Van egy betegség, amely nemcsak a vele járó szövődmények miatt nagyon veszélyes, hanem azért is, mert a beteg ember teljesen meg van győződve arról, hogy egészséges – és amíg ez így van, addig a betegség gyógyíthatatlan. Ennek a betegségnek a neve ítélkezés. Tudod, az a mindennapjaidat átszövő, konfliktushelyzetekben gyakran alkalmazott, politikai manipuláció eszközeként is szolgáló fertőzés, amivel jó eséllyel Te is megküzdesz időnként, ám vannak olyan emberek, akik életformaként művelik ezt.
Ez a fertőzés az oka annak, hogy két ember (vagy két érdekcsoport) véleménykülönbsége személyeskedő ócsárlássá tud aljasulni. Ez az oka annak is, hogy ha nincsen diplomád, vagy van egy tetoválásod, netán kopaszra van borotválva a fejed (tök mindegy, hogy divatból, vagy azért, mert beteg vagy), akkor egész biztosan megvetendő ember vagy azok szemében, akik vasárnaponként a templomban fogják egymás kezét – azt a kezet, amit hétfőn már simán eltörnének.
Ez a fertőzés okozza azt is, hogy kapcsolatok mennek tönkre a lassú mérgezés hatására, vagy akár egyik pillanatról a másikra. És az ítélkezés fertőzése az oka annak is, hogy vannak, akik akár az öngyilkosságba is képesek elmenekülni azért, mert nem tudnak megfelelni mások elvárásainak.
Keményen hangzik? Pedig mindennapos esetekről beszélek. És aki nem fordítja el a fejét a közömbösség bunkerébe menekülve, az pontosan tudja, hány embert betegít meg ez a fertőzés, ahogy tisztában van a következményeivel is – hiszen nap mint nap tapasztalja azokat.
Ezt a fertőzést az ostobaság nevű vírus terjeszti, ami igen hatékonyan képes emberről emberre terjedni (ezzel is bizonyítva, hogy aki a legokosabbnak tartja magát, többnyire az a leghülyébb). Na de honnan ered a fertőzés? Ki a vírusgazda?

Az abszolút igazság mítosza

Több összetevője is van annak, hogy előszeretettel ítélkezünk mások élete, kinézete, szokásai vagy véleménye felett. Egyrészt ez egy tanult tulajdonság, amit a legtöbben még gyermekkorukból hoztak. Nem, nem a középiskolai bandázás során, de még csak nem is az általános iskolai kiközösítésből tanultak meg ítélkezni, hanem sokkal hamarabb: egészen pici korukban.
Akkor, amikor még mindenki azt hitte, hogy „a gyerek úgysem érti”, de leginkább fel sem tűnt nekik, hogy egy-egy vita vagy elejtett megjegyzés hogyan épül be a kisbaba agyába. Abba az agyba, amely szivacsként szívja magába az új impulzusokat, és tapasztalat hiányában képtelen megkülönböztetni, hogy azok hasznosak vagy károsak. Gondolj csak bele, hány olyan dolgot hallasz vissza egy kisgyermektől, amit nagyon nem szeretnél, miközben ő (még) azt sem tudja, mi az.
Így válik a felnőttek igazsága a gyermek igazságává akkor is, ha ő nem kérte azt. És így lesz a panaszkodó, másokat elfogadni képtelen szülő gyermekéből panaszkodó, másokat elfogadni képtelen felnőtt, aki maga is tovább terjeszti a fertőzést a környezetében.
A második tényező az evolúciós önvédelmi mechanizmus, amely mindannyiunkban folyamatosan dolgozik. Megtanultuk, hogy egy bipoláris világban van, ami jó, és van, ami rossz számunkra. Megtanultuk, hogy a jót keressük, a rossztól pedig féljünk, mert árthat nekünk. És megtanultuk azt is, hogy amitől félünk, attól vagy meneküljünk, vagy megpróbáljuk elpusztítani azt. Ma már a legtöbb esetben nem fizikai elpusztításról van szó, hanem a másik ember erőszakos megváltoztatásának vágyáról, ám a mélyen gyökerező szándék ettől még ugyanaz.
Egy valamit viszont nagyon nem tanultunk meg: azt, hogy a jó és a rossz fogalma csak a mi fejünkben létezik. Egy teljesen szubjektív értékskálán határozzuk meg az általunk tapasztalt dolgok minőségét, amiből természetesen az is következik, hogy ami egyikünknek jó, az a másikunknak nem feltétlenül az, és ha valakinek valami rossz, az nem is biztos, hogy tudatosul egy másik emberben.
Persze olyanok is vannak szép számmal, akik nagyon is tudják, hogy nem jó valami a másiknak, csak éppen leszarják. Hiszen hol érdekli őket a másik szükséglete, amikor még a sajátjuknak a kielégítése sem megy? Ugyanis a másoknak ártani próbáló emberek – köztük az ítélkezők is – mindig valami belső hiányosságukat próbálják kompenzálni. Lehet ez egy kisebbségi komplexus, lehet egy gyermekkori elnyomás, vagy lehet egy más valakitől átvett szemét, amit valahova ki kell önteniük. Ez is egyfajta önvédelmi mechanizmus, még ha első ránézésre színtiszta kreténségnek is tűnik.
Végül van még egy összetevője annak, hogy gyakran csúszunk bele az ítélkezés csapdájába. Ezt a sokszor rejtegetni próbált, mégis mindig felszínre kerülő összetevőt úgy hívják, hogy ego. És hogy mi köze van neki az ítélkezéshez? Elég sok, ha belegondolsz, hogy mit is szolgál az ego-nk valójában: azt, hogy a saját kis világunk kényelmes legyen.
Kialakítunk magunkban egy világképet, vannak elképzeléseink az életről és annak számunkra megfelelő működéséről, gyakoroljuk a saját szokásainkat (akár tudatosan tesszük ezt, akár nem), és mindazzal, ami nem illik bele ebbe a zárt keretrendszerbe, nem igazán tudunk mit kezdeni. Pedig szép számmal vannak ilyen dolgok.
Az ego-nk azonban ragaszkodó típus. Ragaszkodik a már kialakult hitrendszerünkhöz, ragaszkodik a berögzült félelmeinkhez, ragaszkodik a megkérdőjelezhetetlennek vélt igazságképünkhöz. Mintha létezne abszolút igazság, és azt rá lehetne húzni mindenkire.
Az ítélkezés az emberi arrogancia egyik leggyakoribb megnyilvánulása. Igen, arrogancia, mert aki azt hiszi, hogy a világnak úgy kell működnie, ahogyan azt ő elképzelte, az arrogáns. Az ilyen ember a többiek fölött állónak képzeli magát, és képes azt feltételezni (még ha tudat alatt is teszi ezt), hogy ő, az Univerzum porba fingója valamiféle kizárólagos hatalommal rendelkezik, amelynek mindenki más alá van rendelve.
Ez a helyzet. Mondhatnám szebben is, beszélhetnénk az alapvető emberi értékekről vagy a jó győzedelmeskedéséről, de csak ugyanazokat a köröket futnánk újra és újra. Amíg mások cselekedeteihez címkéket ragasztunk, addig ingoványos talajon mozgunk.
De vajon lehet egyáltalán ítélkezés nélkül élni?

Értem én, de mit kezdjek vele?

Természetesen szükség van időnként címkékre (pontosan az evolúciós védelmi mechanizmus, valamint saját boldogságunk szempontjából is), azonban érdemes rendszeresen felülvizsgálnunk önmagunkat, a saját elképzeléseinket, a saját igazságunkat.
Hagytam esélyt a másik embernek, hogy felülírja az előítéleteimet? Valóban rossz az, amit csinál, vagy csak számomra az? Tényleg harcolnunk kell egymással?
Első lépésnek nagyon jó lehet az, hogy tartózkodsz az általánosításoktól. Hogy nem a másik ember személyét minősíted, hanem csak egy-egy cselekedetét. Nem azt mondod neki, hogy „szar ember vagy”, hanem azt, hogy „amit tettél, az nekem nem jó”. És ha újra és újra megteszi, akkor nem őt próbálod megváltoztatni, hanem vagy békésen közös megoldást kerestek, vagy békésen búcsút intesz neki.
Egy valamit mindenképpen érdemes megjegyezned: bármit mondasz vagy teszel, igazad van – de ez csak a Te igazságod. A másik embernek is ugyanúgy igaza van a saját igazságképe alapján. A kérdés tehát soha nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy kinek mennyire merev a saját igazságképe, valamint az, hogy a két igazságot érdemes-e egymással összehangolni.
Úgyhogy ítélkezés helyett íme néhány mondat, amit hasznos lehet ízlelgetnünk:
„Tiszteletben tartom a véleményedet.”
„Nem vitatkozom az érzéseiddel, mert az érzések mindig őszinték.”
„Nem vagy nálam sem jobb, sem rosszabb – más vagy.”
Hidd el, Te sem vagy olyan „minta homo sapiens sapiens”, mint amilyen szeretnél lenni. Én sem. Bennünk van az is, amit értéknek tartunk, és az is, amit elítélünk. Ráadásul a minta, amit ki-ki a maga módján követni próbál, teljesen szubjektív. Ilyen játék ez az élet. Ezt vállaltuk akkor, amikor erre a bipoláris világra születtünk, és bár néha nagyokat szívunk emiatt, de azért lehet ezt a műfajt ügyesebben is művelni.
Nem ítélkezni, hanem csak játszani – azokkal, akikkel érdemes.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.