Mindennapi Motiváció – A fiú, aki a vonat alá esett

By | 2018-02-22
Vannak olyan tragédiák, amiknek a feldolgozása lehetetlennek tűnik. Összeomlasz, semmi értelmét nem látod annak, ami történt, és a fájdalom felülír minden más érzést, ami még maradt benned. Elveszted a reményt, hogy valaha is élhetsz még teljes életet. Áldozat vagy, és úgy tűnik, nincs kiút.
Talán voltál már ilyen helyzetben Te is. Vagy talán épp most vagy benne, és már csak túlélésre játszol. Ismerem ezt az állapotot. Tudom, milyen az, amikor feladni készülsz, mert úgy érzed, nincs miért folytatnod a küzdelmet. Ilyenkor már nem tudnak meggyőzni az instant bölcsességek, a léleksimogató szavak, vagy a kioktató beszédek, mert túl nagy csapás ért ahhoz, hogy csak úgy feltápászkodj és folytasd az utadat.
Van azonban valami, ami utolsó fűszálként bármikor rendelkezésedre áll. Valami, ami a szavaknál sokkal erősebben szól: a személyes példamutatás.
Mert kerülhetsz bármilyen mélyre, mindig találsz olyan embereket, akik hasonló tragédiát éltek meg, vagy akár még mélyebbre zuhantak, mint Te, valahogy mégis felálltak onnan. És olyan embereket is, akik nemcsak felálltak, hanem az őket ért csapást átfordítva valami csodálatos utat találtak maguknak.
Ilyen ember Italo Romano is. A brazil fiatalember 11 évesen, a barátaival játszva került a vonat alá, és bár túlélte, a baleset mindkét lábának elvesztését jelentette. Egy játszani, sportolni, mozogni imádó gyereknek egy ilyen tragédia élethosszig tartó börtön jelent. Vége a szabadságnak, a korlátlan lehetőségeknek, a teljes életnek. A kapu végleg bezárult.
De nem Italo-nak. A fiú egy év tolószékes lét, rengeteg küzdelem és szenvedés után egy olyan lehetőséggel találkozott, ami az egész életét megváltoztatta. Újra megérezhette a szabadság ízét.

Tolószék helyett gördeszka – életre szóló áldozatszerep helyett szabadság, sokakat inspiráló életút, sikeres sportkarrier. És egy teljes élet. Italo ugyanis autót vezet, strandra jár, maga intézi a mindennapi teendőit, és azt csinálja, amit igazán szeret. Meglátta a tragédiában a lehetőséget.

(h/t: ntd)
Csodálatos, amit ez a srác elért, de nem egy várva várt csoda eredménye, hanem rengeteg munka, küzdelem, próbálkozás, elbukás és újra felállás van a sikere mögött. És mindenekelőtt az a belső tűz, ami mindannyiunkban ott van, csak sokan eltemetik magukban.
Pedig érdemes előásni. Megváltoztathatja az egész életedet.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

5 thoughts on “Mindennapi Motiváció – A fiú, aki a vonat alá esett

  1. Semler Alexander Günter

    Kedves Gábor! Ez egy elképesztően szép történet, nagy tiszteletet ébresztett bennem.
    Köszönöm.

    Üdvözlettel,
    Günter

    Reply
  2. ERZSEBET SIPOS

    Kedves Gabor!

    Nagyon szepen koszonom az irasait. Tanulsagosak es motivaljak az embert a lehetosegekhez kepest megoldani a problemak maximalis jobba tetelet/megoldasat.

    Kellemes hetveeget kivanok,

    Udvozlettel,
    Erzsebet

    Reply
  3. Korpics Katalin

    Ez nagyon jó,tetszik,igen a mindannyiunkban ott lévő belső tűz,csak elő kel ásni.Nagyon inspiráló.Köszönöm Kata

    Reply
  4. Kisgyőri Magdolna

    Köszönöm Gábor!
    Sokszor álltam fel, szégyenkezve, amikor ilyen emberekről hallottam, olvastam, de mégis olyan reményt, hitet adnak, ami miatt képesek vagyunk abbahagyni az önsajnálatot és követni a példaképeink cselekedeteit, életszeretetét, lelkesedését és megtalálni minden rosszban a jót…
    Egy autóbaleset után, törésekből frissen felépülve kezdtem síelni, majd 50 évesen…nagyon féltem, nehogy megint kiszolgáltatott helyzetbe kerüljek, de a síeléshez sebesség kell, bátorság, különben nem megy…
    A harmadik napon ültem a hóban és azt gondoltam, hogy nem nekem való ez a sport…és ekkor elsíelt mellettem egy férfi, egy lábbal…a botjain kis sítalpak voltak, azzal egyensúlyozott…
    Nem hittem a szememnek, de a sítanárom azt mondta, évek óta csinálja ez az ember, nem adta fel, megtalálta a megoldást, hogy egy lábbal is képes legyen siklani a hóban…
    Nos akkor kértem, hagyjanak egyedül, leraktam a botokat és utánozni kezdtem a gyerekeket, akiket úgy tanítanak a helyes egyensúlyra, hogy a karjaikat kitárják, mint a madarak és azzal érik el, hogy egyik lábról képesek legyenek a súlyt áthelyezni a másikra, így tanulnak kanyarodni, fékezni, megállni, biztonságosan siklani, uralni a lécet, de nem izomerővel, ahogy kezdőként akarjuk…
    Délután már kis szóbeli segítséggel már lementem a pályán…nagy nap volt, nem fogom elfelejteni, mert többször kellett azóta is erőt vennem a félelmeimen, az önsajnálaton, felállni, leporolni magamat, fejet fel és előre, soha nem hátra…
    Ahogy Te is tetted, köszönet a megosztásokért, nagyon várom minden írásodat, felhasználom, bevésem, továbbadom!
    Üdv, Magdolna Sopronból

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

2 × négy =