Néha túl nagy a fájdalom

Írta: | 2018-07-24
Néha túl nagy a fájdalom ahhoz, hogy újra hinni tudj valakiben. Néha túl sokat szenvedtél már ahhoz, hogy a bizalom várát a romokból újra felépítsed. Van az a pont, amikor úgy érzed, elég volt. Elég volt az érzéseid semmibe vételéből, elég volt a megaláztatásból, elég volt abból, hogy bírni kell, meg tűrni, meg maradni, meg túlélni. Elég volt a folyamatos várakozásból, hogy talán egyszer majd jobb lesz. Van az a pont, amikor rájössz: Te ennél többet érdemelsz.
Vagy elhiteted magaddal, hogy csak ennyit, hiszen eddig sem kaptál többet. Veled lehet a gond, hiszen megmondták már többen. Így követik egymást érzelmeid hullámai, és hol meghunyászkodsz a sorsnak, hol lázadni próbálsz ellene. Mindezt azért, mert valaki elhitette veled, hogy egy értéktelen senki vagy.
Csak tudod, nem ilyen egyszerű a helyzet.

Közhelyek helyett

Mondhatnám, hogy mindez nem igaz. Mondhatnám, hogy értékes, nagyszerű, csodálatos ember vagy. Mondhatnám, hogy igenis többet érdemelsz, mint amit most kapsz. Hogy lehetsz Te is boldog, élhetsz békében, megvalósíthatod az álmaidat. De tudod, mindez csak üres közhely lenne.
Nem azért, mert nem feltétlenül igaz, hanem azért, mert én mondom, és nem Te magad. Én ugyanis nem ismerlek Téged. Annyira egész biztosan nem, mint Te magadat, és annyira főleg nem, hogy ítéletet mondjak rólad.
Ahogy az az ember sem ismer Téged igazán, aki megalázott, kihasznált, becsapott, megváratott, vagy bármilyen más módon rombolta a lelki egészségedet. Megtette, mert Te voltál ott, de mással is megtette volna. És megtette, mert megtehette. Ez az, amit nagyon fontos megértened.
Előfordul ugyanis, hogy maga az áldozat a bűntársa a tettesnek. Nem azokról az esetekről beszélek, amikor az ártatlanul sétáló nőt molesztálja egy aberrált seggfej, vagy amikor a hivatalban ügyeit intéző nagypapát néhány másik emberrel együtt kivégzi egy elmebeteg, mert ezekre egyrészt nem feltétlenül lehet felkészülni, másrészt egyedi esetek.
Inkább azokról az emberekről van szó, akik benne élnek egy elnyomó párkapcsolatban, nap mint nap eltűrik a megaláztatást a munkahelyükön, vagy felnőttként is hagyják, hogy az anyjuk, az apjuk, a gyerekük, vagy bárki más terrorizálja őket. Azokról, akik számára szokássá silányult az alárendelt szerep. Az ilyen emberek ugyanis – bármennyire fájdalmas ezt befogadni – jelentős részt vállalnak saját elnyomásukban.
De ennek is megvan az oka. Egyikünk sem születik elnyomottnak; a nevelés tesz azzá valakit. Amikor egy gyermeket tartósan arra kondicionálnak, hogy saját vágyait és szükségleteit nyomja el magában valaki más vágyainak és szükségleteinek érvényesülése érdekében, akkor ez a gyermek felnőttként is ki lesz szolgáltatva azoknak, akiket baromira nem érdekel, hogy neki mi fáj, vagy mit szeretne.
Az elnyomott tehát nem hibás, de saját elnyomásában mégis közreműködővé válik. És itt nemcsak a fizikai bántalmazásról van szó, ugye Te is tudod. Szavakkal is lehet valakinek a lelkét gyilkolni, vagy éppen a szavak hiányával, hideg közönnyel, szeretetmegvonással. Ezek sem kisebb bűntettek, mint a fizikai bántalmazás bármilyen formája.
De néha túl nagy a fájdalom ahhoz, hogy mindezt felismerd, felmérd, átgondold, befogadd. Néha túl nagy a fájdalom ahhoz, hogy a saját áldozatszerepednél többet láss a történetből, aminek a rabja vagy. Maradnak tehát a fájdalmak és az enyhítésükre használt, egyre gyengébben ható közhelyek.
Hacsak nem döntesz máshogy.

Te tanítod őket

Az a helyzet, hogy nem nekem kell mondanom, mennyire értékes ember vagy. Nem az én feladatom elhitetni veled azt, hogy van keresnivalód a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokat ápoló, életükkel elégedett emberek között. És még csak az sem az én szerepem, hogy meggyőzzelek róla: vannak ilyen emberek.
Győződj meg róla Te magad; nekem úgysem hinnéd el. Ha pedig eddig egyet sem láttál a környezetedben, annak egyetlen egyszerű oka van: nem megfelelő környezetben éled az életedet. Olyan emberekkel vetted körbe magad (vagy hagytad, hogy körbevegyenek), akik lehúznak, nem pedig felemelnek. Olyan mintákat követsz tudat alatt – és néha talán teljesen tudatosan is –, amelyek nem szolgálják a lelki egészségedet.
Persze, hogy nem hiszed el magadról, hogy értékes vagy, ha a környezetedben lévő emberek közül soha senki nem hitte el ezt rólad. Vagy ha bele is futottál valakibe néha, aki elhitte, már Te nem hittél neki. Persze, hogy belecsúszol újra és újra ugyanazokba a mélypontokba, ha elhiszed azt, hogy neked újra és újra ugyanazokba a mélypontokba kell belecsúsznod. Persze, hogy ilyen nyomorultul érzed magad, ha nem adod meg saját magadnak azt a figyelmet és törődést, amit másoktól szeretnél kicsikarni. Ráadásul többnyire olyan emberektől, akiktől soha a büdös életben nem fogod megkapni.
Egyébként is, miért tiszteljen Téged bárki más, ha Te magadat képtelen vagy tisztelni? Miért várod, hogy törődjön veled valaki, ha még egy illatos fürdőt vagy egy fél órás erdei sétát is sajnálsz magadtól? Miért hiszed, hogy senki nem fog Téged ostorral ütni, ha Te is folyton ostorozod magad? Milyen példát mutatsz így az embereknek?
A legnagyobb jóindulattal kérdezem Tőled: Hát hogy bánsz Te magaddal? Miért nem veszed észre, hogy olyanokat engedsz be az életedbe, akik pont ugyanígy bánnak veled? Mennyi szenvedésre van még szükséged, hogy rájöjj, nincs szükséged több szenvedésre?
Tudom, már rájöttél. Tudom, már régóta szeretnél változtatni az életeden. Már el is határoztad magad, meg is tervezted, tettél is érte igen sokat. De valahogy mégis megkapod újra és újra ugyanazokat a csapásokat. Ezért adtad fel. Ezért hitted el, hogy ennyi jár neked. Ezért tud annyira megbénítani a fájdalom, hogy cselekvésképtelennek érzed magad. Tudom.
De valamin neked is érdemes lehet elgondolkodnod.

Igazad lesz

Nem, nem én foglak meggyőzni arról, hogy értékes ember vagy, és többet érdemelsz annál, ami van. Nem én fogok újabb üres frázisokat puffogtatni a füledbe, sokadikként a sorban. Kaptál már Te ezekből (is) elég embertől eleget. Az én szerepem mindössze annyi, hogy elmondjam neked: Igazad lesz.
Bármit is gondolsz magadról vagy a világról, igazad lesz. Ha egy szerencsétlen áldozatnak gondolod magad, akkor egy szerencsétlen áldozat leszel. Ha egy folyton küzdeni kényszerülő harcosnak, akkor egy folyton küzdeni kényszerülő harcos leszel. Ha egy alávaló szar embernek, akkor egy alávaló szar ember leszel. Nem azért, mert ez az objektív igazság, hanem pont azért, mert objektív igazság nem létezik, és így a Te szubjektív igazságod lesz mérvadó az életedben.
Amilyen képet kialakítasz magadban önmagadról, az lesz a valóságod. A Te kis világod, amely zárt rendszert alkotva befogad mindent, ami beleillik, és kilök mindent, ami nem. Önbeteljesítő jóslat. Hívhatjuk így is az önsorsrontás folyamatát, de ugyanez a helyzet önmagad építésével is.
Úgyhogy ha már túl nagy a fájdalom, ha már eléggé fáj a jelenlegi helyzeted ahhoz, hogy változtass, vagy ha egyszerűen csak nem akarod megvárni ezt a pillanatot (mert bizony ez is egy létező opció, még ha kevesen is élnek csak vele), akkor a holnap lehet, hogy már késő lesz. Akkor nem létezik más időpont, csak a jelen pillanat.
Itt az ideje kibújnod a nyúlüregedből. Itt az ideje lezárnod ezt az időszakát az életednek, és belevágnod valami egészen újba – valamibe, ami nem kifacsar, hanem élettel tölt meg. Itt az ideje megmutatnod a világnak, hogy ki is vagy valójában, és mennyit is érdemelsz. Itt az ideje élned. Őszintén, sallangok, álarcok és megfelelési kényszer nélkül. Pont olyan életet, amire szívből azt mondod: „Ez igen!”
Mert lehetsz bármennyire mélyen, érhet bármennyi csalódás az életben, soha nem kell hagynod, hogy a fájdalom túl nagy legyen az első lépés megtételéhez.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

8 gondolat ehhez az íráshoz: “Néha túl nagy a fájdalom

  1. Zizi

    Gábor!
    Te látod a jelenlegi életemet… ? 🙂 Na jó, ez csak egy vicc volt. Olyan a fenti tartalom, mintha dirrekt hozzám szólnál…
    Jelenleg próbálok rájönni, miért nem sikerülnek a kapcsolataim, valami ilyesmi lehet, mint amiről az írásod szól, csak még nem tudom, hogy oldjam ezt fel… de rajta vagyok! 🙂
    Köszönöm!!!

    Reply
  2. Blue roses

    Szia Gabor 🙂
    Ez egy nem egyszeru tanitas, nagyon koszonom.
    Van par dolog ami nagyon megfogott. “nem megfelelo kornyezetben eled az eleted”! Arrol senki nem tehet, ha olyan csaladba szuletett, ami a nem megfelelo kornyezet katagoriat kimeriti. Onnan is ki lehet kerulni, de bele lehet kerulni masik olyanba, vagy egy masikba. Ezt addig csinaljuk, amig egyszer csak bekattan valami a fejunkben: Hoppa, gondolkodj mar!! Nem erre szulettel! Van neked sajat eleted, eld azt. De addig nagyon hosszu ut vezet.
    Es a kerdesek! Nagyon jok! Mindenki valaszolja meg szive szerint.
    Epp igy a kiemelt reszek is. Sokatmondo szavak azok szamara akik megertik azt. Es ugy mukodnek, mint az onbeteljesito joslatok!!
    Tul nagy a fajdalom: van amikor az kell, hogy valaki mozduljon. Van aki ezekutan sem mozdul, marad es tur.
    De lehet elni olyan eletet is, amit megalmodtunk magunknak. A lehetoseg mindenkinek adott, a kerdes az, hogy ki mer elni vele? Mert aki bator es lep, mozdul, halad az utjan az elmondhatja magarol, alakitja a sorsat. Az elete “EZ IGEN” lesz! 🙂
    Koszonom a tanitast, udv. Rozika.
    Az angol billentyuzeten nincs ekezetes betu.

    Reply
  3. Kerekes Edit

    Nagyon szépen köszönöm ezt az írást. 38 éves koromban ébredtem a saját felelősségemre, a felelősségre, melyet vállalnom kell a saját sorsomért. Nem szeretett gyerekként igen rögös út vezetett idáig. Ma 63 évesen mondhatom, csak és kizárólag én ismerem igazán magam, nem vagyok hajlandó csak építő jellegű kapcsolatot elviselni magam körül.

    Reply
  4. Winke Henriette

    Kedves Gábor ! Köszönöm a gondolatébresztő írásodat ! Magányos úton indulnak el azok is, akik a magányukból vágynak, vágynának kilépni. Ehhez bátor elszántság kell, enélkül nem fog megtörténni. Nem egyszerű magunk mögött hagynunk a még oly szomorú bánattal teli emlékeket és hinni, hogy történhet jó is az életünkben. Vannak, akik egész életükben a rosszra számítanak, nekik az a biztos. A bátorság ahhoz kell, hogy egyedül kell nekivágnunk a magunk útjának, ahol előbb-utóbb társak is érkeznek. Minden lépés közelebb fog vinni önmagunkhoz, egységbe kerülünk saját magunkkal. Az idő meghozza a válaszokat a mértekre, amikor visszanézve azt látjuk majd meg, hogy a rossz is értünk történt, erősebbek (nem erőszakosak ! ) lettünk általuk. Valójában mi a jó és mi a rossz? Ami rossznak tűnik, utólag kiderül, hogy a jó magvát rejtette, mert ilyenkor mindig dönteni is kényszerülünk. Az ami jónak tűnik, rosszá válhat. A döntéseinkért csak saját magunkat okolhatjuk. Nagy hiba mindig másokat okolni, kárhoztatni a fájdalmainkért, csalódásainkért. Természetesen gyermekként abban a családban, ahová születtünk, nem sokat tehetünk magunkért. Ott dől el az egész élethez való későbbi viszonyulásunk is.

    Reply
  5. Fürediné Kiefer Edit

    Henriette utolsó mondata megragadott, mert én nagyon meleg családból léptem ki az életbe,és senki nem figyelmeztetett, hogy idealista vagyok,sokat várok az emberektől,ezért túl komoly vagyok,túlságosan felelősségteljes,ami nyomasztja az embert.Ha az ember védett családból lép ki, nagyon naiv az élet jelenségeinek tudatos felfogásához, csupán ösztönösen érzi a dolgokat és a lelkében nem tudja jól feldolgozni,ezért ha tudta volna, hogy létezik önismereti tanfolyam, könnyebb lett volna az egyénnek a tudatosabb életforma megteremtése.Nálam hosszúra sikerült az önismeret megszerzése, az emberi tapasztalat begyűjtése, ezért magányosan próbáltam mindig megoldani a lelki bánatomat, holott olyan barátnőim voltak, hogy teljesen megbízhatóak, de az én büszkeségem nem engedte meg, hogy kiadjam magamból a bánatomat.Nos, az élet megoldotta,mégpedig drasztikusan: sorra haltak meg először a család tagok, majd néhány év múlva váratlanul a barátnők, de úgy, hogy még a kórházig sem jutottam el, így mindenki a maga szépségében maradt meg az emlékezetben és amikor már senki sem volt, muszáj volt magammal elbeszélgetni,bár már régen ezoterikus ismereteket tanultam,de csak elviekben tudtam beépíteni a lelkembe,ezért aztán volt önsajnálatom,amitől jócskán szenvedtem,persze a magány erősítette ezt fel, aztán másokat istápoltam, az olyan megnyugtató volt, hogy szívemre hallgatva én milyen nemes feladatot látok el, aztán volt ez miatt még küldetés tudatom is,és rájöttem, hogy nekem magammal van konfliktusom,valahogyan nem azt csinálom,amit az egyéniségem jelentene,persze,ez olyan volt,mint a villám csapás, magamban csalódni, hű itt a világ vége, hiszen ki vagyok én valójában?Nem az,akit eddig ismertem,na azonnal legyengültem fizikailag,hánytam,a hátam fájt,kihúztam a telefont,elsötétítettem,2 napig szépen szenvedtem, aztán nagyon gyengén kibandukoltam a telekre, ott felnéztem az égre,szép kék volt,szinte fesői az ég, fehér galambok szálltak a magasban,nagyot néztem a szép,ragyogó képen és egyszer csak megszólalt egy benső hang: Szeresd magad és a benned lévő jó Istent.Ledöbbennem, hát ilyen egyszerű az élet? Köszönöm angyal,akkor ezt kell tennem.Mindjárt könnyebb lettem,énekeltem,lábaimat táncra vittem és nagyon boldog lettem.Valami csoda történt,ki lettem cserélve, nyoma sem volt a fizikai gyengeségnek, kicsit ugráltam úgy néztem a világos kék égre,néztem,csak néztem és boldog voltam.Hirtelen meggyógyultam a hit által,egy segítő érzés által.Aztán milyen az ember, néhány nap múlva végre újjászületve jó sok lelki energiával elkezdtem hajtani magam,mindent felvállalva és folytattam tovább a sok önként vállalt karitatív munkát.Évek teltek el,amikor elhatároztam, hogy elmegyek orvoshoz rokonaim unszolására, hogy megnyugodjanak minden rendben van nálam egyedül élve az életemet is.Igen ám, de az orvos mondja, hogy magas a vérnyomásom. 178, erre én: az nem létezik,én mindig alacsony vérnyomással éltem eddig,hitetlenkedtem,erre haza kellett vinni készüléket és éjjel végig rajtam volt, és amikor átnézte az orvos a műszert, mondta, hogy bizony jó a 178 és kiírta az orvosságot,vettem egy vérnyomásmérő készüléket is azonnal.Nos, utána eszembe jutott, hogy mit is súgott nekem évekkel ezelőtt az angyal: és annak megfelelően nem szerettem magamat, hát döntő volt ez a felismerés,kezdtem magammal törődni, de mindig jött még ráadásként 3 különböző feladat a saját életem mellé,de végül a jó Isten segített megoldani, hogy könnyebb legyen az életem, és elvett a feladatomból fokról fokra,még tavaly volt egy régi ügy,valakinek a nyugdíjazása, és így csak azután tudtam a magam életét élni, szeretni magam a saját egyéniségemnek megfelelően.Tanulság: ha sugallatot kap az ember,azt komolyan kell venni,mert ellenkező esetben nehéz lesz az élete, és úgy érzi, hogy csak a kötelességét kell teljesíteni másokkal szemben, és magával szemben meg elveszti az esélyt a tovább haladásra, történetesen a szabad időmet áldoztam másokra saját sorsom helyett.

    Reply
  6. Kiss Bernadett

    Ez az írás tanulságos volt a számomra. Tudatosult, hogy már az óvodában is ilyen voltam. Ugyanis gyakran játszatták velünk azt a kiszorítós játékot, amikor a körben egy székkel kevesebb volt, mint ahány gyereknek le kellett ülnie. Az elvárás ellenére én mindig mozdulatlanul állva maradtam a közepén, mert nagyon nem szerettem lökdösődni – ezt a ’szégyenben-maradást’ vállaltam inkább. (Az óvó néni viszont nagyon szeretett, még iskolás koromban is.) Azóta is mindig más volt fontosabb nekem magamnál, és ez nem ’megfelelési kényszer’ számomra. Ezt a vállalt ’önsors-rontást’ (a sorozatos támadások ellenére) sem fogom már kinőni… amellett, hogy ismerem, kreatív és értékes embernek tartom magam.

    Reply
  7. Nagy Andrea

    Kedves Gábor !Nagyon köszönöm ezt az írást is. Figyelemmel kísérem a hozzászólásokat is,gondolom ahogy Te és mások is.
    Most-ezúton- Kiss Bernadettnek köszönöm szavait, FELHASZNÁLOM 🙂
    üdvözlettel :Andi Nagyi

    Reply
  8. Kiss Bernadett

    Kedves Andi, köszönöm az értő együttérzést. Szeretettel: Berni

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.