…arra rá kell adni a kabátot. – mondják bölcsebbnél bölcsebb szónokok az ego diadalát hirdetve az ész fölött. És a szív fölött. De bármennyire is szeretnénk fontosnak érezni magunkat, és bármennyire is szeretnénk megvédeni magunkat a veszteségtől és a fájdalomtól, érdemes legalább egyetlen kérdésen elgondolkodnunk: Miért is akar menni a másik?
„Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot.”  Képzeld most el, hogy ezt a mondatot nem Te mondod, hanem egy pszichopata, vagy egy párját tökéletesen leszaró, érzelmileg egy farönknél is egyszerűbb individuum, aki az embereket nem érző lényeknek, hanem eszközöknek tekinti.
„Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot.” – mondja mosolyogva, vagy érzelemmentes közönnyel, majd elindul megkeresni a következő áldozatot. Talán éppen Te voltál az egyik. Vagy még most is az vagy. Ugye, hogy egészen máshogy hangzik ez a mondat, ha nem Te nyugtatod vele magadat, hanem neked mondja valaki?
Több oka is van annak, hogy ez a hangzatos passzív-agresszív gondolat a 21. század boldogságkereső emberének ész nélkül használt szlogenjévé válhatott. Érdemes megnéznünk ezeket az okokat, mert nemcsak párkapcsolataink és emberi kapcsolódásaink, hanem az egész életünk alakítása szempontjából tanulságosak.

Érzelmi analfabéták kora

Mind az iskolában, mind a családi környezetben rengeteg figyelmet kap a gyermekek értelmi intelligenciája. Hiszen ki ne szeretne büszke lenni arra, hogy milyen okos a saját csemetéje (amellett, hogy mennyire szép is, természetesen)? Nem mintha ezt az iskolai érdemjegyekkel le lehetne mérni, de azért tömegével kerülnek közszemlére a jobbnál jobb bizonyítványokról lelkesen készített fényképek. Aki pedig nem tud, vagy nem akar jól teljesíteni a rá erőltetett rendszerben, azt hamar megbélyegzik, mint egy vágóhídra szánt marhát.
Mindeközben az értelmileg fejlett (?), vagy kétségbeesetten fejleszteni próbált fiatalok érzelmi intelligenciája a környezetükből és az online világból átvett, gyakran igen primitív válaszreakciókra korlátozódik. Ezeknek pedig többnyire nem sok közük van azokhoz az emberi értékekhez, amelyek egy érett, szeretetalapú kapcsolat működéséhez szükségesek: a megértéshez, az odafigyeléshez, az együttérzéshez, és a közös megoldáskereséshez.
Az érzelmi intelligencia fejlesztése a szülők és az oktatási rendszer közös felelőssége lenne, de mivel a szülővé váláshoz nem kell jogosítvány, az oktatási rendszer pedig olyan, amilyen, ezért semmi meglepő nincs abban, hogy itt szinte mindenki kabátot akar adni valakire.

Mindenki egyéniség

Az érzelmi intelligencia hiánya mellett a kétségbeesett egyéni útkeresés is jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy sokan inkább búcsút intenek ahelyett, hogy a kapcsolat megőrzésén dolgoznának. És önmaguk fejlesztésén – függetlenül attól, hogy a kapcsolatnak van-e még jövője, vagy nincsen. Mert ugye sokkal kényelmesebb a másik emberre mutogatni, és a teljes felelősséget rátolni, mint azt mondani: ez történt, mi ebből az én részem, és mit tanulhatok belőle?
De hát egy egyéniség nem mond ilyet! Ő büszkén hangoztatja, hogy egyedi, megismételhetetlen, és őt így kell szeretni. Aki pedig nem ezt teszi, az bekaphatja. Mindeközben csendben lesi a legapróbb visszaigazolást is, amit néhány facebook like vagy egy elismerő tekintet formájában kaphat, és feszülten figyeli azt is, hogy a csorda éppen merre halad. Az egyéniségek csordája.
Azoké a kiteljesedni nem tudó embereké, akik egész életük során a megfelelési kényszert szívták magukba, miközben a közösség támogató erejében nem, vagy csak nagyon kevéssé részesültek. Azoké az embereké, akik megtanulták, hogy ha valamit másképp gondolnak, akkor büntetés jár érte, és ha bármiben eltérnek a normálistól, akkor kinézik őket. Azoké az embereké, akiket nem haladásra, hanem követésre kondicionáltak.
Ilyen táptalajon könnyen nőnek olyan féligazságok, amelyeket az önmagát nem találó, de önállóságát kétségbeesetten hirdető emberek gondolkodás nélkül lenyelnek. És sokan még büszkék is erre.

Majd én megmutatom!

Végül van egy harmadik tényező is. Ennek felderítése érdekében íme egy találós kérdés. Mi az: csak három betű, mégis mindig kitölti a rendelkezésre álló teret? Ha az ego-ra tippeltél, nyertél. Bizony, sokan feláldoznak egy értékes és megmenthető kapcsolatot a saját ego-juk oltárán. Várják, hogy a másik majd beismerje, tévedett. Várják, hogy büntetésként megalázkodjon nekik.
Semmi egyébről nincsen itt szó, mint arról, hogy az elhagyás lehetősége által megsértett ego-jú ember kompenzálni próbál. Alacsonyabb rendűnek érzi magát a másiknál (hiszen úgy érzi, kidobott szemétté vált általa), és most tudat alatt próbálja visszabillenteni a mérleget.
„Mi az, hogy engem csak úgy el lehet hagyni?! Hiszen én értékes vagyok!!”  És ha a másik ember számára mégis jobb az egyedüllét, mint a kapcsolat ilyen formában történő folytatása, akkor csakis ő lehet a hülye. Akkor jár neki a kabát.
Most, hogy megnéztük a kabátadogatás mélyebben gyökerező lelki okait, nézhetünk valami pozitív alternatívát is. Valamit, ami által építhetjük a személyiségünket, és így a jelenlegi vagy jövőbeli kapcsolatainkat is. Mert valójában minden kapcsolatunk egy kiváló tükör számunkra: megmutatja, hogy mire van szükségünk, és azt is, hogy hol kell még fejlődnünk. Pontosabban nem kell, csak érdemes. Feltéve, hogy nem egész életünkben az „Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot!” szlogent kívánjuk harsogni a tömeggel.
Azoknak, akik hajlandóak belenézni a tükörbe, kiváló lehetőséget nyújt egy válsághelyzet a fejlődésre. Gondolj csak bele, mennyi mindenre választ kaphatsz, ha figyelsz. Megértheted, hogyan vált a nagy egymásra találásból kibékíthetetlen, vagy annak vélt ellentét. Megkeresheted, hogy mi lett a vak szerelemmel és a mély szeretettel. Átgondolhatod, hogy volt-e egyáltalán ilyen. Felfedezheted a dolgok alakulásának miértjeit, beleértve a saját hozzáállásodat, és a másik emberét is.
Rengeteg olyan felismerésre juthatsz, ami hatalmas segítséget jelent számodra a belső egyensúlyod megtalálásában, és kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok kialakításában. Mielőtt tehát rá akarnád valakire adni a kabátot, érdemes néhány kérdésen elgondolkodnod.
Őszintén szeretem azt, aki el akar hagyni?
Ki tudom mutatni számára a szeretetemet?
Azt adom, amire valóban szüksége van, vagy azt, amit én jónak tartok?
Mi az, amiben én fejlődni tudok?
Miután őszintén megválaszoltad magadnak ezeket a kérdéseket, már nem indulatból, hanem jóval bölcsebben tudsz reagálni arra, ha valaki menni akar Tőled. Elképzelhető, hogy van még közös utatok, de természetesen az is lehet, hogy nem érdemes együtt maradnotok, mert nem vagytok egymással kompatibilisek, és nem is akartok azzá válni. Mindkettő lehetőség teljesen rendben van, ha nem az indulat vezérel.
Nem kell bármi áron együtt maradni. Nem kell feláldoznod a magadat, vagy ezt várnod a másik embertől, ha nem működik a kapcsolat. Nem kell a közös gyerekekre fogni az együtt maradás áldozatát. És nem kell a langyos húgyban sem ücsörögni, ha a kapcsolat forróvá nem tehető, pedig arra vágysz. De érdemes a döntést nem ego-ból, hanem tiszta szívvel és tiszta elmével meghozni. Elsősorban tiszta szívvel.
És ha az önreflexió után úgy döntesz, hogy a kapcsolat lezárása a helyes út – vagy ha a megőrzésére a másik embertől már nem kapsz lehetőséget –, akkor tényleg érdemes rásegítened egy kabátot. Nem a dac, nem a neheztelés, és nem is a bosszúvágy kabátját, hanem a szeretetét. Mint egy utolsó ajándékot, mielőtt útjára engeded.
Mert ha valakit őszintén szeretsz, akkor azt szeretnéd, hogy nélküled is boldog legyen.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.