Lassan esznek meg – avagy miért ne csak azokkal vigyázz, akik nyíltan az életedre törnek

Írta: | 2017-09-04
Vannak tiszta helyzetek. Jellegüket tekintve mocskosak, de számodra tisztán láthatóak. Ilyen az, amikor valaki gyűlöl Téged, időnként keresztbe akar tenni neked, vagy folyamatosan harcol ellened.
Vannak olyan helyzetek is, amelyeket eleinte nem látsz tisztán, idővel azonban összeáll a kép benned. Ilyen az, amikor valakit barátodnak hiszel, aztán nagyot csalódsz benne, vagy amikor a szerelmednek megismered a valódi jellemét, és ilyen az is, amikor egy olyan embert ajándékozol meg a bizalmaddal, aki visszaél vele.
És vannak olyan helyzetek is, amelyekben úgy éled a mindennapjaidat, hogy a negatív hatásuk fel sem tűnik neked. Pontosabban magát a hatást észreveszed (hosszútávon mindenképpen, hiszen a saját bőrödön érzed), csak nem biztos, hogy az azt kiváltó okot is felismered.
Ezeket a hatásokat, ezeket az élethelyzeteket olyan emberek teremtik meg számodra, akik első ránézésre nem is tűnnek veszélyesnek – de még másodikra, harmadikra, sokadikra sem. Egyesével nem is mindig azok, csakhogy nem egyedül vannak jelen az életedben. Mindegyikük csak egy kicsi részt harap ki belőled – az idődből, az energiádból, a lelki békédből –, a kis harapások száma viszont nagy.
Te pedig szép lassan – vagy talán nem is olyan lassan – elfogysz. Mint egy folyamatosan csak merülő akkumulátor, úgy mész mélykisülésbe. Olyan állapotba, amelyben ha sokáig maradsz, már nem biztos, hogy vissza tudsz töltődni. A belőled táplálkozók pedig miután teljesen kifacsartak, továbbállnak, hogy keressenek egy másik áldozatot maguknak.
De kik is ők, és miért csinálják ezt veled? Nézzük meg a leggyakoribb csoportjaikat, és azt is, hogy a látszat ellenére miért olyan veszélyesek.

Az elnyomó féreg

Szeretem és tisztelem az állatokat. A férgeket is. Gondot csak akkor jelentenek, ha két lábuk van, és embernek nevezik magukat. Gondolom, Te is ismersz pár ilyet. „A csúszómászók soha nem botlanak meg.” – mondta Valeriu Butulescu, de ennek persze ára van. Mégpedig az az ára, hogy az alacsonyan kúszó emberi lények a saját relatív értékskálájukon is igen alacsonyan helyezkednek el – kivéve akkor, ha sikerül nekik másokat még a sajátjuknál is alacsonyabb szintre lerángatni. (Relatív szintekről beszélek, amelyeket kizárólag az adott ember érzései határoznak meg, és amelyek egy másik ember számára nem feltétlenül fedik a valóságot.)
Aki belül mélyen egy kis szardarabnak érzi magát, az mindent megtesz azért, hogy másokat még kisebb, még jelentéktelenebb szardarabnak állítson be. Így a saját szemében – és azok szemében is, akiket meg tud vezetni – ő maga értékesebbnek tud tűnni. Ilyen egyszerűen működik ez. A saját relatív értékskálánkon kétféleképpen tudunk emelkedni: vagy fejlődünk, vagy másokat magunk alá húzunk. Mivel a fejlődés nehéz és fájdalmas is lehet, ezért sokan inkább a másik utat választják. Ettől ugyan kicsivel sem válnak értékesebb emberré, ám így legalább annak érezhetik magukat.
Az ilyen emberek az egyik legfontosabb erőforrásodat tépázzák meg: az önbecsülésedet. Nem is feltétlenül kell ezért sokat tenniük: elég, ha csak rendszeresen beszólogatnak, vagy akár csak egyetlen egyszer olyat mondanak, amivel megtalálják egy gyenge pontodat. Csak küldözgetik az apró impulzusaikat, és ezek az apró impulzusok folyamatosan összeadódnak.
Egyetlen beszólás nem fáj annyira. Egyetlen megalázó tett miatt nem feltétlenül kerülsz padlóra. De ha ezt kapod hosszú hónapokon, éveken keresztül, akkor egy idő után az válik a valóságoddá, hogy értéktelen vagy. Gyermekek esetében különösen igaz ez, de a nem elég magabiztos felnőtteket (akikből rengeteg van közöttünk) egy idő után szintén felemészti a folyamatosan adagolt méreg – akár egyetlen embertől kapják, többek hozzájárulásának eredménye ez.

Az intoleráns bunkó

Olyan is előfordul, hogy valamiben tényleg gyengébb vagy tapasztalatlanabb vagy, mint mások. Fejlődni próbálsz, de még hosszú utat szükséges bejárnod. Aztán jön valaki, aki önmagát felsőbbrendűnek képzeli, és csak azért, mert egy bizonyos dologban előrébb jár nálad, úgy érzi, hogy megtaposhat. Az ilyen ember nem azért nyom el, mert így akar érvényesülni, hanem azért, mert nem tanulta meg tisztelni embertársait – különösen azokat nem, akik valamilyen téren kevesebbet tudnak nála.
Akiből hiányzik az elfogadás képessége, az könnyen válik antiszociális bunkóvá olyan emberekkel, akiket saját magánál bármilyen szempontból alacsonyabb rendűnek gondol. Büszkén fitogtatja saját eredményeit vagy képességeit, lenézi azt, aki az általa kiírt versenyben alulmarad, és egyetlen egy szempontra építi emberi kapcsolatait: merre kell nyalni, és merre taposni.
Csak egy dolgot felejt el az ilyen ember: azt, hogy a saját versenyében valójában egyedül szalad. A hasonlítgatásnak ugyanis nem sok értelme van, hiszen végül nem az számít majd, hogy hány emberen sikerült keresztülgyalogolni, hanem az, hogy mennyi élettel és szeretettel megtöltött pillanatot élt meg, míg vendég volt itt a Földön. Mert ahogy a bölcs olasz közmondás szól: „A játék végén a király és a paraszt ugyanabba a dobozba kerül vissza.”
Másrészt pedig bárkivel is szállunk versenybe, egész biztosan található olyan kategória, amelyben a másik ember legyőz minket. Ez bárkire igaz. Az arroganciának tehát semmi értelme nincsen, hiszen a verseny kimenetele alapvetően függ a versenykiírástól. Mégis sokan választják ezt az utat, és aki könnyen válik az ilyenek áldozatává, az hasonló sorsra számíthat, mint az, akit az imént említett férgek rágcsálnak.

A vérszívó áldozat

Aztán élnek köztünk olyan emberek is, akik nem saját felsőbbrendűségüket próbálják bizonygatni, hanem éppen ellenkezőleg cselekszenek: ők a mindenkori áldozatok, akiket az élet folyton megtipor, és akiknek természetesen óriási szükségük van a támogatásodra.
Ők azok, akik mindig csak kérni jönnek, adni sosem. Apró vagy nagyobb szívességeket, pénzt vagy eszközöket, itt-ott egy kis segítséget. Ők azok, akik nem is akarnak a saját lábukra állni, mert az számukra kényelmetlenségekkel járna, ezért annyit vesznek el, amennyit hagysz nekik. Ők azok, akik folyamatosan szívják az energiádat és az érzelmi vagy anyagi erőforrásaidat, vagy ha nem folyamatosan teszik ezt, akkor is időről időre felbukkannak ilyen céllal az életedben.
Ezek az emberek sokszor pontosan tudják magukról, hogy mit tesznek, sőt, még álszent módon mondogatják is neked, hogy „jaj, milyen csúnya dolog, hogy már megint visszaélnek a jóindulatoddal” – ettől függetlenül megteszik újra ezt. Újra és újra.
Te pedig adsz nekik, mert megtanultad, hogy ha adsz, akkor jó arc vagy. Arról mondjuk nem szólt a tanítás, hogy közben el is fogyhatsz. Azt senki nem mondta el neked, hogy ha Te magad nem húzod meg a határaidat, akkor ezt más nem fogja megtenni helyetted. Te csak másoknak tanultál meg adni, magadnak nem.
Adni jó – tényleg nagyon jó szokás. Azonban a teáscsészédből is csak annyit tudsz adni, amennyi van benne. Ha kiürül, és senki nincs, aki újra feltöltse, akkor többé már sem magadnak, sem másoknak nem tudsz önteni belőle.
Egyensúly. Ha ez nincs meg, akkor a rendszer hosszútávon működésképtelen. Ezt az egyensúlyt nem mindig azok tudják visszaállítani, akik segítséget kérnek, de aki nemcsak egy nehéz időszakban, hanem folyamatosan másoktól várja élete jobbá tételét, az önmagában életképtelen – és azt úgy hívják, hogy élősködő.
Akin pedig élősködik, annak az ereje egyre csak fogy, amíg végül semennyi nem marad neki. Ezért nagyon fontos az, hogy képes legyél nemet mondani, ha a segítségnyújtásod már a saját egészséged, a saját hosszútávú boldogságod, a saját életed rovására megy. És az is nagyon fontos, hogy képes legyél ezt időben felismerni.

A figyelemhiányos időrabló

Egyes embereknek baromi sok idejük van – főleg, akkor ha azt a saját dolgaikról való meséléssel, az elismerés iránti éhségük csillapításával, az ego-juk legyezgetésével tölthetik. Akinek nem elég tartalmas az élete, az mindent megtesz annak érdekében, hogy a tátongó űrt bármivel kitöltse. Tényleg bármivel; nem kell annak értelmes dolognak lennie.
Az ilyen embernek bőven elég, ha foglalkoznak vele. Ha beszélhet, vagy ha kizárólag az ő dolgairól szól a beszélgetés – lehetőleg minél többször. Az idő fogalma számára csak akkor válik értelmezhetővé, amikor nem ő rabolja másokét, hanem ez épp fordítva történik. Egyébkent nagyon kényelmesen ga(rá)zdálkodik mások idejével, időnként pedig még kéretlenül be is osztja azt („bőven belefér még neked, hogy meghallgass”, „odaérsz, ne aggódj, pár perc múlva elengedlek”), és tudatának még a felszínes rétegeibe sem jut el az a tény, hogy olyan dolgot rabol el embertársától, amit soha többé nem lehet sem visszaadni, sem visszaszerezni.
Az időrablók épp ezért válnak hosszútávon rendkívül veszélyessé. Az óra ugyanis mindannyiunk számára ketyeg, és egyikünk sem tudhatja biztosan, hogy a sajátja mikor jár le. Lehet egy nap, lehet egy év, vagy lehetnek még évtizedek, de bármennyi is van hátra, óriási luxus olyanokra pazarolni, akik nem érdemlik meg.
Az időrablók rövidtávon is okozhatnak frusztrációt (ismerős, ugye, amikor nem tudod levakarni magadról a ráérős rokonodat vagy kollégádat?), valódi mérgező hatásukat azonban hosszútávon fejtik ki. Észrevétlenül, csendben lopkodják az idődet, az energiádat, a figyelmedet, és teszik ezt egészen addig, amíg fel nem ismered, hogy már egyikből sem maradt elég sem önmagadra, sem azokra, akik nem kihasználnak, hanem valóban szeretnek Téged.
Ez a felismerés pedig nem mindenkinek érkezik el időben.

A közömbös tömeg

Végül van egy nagyon széles réteg, akik nem belőled táplálkoznak, hanem Te emészted fel saját magadat miattuk. Ők a közömbös tömeg. Azon emberek sokasága, akiknek nem igazán számítasz. Vagy egyáltalán nem.
Ez a tömeg egyrészt a társadalmat jelenti, aminek mindenáron meg akarsz felelni, másrészt viszont a saját ismerőseid jelentős részét is. Azokat az embereket, akik az életedben és a facebook adatlapodon jelen vannak ugyan, de ha máról holnapra eltűnnél, nem rázná meg őket. A legtöbben észre sem vennék ezt.
Ez nem feltétlenül baj. Tudom, elsőre hülyén hangozhat, de tényleg nem baj. Ez csak az őszinte valóság. Te sem sírnál mindenkiért, akivel valaha is kettőnél több szót beszéltél (bár a facebook „barátságnak” még ez sem feltétele). Nem is férne bele annyi ember az idődbe, és az érzelmi kapacitásod sem végtelen. Ha mindenkire maximális időt, energiát és szeretetet szánnál, akkor ez a maximum nagyon alacsony szintet jelentene. Teljesen természetes, hogy van, aki többet kap, és van, aki kevesebbet.
Azon emberek közül, akik jelen pillanatban részei az életednek, a többség számára keveset jelentesz. És ez így van rendjén. Ha túl sokat foglalkozol velük, akkor annak a néhány embernek, aki számára igazán fontos vagy, nagyon kevés marad belőled.
Nem, nem azt mondom, hogy egy-két ember kivételével mindenkit nyugodtan szarjál le, hanem azt, hogy érdemes megtalálnod az egyensúlyt emberi kapcsolataidban. Hogy meglegyen az egészséges energiaáramlás. Hogy ne olyan emberek véleménye, cselekedetei és élete miatt görcsölj, akiknek vajmi kevés szerepük van – vagy kellene, hogy legyen – az életedben.
Végül egy záró gondolat: én azt javaslom, hogy ne elégedj meg az ilyen emberek iránt táplált negatív érzésekkel. Nem kell utálnod őket, nem kell harcolnod ellenük, nem kell neheztelned rájuk – mert amíg a fejedben élnek, addig rád nézve veszélyesek. Addig lekötik az erőforrásaidat, és eltérítenek a hasznos dolgoktól, a fontos emberekről, és eltérítenek önmagadtól is. Amíg harcolsz, addig nem találod meg a lelki békédet.
Ezért inkább tanulj, szerintem. Tanuld meg felismerni azokat, akik belőled élnek, tanuld meg észrevenni az apró jeleket, és tanuld meg kimondani azt a hárombetűs szót, ami csak keveseknek megy: Nem.
Köszönöm, én ebből nem kérek.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

6 gondolat ehhez az íráshoz: “Lassan esznek meg – avagy miért ne csak azokkal vigyázz, akik nyíltan az életedre törnek

  1. T.Anikó

    Kedves Gábor!
    …..írhatnám….csúcs vagy!DE nem vagyunk ilyen visszonyban,nem is ismerlek.
    Ezért csak Gratulálok az írásodhoz és Köszönöm…Igazán üdítő volt olvasni.

    Minden jót Neked!:)

    Reply
  2. Rita

    Kedves Gábor!
    Hálásan köszönöm ezt az írásod is! Áldott napokat kívánok neked!

    Reply
  3. Bánfalvi Kata

    Köszönöm,
    minden írásod erőt ad!

    Reply
  4. Mosonyi Éva

    Kedves Gábor!
    Amikor a levelező oldalamra kapom a gondolataidat, előfordul, hogy napokig nincs időm elolvasni. Azután visszatérek, mint most, és kiolvasom belőle, hogy pont jókor, és épp időben kaptam Tőled az útmutatót. Nagyon köszönöm minden sorod, sokat segítenek. Örök hála, kívánom, hogy találd meg az életedben a boldog egyensúlyt.

    Reply
  5. Zsuzsa

    Sajnos minden tipusból felismertem egy-egy példányt a környezetemben. 🙁 Gyönyörűen fogalmaztad meg, hogy a végén egyedül az fog számítani, mennyi élettel és szeretettel teli pillanatot éltünk meg. Ezt az egy mondatot mindenkinek meg kellene tanulnia, és ez alapján kellene változtatni az életén és a magatartásán.

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.