Azokról szólok most néhány szót, akik nem mernek szót emelni önmagukért. Azokról, akik embertársaik áldozatává váltak, és ennek terhét talán egész életükön át cipelik magukkal. Azokról, akik úgy váltak részesévé egy méltatlan történetnek, hogy semmit sem tettek érte – és semmit sem tudtak tenni ellene. Azokról, akik élve kerültek az áldozati asztal közepére.
Megalázott nőkről, akiket sem társadalmi morál, sem emberi jó érzés nem védett meg. Keménynek látszó férfiakról, akik belül darabokra törtek. Elhanyagolt gyerekekről, akik sérült lelkű szüleik árnyékában nevelkedtek. Ártatlan állatokról, akiknek egyetlen bűnük az, hogy egy torz elméjű ember közelébe kerültek. Életekről, melyeket valakik – kegyetlenségből vagy figyelmetlenségből – feláldozhatóvá minősítettek.
Sokan vannak. Nincsen róluk statisztika, mert történeteik többnyire a színfalak mögött játszódnak. Hazug mosolyok és félelemmel átitatott „minden oké” mondatok próbálják eltakarni a kíváncsi szemek elől mindazt, amit nem illik látni ebben a társadalomban. A megnyomorított lelkeket. A szenvedőket. A feláldozható életeket.
De hiába teszünk úgy, mintha nem is léteznének, hiába fordítjuk el a fejünket és válunk egyre közömbösebbé az embertelenségre, ők itt vannak. Itt vannak ártatlan gyerekek, elveszett felnőttek, megkínzott állatok, harcukat feladni készülő emberek személyében, és aligha tudsz úgy végigsétálni az utcán, hogy ne találkoznál legalább egy érintettel. Csak legtöbbször nem ismered fel őket.
Mert a félelemből, kulturális kondicionálásból és megfelelési kényszerből faragott erős maszk sok mindent eltakar.

Bekötött szemmel hadonászva

Ugye tudod, hogy kikről beszélek? Talán köztük vagy Te is. Talán Te is szégyelled, ahogy a többiek, pedig egyáltalán nem kellene. Akár fizikai bántalmazás áldozatává váltál, akár a még gyakrabban előforduló verbális abúzus miatt szenvedsz, egy valamire egészen biztosan nincsen semmi alapod: szégyenérzetre. Lehetsz dühös, lehetsz elkeseredett, érezheted kilátástalannak a helyzetedet, de a bántalmazás mindig, kivétel nélkül mindig a bántalmazó szégyene.
De mielőtt az óvodai várfoglalós játékhoz hasonlóan önkényesen jókra és rosszakra osztanánk az ismeretségi körünket, érdemes elgondolkodnunk valamin néhány pillanatra: bármelyikünk válhat bántalmazóvá, és jó eséllyel mindegyikünk volt is már ilyen szerepben kisebb vagy nagyobb mértékben.
Ez nem felmentés (sem nekem, sem másnak nincs olyan hatalma, hogy bárkit is erkölcsi alapon elítéljen vagy felmentsen). Ez ténymegállapítás. Bárki könnyen kerülhet akár az elnyomó, akár az áldozat szerepébe – vagy ahogy a bölcs mondás szól: „Sose feledd, hogy néha Te vagy a galamb, néha pedig a szobor.” Ilyen az élet.
Nem mindig tűnnek nagy dolgoknak ezek. Többnyire a „csak” szócskával igyekszünk is lekicsinyíteni őket.
„Ő még csak gyerek, úgysem érti, hogy a feleségemmel/férjemmel folyamatosan egymás kicsinálásán ügyködünk. Számára minden tökéletes, hiszen nem előtte tesszük ezt!”
„Hiszen csak egy állat, miért lenne baj, ha odébb rúgom, amikor láb alatt van?”
„Én már csak ilyen vagyok, nyersen kiosztom az alkalmazottakat, ha valami nem felel meg számomra.”
Amit ilyenkor hallasz, az nem más, mint a bántalmazás megideologizálása. Mintha bármi is feljogosítana valakit arra, hogy egy érzéketlen seggfej legyen. Mintha a testi vagy lelki erőszak egy kulturált társadalom szükségszerű velejárója lenne. Persze meg lehet próbálni elbagatellizálni az ilyen eseteket, de ez csak azért sikerülhet, mert az áldozatoknak nincsen utánkövetése.
Senki nem tudja pontosan, hogy a szülei veszekedését napi szinten hallgató kisgyermeknek hogyan torzul a lelkivilága, és felnőttként ezért majd mennyit szenved (vagy okoz szenvedést valakinek). Kevesen gondolnak bele abba, hogy egy-egy szexista, vagy bármilyen más módon degradáló poén hogyan ivódik bele szép fokozatosan célpontjának gondolkodásmódjába. És azok sincsenek túl sokan, akik nem a családban, a munkahelyen, vagy a társadalomban betöltött pozíciójuk alapján próbálják maguknak kicsikarni a tiszteletet, hanem tisztán a jellemükkel érdemlik ki azt.
Mindannyian szeretnénk valahogy érvényesülni. Valahogy jól érezni magunkat, vagy ha az nem megy, akkor legalább kevésbé szarul. Alapvetően nincs is semmi gond ezen törekvésünkkel, csak a járulékos veszteségekről gyakran megfeledkezünk.
Azt hazudjuk magunknak (és másoknak is), hogy nem is olyan rossz a másik embernek az, amit éppen teszünk vele. Hogy nem lesz semmi komoly következménye. Hiszen ez csak egy ártatlan megjegyzés. Vagy egy ártatlan pofon. Vagy egy olyan háború, ami rá nincs is hatással.
És tudod, mi az igazán furcsa ebben? Az, hogy miközben még az is meglátszik valakinek a szemében, ha egyszer kevesebbet alszik, emberek tömegei képesek elhinni, hogy belső harcaik, lelki megnyomorodásuk, vagy mások megnyomorítására tett tudatos vagy tudattalan kísérletük simán eltakargatható néhány ostoba közhellyel.
Nem, nem hülye a gyereked, csak mert nem élt még annyit, mint Te. Egyből levágja, ha valami nincs rendben a párod és közted. És hiába tartogatjátok az ordítozást az ő távollétére, attól még pontosan érezni fogja a feszültséget. Ahogy azt is, ha nem mással van bajod, hanem önmagaddal, és utálsz a tükörbe nézni. Vagy azt, hogy „miatta” mondasz le a saját boldogságodról ahelyett, hogy vele együtt keresnéd azt meg. És nemcsak megérzi mindezt, de meg is szenvedi majd a következményeket.
Talán még nem most. Talán még néhány évig lehet a szart dezodorral fújni, hogy mindenki elhiggye: a gyermek a körülmények ellenére boldog tud lenni. Igaz, hogy lelki roncsok nevelik. Vagy alig látja a szüleit. Vagy burkoltan agresszív mondatokat kapva a családtagok közti üzenőfallá válik. De attól még minden a legnagyobb rendben van. Ő majd biztosan szerencsésebb lesz, mint a szülei. Teljesen logikus, nem igaz?
És az a nő vagy az a férfi, aki párjával már mióta szeretne minőségi időt együtt tölteni, ő is várhat még egy kicsit, hogy legalább pár percre fontosabbá váljon, mint a pénz, a folyton szívességet kérő ismerősök, vagy a villogó tv-doboz a nappali közepében. Aki szeret, az várhat még, ugye. Válhat ő is feláldozhatóvá.
Ahogy az a többi gyanútlan ember (és más élőlény) is, akiknek a szenvedése mások kényelmének mellékhatásaként teljesedett ki.

Ne higgy a mosolynak

Itt zajlik minden az orrod előtt. Az utcádban, a csendes ház falai mögött. A baráti összejöveteleken, a kínos mosolyok mögött. A munkahelyeden, a megszokott, sőt szinte már várt beszólások rejtekében. A médiában, a profitorientált tartalomgyártók üzeneteiben.
Itt zajlik minden, mégsem vesszük észre. Vagy csak akkor, amikor már óriási gáz van. Amikor már a gyerek kezelhetetlen, vagy öngyilkos lesz. Amikor már a párkapcsolat elrohadt, mint egy magára hagyott csónak a kiszáradt folyómederben. Amikor már a béka segge toronymagasan van a gúnyolódás áldozatának önbecsüléséhez képest.
Nem figyelünk. Nem figyelünk azokra, akiket cselekedeteinkkel az áldozati asztalra küldünk. Nem figyelünk saját magunkra, amikor önkéntesen mászunk fel az áldozati asztalra. Nem figyelünk a jelekre. Nem figyelünk az emberi értékeinkre.
A gondolatmenetnek nincs még itt vége. A folytatást mi írjuk: Te is, én is. Akkor, amikor legközelebb egymás feláldozhatóságáról döntünk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.