Időnként kegyetlen játékokat tud űzni az élet. Hirtelen elvesz Tőled minden lehetőséget, vagy éppen bedob eggyel többet, mint amennyivel meg akarsz birkózni. Mert nem mindig a nélkülözés a legnagyobb teher – van, amikor éppen az okoz elviselhetetlen feszültséget, hogy választanod kell. Két jó közül. Vagy a biztos szar és a bizonytalan jó közül. Vagy két szar közül a kisebbet.
Döntések. Félelmetesek, súlyosak, gyakran kiszámíthatatlanok, és mindenképpen igazságtalanok. Valaki számára szinte biztosan. Mert akár két út közül, akár két ember közül kell választanod, valaki jó eséllyel szívni fog. Az, aki ellen szól a döntésed. Vagy az is lehet, hogy pont Te. Vagy a történet minden egyes szereplője. Úgyhogy amikor komoly döntés előtt állsz, teljesen érthető, ha kétségbe vagy esve.

De van néhány dolog, amiről könnyen lehet, hogy megfeledkeztél a terhedet cipelve.

Pistike és a vaníliafagyi esete

Mindenekelőtt fontos tisztáznunk valamit: nem kell döntened. Semmit sem kell. Sem döntened, sem enned, sem bármi mást tenned nem kell. Ezek lehetőségek. Megteszed, ha valamilyen okból kifolyólag fontos neked. Mert nem szeretnél szenvedni. Vagy mert nem szeretnél éhen halni. Vagy mert van egy célod, amit bizonyos cselekedetekkel tudsz csak megvalósítani. De nem kell cselekedned. Dönthetsz úgy is, hogy nem cselekszel.
Tudod, olyan ez, mint amikor Pistike fagyit szeretne enni, és ájtatos tekintettel mered a pultra, ahonnan kétféle fagyi közül választhat: csoki és vanília. Ám Pistike nem tud választani. A fagyis bácsi pedig már harmadszor kérdezi tőle, hogy mégis melyiket kéri, miközben hangjában némi feszültség érződik, de Pistike még mindig nem tud dönteni. Az ötödik kérdést már a fagyis bácsi szájáról jól leolvasható néma káromkodás kíséri, miközben a szeme elkezd tikkelni. Ám Pistike továbbra is képtelen dönteni. Pontosabban képes rá, csak ezt nem érzi – és talán nem is érezheti, mert nem tanult meg a saját döntéseiért felelősséget vállalni. Vajon hogyan folytatódik a történet?
„Tessék baz’meg, vanília!” – nyomja a tölcsért a fagyis bácsi Pistike kezébe, mert a vaníliából kevesebbet tudott aznap eladni. Vagy nem ad semmit, hanem a nap végén bezárja a boltot, és Pistike fagyi nélkül, sírva megy haza. Pedig semmi más nem történt, csak annyi, hogy Pistike úgy döntött, hogy nem dönt, ezért valaki más döntött helyette.
Érted, ugye? Nincs olyan, hogy döntened kell, ahogy olyan sincs, hogy nem döntesz.

A dilemma illúziója

A következő dolog, amit érdemes lehet átgondolnod, az az, hogy valóban dilemma előtt állsz-e, vagy csak Te hiszed ezt. A legtöbb esetben ugyanis szó sincsen két lehetőség vagy két ember közötti döntésről (bármennyire is szeretnéd ezt képzelni), sőt, nem is arról szól a döntésed, mint hiszed. Tudom, hogy elsőre furcsán hangzik ez, de elmagyarázom, mire gondolok.
Tegyük fel, hogy bajban vagy, mert két munkahely, két lakhely, vagy két ember közül csak az egyik lehet a Tied. Pontosabban nem a Tied, hiszen valójában semmit sem birtoklunk, csak szeretünk kisajátítani dolgokat és embereket, de most csak annyi a lényeg, hogy két lehetőség közül csak az egyiket választhatod.
Sok esetben már ez sem igaz, mert ha egy picit kimozdulsz a megszokott gondolkodási sablonjaidból, és elkezded használni a kreativitásodat, akkor találhatsz egy harmadik (negyedik, ötödik,…) utat is, amelyen az eredeti két lehetőség valamilyen formában egyszerre megvalósulhat. Például nem is egy konkrét helyhez kötődsz, hanem annak néhány előnyéhez, nem is egy konkrét munkához kötődsz, hanem annak bizonyos hozadékaihoz, nem is egy konkrét személyhez kötődsz, hanem valamihez, amit megkapsz tőle. Sokszor található olyan megoldás, amellyel ötvözhetők a lehetőségek, azonban tényleg vannak egymást kizáró utak is. Tegyük fel, hogy ilyenek előtt állsz most éppen.
Annak, hogy egyáltalán felmerült a döntés kérdése, két oka lehet:
1. Egyik sem igazán fontos számodra.
Még nem az, már nem az, vagy soha nem is lenne az. Fontos, persze, hogy fontos, de annyira azért nem, hogy elköteleződj valamelyik mellett. Benned van a „mi lenne, ha” kérdése, mert nem bízol sem Önmagadban, sem az adott lehetőségben. Vagy benned van a félelem, ami fontosabb számodra bármelyik lehetőségnél. Nyitott kérdéseket hagysz, szeretnéd megszerezni magadnak a lehető legjobb lehetőséget (ami egyébként teljesen rendben van szerintem), csak éppen kockázatot nem vállalsz érte. Mintha a madárfióka anélkül próbálna megtanulni repülni, hogy a fészekből elrugaszkodna. Ott halna meg a fészekben gubbasztva.
2. Hazudsz magadnak.
Mégpedig valamelyik, vagy mindkettő lehetőség értékével kapcsolatban. Gyakran fordul ez elő akkor, amikor az a kérdés, hogy a régi, megszokott lehetőséget (életteret, munkát, embert) lecseréld-e az újra. Mert az új vonzóbb, mint a régi. De a régi megszokott és biztonságot ad. És miközben a kettőt egymáshoz méregeted, észre sem veszed, hogy egy kutyát és egy macskát indítottál el a kacsáknak kiírt versenyen.
Vajon melyikük fog győzni? Melyikük lesz jobban kacsa? Melyikük felel meg jobban az elvárásaidnak? Az, amelyik jobban tud úszni, vagy az, amelyik magasabbra jut fel? Az, amelyik megtanul a kedvedért hápogni, vagy az, amelyik a magasból tojik le Téged? Az, amelyiket éppen jobbnak látod, amikor végül eljön a döntés ideje?
Mi az, ami tényleg fontos, és az mennyire fontos neked? Ha dilemmának érzed az aktuális döntéshelyzetedet, akkor ezekre a kérdésekre még nem válaszoltál magadnak. Persze érezheted azt, hogy mindkettő nagyon fontos, és milyen jó lenne szemezgetni mindegyikből azt, ami tetszik neked. Milyen jó lenne, ha két utat, vagy két embert össze lehetne gyúrni, megtartva belőlük azt, ami jó (szerinted), és kidobva mindazt, ami nem kell neked. Csakhogy ezzel megint visszaértünk oda, hogy egyik sem igazán fontos számodra. Mert így mindegyik lehetőségre igaz, hogy ami jó benne, az nem ér neked annyit, hogy az egész csomagot vállald érte. Vagy azért, mert tényleg nem megfelelőt választottál (egyszer sem), és létezik olyan lehetőség, amiben vagy akiben minden, amire vágysz, megvan egyszerre, vagy pedig azért, mert semmi sem lenne elég jó neked.
Érdemes lehet ezen egy picit elmélkedned.

Lekésted a döntéseidet

Ha őszinte vagy magaddal, akkor rájössz, hogy a döntést valójában nem most hozod meg. Nem most, amikor kétségbeesetten állsz, hátadon az egyre súlyosabb teherrel, hogy melyik utat, melyik lehetőséget, melyik embert válaszd. Nem most fogsz dönteni a kettő között, hanem már döntöttél is – mindkettőről egyesével. Csak éppen lekésted a saját döntéseidet.
Mert amikor a régi utat járva elindultál az új felé, azzal azt a döntést hoztad, hogy a régi nem olyan fontos számodra, hogy mindenáron kitarts mellette. Amikor az újat megkérdőjelezted a régi miatt, azzal azt a döntést hoztad, hogy az új nem olyan vonzó számodra, hogy a régit elengedd. Hogy ezek nem végleges döntések voltak? Ezt nem tudhatod. Ahogy azt sem, hogy egyáltalán léteznek-e végleges döntések. És talán nem is ez a lényeg. Sokszor hiszünk valamit véglegesnek, pedig változtathatnánk rajta, ha hinnénk magunkban, és ha a változás elég fontos lenne számunkra.
Ahogy változtattál már Te is az életeden. Például akkor is, amikor egyáltalán befogadtál több lehetőséget. Kerested a jobbat, kerested a többet, kerested azt, hogy hogyan lesz teljesebb az életed. Változtattál, mert megengedted magadnak, hogy több lehetőséged legyen. És ez egyúttal azt is jelenti, hogy ezen lehetőségek mindegyikéről külön-külön hoztál már egy-egy döntést legalább egyszer. Úgy döntöttél, hogy életben tartod azt a lehetőséget. Vagy úgy döntöttél, hogy nem, és újat keresel helyette, most mégis vissza-visszanézel.
Apró döntések. Ezek határozzák meg az életedet, miközben Te az egyetlen nagy döntés illúzióját kergeted.

Az idő csapdája

Vannak persze nagy döntések is az életünkben. Legtöbbször ezek az apró döntéseinkből állnak össze és érnek meg idővel. Ekkor következik a látványos közzétételük, amit már a külvilág is érzékel. És megítél. Te pedig szembesülsz a következményeivel. Ezért húzzák olyan sokan a döntéseik kinyilatkoztatását (nem a döntéseiket, mert azokat nap mint nap meghozzák, tudod). Mert félnek a következményektől. Félnek a külvilág megítélésétől. Félnek attól, hogy a jelenleginél rosszabb helyzetbe jutnak, vagy valaki mást rosszabb helyzetbe sodornak. Ezért inkább halogatnak.
De vajon lehet értelme a kinyilatkoztatás időbeli eltolásának? Ha halasztásról van szó, akkor lehet, ha halogatásról, akkor nem hiszem. És hogy mi a különbség a kettő között?
Én azt gondolom, hogy két esetben hasznos későbbre tolnod a cselekvésedet. Az első (és ritkább) eset az, ha a személyes fejlődésed még nem tart azon a szinten, hogy érdemes cselekedned. Ha a halasztás ideje alatt lényegesen több, a döntésedet segítő információt és tapasztalatot tudsz gyűjteni, mint amennyi most áll rendelkezésedre, akkor érdemes lehet cselekvés előtt erre fordítanod az idődet. Viszont becsapni magadat nem érdemes, ezért jó, ha felteszed magadnak ezt a kérdést rendszeresen: „Valóban több tapasztalatot gyűjtök, vagy csak tologatom magam előtt a döntésemet?”
A másik eset az, amikor nem olyan fontos számodra egyik lehetőség sem, hogy bármelyik mellett kiállj végre. Mintha csak arról döntenél, hogy 3 vagy 4 rétegű WC-papírt vegyél-e (bár tudom, hogy valakinek ez központi kérdés lehet). Ilyenkor pedig ezt a kérdést érdemes feltenned magadnak: „Ha most így halnék meg, hogy nem cselekedtem, az is rendben lenne?”
Halasztás vagy halogatás. Néha csak halványan látszik a határ a kettő között – de ha mélyen magadba nézel, egész biztosan észreveszed.

A hit és a post-it

Azt, hogy ilyen helyzetbe kerültél, nem kell tragédiaként megélned. Még csak rossz embernek sem kell érezned magadat, ha nem szándékos rosszindulat vezérelt. Egyszerűen követted az aktuális érzéseidet, és a rendelkezésedre álló eszközökkel kerested a kiutat. Ide-oda csapkodással, egyikből a másikba meneküléssel, vagy tétován toporogva egy helyben, várva, hogy ne neked kelljen döntened.
De még egyszer mondom, nem kell döntened. Bármennyire is úgy tűnik most számodra, ez nem kényszerhelyzet. Ezek lehetőségek. Csodálatos, hogy neked több is van, mert valakinek egy sincsen. Vagy nem tud róla, hogy van lehetősége (tehát számára nem is létezik), vagy valóban az utolsót is elveszítette.
Persze az, hogy hálát is érezhetsz a helyzetedért, önmagában még nem feltétlenül oldja meg azt (a lelki békéd szempontjából azonban mindenképpen nagy jelentősége van). De akkor mi az, ami ebben az egyre frusztrálóbb állapotban ténylegesen segíthet neked?
És most hagyjuk a racionális érveket. Nem mintha nem lenne jelentőségük – hiszen olykor életet menthet, ha például nem ugrasz bele szárnyak nélkül a nagy semmibe –, azonban a racionális érvek valójában nem a döntésben, hanem a döntés kivitelezésében segítenek. Mert az igazán fontos döntéseket nem az agyunkkal hozzuk meg. Hivatkozhatsz észérvekre, amikor az egyik utat választod a másik helyett, de ez csak racionalizálása az érzelmi alapú döntésednek – vagy a félelmeidnek. Ha valami igazán fontos, akkor úgyis azt választod, aztán ha szeretnéd, megkeresed hozzá a legésszerűbb utat. De a legfontosabb döntések érzelmi síkon zajlanak.
A kérdés tehát ennyi: Mi az, amire szívből igen tudsz mondani? Vagy ki az, akire szívből igent tudsz mondani? Melyik az az út, ami annyira fontos számodra, hogy még ha kudarcot is hoz, akkor is nyugodt szívvel, őszinte meggyőződéssel azt mondod majd: „Megérte elindulnom rajta. Megérte megnéznem, hogy ez hová vezet, mert a szívem erre mondott igent.”
Még mindig bizonytalan vagy? Akkor egy pillanatra képzeld el, hogy mindent elveszítesz. Minden egyes lehetőséget. Mielőtt tovább olvasol, éld bele magad kérlek ebbe a helyzetbe. Elveszítettél minden egyes lehetőséget. Mit érzel?
És most képzeld el, hogy az Univerzum, Isten, vagy bárki, akiben vagy amiben hiszel, az elveszített lehetőségeid közül visszaad neked egyet. Csak egyetlen egyet. Te döntheted el, hogy melyiket. Hogyan döntesz? Mi volt az első gondolatod, az első kép, ami felvillant előtted?
Nem kell megvárnod, hogy elveszíts mindent. Vállalhatod a fájdalmat most, vagy egy darabig még menekülhetsz előle, de végül úgysem az fog számítani, hogy milyen lehetőségre mondtál igent, hanem az, hogy mit hoztál ki belőle. Mert mondhatsz igen valamire úgy is, hogy utána nem állsz ki mellette, és mondhatsz nemet valamire úgy is, hogy igazán sosem engeded el, de akkor az igened és a nemed is csak talán marad. Márpedig a kétely a lélek egyik legkegyetlenebb gyilkosa.
„És ha rosszul döntök?” – törhet elő mégis belőled a kérdés újra. Ismered a post-it történetét, ugye? Ha nem, akkor röviden elmesélem neked. A 3M cég egyik tudósa, Dr. Spencer Silver egy nagyon erős ragasztóanyagot próbált megalkotni. Helyette sikerült kifejlesztenie valamit, ami alig ragadt, és látszólag nem volt semmi értelme. Öt év telt el úgy, hogy sem ő, sem a munkatársai nem tudtak mit kezdeni vele, amikor is egyik kollégája, Art Fly egy zseniális ötlettel állt elő, amivel megmutatta, hogy a használhatatlannak tűnő, gyenge ragasztóanyag mégiscsak lehet értékes. Így született meg a post-it, ami 45 éve töretlen népszerűségnek örvend világszerte. Mert annál, hogy mi lett egy kísérletezés, egy döntés eredménye, sokkal fontosabb volt, hogy mit kezdenek vele.
Megértem, ha még félsz. A félelem teljesen természetes. Az a nem mindegy, hogy mit kezdesz a félelmeddel. Mert végül nem az számít majd, hogy ki milyen szépet ír a sírkövedre, vagy ki milyen szidalmat súg majd rólad mások fülébe, hanem az, hogy hány olyan pillanatot éltél meg, amikor szívből cselekedtél, és őszintén felvállaltad Önmagad.
Döntesz. Haladsz. Ha pedig nem jó az irány, újra döntesz. És haladsz tovább az utadon.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.