Tudom, ez sokaknak fájni fog. De fájdalom nélkül ritkán vagyunk hajlandóak kimozdulni a megszokottból. Amíg nem érezzük sürgős szükségét annak, hogy változtassunk az életünkön, addig könnyen megmagyarázzuk magunknak, hogy amiben ücsörgünk, az nem is olyan büdös. Addig mindenféle elméleteket gyártunk, amelyekkel igazolni véljük magunkat. Mintha bárkinek is elszámolással tartoznánk az életünkről – és mintha nem önmagunkat vernénk át legjobban a hazugságainkkal.
De nem az én feladatom megmondani, hogy kinek mi a büdös, kinek jó az élete és kinek rossz, kinek mit kellene csinálnia, vagy éppen abbahagynia. Még ha vágynék is ilyen felelősségre, akkor sem lenne az enyém. De nem is vágyom rá. Úgyhogy csak egy gondolatot osztok most meg azokkal, akik erre nyitottak.

Hőssé válhatsz, ha belehalsz

Nem kell messzire menned, hogy megértsd, mi zajlik már jó ideje a társadalmunkban. Elég, ha megnézed a közvetlen ismerőseidet. Vagy megnézed a saját életedet. Csak figyeld meg, hány fiatal anyuka mond le az álmairól a gyermekére hivatkozva. Figyeld meg, hány dolgozó ember jár be üres szemekkel és üres lélekkel a munkahelyére. Figyeld meg, hány beszélgetés témája az, hogy a politikusok szemetek, és „jaj, de rossz miattuk az életem!”. Vagy figyeld meg, hány ember hiszi kötelezettségének azt, hogy vásároljon, takarítson, vagy részt vegyen egy társasági összejövetelen – olyan dolgokat, amikről valójában szabadon dönthet.
Körbeírhatnám szépen a jelenséget, de nem fogom. Inkább álljon itt nyersen: nyomorultságra kondicionáljuk magunkat. A kultúránk és a társas berendezkedésünk részévé vált az a hiedelem, hogy aki szenved, az jó ember. Persze ennél sokkal óvatosabban, indirekt módon közelítjük meg a kérdést, méghozzá fordított logikát alkalmazva: aki nem szenved, akinek rendben van az élete, az csak rossz ember lehet.
A vállalkozó, aki gazdag, biztosan másokat károsított meg. Hiszen máshogy nem is lehetne sikeres. Az anya, aki mosolyog, biztosan nem foglalkozik a gyerekével. Hiszen máshogy nem is lehetne önmagára ideje. A házaspár, aki boldog, biztosan csak színdarabot játszik el. Hiszen máshogy párkapcsolatot működtetni nem is lehet. Az eredményes kollégának a nyelve pedig biztosan jóban van a főnök seggével. Hiszen máshogy nem is érvényesülhetne.
Igen, lehet, hogy így van. És az is lehet, hogy nem. És az is lehet, hogy teljesen mindegy, mert semmi dolgod nincs vele. A Te életed nem attól lesz teljes, hogy bebizonyítod magadnak, mások mennyire mocsok emberek, mert ha egy trágyadomb tetején ülve mondogatod ezt, akkor a bizonyítási eljárásodat is még ugyanazon a trágyadombon ücsörögve fejezed be. Ha pedig rendben van az életed, és számodra elég tartalmas az, akkor úgyis a saját életeddel foglalod el magad (és talán éppen ezért van rendben).
Mégis rengeteg olyan ember van, aki elhiszi, hogy mások boldogsága csak az ő boldogsága árán valósulhat meg. Rengeteg fiatal anyuka azért nem foglalkozik a saját lelkével és a saját testével, mert ha megtenné, lelkiismeret-furdalása lenne. Hiszen elhitte, hogy ha magának ad, azzal a gyermekétől vesz el. Rengeteg robotoló alkalmazott azért nem változtat munkahelyet, mert megmagyarázza magának, hogy mindössze ennyit érhet el becsületes jellemmel. Hiszen elhitte, hogy az álmaikat csak a másokon keresztülgázolók valósíthatják meg. Rengeteg magyar ember azért hagyja, hogy hülyének nézzék napi szinten, mert úgy érzi, teljesen tehetetlen. Hiszen elhitte, hogy az életéért a politikusok, nem pedig ő maga felel.
Ez pedig elég ocsmány tudat alatti programokat indít be:
„Nézz ki szarul, mert akkor vagy jó anya!” – sugallja némán a másik anyuka, amikor Téged hosszasan méregetve, választ nem várva megkérdezi, hogyan tudsz ilyen jól kinézni gyerek mellett. Te pedig bűntudattal átitatott szívvel lemondod a jövő szerdai alakformáló edzésedet.
„Ha jó ember akarsz lenni, segítened kell nekem!” – sugallja némán a régi barátod, amikor már zsinórban negyvenharmadszor kér Tőled szívességet. Te pedig bűntudattal átitatott szívvel elhessegeted magadtól a kapcsolat egyoldalúságának rút gondolatát, majd fejedet az érzelmi zsarolás bárdja alá hajtva csendben várod, hogy újra lecsapjon Rád egyet. Hátha még kibírod ezt is. Meg a negyvennegyediket is.
„Szenvedj csak hősiesen, Te mázlista, és örülj, hogy van munkahelyed!” – sugallják némán (vagy mondják ki hangosan) a szüleid minden egyes alkalommal, amikor karikás szemekkel fel mered hozni, hogy a jelenlegi állásodnál talán mégis jobbat érdemelsz. Te pedig bűntudattal átitatott szívvel hálát adsz a sorsnak, hogy jó rabszolga lehetsz.
De nem ők kezdik. Nem a másik anyuka, nem a családtagjaid, nem a közvetlen környezeted az, akik kitalálták, hogy fel kell áldoznod magadat. Ez egy kulturális méreg. Nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is áldozatszerepre vagyunk kondicionálva. A Himnuszunk egy gyönyörű szavakkal megkomponált panaszáradat. A történelemkönyvünk az elődeink kemény küzdelmeinek naplója. A híradóinknak, a sportközvetítéseinknek, a kulturális műsorainknak a „kis ország vagyunk a világ ellen” a mottója.
Küzdj, magyar, mert küzdened kell! Szenvedj, magyar, mert így válsz hőssé! Tűrj, magyar, mert ezzel bizonyítod, hogy erős vagy!
Így hát a temetőbe kisétálva egy csomó erős hős földi maradványaival találkozhatsz – olyan emberekével, akiknek a sírkövére a Kovács Piri alá akár azt is oda lehetett volna vésni, hogy jelen volt 1967-től 2019-ig, de igazán élni semennyit nem sikerült neki. Csak létezett. És küzdött. Mert elhitte, hogy küzdenie kell.
Így válik a kultúránk – ugyanaz a kultúránk, amelynek sok csodálatos értéket közvetítő része is van – lassú halált okozó méreggé, amely az önbecsülésen keresztül hat. Mert az az ember, aki elhiszi, hogy neki szarul kell lennie ahhoz, hogy az élete igazolást nyerjen, az egész egyszerűen bekajálta, hogy ő önmagában, önálló emberi lényként értéktelen. És ha értéktelen, akkor semmi értékeset nem érdemel.
Persze annak is jó oka van, hogy bekajáljuk ezt.

Miért jó, ha nem jó

Teljesen megértem, ha ezen a ponton felmerül benned a kérdés: mégis miért csináljuk ezt magunkkal? Vajon mi lehet a mélyebb, lelki oka annak, hogy szeretünk feküdni a szarban? Persze egy ilyen kijelentés hatására a legtöbb ember vagy vérig sértődik, vagy élesen tiltakozni kezd, de ha belegondolsz, valami miatt akár megsértődve, akár tiltakozva, de mégis ott fekszenek az ürülékben. És ez a valami bizony erősebb, mint bármilyen más érv, ami kimozdítaná őket onnan. Hiszen ha nem így lenne, már kimozdultak volna.
Úgyhogy nézzük meg picit a mélyen gyökerező okokat.
1. Evolúciós mintakövetés
Az első ok nagyon egyszerű: gyermekként a felnőttektől tanultál meg élni (pontosabban ezen a földi játszótéren, az itteni játékszabályok szerint élni). Természetes tehát, hogy anyukád, apukád, illetve bárki, aki meghatározó része volt az életed első néhány évének, a saját életvitelével és az élethez való hozzáállásával követendő mintát mutatott – és talán tudat alatt még most is mutat – Neked.
Hiszen Ö tanított meg késsel és villával enni, Ő tanított meg fogat mosni, Ő tanított meg kitörölni a fenekedet, akkor pont azt ne hinnéd el neki, hogy keményen küzdve kell leélned az életedet? Egy kisgyermeknek még igen érzékeny a szűrője. Érzékeli a szenvedést, érzékeli a bántalmazást (azt is, ha valaki önmaga ellen követi el), érzékeli, hogy ezekkel valami nagyon nem stimmel, de ha túl sokáig érik ilyen ingerek, akkor könnyen átszakadhat a szűrője. És ha átszakad, akkor az őt érő legerősebb hatásoknak megfelelően torzul a valóságképe. Ez általában már néhány éves korban meg is történik, ám ennek következményei a többség számára csak jóval később szoktak észrevehetővé válni. De ekkor már csak nagyon kevesen képesek (és hajlandóak) az okot és az okozatot egymáshoz kapcsolni.
Mert ilyenkor anyuka már nem érti, hogy a kicsi nagylánya miért választ magának folyton seggfej pasit. Mintha nem ő alázkodott volna meg egész eddigi életében mindenkinek, ezzel példát mutatva a gyermekének.
Ilyenkor már apuka nem érti, miért pofázik vissza kamasszá vált trónörököse, és miért szarik mindenkinek a fejére. Mintha nem ő döntött volna úgy, hogy a pénz és az új munkahelyi projekt fontosabb, mint az egészséges férfiminta biztosítása gyermeke számára.
Ilyenkor már a szülők, akik mindenben meg akartak felelni a társadalmi elvárásoknak, hiába csodálkoznak, hogy gyermekeik is pontosan ezt teszik – vagy éppen élesen szembemennek velük.
Az evolúciós mintakövetés főszereplői életünk első néhány évében a szülők (vagy a nevelők), aztán egyre nagyobb szerepet kapnak azok a közösségek, amelyekben mozgunk. De ezeknek a közösségeknek csak akkor tud lenni komoly személyiségdeformáló hatásuk, ha az első években nem megfelelő alapot kapott a gyermek.
Felnőttként aztán további veszélyeknek is ki vagyunk téve (politikai és gazdasági manipuláció, munkahelyi érdekjátszmák, tömeghatás, stb.), de a legérdekesebb az egészben az, hogy a folyamat ekkorra már önműködővé válik. Már nem kell senki, hogy mondogassa Neked, hogy szar ember vagy. Már mondogatod Te magadnak ezt. Már nem kell senki, hogy nem működő konfliktuskezelési stratégiát mutasson Neked. Már automatikusan ordítozni kezdesz Te magad is, ha valami nem stimmel. Már nem mutatja senki Neked az utat – már járod nélkülük (mégis velük) Te magad. Tudat alatti, nehezen nyakon csíphető programok ezek.
Az első oka az áldozatszerepnek tehát az, hogy ez egy ismert minta. Elég béna érvnek tűnik, mégis képesek vagyunk sokat fizetni érte. Nézzük a másodikat.
2. Lehúzni könnyebb, mint emelkedni
Talán Te is megfigyelted már, hogy mi történik, amikor valaki egy nála valamilyen téren előrébb járó, valamilyen szempontból kvalifikáltabb emberrel találkozik. Természetesen tisztelheti őt az eredményéért, és megkeresheti, hogy mit tanulhat tőle, azonban a legtöbb esetben egészen más forgatókönyv szokott megvalósulni. Mert másokat lehúzni könnyebb, mint magunknak felemelkedni.
Az a szegény ember, aki fejlődni nem akar, inkább a gazdagra mutogat. Ha anyagilag szegény, akkor a pénzes embert szidja – és így tudat alatt el is lehetetleníteni azt, hogy ő maga valaha is gazdag legyen, hiszen a hitrendszere szerint „gazdag csak gonosz ember lehet”. Ha pedig érzelmileg szegény, akkor a boldog emberre mutogat, mert fájdalmas látnia, hogy valaki megvalósította azt, ami neki eddig még nem sikerült soha. Fájdalommal élni pedig szar dolog, úgyhogy legyen inkább hazug a másik boldogsága.
„Ha nekem nem jó, akkor másnak se legyen már az, mert így önigazolást nyerhetek.” – ezt a mondatot hallod valójában legtöbbször, amikor valaki a „hogy van időd gyerek mellett magaddal is foglalkozni?” beszólásával bűntudatot próbál kelteni benned. Vagy akkor, amikor pénzéhesnek mondanak, ha el mered kérni a korrekt árát annak, amit a világnak adsz.
Nem pusztán kicsinyes irigységről szól ez. Ha mélyebbre ásunk, valami sokkal fontosabb kerül felszínre: az önbecsülés kérdése. Aki másokhoz viszonyítva határozza meg a saját értékét, és attól fél, hogy ebben az önmaga által kiírt versenyben alul marad, az könnyen választhatja azt az utat, hogy másokat maga alá rántva emelkedik néhány lépcsőfoknyit. Persze ettől nem fog emelkedni, de legalább egy picit érezheti úgy, hogy mégis.
Az áldozatszerepben fürdés második oka tehát a rejtett nyereség, ami nem más, mint a fejlődés megspórolása. Ez pedig nagyon csábító ajánlat sokak számára. De van még egy harmadik ok is.
3. Félelem a fénytől
Ez a harmadik ok tűnhet mind közül a legfurcsábbnak, és egyúttal a legnehezebben felfedezhetőnek is. Félelem a fénytől – mégis mi a fenét jelenthet ez? Talán sejted, hogy a saját fényedről beszélek. A saját sikereidről, a saját boldogságodról, a saját őszinte önkifejezésedről. Mindarról, amit szeretnél elérni az életedben.
„Hát ez hülyeség! Miért félnék a saját sikeremtől??” – hirtelen kirobbanó indulattal. Én pedig egyetlen szóval válaszolok: felelősség. Mindez felelősséggel jár. Amikor végleg ott hagyod az áldozatszerepet, amikor elindulsz a saját utadon, amikor felismered, hogy a céljaid kizárólag általad valósulhatnak meg, akkor már nem marad senki, akire mutogatni lehetne. Akkor már ha valami nem úgy sikerül, ahogyan azt elképzelted, hiába nézelődsz körbe, mint a kisgyerek, aki szaladás közben megbotlott és megnézte közelebbről a földet. Mert míg ő egy sírással némi extra figyelmet kaphat, a Te céljaid már ennél komolyabbak.
És ha komolyabbak, akkor veszélyesebbek is. Akkor félhetsz attól, hogy mégsem sikerül elérned őket, és félhetsz attól is, hogy mi van, ha eléred. Meg tudod majd őrizni azt a csodálatos állapotot? Egyáltalán csodálatos lesz? Vagy olyan célért küzdöttél, amivel csak az idődet vesztegetted? Mit szólnak majd mások? Ki marad veled és kik lesznek azok, akiket elveszítesz? És mi van akkor, ha a siker után mindent elveszítesz?
Rengeteg kérdés, ami méltán szülhet félelmet benned. És ha hagyod, hogy a félelem irányítson Téged, akkor marad számodra az áldozatszerep.

Válaszút

Most, hogy megértettük az önjelölt mártírszerep lélektanát, két út maradt. Lesznek olyanok, akik továbbra is benne ragadnak és így élik le az egész életüket. Mert jó nekik. Vagy legalábbis jobb, mint bármi más. Lehet sajnáltatni magukat, lehet sírni és megértést remélni, lehet másokra mutogatni, lehet a világ fájdalmát magukénak tudni, lehet ismerősök vagy ismeretlenek vérét szívni.
És lesznek olyanok is, akik végiggondolják az eddigi stratégiájukat, és fejükhöz csapva felkiáltanak: „Jé, hát ez rohadtul nem működik!” Ők azok, akik tényleg változtatni akarnak – míg a többiek, az előző csoport tagjai csak játszmáznak, amikor változásról beszélnek. Aki komolyan változtatni akar az életén, az a szája helyett a kezeit mozgatja. Átgondolja, hogy mit csinált eddig (vagy épp mit nem csinált), átgondolja, hogy mindez hová vezetett, és felismeri, hogy ha mindent ugyanígy folytat, akkor az eredmény is jó eséllyel ugyanez lesz. Úgyhogy inkább keres egy másik stratégiát magának.
Ez az áldozatszerepből való kilépés talán leghatékonyabb módja: egész egyszerűen eleged lesz belőle, hogy a fejedet mindig ugyanabba a falba vered bele. Mert bár lehet, hogy a fájdalmat még bírnád egy darabig, de okosabb nem leszel tőle. És boldogabb sem.
[Nagy köszönet Zsófinak, a Tündérkert Dekor csodagyárosának, hogy értékes gondolataival hozzátett ennek az írásomnak a tartalmához.]
Ha szeretnél tartós változást elérni az életedben, Neked szól a személyes segítségem. Várlak szeretettel. 🙂