Az érzelmi prostitúció kora

Írta: | 2017-03-20
Furcsa kettősség jellemzi a társadalmunkat. Miközben egyre népszerűbbek az olyan hívószavak, mint szabad akarat, önállóság, önismeret, nők egyenjogúsága, vásárlók és munkavállalók jogainak érvényesítése, a legtöbben mégis önállótlanul, egy-egy önjelölt népvezért vagy a csordát vakon követve vonulnak át az életükön, és közben észre sem veszik, hogy azért nem boldogok szinte soha, mert csak elméletben szabadok.
Valójában rabjai az aktuális rezsimnek, az éppen agyonreklámozott termékeknek, a begyöpösödött társadalmi szokásoknak és elvárásoknak, és sokszor rabjai a körülöttük lévő embereknek is. Hiába az áhított szabadság eszméjének zászlóra tűzése, ha csak ostobán skandáljuk az üres szavakat, és nem éljük meg azokat.

Olcsón eladó lelkek

Megvetve beszélünk a régi korokról, ahol az emberek jelentős része kemény korlátozásoknak volt kitéve származása, etnikai hovatartozása, neme, világnézete és egyéb önkényesen kijelölt kategóriák szerint, pedig most is ugyanez történik, csak már nem nyíltan, hanem hangzatos eszmék mögé rejtve.
Így megy ez társadalmi szinten és személyes kapcsolatainkban egyaránt. És bár sokakra lehet mutogatni, ha a jelenlegi helyzet kialakulásának és fennmaradásának felelősét keressük, de teljesen fölösleges, mert a kulcs önmagunkban van. Csak azzal lehet ugyanis szórakozni, aki hagyja, hogy szórakozzanak vele. Csak azt lehet folyton megtaposni, aki a hozzájárulását adja ehhez. És csak azt lehet érzelmileg zsarolni, aki gyenge ahhoz, hogy nemet mondjon.
Gyengék persze mindannyian lehetünk – és még az erős emberek is elgyengülnek időnként –, de ha ez nem egy-egy alkalommal történik csak meg, hanem rendszeresen, az már életforma, amiért mi magunk is felelősek vagyunk.
arc_sotetben
Mert mi vagyunk azok, akik feladjuk önmagunkat, hogy mindenáron megfeleljünk mások elvárásainak. Mi vagyunk azok, akik eltemetjük az álmainkat, mert mások hülyeségnek tartják azokat. Mi vagyunk azok, akik megelégszünk egy középszerű élettel, csak hogy ne kelljen felvállalnunk konfliktust a környezetünkkel. Mi vagyunk azok, akik inkább maradunk egy mérgező kapcsolatban, mintsem hogy a másik emberrel közösen megjavítsuk azt, vagy ha ez nem megy, akkor elengedjük őt végleg.
Áruba bocsátjuk az érzéseinket, a vágyainkat, az álmainkat, önmagunkat. Eladjuk egy szánalmas vállveregetésért, egy műmosolyért, egy vak reményért, hogy megbecsülnek minket, vagy hogy legalább nem maradunk egyedül. Érzelmi prostituáltakká válunk. Tudom, ez sokaknak erős, egyeseknek pedig felháborító is lehet, pedig ha belegondolsz, elég egyértelmű a párhuzam. A prostituáltakat azért veti meg a társadalom jelentős része – annak ellenére, hogy az egyik legősibb „szakma” képviselői –, mert olyan dolgot bocsátanak áruba, aminek nem kéne kereskedelmi alapnak lennie. Két ember együttléte jó esetben mély érzéseken alapul (hiszen a puszta kielégülés egy egészséges érzelmi világú ember számára nagyon kevés), és ezeket az érzéseket nem lehet megvásárolni.
Ahogy nem lehet megvásárolni az álmainkat, a lelki szabadságunkat és a mosolyunkat sem, amivel indítjuk a napunkat, mert olyan életet élünk, aminek ez természetes része. Ezekkel a dolgokkal nem kéne kereskedni, mégis megtesszük.
Eladjuk a jó érzésünket a hazug elfogadásért, és inkább udvariaskodunk, nehogy megbántsunk valakit. Egy olyan embert, aki ránk akar erőltetni valamit, ami nekünk nem jó – legyen az akár egy sütemény, akár egy döntés, akár egy egész életút. Fontos, hogy képesek legyünk alkalmazkodni másokhoz, de ha ez nem kölcsönös, akkor abban a kapcsolatban nincs meg az egyensúly, és ez idővel vagy egy erőszakos kitöréshez, vagy egy szó szerint önpusztító elfojtáshoz vezet.
Eladjuk az őszinteségünket, és inkább hazudunk valakinek, nehogy meg kelljen bántanunk őt, vagy ellent kelljen mondanunk neki. Odáig jutottunk ebben, hogy már bocsánatot kérünk, ha egyszer végre merünk őszinték lenni és felvállaljuk a véleményünket. Elég aberrált dolog. Persze nagyon fontos, hogy hogyan tálaljuk a mondandónkat, de ha valakivel nem lehetünk őszinték, akkor egy hazugságból összetákolt, nagyon könnyen összeomló kapcsolatunk van vele.
Eladjuk az önbecsülésünket, és inkább hagyjuk, hogy megalázzon minket a főnökünk, a kormány, egy idegen, vagy a családunk egy tagja, nehogy elveszítsük azt a biztonságot, amit nekünk behazudott – de leginkább amit mi hazudtunk be magunknak. Mert akár az anyagiakra, akár az érzelmeinkre, akár a létünkre vonatkozik ez a biztonságérzet, aki ezt feltételekhez köti, az bármikor el is veheti tőlünk. Sokan nem gondolnak bele ebbe.
Eladjuk a szabadságunkat, és inkább kelletlenül járjuk a kitaposott utat, nehogy meg kelljen fognunk a szabályát, az ásót, vagy bármit, amivel a külső akadályokat és a belső félelmeinket leküzdve saját utat nyithatunk magunknak. Mert ehhez fel kellene vállalnunk őszintén önmagunkat, el kellene viselnünk, hogy mások kibeszéljenek a hátunk mögött, vagy gúnyosan mutogassanak, és el kellene fogadnunk, hogy elveszítjük emberi kapcsolataink egy részét – azokat, akikkel csak akkor lehetünk jóban, ha az általuk helyesnek vélt életet éljük, és megfelelünk minden elvárásuknak.
Eladjuk a vágyainkat, és inkább őrizgetünk olyan párkapcsolatot vagy bármilyen más emberi kapcsolatot, amiben nem vagyunk boldogok. Inkább elnyomjuk az érzéseinket, nehogy átmenetileg egyedül kelljen maradnunk, a biztos rosszat lecserélve a bizonytalan jóra. Inkább megspóroljuk az őszinte, ám sokszor kellemetlen beszélgetéseket, amelyekkel eljuthatnánk egy közös megoldáshoz vagy egy békés elengedéshez. Pedig kevés fájdalmasabb dolog van annál, mint olyanokkal élni, akikkel nem lehetünk őszintén önmagunk.
Eladjuk az életünket, hogy megfeleljünk a társadalmi berögződéseknek, a közvéleménynek, az önpusztítás melegágyaként szolgáló normáknak és szabályoknak. Mert vannak ugyan fontos és tényleg hasznos szabályok, amelyek a társadalmi együttélést segítve emberi értékeink megőrzését szolgálják, de sok olyan szabály is létezik, ami kifejezetten káros. Miért kéne például bárkit is tisztelni – akár egy vezérigazgatót, akár egy idős embert, akár egy politikust, akár egy családtagot – pusztán a státusza miatt? Miért nem a jelleme és a cselekedetei alapján jár a tisztelet? Miért kap kevesebb megbecsülést egy tanár vagy egy ápoló, mint egy ügyvéd vagy egy orvos? És miért kellene bárkinek is akarata ellenére felvennie társadalmi szerepeket, megőriznie emberi kapcsolatokat, vagy attól félnie, hogy aki és ami fontos számára, azt mások elfogadják-e? A társadalmi normák és szabályok addig hasznosak, amíg az egyént nem elnyomják, hanem a fejlődését és a boldog életét segítik. Ellenkező esetben károsak – még akkor is, ha törvénybe vannak iktatva, vagy akár évszázadok óta fennállnak.
Annak, hogy eladjuk az érzéseinket és önmagunkat, mélyen gyökerező okai vannak, és ha megértjük ezeket, változtatni is képesek leszünk.

Hogyan váltunk ilyenné?

Szép lassan történt, egészen kiskorunktól kezdve. Megtanultuk, hogy ne lógjunk ki a sorból, ne legyünk „problémás” gyerekek, kövessük a számunkra kijelölt utat, és fogadjuk el, hogy a felnőttek mindent jobban tudnak. Pedig aki hajlandó félretenni az ego-ját egy pillanatra, az hamar felismeri, hogy vannak dolgok, amikben a gyermekek sokkal jobbak nálunk, és nemcsak ők tudnak tanulni tőlünk, hanem mi is tőlük.
Sokan azonban a gyermeknevelés kényelmesebbnek tűnő módját választják, és ragaszkodnak a sablonszerű módszereikhez még akkor is, ha azok károsak vagy nem működőképesek. Hasonló sablonokra épül az egész iskolarendszerünk is, ezért nem csoda, hogy miután ezt szívjuk magunkba hosszú évekig, egy idő után gondolkodásunk szerves részévé, és ezáltal életünk alakulásának meghatározó elemévé válik a görcsös megfelelési kényszer és a saját vágyaink eltemetése.
Felnőttként pedig tovább erősíti mindezt az az általános politikai és marketinges vezérelv, amely az emberek irányításának egyik leghatékonyabb módja: generálj problémát ott, ahol nincs valós probléma, majd hitesd el az emberekkel, hogy csak Te tudod megoldani azt. Így jelentős részük a megmentőt látja majd benned, akit vakon követni fog.
tomeg_kovet
Jó oka van tehát annak, hogy érzelmi prostituáltakká válunk a társadalom és közvetlen környezetünk felé egyaránt. Tudat alatt történik mindez, és bár egyesek csak néha csúsznak bele, sokan azonban rendszeresen futják ugyanazokat a köröket.

Figyeld a mintát

Ha úgy érzed, hogy az az élet, amit jelenleg élsz, nem tölti meg jó érzéssel a lelkedet, akkor érdemes tudatosabban kezelned az érzéseidet, mint ahogy talán eddig tetted. Mert az kevés a változáshoz, ha csak túlélsz valahogy egy-egy napot, és sírással, panasszal vagy agresszióval vezeted le a feszültséget, miközben belül mélyen pontosan tudod, hogy holnap ugyanúgy a járomba hajtod majd a fejedet.
Egyszer-egyszer becsaphatod önmagadat, vagy hagyhatod, hogy mások becsapjanak, de ha megfigyeled az ismétlődő szokásokat és mintákat, akkor rájössz, hogy kinek és minek nincs helye az életedben, mert csak mérgezi a lelkedet. Mert ha bájosan vigyorogsz valaki szemébe, aztán kimész a mosdóba hányni tőle (meg önmagadtól, amiért így élsz), akkor az a kapcsolat erőltetett, és a lelki békéddel fizetsz érte. Ha mindig csak adsz valakinek, de semmit nem kapsz vissza, akkor ott nincs egyensúly, és a saját igényeid feladásával fizetsz érte. Ha lemondasz az álmaidról, és olyan életet élsz, amit mások próbálnak rád kényszeríteni, akkor soha nem leszel boldog, és az életeddel fizetsz érte. Figyeld a mintákat önmagadon és a másik emberen is, mert ezek pontosan megmutatják, hogy éppen emelkedsz-e vagy lecsúszol a mélybe.
Mindennek ára van, ezt ne feledd soha. De az érzéseid, az álmaid, a lelki békéd, az életed túl értékes ahhoz, hogy eladó legyen. Nem vagy Te érzelmi kurva.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Ami még érdekelhet:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásokról!

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

15 gondolat ehhez az íráshoz: “Az érzelmi prostitúció kora

  1. Teleki Zsuzsa

    HuúÚ de nagyon jó írás. Pontosan összefoglalja a mai ember boldogtalanságát.

    Reply
  2. Hajdu Jenő

    Kedves Gábor! Egy barátom hívta fel a figyelmemet az irásaidra azt mondta ő olyan mint te! Idáig mindennel egyetértek amiket írtál. Egy szót sem találtam kivetnivalónak. És ez nálam nagy dolog. Őrülök,hogy van ilyen ember is ebben az eszeveszett világban. Tisztelettel H.J

    Reply
  3. Nagy Erzsébet

    Kedves Gábor!

    Külön könyvtárat nyitottam az írásaidnak, mert nem elég egyszer elolvasni, hanem időnként el kell olvasni, hogy még jobban magamévá tudjam tenni és mert a gondolataid nagyon értékesek. Mint minden ember én is gyakran beleesem abba a “hibába”, hogy “érzelmi prostituált”-tá válok. Egész életemben küzdöttem ez ellen, eddig ösztönösen, de most már látom – hála Neked – , hogy lehet ezt tudatosan is csinálni és még mindig nem garantált a 100 %-os siker.
    Üdvözlettel: Erzsike

    Reply
  4. T. Gyöngyi

    Mintha éppen nekem szólna… Az alábbi versem alátámasztja. A cikkeid rávezettek arra, hogy a csodát nem várni kell, hanem tenni érte.

    Csodavárás

    Életemben nem volt „férfi”,
    rám mindig „pasik” találtak.
    Játszottak velem kedvükre,
    aztán egy nap továbbálltak.
    Ott maradtam kifosztottan,
    /röhej-közhely: „vérző szívvel”/,
    felépítettem magamat,
    majd irány a falnak, fejjel…
    Tudtam megint lelkesedni,
    nem néztem meg soha, kiért.
    Mindent adtam, akárkinek,
    egy jó szóért, kis mosolyért.
    Időm repül madárszárnyon,
    még mindig várom a csodát.
    Tán valahol a tömegben
    meglátom az „Ő” mosolyát.

    Reply
  5. Ili Bárczyné

    Nagyon köszönöm az írásaidat! Míg olvasom, olyan érzésem van, hogy egy olyan Emberrel “beszélgetek” végre, akivel nagyon érdemes! Mint egy régi, meghitt baráttal! Mégegyszer nagyon szépen köszönöm, jó egészséget és lelki békességet kívánok!

    Reply
  6. Rozália

    Kedves Gábor! Nagyon jó az írás, tényleg. Mint az összes többi. Nagyon szeretem olvasni őket. Összefoglalod azokat a dolgokat, amelyekkel mindenki foglalkozik, van aki tudatosan de van aki még nem tudatosan csak pörög benne. Ezzel az írással kapcsolatban szeretnék kérdezni. Ha általában sajnos az emberek panaszkodással, zsörtölődéssel, pletykálkodással, morgással, elégedetlenkedéssel, irigységgel, kiközösítéssel …. stb és sorolhatnám még tovább töltik az életüket egy munkahelyen, akkor azt napi 8 órában hogyan lehet kivédeni? Nem lehet mindig munkahelyet váltani azért, mert a pl. Zsuzsika állandóan ordít ha épp ideges, és ott vannak a többiek is, akik szintén reagálnak “valahogy” az élet vagy a saját nehézségeikre, de ezzel nyomasztják azon keveseket, akik megpróbálnak jól működni. Velük kénytelen az ember összezárva tartózkodni. Nekem kb. 2 és fél év a toleranciám ezekre a dolgokra, addig megpróbálom simítgatni, viccesen felfogni, elvezetni a feszültségeket. De ennyi idő után rájövök, hogy nem megy tovább, jön a fásultság, már ki akarok maradni az egészből és elmenni. Erre szerinted mi a megoldás?

    Reply
    1. Emi

      Elnézést, hogy bátorkodom válaszolni e kérdésre, de talán segít. Ha az ember nem szereti a munkáját, a környezetét, akkor próbaljon meg mást tanulni, más irányba evezni, olyan munkát találni, ahova örömmel megy be, vagy szívesebben végez. De ez talán csak a végső megoldás. Lehet kevesebbet is dolgozni, így kiegyensúlyozottabb tud lenni az ember, hisz nem minden a pénz. Idő kell magunkra, s azokra akiket szeretünk, ez mindent kárpótol. Ha ez se lehetne megoldás, akkor taktikát lehet felvenni. Mikor ideges a másik, kimegyek levegőzni/mosdóba. Ha lehet olyan zenét hallgatok, amit én szeretek, jól indítom a napom pozitív gondolatokkal, finom ebédet viszek, megpróbálok úgy válaszolni ahogy én szeretném, ha velem bánnának, vagy sokszor a csendben maradás is bölcsesség. Remélem, valamit segíthettem, és kitartást!

      Reply
      1. Rozália

        Kedves Emi!
        Köszönöm válaszod. A más irányba való menetel az folyamatban van. De nem kis idő lesz, amíg eljutok ahhoz, hogy változtatni tudjak. A kevesebb munka kevesebb pénzzel jár. Nem tudom megtenni, mert havi ~130.000.- Ft-os alap költség kiadással (albérlet + rezsi) nem kereshetek a minimum alatt. Van egy kislányom, ennünk kell és nincs gazdag férjem aki finanszírozná a költségeket. Amit leírtál az egy ideális hozzáállás, de bizony nehezen megvalósítható ha az ember nem akar szegényen élni úgy, hogy bizony meg kell gondolnia, hogy a hónap végén vehet e még egy kis gyümölcsöt a kislányának a zöldségesnél. Megéltem ezt és ne tudd meg milyen rossz érzés volt. Az alap dolgok legyenek meg, nem kell gazdagság. A válaszod második felével abszolút egyet értek és azt kell hogy mondjam, hogy ezt is csinálom. Ennek ellenére fáradok bele az örökös hülyeségekbe. Mert folyamatosan a negatívban lenni eléggé lehúzó.

        Reply
    2. Shad

      Kedves Rozália.

      Sajnos szinte minden munkahely ilyen, mivel az embereknek nincs igényük és motivációjuk saját magukkal foglalkozni, fejlődni, tanulni.
      Ha ilyen cikkeket olvasol akkor szerintem nemsokára oda fogsz érni hogy az önbecsülésed magasabb szintre lép, ezáltal a közérzeted nem másoktól hanem saját magadtól fog függeni. Ha eldöntöd hogy jó kedved van akkor az lesz :)
      Szerintem próbáld tudatosan kezelni ezt a dolgot, én pl. próbálom észrevenni ha valaki “játszmázni” kezd, ilyenkor vagy ignorálom udvariasan ha nagyon nem érek rá, vagy egy társasjátéknak fogom fel és élvezem hogy feladatom van vele.
      Attól hogy valakinek adott közérzete és stílusa van neked még nem kell átvenni szerintem az ő keretét – miért tennéd, te fejlettebb vagy lelkileg, többet tudsz az egóról, nagyobb az önismereted… vegye át ő a te kereted hiszen te sokkal erősebb vagy lélekben 😉
      Arról nem beszélve hogy az esetek legtöbbjében az igazi ok ami miatt panaszkodik, kötözködik vagy ideges valaki szinte mindig más mint amit mond vagy ő maga hisz. Ha kollégáid akkor annyira megismerhetted már őket hogy tudd hogy valójában mivel van problémájuk – azaz nyilván magukkal, de mi az az ok amit nem tudnak elfogadni magukban és kivetítik másra, másokra. Ha ezt érzékeled mindjárt teljesen másképp látod ezeket a helyzeteket, más világban találod magad. Akkor már egy – egy eset ami most idegesít már csak olyan szinten érint meg mint az óvónénit aki megmosolyogja ha Pistike dühös mert Attika lehagyta futásban, vagy mert neki szebb a tűzoltókocsija :)

      Reply
      1. Rozália

        Kedves Shad!
        Köszönöm szépen válaszod. :)

        Reply
  7. Andras

    Kedves Rozàlia.
    Nekem lenne ötletem a problémára .
    Ha van idod írj nekem :raczandras89@gmail.com

    Köszönjük a cikket!
    Üdv Andràs

    Reply
  8. V. Noémi

    Kedves Gábor!

    Nyílegyenes egyszerűséggel definiáltad a problémát. Semmi körítés, mert elég szúrós a téma, körbejárása csak finomkodás lenne. Nem a szavak a kemények, hanem a téma a porrázúzó hatású. Már aki eléggé megkövült. Vagy megkeményedett. Például jómagam. Jó, hogy van annyi derű benned, amivel a nehezebb szakaszokon is át tudod léptetni az olvasót az elbizonytalanodás után is, a „hogyan tovább” kérdésre választ keresve, az egyénre bízva a további utat, azt mutatva: „Így tovább ne!” Megint remek gondolatokat szőttél egybe és megint gyógyítóan hatott. Persze ez még nem egyik napról a másikra megy. És nem is babra. Életminőség-javításra…ami meg ránk fér. És nem az anyagiakra gondolok… Most hadd emeljem ki, hogy úgy képezel tükröt magunkról magunknak, hogy nem taglóz le, amikor belenézünk, cselekvésre és gondolkodásra is késztet. Nem leforrázol bennünket a látszólag „ártalmatlan” gazságainkkal szembeállítva a piedesztálra helyezett száraz igazságaidat, mint sok önjelölt világ-bíráló, hanem konstruktív és a másik értelmében is bízó, előremutató tanácsokat adsz. Tehát emberbarát és nem embervádló módon. Bemutatod a hibákat, de nem ostorozod az embert érte. Egyszerre vezeted önismeretre és önszeretetre-önbecsülésre az olvasóidat. A probléma pontos definiálása, és az egyénre szabható határozott segítségnyújtás a tények feltárásával… A többi: a megértés, a munka, a fejlődés a mi dolgunk. És az sem kevés… Köszönjük szépen. :)

    Reply
    1. Szilvi

      Nagyon szépen fogalmaztál. :) Öröm ilyen commenteket olvasni!

      Reply
  9. BORZA ZOLTÁN

    Kedves Gábor ! Igen jól megfogalmaztad és leirtad milyenek vagyunk ,úgy a nagy többség.

    No én nem adtam el magam, szépen egyedül is maradtam. 30 éve azért válltam el mert volt feleségem nem akart családot. Msfél hónappal a válás után vegetárius lettem egészségügyi okból.
    Már 33 évesen reumás fájdalmaim voltak. Ezután nem csak azt néztem ,hogy egy hölgy tetszik-e,
    hanem azt is milyen esélye lenne egy gyermek vállalásának. ( Ídöközben természetgyógyász lettem, és elég sokszor valakire ránézni, és már képet kapunk róla.) Eleint volt egy-két futó kapcsolatom, de rájöttem nem tudom magam megjátszani,hazudni. Eredeti elképzelésemet még nem adtam fel,de azok a hölgyek akik még családot akarnak nem engem keresnek.
    Szinte hobbim lett az egészséges életmód,és semmi bajom,betegségem. ( Csak egy példa amit
    valószinü nagyon kevesen ismernek. 3 éve a vegetárius fesztiválon egy érdekes készülékkel megmértek,és akkor azt mondták a biólogiai életkorom 46 év. Ahhoz képest fiatalodtam.)

    Azon csodálkozom honnan meritem azt a pozitiv energiát ami még megvan bennem.

    Kiváncsian várom a visszajelzéseket!
    Üdv: Zoltán

    Reply

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.