Lehet, hogy régimódi vagyok, de nekem fontosak az apró gesztusok. Tudod, olyanok, mint a „köszönöm” vagy a „bocsánat, tévedtem”. Olyanok, mint egy ajtó megtartása, hogy ugyan ne vágja már pofán a mögöttem belépőt, ha épp nem jó a reflexe. Olyanok, mint egy egyszerű „szia” vagy „jó napot kívánok” annak, akivel közös helyiségbe lépek. Olyanok, mint venni a fáradságot egy karlendítésre vagy az elakadásjelző megnyomására kétszer, ha a másik sofőr volt olyan rendes, hogy beengedett. Vagy olyanok, mint az udvarias beszéd azzal is, akivel éppenséggel nem értek egyet.
Tudom, ódivatú dolgok ezek, őrzői pedig lassan már őskövületek. Az új trend az egyén diadala a közösség felett. Sokak számára vált természetes elvárássá az, hogy mások nyalják ki a seggüket, és nekik maguknak ne kelljen semmiféle gesztust tenniük. Hiszen az megalázó. Meg fárasztó. És különben is, ki gondol arra, hogy a másik lény is egy érző emberi lélek?
Nem, nem csak arrogáns bunkókból áll a társadalmunk – sőt, a legtöbben tulajdonképpen nem is szándékosan válnak azzá időnként (vagy rendszeresen). Az a helyzet, hogy menekülünk. Kétségbeesetten menekülünk valami elől, amivel nem vagyunk hajlandóak szembenézni.

Veszélyes keretek

De mégis miért hanyagoljuk el ennyiszer azokat, akikkel közvetlen kapcsolatban vagyunk, vagy abba kerülünk egy rövid időre? A válasz összetett, de nagy vonalakban így foglalható össze: azért, mert túl sokat foglalkozunk mindenki mással.
Tudom, hülyén hangozhat ez így elsőre, de ha belegondolsz egy picit, teljesen logikus, hogy itt tartunk jelenleg. Arra vagyunk kondicionálva, hogy megfeleljünk. Megfeleljünk a szülői elvárásoknak, megfeleljünk az iskolai követelményeknek, megfeleljünk a munkahelyi szabályoknak, megfeleljünk a baráti körünknek, megfeleljünk a társadalmi együttélés feltételeinek.
Ezzel még nem is lenne gond, hiszen a közösséghez tartozásnak számos haszna van az egyén számára (az evolúciós előnyök mellett a lelki egészségünk szempontjából is), azonban úgy tűnik, sok más mellett a megfelelést is „kissé” túltoltuk az elmúlt évszázadok alatt. Mert szép dolog a közösségbe való integrálódás, ami természetesen szabályok betartásával és a szükséges kompromisszumok meghozatalával jár, ám csak addig nevezhető mindez hasznosnak, ha a szabályok és a kompromisszumok a közösség tagjainak lelki és fizikai egészségét szolgálják, de legalábbis nem rombolják.
Nézzük meg ugyanezt picit egyszerűbben: ha belerokkansz abba, hogy a társadalomhoz tartozol, akkor valami nagy gáz van a társadalommal. Vagy veled, ha történetesen mentálisan sérültként éled az életedet. De ha nem ez a helyzet, akkor a társadalmi normák, írott és íratlan szabályok szorulnak felülvizsgálatra.
Mert nem tudom, Te hogy vagy vele, de szerintem nagyon nincs rendben az, hogy a nők jelentős része smink nélkül már lassan WC-re sem mer elmenni, és olyan mértékű testképzavarral küzd, hogy még egy süteményt is csak szorongva tud megenni. Nagyon nincs rendben az, hogy a férfiak jelentős része vagy fél egy ismeretlen nőt megszólítani, vagy minden ellentétes neműt maga körül tárgynak tekint. Nagyon nincs rendben az sem, hogy ostobán bólogató, manipulált ismeretekkel rendelkező emberi robotok kerülnek ki az oktatási rendszer futószalagjairól. És azon is érdemes elgondolkodunk, hogy mennyire van rendben az, hogy kifelé tökéletes életet mutogatunk, miközben belülről rohad a lelkünk.
És hogy mi köze mindennek ahhoz, hogy képtelenek vagyunk egymásnak köszönni, vagy egymástól bocsánatot kérni? Gondolj csak bele, mekkora feszültséget jelent az a rengeteg fronton fellépő, sok esetben teljesen értelmetlen megfelelési kényszer, amivel éljük az életünket. Ezt cipeljük minden egyes nap, ezzel lépünk ki az utcára, be a munkahelyünkre, aztán a közértbe, a hivatalba, a rendezvényterem mosdójába, és egy idő után ebből már rohadtul elegünk lesz.
De meg kell felelni! Hiszen belénk verték! Tartani kell magunkat minden egyes fronton, ahol érvényesülni szeretnénk (akár a munkánk elvégzéséről, akár a személyes megítéltetésünkről, akár három darab kifli megvásárlásáról van szó), ezért a belső feszültségünk egyre csak növekszik.
Mert ki a franc gondol bele abba, hogy a villamoson őt méregető vadidegen ember véleményének mennyi a tényleges jelentősége? Ki gondol bele abba, hogy ha szar napja van, akkor ezt megbeszélheti a főnökével, hiszen ő is ember? Ha pedig nem tudja megbeszélni, akkor gondol-e arra, hogy van még több ezer lehetősége, hogy megtalálja azt a helyet, ahol nem tökéletes robotot, hanem embert keresnek? Ki játszik el ilyen gondolatokkal akkor, amikor belekerül egy feszült helyzetbe? Nem túl sokan.
Igen, fontosak a keretek, de mostanra már olyan szűk kereteket állítottunk fel magunknak (vagy hagytuk, hogy felállítsanak mások számunkra), hogy a mozgásterünk rendkívül leszűkült. Nem merünk egy új hobbit kipróbálni, mert félünk, hogy a többiek kiröhögnek. Nem merünk őszinte véleményt formálni, mert félünk, hogy támadásnak leszünk kitéve. Nem merünk segíteni azoknak, akiknek nagy szükségük lenne rá, mert félünk, hogy lesznek, akik ezért majd megvetnek minket. Nem merjük követni az álmunkat, mert félünk, hogy mások kibeszélnek érte – ezért hagyjuk, hogy inkább lebeszéljenek róla.
Csakhogy a szelepet valahol ki kell engedni. Ezért van az, hogy a hivatalban nyolc órázó ügyintéző közönyösen vagy türelmetlenül löki eléd a papírt, amit ki kell töltened. Ezért van az, hogy az utcán Téged fellökő aktatáskás ember még arra sem veszi a fáradságot, hogy bocsánatot kérjen – arra pedig pláne nem, hogy megnézze, kivert-e valamit a kezedből, és hogy egyáltalán jól vagy-e. Ezért van az is, hogy a társas kommunikációnkban igencsak lecsökkent a „köszönöm” szó előfordulási valószínűsége.
Mert kapni akarunk. Már nem szeretnénk, hanem akarunk. Annyi mindent beáldozunk a társadalomba való tökéletes beilleszkedés érdekében – a szabadságunkat, az időnket, az energiánk jelentős részét, a lelki békénket –, hogy valamit kapni akarunk cserébe. A lélek ugyanis nem felejti el, hogy mire van szüksége.
És aki a saját felemelkedéséhez szükséges kemény munkát nem vállalja, az kénytelen valahogyan kompenzálni a lelkében maradó űrt. Van, aki önmaga pusztításával teszi ezt meg, és van, aki úgy, hogy másokat maga alá próbál rendelni. Időnként vagy rendszeresen – kinek mennyire van szüksége a szelepek kiengedéséhez és a szabadság illúziójának visszaszerzéséhez.
Látod, az érzéketlen seggfej viselkedésnek is megvan az oka – nemcsak az ideológiája, amivel már annyiszor találkoztál magyarázkodás formájában.

Nem a szavaim számítanak

Lehet, hogy tényleg régimódi vagyok, de én hiszek benne, hogy újra megtölthetők tartalommal azok a fogalmak, amik ma már szinte csak üres frázisok. Hiszek benne, hogy adhatunk másoknak tiszteletet anélkül, hogy a megaláztatásunktól kellene félnünk. Hiszek benne, hogy az apró figyelmességek sokkal több energiát adnak a fogadónak és a küldőnek, mint amennyibe kerülnek. Hiszek benne, hogy nem derogáló beismerni azt, ha valaki tévedett. Eleve abszurd feltételezés az, hogy közülünk bárki is tévedhetetlen, a hibakerülő magatartásunkkal pedig nemhogy fejlődni nem tudunk, de még egészséges emberi interakciókra is képtelenné válunk.
És hiszek abban is, hogy nem az én szavaim fogják megváltoztatni a világot, de még egyetlen embert sem. A tettek azok, amik eldöntik, hogy merre haladunk tovább. A mindennapi apró cselekedeteink, amikre én csak emlékeztetni tudom magamat és másokat, de senki helyett el nem végezhetem. Viszont elvégezhetem a saját részemet. Ahogy Te is.
Ha nem szeretnéd ilyennek látni a világot, ne legyél ilyen. Ha nem szeretnéd, hogy a gyerekeid másokat is és Téged is leszarjanak, akkor tanítsd őket a saját példáddal. Nem szavakkal, mert a szavak tettek nélkül a kukában landolnak, hanem egy olyan élettel, melynek szerves része a tisztelet, a megbecsülés és a becsület. A világot, amire vágysz, először magadban hozd létre.
De egyáltalán nem kell eljátszanod azt, hogy tökéletes vagy. Nem kell mosolytól, szeretettől és napfénytől túlcsorduló képet festened a vászonra, amit frusztráltan körbemutogatsz. Nem kell a színjáték. El fogsz cseszni Te is még dolgokat. Én is. Mindannyian. Leszünk még bunkók időnként akkor is, ha nem szeretnénk azok lenni – ez szinte teljesen biztos.
Lesz még olyan, hogy elfelejtünk segíteni a csomagok cipelésében valakinek. Lesz még olyan, hogy nemhogy nem köszönünk meg egy szívességet, de még csak észre sem veszünk azt. És jó eséllyel olyan is lesz, hogy pillanatnyi frusztrációnkat valaki máson vezetjük majd le. Emberek vagyunk, nem tökéletes sablon-lények.
Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű kitakarítani magunkból a több évtizeden át adagolt mérgeket. A bármi áron történő megfelelésre nevelés, a politikai, vallási és marketing célú manipuláció permanens agymosásának közömbösítésére csak az képes, aki elkezdi keresni a miérteket.
Miért kell azt tennem, amit mondanak nekem? Ez tényleg az én érdekeimet (is) szolgálja, vagy csak azokét, akik megmondják, hogy mit tegyek? Miért kell követnem a csordát, megéri ez nekem? Miért kell mindenkinek megfelelnem és tetszenem? És mind közül a legfontosabb kérdés, amelynek megválaszolásával az összes többire már automatikusan vágni fogod a válaszodat: Miért vagyok itt a Földön, és vajon amit éppen most teszek, az szolgálja-e ezt?
Tükörbe nézni fájdalmas dolog – ezt jól tudjuk mindannyian. Vannak köztünk olyanok, akik egész életükben nem teszik meg ezt, mert vagy csak zászlón lobogtatják, vagy eleve baromságnak tartják a fent említett emberi értékeket. Ilyenek az elkényeztetett, arrogáns bunkók, akik azt képzelik, hogy ők szarták ide a Világegyetemet. Ilyenek a frusztrált rabszolgák, akik a szánalmas életük elől menekülnek. És ilyenné válhat bármelyikünk, ha elfelejti az embertársa és közte lévő egyenlőséget.
Így látom én ezt. És akár régimódi vagyok, akár nem, ma is hozzáteszem a saját részemet ehhez a nagy egészhez.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.