A kényelem ára

Írta: | 2018-03-26
Van valami, ami az emberek jelentős részének fejében nem biztos, hogy a tudatosság szintjére emelkedett. Egy illúzió. Vagy nevezhetjük hazugságnak is. Nem is a megnevezés a lényeg, hanem a következményei, amelyekkel előbb-utóbb mindenki szembesül, akár tetszik neki, akár nem. Ez a hazugság talán így foglalható össze a legszemléletesebben: „Én most szépen a homokba dugom a fejemet, és mire újra felnézek, már minden rendben lesz.”
Persze nem így szokott ez elhangozni az emberek szájából, hanem ártatlannak látszó, naiv kijelentések formájában. Olyan megnyilvánulásokban, amelyek a tudatlanság, a felelőtlenség és a büszkeség veszélyes elegyeként keserítik meg az életünket. Hogy miért, azt hamarosan megérted, előtte azonban nézzük meg, hogyan bukkan fel ez a jelenség a mindennapjainkban.
Sír a gyerek. Mit sír, ordít! Anyuka és Apuka nem keresi a balhé okát, csak fejezze már be végre! „Vegyük meg neki azt a szart, akkor elhallgat!” „Jól van, nézd meg ezt a mesét, csak maradj már nyugton!” „Szerencsére nem vesz észre semmit abból, hogy a szülei folyton veszekednek!” Igaz, hogy folyton beteg, de hát azok a fránya vírusok okozzák ezt, a lelki béke hiányának természetesen semmi köze ehhez.
Vagy nézzünk egy teljesen más élethelyzetet. Csúnyán kihasznált valaki, akiben megbíztál, és most padlón vagy lelkileg (esetleg még anyagilag is). Áldozat vagy. Nem is kérdés. Egyedül a másik ember a hibás, hiszen ő facsart ki Téged, és ebben a történetben neked nincsen semmi felelősséged.
Nagyon jól hangzik mindez, hiszen a pillanatnyi kényelmet szolgálja (a felelősség elhárítása éppúgy, mint a gyerek elhallgattatása), de valamivel általában nem számolnak az emberek: a pillanat elmúlik. Tarthat egy percig, egy napig vagy néhány évig, de utána vége a kényelemnek. Amit a szőnyeg alá söprünk, az előbb vagy utóbb, de egész biztosan kijön onnan. Csak idő kérdése.
A gyerek egyszer felnő, és ha nem kapott elég szeretetet, akkor érzelmi roncsként éli le akár az egész életét. Ha ő maga sem tanult meg feltétel nélkül szeretni, akkor pedig mások életét keseríti meg. Így születnek az érzelmi zsarolók, az energiavámpírok, vagy a másokat elnyomó seggfejek. Így lesznek az aranyos kisgyermekekből torz személyiségű felnőttek.
És hasonló folyamat játszódik le az emberi kapcsolataidban, az álmaid megvalósításának kudarcában, vagy egy Téged ért csapás során is. Valami nem stimmel, elkeseredsz, és reménykedsz benne, hogy majd elmúlik, és hogy legközelebb majd minden másképp lesz. Anélkül persze, hogy Te magad bármit is változtatnál. Teljesen logikus.
De miért mondtam azt, hogy tudatlanság, felelőtlenség és büszkeség is van ebben a játékban? Nézzük meg őket sorban.

1. tévhit: Amiről nem tudok, az nem létezik!

Szeretjük azt hinni, hogy a dolgoknak nincsen következménye. Vagy legalább negatív következménye nincs. Ugyan ki keresne összefüggést a felnőttkori problémák és a gyermekkorban átélt hatások között? Főleg akkor, ha azokat a hatásokat elbagatellizáljuk. Vagy ki keresné meg a saját szerepét abban, hogy nagyot koppant az életben?
Sokszor egyáltalán nem a rossz szándék vagy a megkeseredettség vezérel valakit, amikor maradandó kárt okoz valaki más vagy önmaga számára, hanem azért teszi, mert fogalma sincs róla, hogy a cselekedetének mi lesz a következménye. A szülői félrenevelés eredménye gyakran csak évek vagy évtizedek múlva jelentkezik. A kudarcok során felvett áldozatszerep sem biztos, hogy azonnal üt vissza. És emberi kapcsolataink sem egyik pillanatról a másikra mennek tönkre, hanem a szép lassan adagolt mérgek emésztik fel fokozatosan.
Csakhogy az, hogy valaminek nem számolunk a következményeivel, nem véd meg minket a következményektől. Ezért nagyon fontos, hogy figyeljünk a visszajelzésekre: egy gyermek nyugtalanságára vagy betegségére, egy szerettünkkel való elrendezetlen csatákra, önmagunk frusztrációjára és kudarcaira. Ezek mind előjelei a változásnak. Annak a változásnak, amit mi magunk idézünk elő akaratunkon kívül, és aminek a következményei idővel utolérnek minket.

2. tévhit: Majd valaki elrendezi helyettem!

A második összetevő a felelősség áthárítása. Az ismeretek begyűjtéséhez hasonlóan szintén egy kényelmi szempontról van szó, amellyel egyesek tudat alatt, mások nagyon is tudatosan élnek. „Nem én tehetek róla, hogy szar az életem!” „Megcsalt a párom, ehhez nekem semmi közöm nincsen!” „A betegségem a semmiből jött, nem értem, miért én lettem az áldozat!” „Kihasznált az a szemét, hogy tehette ezt velem?!”
A tipikus áldozatszerep vaskos szövegkönyvéből idéztem. Könnyen betanulható és bármikor bedobható szövegek ezek, és azért különösen veszélyesek, mert gyakran nemcsak maga a szereplő hiszi el a tartalmukat, hanem a nézőközönség is együttérzéssel bólogat. „Szegény, micsoda sorsapás ért Téged! Jól kicseszett veled az élet!”
Nem, nem azt mondom, hogy ha valami nem jött össze az életedben, akkor kezdd el vádolni magadat, hanem azt, hogy érdemes meglátnod a tanítást, amit minden egyes kudarc tartogat számodra. Életed leckéit ugyanis senki más nem fogja megtanulni helyetted, és ha Te sem teszed meg, akkor egyre keményebb formában ismétlődnek majd meg.
Ahogy John Wooden lényegre törően megfogalmazta: „Ha nincs időd rá, hogy jól megcsináld, mikor lesz időd rá, hogy kijavítsd?” Ez a Te felelősséged a történetben. Az, hogy megfigyeld, milyen hatása van egy másik emberre a tetteidnek. Az, hogy elgondolkodj rajta, hogy talán nem az égből kaptad a betegségedet, hanem megdolgoztál érte. Az, hogy megkeresd, miért váltál valaki más áldozatává, és hogyan tudod ezt a jövőben kivédeni. Röviden összefoglalva: az, hogy ne mástól várj megoldást, hanem keresd meg, hogy Te magad mit tudsz tenni.

3. tévhit: Bizonyítanom kell saját értékességemet!

Végül a harmadik összetevő a büszkeség – annak is a mérgező fajtája. Nem az, amikor valaki a kemény munkával elért eredményére büszke, hanem az, amikor valami olyanra, amiért semmit sem tett – vagy ami csak a fejében létezik. Az emberek jelentős része személyes missziójának tekinti, hogy megőrizze saját tévedhetetlenségének mítoszát. Ő egész biztosan jól neveli a gyereket. Ő garantáltan mindent megtett hanyatló kapcsolatáért. Ő egészségesen és körültekintően élte az életét, a betegsége csak a véletlen műve. Ő igenis jó ember, csak az nem, aki kicseszett vele. Hát persze.
Egyszerű önigazolási trükkje ez az önbizalomhiányban szenvedő embereknek. Ha ugyanis belátnák, hogy időnként ők is hibáznak (akár nagyot is), akkor tovább csorbulna a tekintélyük a saját szemükben, és attól rettegnek, hogy másokéban is. Mennyivel kényelmesebb inkább abban az illúzióban élni, hogy mindig jó szülők, jó munkaerők, jó párok, jó emberek vagyunk… Mennyivel megnyugtatóbb érzés az, hogy nekünk nem kell semmit sem fejlődnünk, és a hibáink következményeivel sem kell szembenéznünk…
Nem kell rosszul érezned magadat, ha vannak nyomai benned a fenti három összetevőnek. Emberek vagyunk, mindannyiunkban ott van a folyamatosan érvényesülni próbáló ego. Van, akiben csak suttog, és van, akiben ordít, de feladata mindannyiunknak van vele.
Sokan csak a felszínt kapargatják. Történik valami gáz az életükben, és az akut kezelést választják a tartós megoldás helyett. A kényelmes menekülést a fájdalmas fejlődés helyett. Nem keresik az okokat, nem figyelik az összefüggéseket, és nem teszik fel maguknak a „Miért?” kérdéseket. Vagy ha fel is teszik, megelégszenek valami ego-erősítő vagy léleksimogató válasszal, és – talán tudtukon kívül, talán tudatosan – kidobják a kukába az értékes tanulási lehetőséget.
Betonra nem lehet virágot ültetni; a zárt elme nem ad teret a fejlődésnek. Ahhoz, hogy egy picivel is szebbé tegyük a saját életünket, és ha van ilyen ambíciónk, akkor másokét is, mindenekelőtt arra van szükség, hogy szembenézzünk a régóta önmagunknak mondogatott hazugságainkkal. Hogy megértsük: a cselekvés, amit ma megspórolunk, egyszer majd fájdalmas leckeként érezteti velünk a hiányát.
A kényelem ára a szenvedés. Nem azonnal fizetjük meg, hanem csak idővel – de onnantól folyamatosan.

Ha szeretnéd szokásként beépíteni az életedbe a cselekvést, miközben másoknak is segítesz vele, akkor erre nagyon jó lehetőség a hamarosan induló 21 napos kihívás. Itt találod a részleteket, és jelentkezni is itt tudsz: Érdekel, megnézem! Várunk szeretettel. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

11 gondolat ehhez az íráshoz: “A kényelem ára

  1. Éva

    Kedves Gábor! Mindig remek az írása, és ez a mostani kimondottan megtalált. Köszönöm. Egyszerű eset, ami velem tegnap este, és ma reggelre történt. Akár példabeszéd is lehetne. Előre csomagolt hús féléket vettem tegnap. Pakolás közben kitettem őket a terasz asztalára, hideg lesz, nem lesz semmi bajuk. Nagyon fáradt voltam este, és amikor lefeküdtem, bevillant,…/ilyenkor azt gondolom, egy angyal figyelmeztet/…hogy vagy le kellene takarjam egy nehéz lábossal őket, vagy tegyem a be a hűtőbe, nehogy valami macskaféle szétcincálja. Á….nem lesz semmi baj…annyira, de annyira fáradt vagyok, nem kelek már fel. Megtörtént a szétcincálás…”a kényelem ára a szenvedés”

    Reply
    1. Á. Kati

      Kedves Éva!
      Esetedben -szerintem- nem kényelemről, hanem fáradtságról volt szó. (Ahogy írtad is, hogy nagyon fáradt voltál.) Amit inkább “kényelemnek” neveznék, az az, hogy -úgy tűnik- feltétel nélkül kiszolgálod a családod. És ebben az a “kényelem”, hogy inkább megcsinálod, mintsem konfrontálódj a családdal, hogy emeljék már fel a seggüket és csináljanak valamit…
      Persze, ha már évek, évtizedek óta ez a gyakorlat, akkor nagyon nehéz változtatni… Illetve csak véráldozatok árán lehet változtatni. (Én megtettem.)

      Reply
  2. Klára

    Vajon a politikusok vajon miért nem olvassák az írásaid Gábor? Átvitt értelemben nagyon jól kellene gondoskodniuk rólunk, pont mint a szülőknek a gyermekeikről….. Házifeladat legyen nekik. Köszönöm az értékes munkád.

    Reply
    1. Á. Kati

      Kedves Klára!
      Szerintem nagyon nem érted Gábor gondolatait. Tulajdonképpen az EGYÉNI felelősségről ír…. Hogy ne mástól várjuk a csodát… Nem az a megoldás, hogy elkényelmesedünk, rákényelmesedünk másokra, aztán hisztizünk, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk…
      Ez nem a politika oldala, de ha már felhoztad, nincs az a politikus, aki sok millió emberről tud “gondoskodni”, ha az egyénben nincs meg az együttműködés, a dolgozni akarás és így tovább. Nem lehet mindent mindig a politikusok, azaz MÁSOK nyakába varrni.
      De mindenki előtt szabad a pálya, lehet menni “gondoskodni”…
      Csak egy költői kérdés: a családodban ki gondoskodik kiről, ki tart el kit?

      Reply
  3. Klára

    Katalin, megértem a válaszod és jók az indokaid……részben, mert nem ismersz, korom (egészségi állapotom, és családi viszonyaim) .Nem tudhatod eddigi és ezt követő munkám és teljesítésem a felmenőink (férjem szüleinek és saját szüleimnek) közös háztartásban történő együtt élés melletti “halálukig” történő gondviselését. A gyermekünkkel való szeretettel és mégis más természetű gondoskodás minőségét. Igaz, Gábor jegyzete nem konkrétan erről szólt, viszont a felelős gondolkodás a lényege.Viszont az EGYÉNI felelősség valahol összegződik….képes lesz társadalmivá válni. Távol áll tőlem itt politizálni, és ha ez hisztinek tűnik, akkor már valamit bizonyára félreérthetően, vagy nem körültekintően fogalmaztam. Azt mondanám, hogy egy felszakadt SÓHAJ volt…..talán.

    Reply
  4. Á. Kati

    Kedves Klára!
    (Köszönöm a válaszod.)
    Idézlek:
    “nagyon jól kellene gondoskodniuk rólunk, pont nagyon jól kellene gondoskodniuk rólunk, pont mint a szülőknek a gyermekeikről”
    (Mármint a politikusoknak. )
    Itt van a kutya elásva: “pont mint a szülőknek a gyermekeikről”.
    Nem! Minden társadalom csak akkor működőképes, ha a tagjai felnőttek (igeként), ha nem rekednek meg az óvodás szinten. És nagyon sokan ezt teszik. Ők a nagykorú óvodások…
    Nem, én már nagyon nem szeretném a nagykorú óvodásokat gondozni, eltartani. Mert ugyanis az állam én, mi vagyunk.
    Jogilag: A társadalom minden tagja jogképes. Ami nemcsak jogokkal, hanem KÖTELEZETTSÉGEKKEL is jár.
    (Az újszülött is jogképes, de 14 éves koráig ún. cselekvőképtelen, 14-18-ig ún. korlátozottan cselekvőképes, betöltött 18. évtől ún. cselekvőképes.)
    Miért is kellene a nagykorú, cselekvőképes állampolgárokról úgy gondoskodni, mintha gyermekek lennének? Ja, és ki legyen az, aki gondoskodik róluk? Mert ennek alapján nem gondozó akarok lenni, hanem gondozott… Mennyivel kényelmesebb… Kinevezem magam nagykorú óvodásnak, és elvárom a gondoskodást, mondjuk Tőled…

    Reply
    1. Á. Kati

      Bocs, az elejébe technikai hiba csúszott…

      Reply
  5. Klára

    Kedves Katalin, tökéletes választ adtál és nagyon szép, (gondolatokat ébresztő), valamint nevelő, intő (rendre intő), megfontolandó, jó tanácsokkal áttál el mint az állam, mint az ovodás, én és mi vagyunk tagját, akinek van hova felnőni. Van mit tenni. Igérem meg lesz. Hisz az állam én, mi vagyunk. Nem kell jogokat követelni,hisz születésünktől fogva rendelkezünk vele, kötelezettségeinket az utolsó leheletünkig tesszük. Legyen belátásod szerint : az államnak, illetőleg a politikusoknak ehhez csak az kell, hogy mi legyünk, tegyünk, a többit Te jobban tudod.Bocsi, hogy zavartalak. 🍀Többé nem teszem, jólesett, hogy meg simogattad a buksi fejem. Kellemes estét, jó munkát kivánok.

    Reply
    1. Á. Kati

      Jó estét!
      Nem értettél meg.
      A semmiből nem lehet eltartani még egy családot sem, nemhogy egy országot.
      Ki termeli meg a javakat és jogokat(!!!!), ha mindenki “gyermekként” funkcionál?
      (Pl. a tanuláshoz való jog – ahhoz előbb fel kell építeni egy iskolát…)
      Idézem Gábort:
      “Nem keresik az okokat, nem figyelik az összefüggéseket, és nem teszik fel maguknak a „Miért?” kérdéseket. Vagy ha fel is teszik, megelégszenek valami ego-erősítő vagy léleksimogató válasszal, és – talán tudtukon kívül, talán tudatosan – kidobják a kukába az értékes tanulási lehetőséget.”
      Majd állambácsi megoldja.

      Reply
  6. Klára

    Kedves Kati !

    Bocsáss meg, hogy igéretem ellenére ismét irok, de jó volt a beszélgetésünk, gondolkodásra késztetett és ma ismét tanultam. A beszélgetés, az írás és az olvasás, a zene hallgatása mind hozzájárul a szellemi fejlődésünkhöz, és én érdeklődő vagyok (nyitottnak mondanám magam). Érdekel a jóga, a meditáció, a humángyógyászat, és a” lélek” de a materialista valóság is. A kettőnk beszélgetése is hasznomra vált, önvizsgálatot kell gyakorolni, ezt követően ha a hibáinkra rájövünk, és időnk engedi igyekezzünk korrigálni azt. Szerintem hiba nélkül nem születünk, de az elkövetett hibákból bőven tanulhatunk. Ezért fontos a Gábor blogját olvasni, tanulni, a padlóról felállni, óvakodni helyrehozhatatlan hibát elkövetni.

    Ami ma megfogott és tovább gondolkodtatott ez az idézet:
    “A szellemi tanítások iránti sóvárgás nem szünteti meg a megkülönböztető tudatot.
    Ha a tanításokat vágyakkal teli attitűdökkkel kezeljük, akkor a tanítások maguk is a béklyók részévé válnak!
    ~Macsik Labdrön~

    Kellemes ünnepeket kivánok és köszönöm a velem eltöltött időd.

    Reply
    1. Á. Kati

      Kedves Klára!

      🙂
      Álláspontom szerint a keleti kultúra nem ültethető át a nyugati emberbe, életmódba. Abszolut nem. Az, ami itt “keleti kultúra” címszó alatt történik (pl. mediációs meg jógatanfolyam és társai) -szerintem- csak ÜZLET… Művi az egész…
      A mi életformánk, üzemmódunk nem fér össze a keleti meditációval… Ahhoz ott kell születni, ott kell élni… Matéria mentesen… 3 m2 élettér, napi egy marék rizs, egy zsákruha… Erre mi alkalmatlanok vagyunk. Persze, önámítani mindig lehet… (De mire megyünk vele?)

      Bevallom, nekem az idézet első mondata értelmetlen (“A szellemi tanítások iránti sóvárgás nem szünteti meg a megkülönböztető tudatot”):
      Már miért szüntetné meg, amikor a tudat, a tudatosságra törekvés maga a szellemiség iránti “sóvárgás”… ?

      Az idézet második mondatának jelentése (szerintem):
      Ha a szellemiséget (tudatot) nem tudjuk különválasztani az ösztönöktől, akkor gyakorlatilag nincs tudat, tudatosság, mert az ösztön mindent blokkol…
      És éppen ezt írtam a legelején, hogy a társadalomnak fel kell nőni az ösztönlétből, TUDATOSSÁ kell válnia, nem maradhat örökké kisgyerek (ösztönlény), akit majd MÁSOK (de kik azok a mások, ha mindenki kisgyerek?) eltartanak, gondoznak…
      Tehát az állam feladata nem az (lenne), hogy infantilizmusban tartsa a démoszt (és ennek következtében gyerekként gondozza), hanem ellenkezőleg, felemelje a tudatlanságból…

      Neked is nagyon kellemes ünnepeket!

      Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.