha a jelenlegi helyzet kialakulásának és fennmaradásának felelősét keressük, de teljesen fölösleges, mert a kulcs önmagunkban van. Csak azzal lehet ugyanis szórakozni, aki hagyja, hogy szórakozzanak vele. Csak azt lehet folyton megtaposni, aki a hozzájárulását adja ehhez. És csak azt lehet érzelmileg zsarolni, aki gyenge ahhoz, hogy nemet mondjon.
Gyengék persze mindannyian lehetünk – és még az erős emberek is elgyengülnek időnként –, de ha ez nem egy-egy alkalommal történik csak meg, hanem rendszeresen, az már életforma, amiért mi magunk is felelősek vagyunk.
arc_sotetben
Mert mi vagyunk azok, akik feladjuk önmagunkat, hogy mindenáron megfeleljünk mások elvárásainak. Mi vagyunk azok, akik eltemetjük az álmainkat, mert mások hülyeségnek tartják azokat. Mi vagyunk azok, akik megelégszünk egy középszerű élettel, csak hogy ne kelljen felvállalnunk konfliktust a környezetünkkel. Mi vagyunk azok, akik inkább maradunk egy mérgező kapcsolatban, mintsem hogy a másik emberrel közösen megjavítsuk azt, vagy ha ez nem megy, akkor elengedjük őt végleg.
Áruba bocsátjuk az érzéseinket, a vágyainkat, az álmainkat, önmagunkat. Eladjuk egy szánalmas vállveregetésért, egy műmosolyért, egy vak reményért, hogy megbecsülnek minket, vagy hogy legalább nem maradunk egyedül. Érzelmi prostituáltakká válunk. Tudom, ez sokaknak erős, egyeseknek pedig felháborító is lehet, pedig ha belegondolsz, elég egyértelmű a párhuzam. A prostituáltakat azért veti meg a társadalom jelentős része – annak ellenére, hogy az egyik legősibb „szakma” képviselői –, mert olyan dolgot bocsátanak áruba, aminek nem kéne kereskedelmi alapnak lennie. Két ember együttléte jó esetben mély érzéseken alapul (hiszen a puszta kielégülés egy egészséges érzelmi világú ember számára nagyon kevés), és ezeket az érzéseket nem lehet megvásárolni.
Ahogy nem lehet megvásárolni az álmainkat, a lelki szabadságunkat és a mosolyunkat sem, amivel indítjuk a napunkat, mert olyan életet élünk, aminek ez természetes része. Ezekkel a dolgokkal nem kéne kereskedni, mégis megtesszük.
Eladjuk a jó érzésünket a hazug elfogadásért, és inkább udvariaskodunk, nehogy megbántsunk valakit. Egy olyan embert, aki ránk akar erőltetni valamit, ami nekünk nem jó – legyen az akár egy sütemény, akár egy döntés, akár egy egész életút. Fontos, hogy képesek legyünk alkalmazkodni másokhoz, de ha ez nem kölcsönös, akkor abban a kapcsolatban nincs meg az egyensúly, és ez idővel vagy egy erőszakos kitöréshez, vagy egy szó szerint önpusztító elfojtáshoz vezet.
Eladjuk az őszinteségünket, és inkább hazudunk valakinek, nehogy meg kelljen bántanunk őt, vagy ellent kelljen mondanunk neki. Odáig jutottunk ebben, hogy már bocsánatot kérünk, ha egyszer végre merünk őszinték lenni és felvállaljuk a véleményünket. Elég aberrált dolog. Persze nagyon fontos, hogy hogyan tálaljuk a mondandónkat, de ha valakivel nem lehetünk őszinték, akkor egy hazugságból összetákolt, nagyon könnyen összeomló kapcsolatunk van vele.
Eladjuk az önbecsülésünket, és inkább hagyjuk, hogy megalázzon minket a főnökünk, a kormány, egy idegen, vagy a családunk egy tagja, nehogy elveszítsük azt a biztonságot, amit nekünk behazudott – de leginkább amit mi hazudtunk be magunknak. Mert akár az anyagiakra, akár az érzelmeinkre, akár a létünkre vonatkozik ez a biztonságérzet, aki ezt feltételekhez köti, az bármikor el is veheti tőlünk. Sokan nem gondolnak bele ebbe.
Eladjuk a szabadságunkat, és inkább kelletlenül járjuk a kitaposott utat, nehogy meg kelljen fognunk a szabályát, az ásót, vagy bármit, amivel a külső akadályokat és a belső félelmeinket leküzdve saját utat nyithatunk magunknak. Mert ehhez fel kellene vállalnunk őszintén önmagunkat, el kellene viselnünk, hogy mások kibeszéljenek a hátunk mögött, vagy gúnyosan mutogassanak, és el kellene fogadnunk, hogy elveszítjük emberi kapcsolataink egy részét – azokat, akikkel csak akkor lehetünk jóban, ha az általuk helyesnek vélt életet éljük, és megfelelünk minden elvárásuknak.
Eladjuk a vágyainkat, és inkább őrizgetünk olyan párkapcsolatot vagy bármilyen más emberi kapcsolatot, amiben nem vagyunk boldogok. Inkább elnyomjuk az érzéseinket, nehogy átmenetileg egyedül kelljen maradnunk, a biztos rosszat lecserélve a bizonytalan jóra. Inkább megspóroljuk az őszinte, ám sokszor kellemetlen beszélgetéseket, amelyekkel eljuthatnánk egy közös megoldáshoz vagy egy békés elengedéshez. Pedig kevés fájdalmasabb dolog van annál, mint olyanokkal élni, akikkel nem lehetünk őszintén önmagunk.
Eladjuk az életünket, hogy megfeleljünk a társadalmi berögződéseknek, a közvéleménynek, az önpusztítás melegágyaként szolgáló normáknak és szabályoknak. Mert vannak ugyan fontos és tényleg hasznos szabályok, amelyek a társadalmi együttélést segítve emberi értékeink megőrzését szolgálják, de sok olyan szabály is létezik, ami kifejezetten káros. Miért kéne például bárkit is tisztelni – akár egy vezérigazgatót, akár egy idős embert, akár egy politikust, akár egy családtagot – pusztán a státusza miatt? Miért nem a jelleme és a cselekedetei alapján jár a tisztelet? Miért kap kevesebb megbecsülést egy tanár vagy egy ápoló, mint egy ügyvéd vagy egy orvos? És miért kellene bárkinek is akarata ellenére felvennie társadalmi szerepeket, megőriznie emberi kapcsolatokat, vagy attól félnie, hogy aki és ami fontos számára, azt mások elfogadják-e? A társadalmi normák és szabályok addig hasznosak, amíg az egyént nem elnyomják, hanem a fejlődését és a boldog életét segítik. Ellenkező esetben károsak – még akkor is, ha törvénybe vannak iktatva, vagy akár évszázadok óta fennállnak.
Annak, hogy eladjuk az érzéseinket és önmagunkat, mélyen gyökerező okai vannak, és ha megértjük ezeket, változtatni is képesek leszünk.

Hogyan váltunk ilyenné?

Szép lassan történt, egészen kiskorunktól kezdve. Megtanultuk, hogy ne lógjunk ki a sorból, ne legyünk „problémás” gyerekek, kövessük a számunkra kijelölt utat, és fogadjuk el, hogy a felnőttek mindent jobban tudnak. Pedig aki hajlandó félretenni az ego-ját egy pillanatra, az hamar felismeri, hogy vannak dolgok, amikben a gyermekek sokkal jobbak nálunk, és nemcsak ők tudnak tanulni tőlünk, hanem mi is tőlük.
Sokan azonban a gyermeknevelés kényelmesebbnek tűnő módját választják, és ragaszkodnak a sablonszerű módszereikhez még akkor is, ha azok károsak vagy nem működőképesek. Hasonló sablonokra épül az egész iskolarendszerünk is, ezért nem csoda, hogy miután ezt szívjuk magunkba hosszú évekig, egy idő után gondolkodásunk szerves részévé, és ezáltal életünk alakulásának meghatározó elemévé válik a görcsös megfelelési kényszer és a saját vágyaink eltemetése.
Felnőttként pedig tovább erősíti mindezt az az általános politikai és marketinges vezérelv, amely az emberek irányításának egyik leghatékonyabb módja: generálj problémát ott, ahol nincs valós probléma, majd hitesd el az emberekkel, hogy csak Te tudod megoldani azt. Így jelentős részük a megmentőt látja majd benned, akit vakon követni fog.
tomeg_kovet
Jó oka van tehát annak, hogy érzelmi prostituáltakká válunk a társadalom és közvetlen környezetünk felé egyaránt. Tudat alatt történik mindez, és bár egyesek csak néha csúsznak bele, sokan azonban rendszeresen futják ugyanazokat a köröket.

Figyeld a mintát

Ha úgy érzed, hogy az az élet, amit jelenleg élsz, nem tölti meg jó érzéssel a lelkedet, akkor érdemes tudatosabban kezelned az érzéseidet, mint ahogy talán eddig tetted. Mert az kevés a változáshoz, ha csak túlélsz valahogy egy-egy napot, és sírással, panasszal vagy agresszióval vezeted le a feszültséget, miközben belül mélyen pontosan tudod, hogy holnap ugyanúgy a járomba hajtod majd a fejedet.
Egyszer-egyszer becsaphatod önmagadat, vagy hagyhatod, hogy mások becsapjanak, de ha megfigyeled az ismétlődő szokásokat és mintákat, akkor rájössz, hogy kinek és minek nincs helye az életedben, mert csak mérgezi a lelkedet. Mert ha bájosan vigyorogsz valaki szemébe, aztán kimész a mosdóba hányni tőle (meg önmagadtól, amiért így élsz), akkor az a kapcsolat erőltetett, és a lelki békéddel fizetsz érte. Ha mindig csak adsz valakinek, de semmit nem kapsz vissza, akkor ott nincs egyensúly, és a saját igényeid feladásával fizetsz érte. Ha lemondasz az álmaidról, és olyan életet élsz, amit mások próbálnak rád kényszeríteni, akkor soha nem leszel boldog, és az életeddel fizetsz érte. Figyeld a mintákat önmagadon és a másik emberen is, mert ezek pontosan megmutatják, hogy éppen emelkedsz-e vagy lecsúszol a mélybe.
Mindennek ára van, ezt ne feledd soha. De az érzéseid, az álmaid, a lelki békéd, az életed túl értékes ahhoz, hogy eladó legyen. Nem vagy Te érzelmi kurva.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!