A pásztor és a vadkecskék – egy történet egymás megbecsüléséről

Írta: | 2017-04-27
Hála és megbecsülés. Két olyan fogalom, ami a fogyasztói társadalomban igencsak háttérbe szorult. Két olyan fogalom, ami sokak számára már jelentéssel sem igazán bír. Az emberek többsége ugyanis megtanulta, hogy amije nincs, azért sóvárogjon vagy bosszankodjon, miközben mindazt, amije van, adottnak vegye és elhanyagolja. Erről szól ez a rövid tanmese, amivel nemrég találkoztam.
*****
Élt egyszer egy kecskepásztor a hegyekben, aki nyáját rendszeresen kihajtotta a hegy oldalában elterülő legelőre. Egy nap vadon élő kecskék keveredtek a sajátjai közé, a pásztor azonban ennek még örült is, hiszen arra gondolt, hogy így még nagyobb nyájat tudhat magáénak. Amint besötétedett, a vadkecskéket saját kecskéivel együtt behajtotta barlangszerű istállójába.
Másnap vihar érte el a környéket, zuhogott az eső, villámlott, így a pásztor nem terelte ki a nyájat a legelőre, hanem az istállóban elkezdte a kecskéknek szétosztani az elraktározott takarmányt. A sajátjainak alig adott valamit, épp hogy csak kibírják valahogy, a vadkecskéket azonban bőséges táplálékkal látta el, hogy magához csábítsa őket.
kecskek
Amikor a vihar elállt, és újra a szabadban legelhettek a kecskék, kivitte a pásztor a teljes nyájat a megszokott legelőre. Saját kecskéi szokás szerint elkezdtek békésen legelészni, a vadkecskék azonban egyből elfutottak. A pásztor bosszúsan rázta az öklét, miközben utánuk kiáltott:
„Átkozott kecskék, de hálátlanok vagytok! Nagyon jól bántam veletek, bőségesen lakmározhattatok, aztán most meg faképnél hagytok!”
A kecskék visszanéztek, és egyikük így szólt a pásztorhoz:
„Eszünk ágában sincs maradni. Ha a régóta veled lévő kecskéket nem becsülöd meg, és miattunk még mostohábban bánsz velük, akkor velünk is így fogsz, amikor újak jönnek, vagy amikor már nem fűződik érdeked hozzá, hogy jól bánj velünk.”
*****
Miközben az emberek többsége az életét átrohanva üldözi a boldogságot (mintha azt el kéne kapni), és azon görcsöl, hogy mi hiányzik még az életéből, elfelejti megbecsülni mindazt, amije már megvan. Az emberi kapcsolatait, a hozzá hűséges társat és barátokat, a szeretetet, a segítő kezeket, a tetőt a feje fölött, az ételt, amit az asztalára tehet, és a legnagyobb ajándékot, amit valaha kapott: az életet.
Sokan fogyasztják a napjaikat abban az illúzióban ringatva magukat, hogy ami van, az mindig lesz is. De aki veszített már el hozzá nagyon közel álló embert, vagy került már ő maga közel a halálhoz, az pontosan tudja, hogy semmi sem adott, és amit nem becsülünk meg, azt sokkal könnyebben el is veszítjük. A legtöbbünk azonban ezt csak nagyon mélyre kerülve érti meg. Ahogy a bölcs mondás szól: „Csak igazán sötétben látjuk meg a csillagokat.”
De nem kell, hogy így legyen. Elég lehet a tudatos megértés és a szívünk kitárása is.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

1 gondolat ehhez az íráshoz: “A pásztor és a vadkecskék – egy történet egymás megbecsüléséről

  1. Fürediné Kiefer Edit

    Több értékes gondolatot is felvet a cikk, lényege számomra: becsüljük meg a jelenünket.Az jó, hogy nincs benne a lelkünkben, hogy mi a mulandóság és mikor megyünk el mi a föld anyánktól, mert így tudunk teljesen szabadon élni lélekben. Mostanában sokat foglalkozom a karma törvényével, ehhez kapcsoltam a halálközeli élmény témáját, és így együtt a még meglévő barátaimat jobban értékelem, azaz kimutatom feléjük fizikailag és érzelmileg is a szeretetemet, elváláskor őszinte szeretettel, melegen megölelgetem őket.Eddigi családi modellemből eredően inkább a szolgálatunkkal mutattuk ki egymás és rokonaink iránt a szeretetünket, de mióta tudatosabb lettem és váratlanul nagyon sok barátom elhunyt, nem tudtam tőlük elbúcsúzni, ezért elhatároztam, hogy a mában élve mindig kimutatom érzelmileg a baráti melegséget, a másik fontosságát, megbecsülését, jóllehet Jézus tanítását is figyelembe veszem, mely szerint az növekszik, amire a figyelmemet irányítom.Ezt megtapasztaltam az évek alatt, ezért a jelen időt jobban megbecsülöm, így az értékeimet is.

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.