Attól még, hogy nem fáj, könnyen belehalhatsz

Írta: | 2017-07-03
Talán nincs még egy élőlény a Földön, amelyik annyit hazudna önmagának, mint az ember. Persze jó okkal tesszük: a valósággal való szembenézés ugyanis nagyon fájdalmas tud lenni. Hiszen ki élvezné azt, hogy bevallja magának: nem a megfelelő emberrel van együtt, semmi öröme nincs a munkájában, élete jelentős részét értelmetlen dolgokra pazarolta, kihasználják azok, akiktől őszinte szeretetet remélt, lemondott a gyermekkori álmairól egy konform élet miatt, vagy hogy mindez egyszerre igaz, és belül mélyen úgy érzi, hogy egy összességében rendkívül szánalmas életet él? Ki meri ezt magának bevallani?
A legtöbben ezért inkább hazudnak önmaguknak. Eleinte csak kisebb dolgokban, aztán ahogy süllyednek egyre mélyebbre és mélyebbre, kénytelenek növelni az adagot. Pont úgy, mint egy fájdalomcsillapítót.

Az emberi lélek fájdalomcsillapítói

Ha valami fizikailag fáj, legtöbben egyből fájdalomcsillapítóhoz nyúlnak. Nemcsak a bevált orvosi gyakorlat támogatja ezt, hanem az a modern kori hitrendszer is, mely szerint nincs idő a betegségre. Rohanni kell (mintha lenne hová), helyt állni és teljesíteni (bármi áron, az egészséget is feláldozva), és minél hamarabb elnyomni azt, ami rossz – még ha újra és újra elő is jön az.
Pontosan ugyanezt csinálja lelki fájdalmaival is az emberek többsége. Amint kezdik rosszul érezni magukat a bőrükben, és választaniuk kell, hogy változtatnak az életükön, vagy önmaguknak hazudva maradnak ugyanott, a legtöbben ez utóbbi mellett döntenek.  A dolog keserű iróniája az, hogy sokaknak közülük fel sem tűnik, hogy válaszút elé kerültek. Mert ők csak egyetlen utat látnak: azt, hogy fájdalomcsillapítón éljenek. Vagy inkább létezzenek – mert életnek én mást hívok. De ezek az emberek el sem hiszik, hogy lehetne ezt másképp is csinálni.
És hogy mik ezek a lelki fájdalomcsillapítók? Van belőlük bőven. Mert az emberi kreativitás nemcsak a valós életünk fejlesztésében, hanem annak elfedésében is szépen megmutatkozik. Az agy csodálatos dolgokra képes – és hogy ez csodálatos fejlődés vagy csodálatos rombolás lesz, az kizárólag a tulajdonosán múlik.
Panaszkodás
Kezdjük az enyhébb fájdalomcsillapítókkal – azokkal, amelyekkel az emberek többsége is kezdi, amikor beleütközik a ténybe, hogy az élete nem éppen olyan, mint ahogyan azt elképzelte. Ilyenkor jön a panaszkodás. A lelki szemét kontrollálatlan kiöntése, melynek bár látszólag segítségkérés a célja, valójában nem szól másról, mint önsajnálatról és kényelemről.
Igen, fontos az érzelmeink kifejezése. Fontos, hogy ne fojtsuk magunkba azt, ami nem jó, hanem kezdjünk vele valamit. Csakhogy ez a valami nem feltétlenül azt jelenti, hogy emésztetlenül kiköpjük, aztán nézegetjük, hogy ez milyen gusztustalan. Ennél azért jóval többre képes az emberi agy.
Aki valóban változást szeretne, az nem elégszik meg a tényekkel, hanem megoldást is keres rájuk. Ha pedig egyedül nem talál, akkor úgy kér segítséget, hogy a megoldásban maga is közreműködik. Aki csak panaszkodik, az még nem szenvedett eleget. Annak még jó úgy, ahogy van. Jobb, mint tenni a változásért. A panaszkodás egy mentális hintaszék, ami megadja a cselekvés illúzióját, de haladni nem lehet vele semerre.
A gyakori reakció erre az persze, hogy van, amin nem tudunk változtatni. Erre pedig én csak azt mondom, hogy valóban így van. Tényleg van, amit egyedül, vagy akár összefogva sem tudunk megváltoztatni egyetlen emberéletnyi rövid idő alatt. Még tettekkel sem, de panaszkodással pláne nem. Ezért ajánlom minden panaszkodónak szeretettel Maya Angelou szavait: „Ha valami nem tetszik, változtasd meg! Ha nem tudod megváltoztatni, változtass a hozzáállásodon! De ne panaszkodj!”
Kifogások
A lelki fájdalomcsillapítók következő csoportját a kifogások alkotják. Amikor a valóságból való meneküléshez már nagyobb adag szükséges, és nem elég pusztán nyafogni a dolgok miatt, akkor jönnek az érvek. Az okosnak vagy meghatónak tűnő magyarázatok, amelyeket azért fabrikál magának a langyos kakiban ücsörgő, hogy ne érezze a bűzt annyira.
Persze időről időre így is megcsapja az orrát, ezért szép fokozatosan a kifogás válik saját kis világának valóságává. Ezzel kel, ezzel fekszik, és zsebből húzza elő bármikor, amikor tenni kéne valamit. De ez picit sem változtat a tényen, hogy míg ő azt magyarázza, miért lehetetlen megcsinálnia valamit, addig van, aki megcsinálja azt.
Menekülés
Amikor már a kifogásokból kotyvasztott fájdalomcsillapító is gyengének bizonyul, akkor jön a következő szint: a menekülés. Sokféle módja van ennek is, de a leggyakoribb az önpusztítás, azon belül is a tudat alatt választott testi betegségek és a tudatosan választott szenvedélybetegségek (hazánkban főleg az alkoholizmus).
A társadalom az első csoportot általában sajnálni szokta, míg a másodikat nagyon könnyen megbélyegzi. Pedig senkinél sem rosszabbak ők – csak gyengék. Túl sokáig éltek fájdalomcsillapítókon, és már annyira legyengültek, hogy úgy érzik, képtelenek megbirkózni a valósággal. A menekülés már nagyon erős fájdalomcsillapító – annyira erős, hogy sokan bele is halnak.
Mások lehúzása
Vannak, akik nem befelé rombolnak, hanem kifelé. Nem önsajnálatba merülve, vagy betegségben szenvedve próbálják tudat alatt kompenzálni tétlenségüket, hanem úgy, hogy mások életét keserítik meg. Ennek nagyon egyszerű oka van: a saját értéküket próbálják növelni, és ahelyett, hogy önmagukat fejlesztve emelnék a valós értéküket, inkább másokat maguk alá tiporva próbálják a relatív értéküket nagyobbnak érezni.
Olyan emberek ők, akikben a gyengeség érzéketlenséggel párosul, így vagy fel sem tűnik nekik, hogy kártevővé váltak, vagy baromira nem érdekli őket. Attól függ, hogy kiben milyen aberrációt okozott a gyermekkori neveltetése. Mert ha ott nem lett volna valami nagyon elcseszve, akkor nem váltak volna másokon keresztülgázoló seggfejjé, hanem odafigyelnének embertársaikra.
Élősködés
Ártani nemcsak közvetlen támadással lehet, hanem burkoltan, szeretetbe csomagolva is. Meg is teszi ezt sok olyan ember, aki megtanulta, hogy saját erejének használata nélkül is elérhet eredményeket. Ők az energiavámpírok. Azok az emberek, akik úgy kérnek segítséget, hogy simán meg tudnák csinálni a feladatot maguk is, úgy öntik rád folyamatosan a bajaikat, hogy meg sem hallják a megoldási javaslataidat, és úgy akaszkodnak rád, hogy le sem tudod vakarni őket magadról. Ismerős, ugye?
Mindannyiunk életében akadnak ilyenek. Nem tanultak meg önállóan élni, ezért élősködnek másokon. Képtelenek meghúzni a segítségkérés egészséges határait, ezért addig vesznek el, amíg adnak nekik. Ha pedig ezt a másik ember megelégeli, akkor önmagukat áldozatnak, embertársukat pedig lelketlen szemétnek bélyegzik.
Ez is egy fájdalomcsillapító. Van, aki le tud így élni egy egész életet – miközben másokét keseríti meg –, de sokszor ennek a mentalitásnak egyenes következménye az, hogy az ilyen ember egyedül marad. Egy idő után ugyanis mindenkinek elege lesz abból, ha folyamatosan az ő vérét szívják.
Nem produktív hit
Végül nézzük azokat a fájdalomcsillapítókat, amelyeknek látszólag nincsen káros hatásuk, ám azért válnak mégis veszélyessé, mert zsákutcába vezetnek, és mire az emberek többsége rájön erre, addigra már nem sok maradt az életéből. Ezek azok a fájdalomcsillapítók, amelyek nem produktív hitre épülnek – vagyis olyan „igazság”-halmazra, ami nem viszi az életüket előre.
Ezt szokás a bullshit kategóriának is nevezni. Tudod, amikor egy-egy „kiválasztott” elmondja, hogy mit üzennek neked az angyalok, megmondja, hogy mit kell tenned a tuti boldogságért, és mik azok a személyedre szabott, mégis mindenkire igaz, kizárólagos és csak náluk elérhető módszerek, termékek és útmutatások, amik megváltoztatják az életedet. Amivel hol agresszíven, hol finoman, szinte észrevétlenül mossák az agyadat.
És tudod, miért van ennyi ilyen hírnök? Azért, mert van rá igény. Az emberek jelentős része ugyanis bármit bekajál, ami boldogságot ígér számára. Lelkesen követi az instant csoda módszereket, issza az önjelölt megváltók szavait, és energiát, időt, pénzt nem sajnálva hagyja, hogy simogassák a lelkét. Mert akkor nem fáj annyira. És mert a közhely szerint a remény hal meg utoljára.
Elképzelhető, hogy így van, csak van valamiről, amiről megfeledkeznek: az ember lelke sokkal hamarabb meghal, mint a remény. Sokan a nem produktív hitüket őrizgetve élnek napról napra, és észre sem veszik, hogy már rég feladták az álmaikat, és már rég nem a saját életüket élik, hanem azét, akinek egy helyben toporgásukért még fizetnek is. A bennük élő remény pedig már nem más, mint kiszolgáltatott várakozás.

Szokássá váló süllyedés

A lelki fájdalomcsillapítók nagyon hasonlóan hatnak gyógyszerként kapható fizikai társaikhoz. Tünetet kezelnek, de a fájdalom okát nem szüntetik meg. Sőt, még el is fedik azt. Rövidtávon működőképesnek tűnnek, de amit elnyomnak, az előbb-utóbb úgyis kijön. Vagy hasonló, egyre erősödő tünetekkel, vagy egy látszólag független problémaként: egy lelki összeomlás, egy betegség vagy egy feloldhatatlannak tűnő belső konfliktus formájában.
Így már talán számodra sem olyan meglepő, amikor azt látod, hogy valakit egyszer már orvosilag gyógyultnak minősítenek, hamarosan mégis újra visszaesik, ahogy az sem, hogy hányan gyalogolnak be úgy a temetőbe, hogy viszik magukkal a céljaikat, az álmaikat, a vágyaikat, és mindazt a csodát, amit megélhettek volna. Pedig nem kellett volna így történnie, ha azt a rengeteg energiát, amit lelki fájdalomcsillapítóik kreálásába és használatába öltek, a változásba fektették volna.
Természetesen van, amikor hasznos, vagy akár szükséges is lehet a fájdalomcsillapító. Van, amikor tényleg túl nagy a fájdalom, és átmenetileg elviselhetőbb valami fájdalomcsillapítóval az élet. Ha tört már el nagyobb csontod, vagy szenvedtél már el komoly sérülést, akkor tudod, miről beszélek. Ugyanígy a lelki fájdalmaink esetében is előfordul, hogy szükség lehet fájdalomcsillapítóra. Túl nehéz lenne még szembenéznünk a tényekkel, ezért áltatjuk még magunkat egy kicsit.
Azonban van egy nagy különbség a fizikai és a lelki fájdalomcsillapítók között. Testünk gyógyulásra törekszik, akár teszünk érte valamit, akár nem. Ez egy automatikus mechanizmus, amit fájdalomcsillapító mellett – és annak ellenére is – képesek vagyunk megvalósítani. A törött csont beforr, a vágott seb begyógyul, akár szedünk rá gyógyszert, akár nem. A lelki sérülések azonban máshogy működnek. Azok maguktól nem gyógyulnak, csak ha kezdünk velük valamit. Ezért van az, hogy sokan egész életükön keresztül hurcolják magukkal a terhüket, ami nemhogy könnyebb nem lesz idővel, de még rájuk is telepedik.
Ezért nem érdemes túl sokáig lelki fájdalomcsillapítókat szedni. Hozzászokik a szervezeted, egyre csak növeled az adagot, de az életed közben picit sem változik. Ami fáj, azt megpróbálhatod csillapítani, de jobban jársz, ha szembenézel vele, megéled a fájdalmat, és nem hazudsz tovább magadnak.
Mert kétféle út van a padlóra kerülés után: vagy egyre erősebb fájdalomcsillapítókat szedve ott éled le az egész életedet, vagy felállsz, mész tovább, és megkeresed, hogy mit tudsz a tapasztalataidból hasznosítani. Hogy ne csak passzívan szemléld az eseményeket, hanem legyen értelme annak, ami történt veled. És hogy olyan életet élj, amilyenre a szíved mélyén vágysz.
Ez az a döntés, amit senki más nem fog meghozni helyetted.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

5 gondolat ehhez az íráshoz: “Attól még, hogy nem fáj, könnyen belehalhatsz

  1. Bea

    Szia!
    Sajnos mostanában padlóra kerültem, de erős vagyok és vannak barátaim akik segítenek abban hogy felálljak. Nagyon szeretem az írásaid! De ez, amit most olvastam különösen tetszik! Én már döntöttem, tudom, mit kell tennem, és Te ebben csak megerősítettél! Köszönöm!

    Reply
  2. Földesi Eszter

    Szia Gábor! Ezt a folyamatot én átéltem szóról-szóra! Valóban így megy ez…de mire az ember elér a menekülés gondolatáig már csak egy erőtlen báb. Nagyon nehéz lépni! Nekem sikerült de nagyon nehéz talpra állni abból a lelki nyomorból ahová addigra kerül az ember.Évek kellenek mire egyáltalán alapszintre feltornázod magad és csak azután jöhet a fejlődés…nem tudom…talán azért maradnak sokan mert elfogy az erő és túl sok a küzdelem. Örülök,hogy rátaláltam a blogodra. Gyakran olvasom az írásaidat és mind nagyszerű! Egytől-egyig! Minden jót kívánok Neked! Üdv.E

    Reply
  3. Winke Henriette

    Szia Gábor ! Örülök az írásaidnak, amiket igazán helyesen értelmezni azok képesek, akik már tudják, mi a lent, mit jelent mély gödörbe kerülni és onnan kikerülni. Akinek füle van a hallásra, szeme a látásra,azokat mindenképpen inspirál. Siránkozással, mások okolásával a gödörből nem lehet kimászni. És igen! Az embernek állítólag van tudata, az állatvilág élőlényeinek ösztöne van. Ez azért nem lebecsülendő, mert ők nem tudnak hazudni, nem szokták magukat áltatni, sőt egyetlen hiba legtöbbször azonnal az életükbe kerül. Manapság az embervilág egyedei tömegesen élnek antidepresszánsokon, szorongásoldókan, altatókon, úgy szedik rendszeresen, mint a C-vitamint. Köszönet az inspiráló gondolataidért, mert ennek a világnak nagy szüksége van rájuk !

    Reply
  4. Zsuzsa

    Kedves Gábor!

    Nagyon jól összefoglaltad a lényeget. Már megint. Köszönöm, hogy vagy Nekünk! Remélem, hogy lesz erőm és időm arra, hogy ne csak a kifogásokat keressem. Nem akarok belehalni, de nagyon fáj, hogy nem merem követni az álmaimat. Változom folyamatosan, gondolatban gyorsabban , mint a valóságban. Az erő többször elhagy. Sok a fékező körülöttem, akik már rég feladták azt, amit egykor elterveztek. TUDJÁK, hogy nem megvalósítható az, amit szeretnék. Meg akarnak óvni a csalódástól, kudarcoktól, CSAK JÓT AKARNAK, így hát mindenről lebeszélnek. Érzelmileg manipulálnak. Szerinted is egy nőnek csak a családdal kell foglalkozni?

    Minden jót kívánok: Zsuzsa

    Reply
  5. Kisgyőri Magdolna

    Csodálatos a lényeglátásod, kedves Gábor!
    Jó lenne idővel összegyűjtve kiadni, mintegy tankönyvet, útmutatót, segédletet a tudatos, értelmes élethez…
    Köszönöm újfent, hogy megosztottad a gondolataidat, melyek mind megtapasztalás útján születtek, azonnal érthetők, felhasználhatók!
    Jó szlogen a “Használd fel!” És jól mutatja a nemes szándékodat!
    Áldás, békesség,minden jóakaratú emberre! Magdolna Sopronból

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.