A legveszélyesebb szavak nem azok, amiket annak hiszel

Írta: | 2017-06-19
Sokan kínosan ügyelnek arra, hogy soha egyetlen csúnya szó se hagyja el a torkukat. Legalább mások előtt ne. És miközben sértőnek és kártékonynak ítélik meg azt, ha valaki éppen káromkodik, észre sem veszik, hogy önmaguknak és környezetüknek mennyit ártanak – látszólag teljesen ártalmatlan szavakkal. Olyan szavakkal, amelyeket nem a társadalmi megítélésük, hanem a használatuk helye tesz igazán veszélyessé. Sokkal veszélyesebbé, mint amilyen egy-egy káromkodás lehet.
Érdemes áttekintenünk ezeket a szócsokrokat, mert az egész életünkre hatással vannak.

Amikor a nagyobb tér beszűkülést jelent

Veszélyes szavaink első nagy csoportjába azok tartoznak, amelyek akár pozitív, akár negatív kiterjesztést eredményeznek.
„Mindig ezt csinálod!”
„Soha nem figyelsz rám!”
„Folyton csak én szívok!”
„Örökké szeretni foglak!”
…és a sor folytatható még sokáig (nem, nem a végtelenségig, mert az is csak egy pesszimista kiterjesztés lenne). Amikor a „mindig”, a „soha” és az ezekhez hasonló általánosító szavakat használjuk, akkor nem mást teszünk, mint beskatulyázzuk a másik embert, önmagunkat, vagy azt a helyzetet, amivel szembesültünk. Örök érvényű, általános igazságokat fogalmazunk meg arról, amire könnyen lehet, hogy nem létezik örök érvényű, általános igazság.
Persze valamilyen szinten természetes, hogy ezt tesszük. Minden egyes másodpercben rengeteg információt dolgoz fel az agyunk, és ezt úgy tudja hatékonyan megtenni, hogy szelektál és kategorizál. Úgy képzeld el, mint hogyha apró színes labdákat öntenének rád folyamatosan, és rendszeresen megkérdezné tőled valaki, hogy pontosan melyik labdából mennyid van.
Eleinte talán próbálod megkülönböztetni még az egyes színárnyalatokat is, egy idő után azonban óhatatlanul egyszerűsíteni kezdesz: már nem érdekel, hogy ez a labda okkersárga, a másik meg enyhén-borús-égen-áttörő-nyári-naplemente sárga, mert nincs már arra agykapacitásod, hogy minden egyes árnyalatot számon tarts. Sárga, sárga.
Amikor viszont az embertársaidról, a világról és az önmagadról alkotott képről van szó, akkor nem árt, ha megkülönböztetsz árnyalatokat. Mert vannak. Kategóriáinkat ugyanis szubjektív szabályrendszer alapján állítjuk fel (akár egyénileg, akár társadalmi szinten), és még a jó és a rossz fogalma is csak a fejünkben létezik. Ezért veszélyes általános igazságokat megfogalmazni.
Amit mondasz, az nem az abszolút igazság, hanem a Te igazságod. Nem tény, hanem vélemény. Amit mástól hallasz vagy olvasol – akár a hozzád legközelebb állóktól, akár tőlem, akár bárki mástól –, az is csak egy nézőpont. Ami épít, őrizd meg, ami nem, azt dobd el. És a saját gondolataiddal is érdemes ugyanezt tenned.
A „mindig” helyett pontosabb és hasznosabb, ha azt mondod, „úgy érzem, sokszor”, a „soha” helyett pedig azt, hogy „eddig még nem volt rá alkalom”.

Önkéntes áldozati bárányok

A következő nagy csoportba azok a szavaink tartoznak, amelyekkel a saját máglyánkra hordjuk a rőzsét.
„El kell mennem a boltba.”
„Muszáj tanulnom a vizsgára.”
„Kénytelen vagyok elviselni ezt a helyzetet.”
Ó, dehogy. Semmit sem kell. Ami nem tetszik, az is a Te választásod. Lehet, hogy szar, lehet, hogy fájdalmas, lehet, hogy semmi kedved nincs hozzá, de akkor sem kötelesség, csupán lehetőség. Elmész a boltba, mert jobb, mint éhen halni. Tanulsz a vizsgára, mert szeretnél rajta átmenni. Elviseled a helyzetedet, mert a konfliktustól és a bizonytalanságtól való félelmed erősebb, mint a változás iránti vágyad.
Nem érdemes hazudnod önmagadnak. Az önjelölt áldozatszerep csak arra jó, hogy megmagyarázd, miért szenvedsz – arra viszont nem, hogy ne szenvedj. Ahhoz többre van szükség: határozott döntésekre, felelősségvállalásra és tudatosságra. Mindez sokat segít abban, hogy értékeld a helyzetedben azt, ami jó, és felismerd azt, hogy miért vagy benne.
Innentől kétfelé ágazik az utad: vagy elfogadva azt, ami van, tudatos döntés által vezérelve benne maradsz, vagy szintén elfogadva a jelenlegi helyzetedet úgy döntesz, hogy ennél Te többre vágysz, és elkezdesz változtatni rajta. Ha nem megy azonnal, akkor szép fokozatosan, apró lépésekkel haladva előre.
És látod, már nem is vagy áldozat. Már nem kell semmit megtenned – egyszerűen csak megteszed, mert így jó neked. A jelenlegi lehetőségeid közül a legjobb. De ha önként mászol fel az áldozati asztalra, akkor nagyon nehéz elkerülnöd, hogy Te legyél a vacsora.

Ha magadat nem szereted…

Az önjelölt áldozatszerephez hasonlóan káros tud lenni az önmagunkba vetett hit hiánya.
„Le kéne fogynom.”
„Bárcsak eljutnék egyszer a Taj Mahalhoz!”
„De jó lenne, ha sikerülne jó állást találnom!”
„Talán én is egyszer boldog leszek…”
Tudod, miért nem éri el a célját az emberek többsége? Pont ezek a mondatok miatt. Mert nem is hiszi el igazán, hogy ő mindezt megérdemli, ezért sem önmaga, sem a környezete nem fog ebben teljes szívvel közreműködni.
Képzeld el a szituációt: bemész a pékségbe, és így szólsz: „Lehet, hogy kérnék valamit. Talán kenyeret… de nem biztos. Egy kilót… vagy kettőt… vagy nem is tudom…” Vajon kit fog kiszolgálni a pék? Téged, aki talán kér valamennyi valamit, vagy azt, aki határozottan belép, megmondja, mire van szüksége, és előveszi a pénzt, amivel kifizeti az árát? Mert ára mindennek van. Egyrészt a határozottságod, másrészt a munkád és az energiád, amit a céljaid elérésébe fektetsz.
Úgyhogy ha szeretnél valamit elérni az életedben, akkor jobban jársz, ha nem kérsz elnézést a létezésedért, hanem konkrétan megfogalmazod (mindenekelőtt önmagadnak), hogy mi a célod, és megfizeted annak méltányos árát időben és energiában (mert ezek a valódi fizetőeszközök, a pénz csak egy általánosan elfogadott cserealap).
Ha az álmaid megvalósításáról van szó, akkor a feltételes módnak nincsen helye. Kijelentő mód, jelen idő – és akkor valóban lesz is belőle valami.

A szívbe kedvesen szúrt tőr esete

Nem megfelelő szavak használatával nemcsak a saját boldogságunkat nyírhatjuk ki hatékonyan, hanem másét is.
„Soha nem fogod elérni a célodat!”
„Mindig mindent elbénázol!”
„Már megint rossz vagy!” (– mondja ezt a szülő gyermekének, mintha a gyerek nem ösztönösen tükröt tartana számára.)
Sok szájból hangzanak el ilyen szavak. Sokan törik le mások szárnyait úgy, hogy áldozatuk talán soha többé nem repül már velük. Ők a csendes gyilkosok. Azok az emberek, akik lassan, de következetesen mérgezik mások gondolatait – és ezáltal hosszútávon az egész életüket. Vannak, akik jóhiszeműen teszik ezt (mert ők csak „segíteni akarnak”), másoknak fogalmuk sincs róla, hogy mit tesznek, megint mások a saját alacsony önbecsülésük kompenzációjaként próbálják a közelükben lévőket maguk alá húzni ahelyett, hogy inkább önmagukat fejlesztenék.
Bármelyik is legyen ezek közül a motivációjuk, a lényegen nem változtat: ártatlannak tűnő szavakkal ártanak. És kevés ártalmasabb dolog van annál, mint hogyha valakinek az önmagába vetett hitén gyalogolnak keresztül sáros lábbal.

A „majd egyszer” nem naptári nap

Végül elérkeztünk azokhoz a szavakhoz, amelyeknek pusztán kényelmi szerepük van. Semmi másra nem szolgálnak, csak arra, hogy a ne kelljen cselekedni.
„Egyszer majd belevágok saját vállalkozásba!”
„Valamikor összefuthatnánk!”
„Nem fogom én ezt tűrni sokáig!”
És tudod, mi történik? Eljön a hétfő, aztán a kedd, aztán a szerda… Eljön a július, az augusztus, a szeptember… Eljön az új év, az új évtized, majd eljön az új temetés időpontja. A Tiéd. És úgy zárul le az életed, hogy a naptárban nem szereplő „majd egyszer” megy veled a temetőbe.
Régen én is sokat halogattam. Beszéltem az álmaimról, de nem tettem értük sokat. Tervezgettem, hogy mibe vágok majd bele, és vártam a megfelelő alkalomra. Egészen addig vártam, míg az alkalom el is jött – csak nem a cselekvésre, hanem a halállal való szembenézésre. És amikor egy stroke után ott feküdtem összetörve a kórházi ágyon, rájöttem, hogy ez nem sokon múlott.
Minden álmomat, minden tervemet, minden ki nem mondott szót, minden elmulasztott ölelést, minden meg nem tett lépést kis híján vittem magammal a temetőt gazdagítani. Ekkor értettem meg igazán Buddha szavait: „Az a baj, hogy azt hiszed, van időd.”
Ma már nem hiszek a „majd egyszer”-ben. Nincsen rá semmi garancia, hogy lesz belőle valami. Amire azt mondod, hogy „majd megteszem”, az vagy a jelenlegi fizikai korlátaidba ütköző dolog lehet, vagy nem elég fontos neked. Mert fontosabb egy másik szempont – vagy egyszerűen fontosabb a pillanatnyi kényelmed.
Ha röviden szeretném összefoglalni a halogatásmentes élet lényegét, akkor azt mondom: élj úgy, hogy bármikor nyugodtan halhass meg. Élj úgy, hogy ha most jönne el földi életed vége, akkor azt tudd mondani: „Így volt teljes az életem. Nem várakoztam semmire, amit tudtam, megtettem, ami bennem volt megosztottam.” Mert amit ma elmulasztasz, azt lehet, hogy holnap már nem teheted meg.

Néhány záró gondolat

Ahogy látod, nem a direkt támadás szokott lenni a legveszélyesebb. Nem azok a szavak ártanak a legtöbbet, amik bántják a fülünket, hanem azok, amiket talán észre sem veszünk. Azok a lassan ölő mérgek tudják a legnagyobb károkat okozni, amiket szeretetbe, viccbe, vagy félelembe csomagolva adunk át másoknak, vagy ápolgatunk mi magunk. Ezért fontos, hogy egy kis tudatosságot csempésszünk a mindennapjainkba, a rutinszerűen használt szavainkba, a régóta belénk rögzült szokásainkba.
Mint minden tartós eredmény elérését, ezt is apró lépésekkel érdemes elkezdeni. Ha picit odafigyelsz, egyre gyakrabban észreveszed magadon, hogy mikor helyezed önmagadat áldozatszerepbe, mikor teszed meg ezt másokkal, vagy mikor hiszed azt, hogy rengeteg időd van még megtenned valamit. És amint elkezded megváltoztatni a szavaidat, az égész életeden változtatni tudsz. Mind az embertársaiddal, mind az önmagaddal való kapcsolatod minősége sokat javul, ha megteszed magadnak ezt a szívességet.
Úgyhogy legközelebb, amikor valaki azt mondja, hogy „de kurva jó volt ez a rakott krumpli”, akkor gondolkodj el, hogy vajon tényleg akkora kárt okozott-e azzal, hogy őszintén megélte a pillanatot.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

6 gondolat ehhez az íráshoz: “A legveszélyesebb szavak nem azok, amiket annak hiszel

  1. Eipl Jánosné

    Köszönet ezért az írásért (is). Valahol belül mindig is éreztem, hogy így van, de nem tudtam megfogalmazni…

    Reply
  2. Lacilac

    Ez nagyon jó! Örülök hogy, Megosztod az írásaidat . A társadalom sajnos nehezen változik de van rá reális lehetőség . Hála.

    Reply
  3. Huttinger Mari

    Köszönöm Gábor! Ez nagyon kellet! Szép napot.

    Reply
  4. jéjé

    Gábor, sok igazságot írtál le. Az én két kedvencem: “nem akarlak elkeseríteni, de…” – és itt jön a lehúzás. A másik: “most már majd én is talán…” – aztán persze jó eséllyel marad minden a régiben.
    De azért egy kicsit vitatkoznék is.
    A trágár beszéd nem azért káros, mert ott és akkor, mérhetően árt. Mégis, hogyan mérnéd? A veszélye abban rejlik, szerintem, amiben a piszoké: eluralkodhat. Megszokható. És észrevétlenül rombolja a lelket.
    A “kurva jó” rakott krumplit én így módosítanám: köszönöm szépen, ez csodás / szuper / zseniális stb finom volt!
    Én, ha nem bánod, megfordítanám a kérdést: jó, rendben, nem árt. De vajon használ-e? Mennyiben visz előbbre? Mennyiben leszek jobb az által, hogy mocskos a beszédem? Nem csak a szem “a lélek tükre”, hanem a beszéd is. Még a dühömben történő elkanyarítás is nagyon rövid távú, szánalmas kis kielégülést tud nyújtani, de rendben, ott még csak-csak. De a hétköznapi beszédben szerintem hosszú távon nem tesz jót. Mint a piszok a cipőmön: nem pucolom naponta, hetente sem, havonta sem. Aztán egyszer csak már nem is lehet, vagy már meg sem látom, hogy piszkos.
    Én azt gondolom, hogy a beszédem és tetteim irányítják a gondolataimat, és a gondolataim irányítják a beszédemet és a tetteimet. És végül összeáll a jellemem. Már persze, ha munkálkodom rajta. (Hívőként nem egyedül.) De “míves” munkát nem lehet igénytelenül készíteni.
    Summa summárum: a tiszta beszéd szerintem szükséges. Azzal azonban egyetértek, hogy messze nem elégséges.
    Szerinted?

    Reply
  5. Nagy Andrea

    Szia kedves Gábor! Ez az írásod ismét inspiráló . Hozzászólásra inspirál – azaz felbátorít / az inspirál szó szinonímái : ösztökélő,serkentő,buzdító,ösztönző,bíztató,lelkesítő,felbátorító,motiváló stb./
    Motiválnak a Tőled idézett szavak : “Ami épít,őrizd meg…”, ” … szavak,amelyekkel saját máglyánkra hordjuk a rőzsét…” VÁLTOZATOS, szemléletes ,újszerű megfogalmazás,pl. a magad alatt vágod a fát helyett. A rőzse is fából van 🙂
    Többször hallottam,olvastam,hogy a magyar kódolt nyelv.Ezt megerősítendő ajánlom az alábbiakat: http://old.ektf.hu/hefoppalyazat/pszielmal/a_kommunikci_fogalma.html

    “Az egyetlen állandó a változás maga .” /Hérakleitosz/ Ez a nyelvhasználatra ,a kifejezésmódokra is igaz lehet.
    A tiszta beszéd szerintem is szükséges,de ha a vevő dekódolja az üzenetet / lásd fent / akkor az a” rakott krumpli” lehet ilyen is,meg olyan is. Írásban nehéz a metakommunikatív jelzéseket átadni 🙂 ezért írtam,hogy inspiráló az írás,ahelyett,hogy PISZOK JÓ 🙂 ehhez pedig nem is kell szómagyarázat- ugye?

    Amikor a 4 és fél éves unokám azt mondja valamire,hogy : “ó nagyi,ezt bébi könnyű megcsinálni ” akkor elfogadom.Legközelebb,hasonló szituban legfeljebb én úgy fejezem ki magam : látod Bencuskám,ez gyerekjáték. Én ezt hallottam a felnőttektől, de a bébikönnyű kifejezés is szemléletes számomra.

    Végezetül annyit még,hogy a kommunikáció ne váljék “kamu-nikációvá ” 🙂 🙂 🙂
    Köszönöm- üdvözlettel : Andi Nagyi

    Reply
  6. Winkler Ilona

    Kedves Gábor!

    Ez megint egy KIRÁLY irás.

    Köszönöm.

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.