Néha túl nagy a fájdalom ahhoz, hogy újra hinni tudj valakiben. Néha túl sokat szenvedtél már ahhoz, hogy a bizalom várát a romokból újra felépítsed. Van az a pont, amikor úgy érzed, elég volt. Elég volt az érzéseid semmibe vételéből, elég volt a megaláztatásból, elég volt abból, hogy bírni kell, meg tűrni, meg maradni, meg túlélni. Elég volt a folyamatos várakozásból, hogy talán egyszer majd jobb lesz. Van az a pont, amikor rájössz: Te ennél többet érdemelsz.
Vagy elhiteted magaddal, hogy csak ennyit, hiszen eddig sem kaptál többet. Veled lehet a gond, hiszen megmondták már többen. Így követik egymást érzelmeid hullámai, és hol meghunyászkodsz a sorsnak, hol lázadni próbálsz ellene. Mindezt azért, mert valaki elhitette veled, hogy egy értéktelen senki vagy.
Csak tudod, nem ilyen egyszerű a helyzet.

Közhelyek helyett

Mondhatnám, hogy mindez nem igaz. Mondhatnám, hogy értékes, nagyszerű, csodálatos ember vagy. Mondhatnám, hogy igenis többet érdemelsz, mint amit most kapsz. Hogy lehetsz Te is boldog, élhetsz békében, megvalósíthatod az álmaidat. De tudod, mindez csak üres közhely lenne.
Nem azért, mert nem feltétlenül igaz, hanem azért, mert én mondom, és nem Te magad. Én ugyanis nem ismerlek Téged. Annyira egész biztosan nem, mint Te magadat, és annyira főleg nem, hogy ítéletet mondjak rólad.
Ahogy az az ember sem ismer Téged igazán, aki megalázott, kihasznált, becsapott, megváratott, vagy bármilyen más módon rombolta a lelki egészségedet. Megtette, mert Te voltál ott, de mással is megtette volna. És megtette, mert megtehette. Ez az, amit nagyon fontos megértened.
Előfordul ugyanis, hogy maga az áldozat a bűntársa a tettesnek. Nem azokról az esetekről beszélek, amikor az ártatlanul sétáló nőt molesztálja egy aberrált seggfej, vagy amikor a hivatalban ügyeit intéző nagypapát néhány másik emberrel együtt kivégzi egy elmebeteg, mert ezekre egyrészt nem feltétlenül lehet felkészülni, másrészt egyedi esetek.
Inkább azokról az emberekről van szó, akik benne élnek egy elnyomó párkapcsolatban, nap mint nap eltűrik a megaláztatást a munkahelyükön, vagy felnőttként is hagyják, hogy az anyjuk, az apjuk, a gyerekük, vagy bárki más terrorizálja őket. Azokról, akik számára szokássá silányult az alárendelt szerep. Az ilyen emberek ugyanis – bármennyire fájdalmas ezt befogadni – jelentős részt vállalnak saját elnyomásukban.
De ennek is megvan az oka. Egyikünk sem születik elnyomottnak; a nevelés tesz azzá valakit. Amikor egy gyermeket tartósan arra kondicionálnak, hogy saját vágyait és szükségleteit nyomja el magában valaki más vágyainak és szükségleteinek érvényesülése érdekében, akkor ez a gyermek felnőttként is ki lesz szolgáltatva azoknak, akiket baromira nem érdekel, hogy neki mi fáj, vagy mit szeretne.
Az elnyomott tehát nem hibás, de saját elnyomásában mégis közreműködővé válik. És itt nemcsak a fizikai bántalmazásról van szó, ugye Te is tudod. Szavakkal is lehet valakinek a lelkét gyilkolni, vagy éppen a szavak hiányával, hideg közönnyel, szeretetmegvonással. Ezek sem kisebb bűntettek, mint a fizikai bántalmazás bármilyen formája.
De néha túl nagy a fájdalom ahhoz, hogy mindezt felismerd, felmérd, átgondold, befogadd. Néha túl nagy a fájdalom ahhoz, hogy a saját áldozatszerepednél többet láss a történetből, aminek a rabja vagy. Maradnak tehát a fájdalmak és az enyhítésükre használt, egyre gyengébben ható közhelyek.
Hacsak nem döntesz máshogy.

Te tanítod őket

Az a helyzet, hogy nem nekem kell mondanom, mennyire értékes ember vagy. Nem az én feladatom elhitetni veled azt, hogy van keresnivalód a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokat ápoló, életükkel elégedett emberek között. És még csak az sem az én szerepem, hogy meggyőzzelek róla: vannak ilyen emberek.
Győződj meg róla Te magad; nekem úgysem hinnéd el. Ha pedig eddig egyet sem láttál a környezetedben, annak egyetlen egyszerű oka van: nem megfelelő környezetben éled az életedet. Olyan emberekkel vetted körbe magad (vagy hagytad, hogy körbevegyenek), akik lehúznak, nem pedig felemelnek. Olyan mintákat követsz tudat alatt – és néha talán teljesen tudatosan is –, amelyek nem szolgálják a lelki egészségedet.
Persze, hogy nem hiszed el magadról, hogy értékes vagy, ha a környezetedben lévő emberek közül soha senki nem hitte el ezt rólad. Vagy ha bele is futottál valakibe néha, aki elhitte, már Te nem hittél neki. Persze, hogy belecsúszol újra és újra ugyanazokba a mélypontokba, ha elhiszed azt, hogy neked újra és újra ugyanazokba a mélypontokba kell belecsúsznod. Persze, hogy ilyen nyomorultul érzed magad, ha nem adod meg saját magadnak azt a figyelmet és törődést, amit másoktól szeretnél kicsikarni. Ráadásul többnyire olyan emberektől, akiktől soha a büdös életben nem fogod megkapni.
Egyébként is, miért tiszteljen Téged bárki más, ha Te magadat képtelen vagy tisztelni? Miért várod, hogy törődjön veled valaki, ha még egy illatos fürdőt vagy egy fél órás erdei sétát is sajnálsz magadtól? Miért hiszed, hogy senki nem fog Téged ostorral ütni, ha Te is folyton ostorozod magad? Milyen példát mutatsz így az embereknek?
A legnagyobb jóindulattal kérdezem Tőled: Hát hogy bánsz Te magaddal? Miért nem veszed észre, hogy olyanokat engedsz be az életedbe, akik pont ugyanígy bánnak veled? Mennyi szenvedésre van még szükséged, hogy rájöjj, nincs szükséged több szenvedésre?
Tudom, már rájöttél. Tudom, már régóta szeretnél változtatni az életeden. Már el is határoztad magad, meg is tervezted, tettél is érte igen sokat. De valahogy mégis megkapod újra és újra ugyanazokat a csapásokat. Ezért adtad fel. Ezért hitted el, hogy ennyi jár neked. Ezért tud annyira megbénítani a fájdalom, hogy cselekvésképtelennek érzed magad. Tudom.
De valamin neked is érdemes lehet elgondolkodnod.

Igazad lesz

Nem, nem én foglak meggyőzni arról, hogy értékes ember vagy, és többet érdemelsz annál, ami van. Nem én fogok újabb üres frázisokat puffogtatni a füledbe, sokadikként a sorban. Kaptál már Te ezekből (is) elég embertől eleget. Az én szerepem mindössze annyi, hogy elmondjam neked: Igazad lesz.
Bármit is gondolsz magadról vagy a világról, igazad lesz. Ha egy szerencsétlen áldozatnak gondolod magad, akkor egy szerencsétlen áldozat leszel. Ha egy folyton küzdeni kényszerülő harcosnak, akkor egy folyton küzdeni kényszerülő harcos leszel. Ha egy alávaló szar embernek, akkor egy alávaló szar ember leszel. Nem azért, mert ez az objektív igazság, hanem pont azért, mert objektív igazság nem létezik, és így a Te szubjektív igazságod lesz mérvadó az életedben.
Amilyen képet kialakítasz magadban önmagadról, az lesz a valóságod. A Te kis világod, amely zárt rendszert alkotva befogad mindent, ami beleillik, és kilök mindent, ami nem. Önbeteljesítő jóslat. Hívhatjuk így is az önsorsrontás folyamatát, de ugyanez a helyzet önmagad építésével is.
Úgyhogy ha már túl nagy a fájdalom, ha már eléggé fáj a jelenlegi helyzeted ahhoz, hogy változtass, vagy ha egyszerűen csak nem akarod megvárni ezt a pillanatot (mert bizony ez is egy létező opció, még ha kevesen is élnek csak vele), akkor a holnap lehet, hogy már késő lesz. Akkor nem létezik más időpont, csak a jelen pillanat.
Itt az ideje kibújnod a nyúlüregedből. Itt az ideje lezárnod ezt az időszakát az életednek, és belevágnod valami egészen újba – valamibe, ami nem kifacsar, hanem élettel tölt meg. Itt az ideje megmutatnod a világnak, hogy ki is vagy valójában, és mennyit is érdemelsz. Itt az ideje élned. Őszintén, sallangok, álarcok és megfelelési kényszer nélkül. Pont olyan életet, amire szívből azt mondod: „Ez igen!”
Mert lehetsz bármennyire mélyen, érhet bármennyi csalódás az életben, soha nem kell hagynod, hogy a fájdalom túl nagy legyen az első lépés megtételéhez.
Ha szeretnél tartós változást elérni az életedben, Neked szól a személyes segítségem. Várlak szeretettel. 🙂