Körbenézek, és azt látom, hogy sokak számára a mocskolódás a véleménykülönbség kötelező mellékterméke. Embereket látok, akik olyan mély meggyőződéssel minősítik embertársaikat, mintha ők maguk egyetlen hibát sem követtek volna el az életükben, és valamiféle kiváltságjogot szereztek volna az ítélkezésre. Embereket látok, akik konkrétan leszarják, hogy a másik ember mit szeretne mondani, mert a saját igazságukat nemcsak megkérdőjelezhetetlennek vélik, hanem mindenki számára kötelező érvényűnek is. Olyan tananyagnak, amit bele kell verni a másként gondolkodók fejébe.
Nőket és férfiakat látok, akik egykor annyira oda voltak egymásért – aztán eltelt néhány év, vagy csak néhány hónap, és gyűlölködő ellenségek lettek. Nem jöttek ki jól egymással, ezért szent céljukká vált a másik ellehetetlenítése. Nem számít a közös múlt, nem számít a közös gyerek, nem számítanak a régen oly heves – és őszintének mondott – érzelmek, rohadjon meg a másik, ha már együtt élni nem képesek.
Embereket látok, akik nemrég még egy közös célért dolgoztak keményen, de valamin összekülönböztek, és ez az együttműködésük végét jelentette. A békés elengedés azonban nem szerepelt a lehetséges opciók között, így nyílt és vérre menő háború vette kezdetét közöttük. Olyan hadjárat, ami már rég nem a nézeteltérésükről szól, hanem a másik ember erkölcsi megsemmisítéséről.
Látok még gyerekeket is. Tíz évesek sincsenek, de valami egyből szemet szúr, ha rájuk nézek. Gonoszak. Nem vagány csínytevők, akik még nem ismerték meg a társadalmi szabályokat, hanem társukat aljas módszerekkel kicsinálni vágyó kis köcsögök, akik már most veszélyesek.
De nem maguktól lettek ilyenek: ezt tanulták meg. Ezt látták a szüleiktől, vagy azoktól, akik nevelik őket – beleértve a médiát, az interneten kontrollálatlanul rájuk zúduló szemetet, és saját játszópajtásaikat is. Nem, nem gyermeki csínytevések ezek. Belenézel a szemükbe, és látod benne a megvetést, a haszonvágyat, a gyűlöletet. Pontosan ugyanazt, amit annyi felnőtt szemében is láthatsz.
Nem mindenki ilyen, természetesen. Azonban sokkal többen, mint amennyi egy olyan társadalomban elfér, ahol legalább esélye van a békés egymás mellett élésnek.

Nem hiányzik, ha nem ismered

Sokan persze nem is szeretnének békésen egymás mellett élni másokkal, mert fogalmuk sincs róla, hogy az milyen. Azt látták, hogy aki másként gondolkodik, az seggfej, akit el kell tiporni, amint alkalom adódik erre. Azt látták, hogy a nézeteltérések rendezésének legjobb módja az agresszió – akár verbális, akár fizikai formában jelenik meg éppen. Azt látták, hogy egyetlen út létezhet csak: a sajátjuk – pontosabban az, amit beléjük vertek. És azt is megtanulták, hogy valamiért harcolni nehezebb, mint valami ellen.
Ezért kell mindig számukra egy ellenség, akire saját életük alakításának felelősségét átdobhatják. Valaki, akire lehet mutogatni ahelyett, hogy cselekedni kellene. Akár magánéletről van szó, akár munkahelyről, akár társadalmi jelenségekről, nagyon sokan zsigerből keresik az ellenséget, még akkor is, ha nincsen. Mert tükörbe nézni fájdalmas dolog, amit igyekeznek megúszni, ameddig csak lehet.
Természetesen sokáig lehet. Vannak olyanok (nem is kevesen), akik egy egész életet úgy élnek le, hogy nem rendelkeznek felette – és még csak fel sem tűnik nekik ez. Sodródnak. Mutogatnak. Harcolnak. Neheztelnek. Valamiféle univerzális igazság kiválasztott birtoklójának képzelik magukat. Holle anyóként szórják a szurkot arra, akivel nincsenek megelégedve.
Hogy lehetne közös megoldást is keresni egy konfliktusban? Ugyan már! A másik ember különbözőségének elfogadásáról pedig ne is beszéljünk. Ilyen példát életében nem látott, mert gyermekkorában valószínűleg nem ez volt a meghatározó körülötte, felnőttként pedig már eléggé lezárta az elméjét ahhoz, hogy észrevegye. A változás így elmarad.
Mert az munkával járna. Ahhoz be kéne fejezni a trágyadombon való dagonyázást. Ahhoz le kéne nyomni az ego-ját – vagyis az egyetlen rendelkezésre álló eszközét, amivel saját alacsony önbecsülését kompenzálni próbálja.

Kétszeres bukta

Két alapvető feltétele van annak, hogy egy nézeteltérésnek békés megoldása szülessen: az egyik a kultúra, a másik az intelligencia. Abban a közegben, ahol kultúrája van a vitának (ami nem keverendő össze a szardobálással), ott érvek hangzanak el, amelyek figyelmes fülekre találnak. Ott nem egymás személyének minősítése zajlik, hanem a megoldás megtalálása érdekében a különböző nézőpontok összehangolására törekszenek.
Aki egy meggyőző érvvel találkozik, annak nem derogál felülbírálni a saját érveit, és számára a cél már nem az ego diadala, hanem a lelki béke megtalálása. Persze a „vagy én, vagy ő” gondolkodásmódon szocializálódott emberek számára elképzelhetetlen az, hogy mindenkinek jó legyen, így a „nekem legyen jó” bőven elég számukra. Az pedig már megint más kérdés, hogy a konfliktus fenntartásával a saját lelki békéjüket is ellehetetlenítik. Mert ugye aki a saját nappalijába szarik, az kénytelen lesz szagolni azt.
Ennyit a vitakultúra hiányáról. A másik tényező valószínűleg még súlyosabb: az intelligencia hiánya. És itt nem feltétlenül az összegyűjtött tudás mennyiségéről van szó, mert attól még nem lesz valaki intelligens, hogy sok információt tárol az agyában. Az intelligencia ott kezdődik, hogy valaki a begyűjtött információt értékeli és feldolgozza. Itt bukik el az emberek jelentős része. Nemcsak azért, mert például Magyarországon a felnőtt lakosság negyede (!) funkcionális analfabéta (vagyis nem is igazán érti, amit hall vagy olvas), hanem azért is, mert az oktatási rendszer nem gondolkodásra kondicionál, hanem megfelelésre.
Nem csoda, hogy ilyen kevesen képesek elfogadni egy másik embert a másfajta véleményével együtt. Ebből természetesen az is következik, hogy alig vannak olyanok, akik hajlandóak bármit is változtatni a saját álláspontjukon, hiszen azt megkérdőjelezhetetlennek képzelik.

„Vagy” helyett „És”

Semmiképpen sem a funkcionális analfabétákat céloztam meg ezekkel a gondolatokkal. Még csak nem is a fröcsögő igazsághuszárokat, mert annyira nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, hirtelen most majd magukba szállnak. És azt sem gondolom, hogy az én igazságom bármennyivel és értékesebb lenne másokénál. Akkor mi értelme volt leírni mindezt?
A gyerekek miatt. A most induló életek miatt, akiknek nagyon nem mindegy, hogy mivel töltik meg az agyukat. Ők még szivacsként szívják magukba az új impulzusokat, és most, életük első éveiben dől el, hogy merre halad tovább az útjuk. Gonosszá válnak, vagy megértővé? Gyűlölködnek majd vagy szeretni tanulnak? Irányíthatóak lesznek vagy önállóak? Valami ellen vagy valamiért harcolnak? Ők azok, akikre még lehet hatással lenni, mert a felnőttek jelentős részére már nem.
Hangzatos pátosz lenne, ha azt mondanám: hiszek benne, hogy lehet egymás véleményét tiszteletben tartva, egymásnak segítve, vagy legalább nem keresztbe téve is haladni az utunkon. Különböző utakon. De nemcsak arról van szó, hogy hiszek benne, hanem tapasztaltam is. És tapasztalom minden egyes nap – egészen egyszerűen azért, mert ezt választottam. És egyre több olyan emberrel találkozom, akik szintén ezt élik meg a mindennapjaikban.
„Vagy te, vagy én.” – ez az egyik alternatíva.
„A Te igazságod és az én igazságom hogyan fér meg együtt, és hogyan fejlődünk általa?” – ez pedig egy másik lehetőség, amin érdemes lehet elgondolkodni.
De az sem baj, ha nem értesz velem egyet. Tiszteletben tartom a különbözőségedet.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.