Ha két ember szereti egymást, bármire képesek – például arra is, hogy mindenkinél hatékonyabban kicsinálják a párjukat vagy önmagukat. És most nem az elnyomó kapcsolatokról beszélek, ahol az egyik fél rabszolga, a másik pedig zsarnok szerepet játszik – hiszen ott nem a szeretet az összetartó erő, hanem a korábbi lelki sérülések kompenzálása –, hanem azokról, amelyekben két egészséges lelkű ember kettőjük egyensúlyára törekszik. Vagy legalább időnként eszükbe jut, hogy érdemes lenne erre törekedniük.
Még az ilyen kapcsolatok is nagyon könnyen futnak zsákutcába, ahogy a szakítások és válások statisztikája is jól mutatja ezt. Mert nem csak pszichopatákból és lelki sérültekből áll a társadalom. Nem csak elnyomók és áldozatok találnak egymásra, hanem sok párosnak tényleg jó esélye lenne arra, hogy együtt maradjanak, és közben még jól is érezzék magukat, valahogy azonban mégis csak keveseknek sikerül ez.
A forgatókönyv sokféle lehet, de a kudarc felszín alatt rejlő oka gyakran ugyanaz. Nem, nem a szeretet hiánya, hanem valami, ami ennél sokkal prózaibb.

Ahol hiába keresgélsz

Mi emberek rettentően kreatívak tudunk lenni abban, hogy magyarázatokat gyártsunk a velünk történő eseményekre – beleértve személyes vagy párkapcsolati pofára eséseinket is. Előfordul, hogy ezeknek a magyarázatoknak még némi valós alapja is van, de gyakran csak a felszínt kapargatjuk velük. „Nem szeret, azért viselkedik így velem!” „Biztosan van valakije!” „Nem bírom elviselni azt, amikor harsonán játszik (pedig öt és fél évig tűrtem)!” „Gyereket akar, én meg nem!”
És a sor folytatható lenne a végtelenségig, de mindegyik segélykiáltásban egy valami közös: nem a lényeget ragadja meg. Mert mitől is működik jól egy párkapcsolat? Attól, hogy mindkét félnek ugyanazok az igényei? Két ilyen ember még nem született a Földre, de nem is biztos, hogy baj, mert baromi egysíkú lenne az életük együtt.
Természetesen fontos, hogy legyen az érdeklődési körökben és a szükségletekben is átfedés, de teljesen rendben vannak a különbözőségek. Így tanulnak egymástól az emberek. Így fejlődnek. És a személyes terük is így maradhat meg – mert egy kapcsolatban bizony arra is nagy szükség van. Ha az egyik harsonán játszik, a másik meg hegyeket mászik az ékszerteknősével, az önmagában nem jelenthet casus bellit a kapcsolatban. Két ember attól még teljesen jól működhet együtt, hogy nem mindenben ugyanaz jelenti számukra a boldogságot.
Ismerek olyan párt, akik látszólag teljesen ellentétei egymásnak, mégis egymást választották. Nem egyszer, hanem minden egyes nap. Ismerek olyan párost is, akik még politikai nézetükben sem értenek egyet (pedig ez kis hazánkban nagy ego-harcok terepévé vált), és lám, még a választások után sem állítottak kést egymás hátába. Nem a hasonlóságok és az ellentétek jelentik tehát az együttlét kulcsát. De akkor mégis micsoda?
Ahogy egy ház építéséhez, egy harmonikus kapcsolat felépítéséhez is szükség van építőkövekre és kötőanyagra. Ha bármelyiket is megpróbáljuk kispórolni, a ház – és a kapcsolat – összedől. Mekk Mester „tartsátok a tetőt, és én majd aláfalazok” módszere valahogy itt sem működik.

A hiányzó építőkő

Kapcsolat-házad téglái lehetnek azonos érdeklődési körök, hasonló értékrend, közös élmények, szexuális vonzalom, vagy egy annál sokkal mélyebb lelki kapcsolódás is – és ezek valamelyike vagy akár mindegyike jelen is szokott lenni a párkapcsolatok többségében –, de szükség van még egy olyan építőkőre is, ami nélkül felépíthető ugyan a ház, de nem marad egyben sokáig.
Ennek az építőkőnek köze van ugyan az értékrendbeli hasonlóságokhoz és különbözőségekhez, de nem egészen úgy, ahogy a legtöbben gondolják. Ez az építőkő valami ilyesmi nevet kapna, ha elneveznénk: azonos dolgokban hozunk áldozatot.
Elég szarul hangzik, tudom. Nemcsak nyelvi értelemben, hanem jelentését tekintve is: hiszen a párkapcsolatában mindenki a töltekezést és a felfrissülést keresi, és bár tisztában van vele, hogy kompromisszumokra mindig szükség van, de a kompromisszumok meghozatalában is igyekszik kompromisszumot kicsikarni.
Így eshet meg az, hogy míg az egyik hetente kétszer eljár jógaórára, addig a másik erre hivatkozva az egyetlen szabad családi hétvégén elmegy a tóra horgászni, vagy míg az egyik szélesvásznú TV-t vesz a meccsnézéshez, a másik a legújabb kozmetikai csodákra dobálja el a tízezreseket. És a „ha Te… akkor én…” című óvodás játék egyre jobban elharapózik.
Így aljasul le a kompromisszumhozatal egy nyomorult versennyé, ahol a kétségbeesett résztvevők egyre több értéktelen selejtet dobálnak bele a mérleg feléjük eső serpenyőjébe, csak hogy az legyen a nehezebb. „Ha a másik rám támadt, én bosszút állok!” Csakhogy mint általában, itt is hajlamosak vagyunk túlértékelni saját szerepünket a történetben: a másik ember ugyanis legtöbbször nem azért tesz valamit, hogy velünk kiszúrjon, hanem azért, hogy neki jó legyen. Mert van valamilyen belső szükséglete, és ezt vagy produktív, vagy destruktív módon, de igyekszik kielégíteni.
És itt lép be a képbe az azonos dolgokban való áldozat meghozatala. Mert ha a másik ember számára valami nagyon fontos (és itt nem a legújabb videójáték beszerzéséről vagy a százhatvanharmadik pár cipő megvételéről beszélek), akkor ő az idejét és az energiáját áldozza arra a dologra. Ha egyikőjük vagy mindkettőjük nem hajlandó ugyanebben a dologban áldozatot hozni – ami az ő esetében az erre fordított idő egy részének, míg párja esetében az együtt töltött idő egy részének, vagy a saját értékrendje egy részének feláldozását jelenti –, akkor ez a dolog folyamatos ütközőpont lesz a kapcsolatban.
Ami pedig folyamatosan ütközik, az egy idő után vagy elkopik, vagy összetörik.

A kötőanyag

Mi is egy kapcsolat kötőanyaga? A legkézenfekvőbb (és már-már közhellyé silányuló) válasz természetesen a szeretet. De most eleve szeretetalapú kapcsolatokról beszélünk, nem pedig mérgezőekről, ezért a szeretet hiányát ne is feltételezzük. Van azonban valami, amire a szereteten kívül még nagyon nagy szükség van kötőanyagként egy harmonikus párkapcsolatban: közös nyelvre.
Igen, itt csúszik el egymás mellett a legtöbb páros. Egyszerűen nem értik egymást, hiába beszélnek látszólag ugyanazon a nyelven. Vannak persze olyanok, akik nem is akarják megérteni a másikat, csak indulatosan ráöntik a saját gondolataikat, de vannak olyanok is, akik tényleg próbálkoznak, csak hiába. Legalábbis eleinte biztosan, és a kudarcok hatására fel is adják hamar.
Olyan ez, mint amikor egy idegen országba csöppensz, és pont annyit értesz azon a nyelven, hogy azt hiszed, jól fogsz majd boldogulni. Aztán jönnek a félreértések. Nem is csiszolópapírt szeretnél venni, hanem WC-papírt. Most mutogathatod el neki. Nem is arra a buszra szálltál, ami a strandra megy, hanem arra, ami a repülőtérre, és ez csak az érkezéskor derült ki.
Sokszor pontosan ezt csináljuk a párkapcsolatainkban is. Én azt hiszem, hogy értelek, Te azt hiszed, hogy értesz engem, mindketten azt hisszük, hogy teljesen érthetően fejeztük ki magunkat, aztán kiderül, hogy a küldött és a fogadott üzeneteink egymással köszönőviszonyban sincsenek. Aztán idegesek leszünk. Újra és újra. Lefutjuk sorra ugyanazokat a köröket, két különböző nyelven beszélve, és meglepetten tapasztaljuk, hogy az eredmény még mindig pont ugyanaz. Az a hülye még mindig nem fogja fel, mire van szükségem, miközben az a hülye számára pedig én vagyok az a hülye.
A feladat tehát adott: megtanulni egy közös nyelvet. Megtanulni megérteni a másik embert. Megtanulni odafigyelni az apró rezdüléseire – azokra, amik számunkra még ismeretlenek. Megtanulni azt adni, amire valóban szüksége van, nem pedig azt, amiről azt hisszük, hogy szüksége van rá. Megtanulni kifejezni a saját szükségleteinket. Megtanulni az ő szeretetnyelvén kommunikálni, és nem mindig csak a sajátunkon. Megtanulni önzetlenül adni. Megtanulni befogadni.
Megtanulni, hogy mi a valódi jelentése annak, hogy Együtt.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.