Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

A király és a szemtelen remete – egy történet a birtoklási vágyról

Biztos, hogy jó helyen keresi a boldogságot az emberek többsége? Miért van az, hogy egy-egy jó fordulat után nagyon hamar újra visszaesnek annyian? Furcsa játéka ez az életnek, vagy van beleszólásunk ebbe? Nemrég olvastam egy tanmesét, ami sokat segíthet a válaszok megtalálásában.
*****
Élt egyszer egy bölcs ember, aki széles látóköre mellett szerénységéről is messze földön híres volt. Egy erdő széli barlangban lakott remeteként, de mindenkit meleg szívvel fogadott, aki csak betért hozzá. Még maga a király is rendszeresen felkereste őt, hogy bölcs meglátásaira hagyatkozva megoldást találjon az ország ügyeire, éppen felmerülő személyes problémáira, vagy egyszerűen csak hallgassa, amiről a bölcs beszél, és töltekezzen belőle. Nagyon jó hatással voltak rá ezek a beszélgetések, és az egész életét boldogabbnak érezte, amióta a bölcs embert megismerte.
Így ment ez egy ideig, mígnem a király elkezdett egyre jobban gyanakodni a bölcs emberre. „Nem lehet, hogy ennyire feddhetetlen legyen valaki! Valami csalásnak lennie kell a dolog mögött!” – gondolta magában. Ám ahogy teltek a napok és a hetek, csak nem talált semmi kivetnivalót a bölcs szavaiban és tetteiben. Gyanúja azonban nem csillapodott, így hát kiadta a kémeinek, hogy éjjel-nappal figyeljék emberünket, mert ki kell derülnie az átverésnek.
A kémek alapos munkát végeztek, ám több hét után sem találtak semmit. „Ez az ember egy szent. Tiszták a szavai, tiszták a tettei, nincs benne semmi gonosztól való, nagy királyunk!” – jelentették neki a kémek. A király azonban nem tudott belenyugodni ebbe, ezért az a gondolata támadt, hogy meghívja a bölcs embert a kastélyába, hogy lakjon nála.
„Ha tényleg olyan szent ez az ember, egész biztosan visszautasítja majd a nagylelkű ajánlatomat, hiszen szerénysége nem engedhet meg olyan pompát, amiben a királyi kastélyban részesülhetne!” – gondolta magában, majd azon nyomban el is indult a bölcs emberhez, hogy letesztelje őt.
Legnagyobb megdöbbenésére azonban a bölcs ember gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatát. „Hol a hintó? Egy királyi kastélyba csak nem megy gyalog az ember! Rendelj ide egy pompás hintót, hogy méltóképpen érkezhessem meg új otthonomba!” – utasította a lefagyott arccal bámuló királyt a barlanglakó ember. De nem volt mit tenni, a király szavának súlya van, és ha már kimondott valamit, annak úgy is kell lennie.
Hintójába ültette a bölcs embert, ő maga is mellé ült, és így indultak el a kastély felé. Az úton bámészkodó emberek összesúgtak, amikor meglátták a hetykén ülő remetét a királyi hintóban, mellette a királlyal, aki legszívesebben olyan kicsire húzta volna össze magát, hogy senki észre ne vegye.
Amint a kastélyba értek, a bölcs ember egyből elkezdett utasításokat osztogatni a személyzetnek, a legszebb szobát kérte magának, és szemmel láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. A király rémülettel vegyes csalódottsággal látta, mennyire más ember ez a remete, mint akinek mutatta magát azelőtt.
Teltek-múltak a hetek, és a király már egyáltalán nem érezte magát boldognak. Már nem töltötték fel a bölcs emberrel való beszélgetések, csak egyre frusztráltabbá és elkeseredettebbé vált, amióta ez az élősködő beköltözött hozzá. Folyton azon gondolkodott, hogyan szabadulhatna meg tőle, hogy végre legalább nyugodt életet élhessen.
Fél év telt el így, mire egy napon a király már nem bírta tovább, és odalépett a remetéhez.
„Tudom mit akarsz mondani.” – szólalt meg a remete, mielőtt a király még bármit is mondhatott volna. „Csak azt nem értem,” – folytatta – „hogy miért vártál ezzel ennyi ideig. Miért nem mondtad akkor, amikor elfogadtam az ajánlatodat?”
A király lesütött szemmel így szólt: „Tulajdonképpen mi a különbség közted és köztem? Ugyanolyan pompában élsz, mint én, ugyanolyan kiváltságokban részesülhetsz, mint én, csak nekem még dolgoznom is kell.”
„Kövess, kérlek, és válaszolok a kérdésedre.” – mondta a bölcs ember. El is indultak azon nyomban, ki a kastélyból, elhagyva a hatalmas kertet, majd a várost is.
„Hová megyünk? Miért nem válaszolsz a kérdésemre?” – nyugtalankodott a király, de a bölcs ember csak gyalogolt tovább és tovább rendületlenül. „Légy türelemmel, elmegyünk a válaszhoz legmegfelelőbb helyre.”
Így hát mentek, csak mentek, hosszú órákon át gyalogoltak, mígnem a király egyszer csak megtorpant. „Válaszolj a kérdésemre, kérlek, mert tovább innen én már nem követhetlek.” – mondta a bölcs embernek.
„Miért nem? Gyere csak még velem egy kicsit.”
„Idáig tart a királyságom, nem hagyhatom el a határát.”
„Látod, királyom,” – szólt ekkor a bölcs ember a király szemébe nézve – „ez a legmegfelelőbb hely ahhoz, hogy válaszoljak a kérdésedre. Pontosan ez a különbség közted és köztem: én nem ragaszkodom semmihez. A kastélyodból is ugyanolyan simán kisétáltam, ahogyan beköltöztem. Az országot is könnyen elhagyom most, Te viszont görcsösen ragaszkodsz mindenhez, amid van. Én csak élvezem azt, amit az élet ad számomra, de Te mindent birtokolni akarsz.”
*****
A legtöbb ember a tanmese királyához hasonlóan áll hozzá az élethez, a vagyontárgyaihoz, és még az emberi kapcsolataihoz is. Követi a vágyait, ám megbecsülni nem tudja mindazt, amije van. Kisajátító szeretettel próbál mindent és mindenkit megtartani magának, és nem ismeri fel, hogy valójában semmije sincsen.
Szeretni, nem pedig birtokolni. Talán az egyik legfontosabb dolog, amit ez a rövid földi élet alatt érdemes megtanulnunk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Egyszer a szemetet is ki kell lapátolni – avagy hogyan dolgozd fel a csalódásaidat

Ha azt hiszed, hogy lesz, aki soha nem hagy cserben Téged, csalódni fogsz. Ha úgy gondolod, hogy a bizalmaddal soha nem él majd vissza az, akit szeretsz, csalódni fogsz. Ha abban reménykedsz, hogy valaki majd mindig megfog, amikor zuhansz a mélybe, csalódni fogsz. Ha mástól várod azt, hogy boldoggá tegyen, vagy legalább azt, hogy soha ne törjön össze Téged, akkor is csalódni fogsz. Jó, ha felkészülsz erre.
Csalódni fogsz, és ezt nem egy megkeseredett, mártírszerepbe ragadt, elköteleződéstől rettegő ember mondja neked, hanem az, aki már sokszor csalódott, de egy kicsit sem sajnálja ezt. Mert a csalódás soha nem annak az embernek a felelőssége, aki azt (látszólag) okozta, hanem azé, aki átéli. Ő az, aki elhitte mindazt, amit a másik emberről behazudott magának.
Tudom, kemény szavak ezek, de az a helyzet, hogy előbb-utóbb úgyis szembesülnünk kell a saját hazugságainkkal. Azt gondoltad, hogy soha nem maradsz majd magadra egy-egy kemény helyzetben? Ki ígérte ezt meg neked? És ha megígérte, hogy lehettél olyan naiv, hogy elhitted neki? Hiszen még Te magad is időnként elhagyod magadat, hogyan várod el azt, hogy más ne tegyen ilyet? Elvárhatod persze, és tök jó lenne, ha teljesülne, csak erre építeni egy egész életutat elég veszélyes stratégia.
Könnyű lenne ezen a ponton azt mondani, hogy a világ tele van szemét emberekkel. Hogy soha senkiben ne bízz meg, mert kihasználnak Téged. Hogy minden férfi seggfej, vagy hogy minden nő számító és megbízhatatlan. Baromi könnyű lenne önmagunkat a világ áldozatának kikiáltva ujjal mutogatni azokra, akiknek bármi közük van korábbi csalódásainkhoz – még akkor is, ha csak annyi a közük, hogy a csalódásunk „okozójával” azonos neműek.
Sokan megelégszenek ilyen olcsó megoldással is. Azt persze nem tudják, hogy a valódi árát nem most, hanem hosszútávon fizetik meg. Azzal, hogy a bizalmatlanságuk miatt szép fokozatosan kinyírják minden kapcsolatukat. Azzal, hogy az önsajnálatukkal egyre mélyebbre kerülnek, és így egyre kevesebb esélye marad annak, hogy megtalálják a számukra megfelelő embereket. És azzal, hogy kifelé erősnek mutatják magukat, pedig csak szorongva elnyomják a saját vágyaikat.
Aki ennél többet szeretne kihozni az emberi kapcsolataiból – és az életéből –, annak meg kell dolgoznia érte.

Elvárások és lelki sérülések

Középiskolás koromban nyaranta mentünk kenutúrázni a Bodrogra. A táj gyönyörű, a hangulat is kiváló volt, és magának az evezésnek is megvolt a szépsége. Persze csak annak, aki csinálta. Volt ugyanis néhány társunk, akik jól elücsörögtek a kenuban, míg valaki helyettük is evezett. Ők voltak a tanáraink által rendre kiírt „Száraz lapát verseny” legnagyobb esélyesei. Kényelmesen nézelődtek, élvezték a napsütést, néha talán megmártották picit az evezőjüket a vízben, aztán elégedetten kiszálltak a partra, amikor utunk egy újabb állomásához érkeztünk.
Vannak, akik az egész életüket így élik le. Tudják (vagy azt hiszik), hogy valaki majd úgyis evez helyettük – akár a céljaikról, akár a kapcsolataikról, akár a boldogságukról van szó. Ez utóbbit előszeretettel szoktuk rábízni mások evezőcsapásainak hatékonyságára. Nem is lenne ezzel gond, ha az evezőt használók nem fáradnának el időnként, vagy nem csapnának fejbe néha a másikat, vagy nem akarnának olykor másfelé menni, mint a kényelmesen ücsörgő utas. Az az utas, aki saját haladását rábízta valaki másra, és ha az utazás nem egészen úgy alakul, ahogyan szerette volna, akkor vagy reklamál, vagy magába zuhan.
Azt feltételezni, hogy soha nem fogsz valakiben csalódni, naiv dolog. Még a legcsodálatosabb, legőszintébb, legszenvedélyesebb, legszeretetteljesebb kapcsolatok is méltatlan szemétteleppé válhatnak – és nem is kell ehhez olyan sok, mint azt hinni szeretnénk. Elég egy nehéz élethelyzet, egy múltból hozott lelki sérülés felszínre kerülése, egy feltételezésekre alapuló félreértés, vagy a kommunikáció hiánya.
Nem vagyunk tökéletesek. Egyikőnk sem az. Mindannyiunknak vannak hibái, tévedései, a másik emberétől eltérő elképzelései, gyenge pontjai és lelki sérülései. És ha ezzel tisztában vagy, akkor az is természetessé válik, hogy bizony időnként okozunk egymásnak csalódásokat – még a hozzánk legközelebb állóknak is. Lehet ezen keseregni, csak az nagyjából olyan hatékonysággal bír, mint hintaszékben futóversenyen részt venni.
Csalódni fogsz. Egészen addig csalódni fogsz, amíg vannak elvárásaid. És bár az elvárásaid jelentős részétől tényleg érdemes megszabadulnod, egyáltalán nem biztos, hogy ebben a földi életedben le tudod mindet építeni (ahogy az sem biztos, hogy a földi játszótéren érdemes ezt megtenni). Marad tehát a tény, hogy jó eséllyel lesznek még csalódások az életedben.

A szemét lapátolásának módjai

A kérdés tehát nem az, hogy lesz-e még szemét, amivel kezdened kell valamit, hanem az, hogy amikor előjön a szemét, mit kezdesz vele? Dobálod a másikra, hátha ezzel kompenzálhatod a csalódásodat? Magadba zuhansz, és nézed tétlenül, ahogy a szemét ellep teljesen? Vagy felismered, hogy feladatod van vele?
Mert bár valóban előfordul, hogy aljas dolgokat követ el ellened valaki (igen, még a hozzád legközelebb állók is), de a történetben a saját részedet is érdemes észrevenni. Mi a Te feladatod a történtekkel? Mi az, amit neked érdemes tenned azok után, hogy csalódást szenvedtél el?
A legtöbb ember azt tekinti ilyenkor saját feladatának, hogy igazságot szolgáltatva, de leginkább a saját elnyomott ego-ját újra felhizlalva bosszút álljon a másik emberen azért, amit tett. Ez is egy lehetőség. A kapcsolat megőrzésében mondjuk nem segít, de legalább a békés lezárásában sem. Arra viszont kiválóan alkalmas, hogy a szemétből még több szemét legyen, és egy mocskolódó ego-harc alakuljon ki két olyan ember között, akik elvileg egymás számára fontosak.
Érezheted tehát egy csalódás után saját feladatodnak az igazságszolgáltatást, csak azt is érdemes figyelembe venned, hogy az igazság mindig relatív. A csalódásod is ennek volt köszönhető: a Te igazságod és a másik személy igazsága ugyanis nem egészen egyezik. Ha egyezne, soha nem is lett volna konfliktus közöttetek. Olyan embert viszont egész biztosan nem fogsz találni, akivel mindig mindenben egyetértetek, hiszen mindenki csak a saját nézőpontjával rendelkezik, amit finomíthat ugyan, de teljesen lecserélni nem tudja – és nem is biztos, hogy érdemes megpróbálnia.
A következő lehetőség az, hogy nem a másikra dobálod a szemetet, hanem elmerülsz benne Te magad, és önjelölt mártírként a csalódásoddal igazolod, hogy mennyire szerencsétlen vagy, mennyire nem vagy szerethető, és mennyire nehéz sors jutott neked. Ezt az utat is sokan választják. Nem feltétlenül járhatóbb az előzőnél, de legalább kényelmesebb – itt ugyanis nem kell semmit sem csinálni, csak a szemétdombon ücsörögni. Persze van, aki még ilyenkor is lapátol egy kicsit: csak hogy biztosra menjen saját áldozatszerepének megélésében, magára tesz még néhány lapát szemetet.
A harmadik út az eső kettőnél sokkal kényelmetlenebb – talán ezért is választják olyan kevesen. Ezen az úton nincsen önigazolás. Nincsen helye az igazságérzet tombolásának. Az ego-nak kuss a neve, és az alázatos munkáé a főszerep. Nem a Téged megbántó embernek való megalázkodásról van szó (mielőtt félreértenéd, érdemes ezt tisztázni), hanem az emberi mivoltodhoz és a másik fél emberi mivoltához való alázatos hozzáállásról. Elfogadásról, ami ilyen szavakkal jelenik meg: „A sérelmem valós, de a feldolgozása az én felelősségem.”
Mert kizárólag Te felelsz a saját boldogságodért. Ha valaki segít megtalálni vagy visszaszerezni, az jó – és akkor megfelelő embert választottál magad mellé –, de ha nem segít vagy gátol benne, akkor nem érdemes rá mutogatnod. Tudod, neki is van egy igazsága, és neked is van egy.
Nem kell félned a csalódástól. Téged szolgál. Megmutatja, hol vagy gyenge, és mit nem értettél még meg az életről. Megtanít veszíteni, és megtanítja, hogy a vereségben megtaláld a lehetőséget. A lehetőséget a fejlődésre. A lehetőséget az újrakezdésre azzal, akivel egymást őszintén szeretitek. Vagy a lehetőséget a lezárásra azzal, akivel nincsen közös utatok.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – A karját elvesztett lány és a lábát elvesztett fiú története

Talán érezted már azt Te is, hogy az akadályok, amikkel szembe kell nézned, igazságtalanul nagyok és félelmetesek. Talán élted már meg azt, hogy minden, amit elterveztél és amiben reménykedtél, egyik pillanatról a másikra semmivé válik. Talán omlott már össze neked is az életed. Ha éreztél már hasonlót, vagy épp most érzed ezt, akkor érdemes megismerned annak a két fiatalnak a történetét, akik nem adták fel, amikor mérhetetlenül gyengének érezték magukat.
Ma Li már kislányként is vonzódott a művészetekhez és a tánchoz, és hamar kiderült, hogy nemcsak lelkesedése, hanem tehetsége is van hozzá. 17 évesen felvették egy neves tánciskolába, amivel fantasztikus lehetőségek nyíltak meg számára. Két évvel később azonban az élete drámai fordulatot vett: egy autóbaleset következtében elvesztette jobb karját – és úgy tűnt, hogy az álmait is végleg elveszti.
A tragédia után akkori párja elhagyta, úgy érezte, minden összeomlott, és annyira elkeseredett, hogy nemcsak a táncot, hanem még az életét is fel akarta adni. Szülei segítségével azonban mégis sikerült feldolgoznia élete legnagyobb megpróbáltatását, munkát keresett, és eldöntötte, hogy újra felépíti az életét. Először gyümölcsöt árult, mellette kalligráfiát tanult bal kézzel, majd egy könyvesboltot nyitott.
Elkezdett újra élni. És nem sokkal később elkezdett újra táncolni is: minden félelmét és kételyét leküzdve elfogadott egy felkérést egy táncbemutatóra, amely hatalmas sikert aratott. A fiatal lány, akinek egy tragikus baleset majdnem megölte az álmait, végre visszatalált önmagához.
Zhai Xiaowei sorsa egészen máshogy alakult. Ő egy kis faluban nőtt fel, és már nagyon hamar megismerkedett a nehézség fogalmával. Mindössze négy éves volt, amikor leesett egy traktorról, és a bal lába olyan súlyosan összeroncsolódott, hogy amputálni kellett. Édesapja a könnyeivel küszködve mondta el neki a kórházban, hogy ezentúl sok nehézség lesz majd az életében.
A kisfiú ekkor megkérdezte apjától: „Apu, a nehézség az finom?”
„Igen, kisfiam,” – felelte az apja mosolyt erőltetve magára – „a nehézség egész finom, de nem tudod megenni az egészet egyszerre. Falatonként tudod csak megenni.” Ezután kiment a kórteremből és sírva fakadt.
A fiúnak valóban sok nehézséggel kellett megküzdenie felnőtté válásának útján, de soha nem érezte magát társainál kevesebbnek. Édesapja tanácsát megfogadva apró lépésekkel haladt előre, és kemény munkával sikeres kerékpárossá vált.
A karját elvesztett lány és a lábát elvesztett fiatalember egy fogyatékkal élő művészek számára szervezett rendezvényen ismerte meg egymást. Amikor Zhai Xiaowei meglátta Ma Li-t táncolni, azonnal elhatározta, hogy a kerékpározással felhagyva profi táncos lesz. Teljesen kezdő volt, de nagyon gyorsan fejlődött, és a kitartó munka meg is hozta a gyümölcsét.
A páros sokszor napi 12 órát gyakorolt, hogy egy-egy mozdulatot tökéletesítsen, ám lelkesedésüknek, kitartásuknak és a tánc iránti szeretetüknek köszönhetően valami csodálatos harmónia született köztük. Valami, amit nem lehet szavakkal leírni.

Ilyen tánc ez az élet. Kihívásokkal teli, néha félelmetes, időnként teljesen váratlan fordulatokat hoz, de ha megtalálod azt, amit igazán szeretsz, megfogod a kezét azoknak, akik számodra sokat jelentenek, és megtanulod szeretni önmagadat még akkor is, amikor mélyen vagy, akkor megtapasztalod azt a a csodát, ami végig ott volt benned. Az Élet csodáját.
Nagy köszönet Zsófinak, a Tündérkert Dekor csodagyárosának, hogy felhívta a figyelmemet ennek a két fantasztikus embernek a történetére. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Okos és szép lelki nyomorékok társadalma

Fantasztikus értékeket kaptunk gyermekkorunkban. Megtanultunk deriválni. Megtanultuk, mikor volt a Mohácsi vész és melyik népet kell utálni. Megtanultuk, mi történik a rézlemezzel, ha tömény salétromsavval lép reakcióba, és megtanultuk azt is, hogy miért annyira fontos önmagunk és mások elfogadása. Ja nem, ezt nem tanultuk meg. Pedig mennyivel kevesebb lelki nyomorék szaladgálna az utcákon, ha megtanultuk volna.
A kisgyerek legyen okos és szép, és mindkettőért elismerés a jutalma. Néhány évvel később aztán az önmagát felnőttnek képzelő nagy gyerek pontosan ugyanerre törekszik egész hátralévő életében: arra, hogy az elvárásoknak megfeleljen. Legyen okos, legyen szép, tűnjön ki valahogy, de a sorból nehogy kilógjon.
Nem kell ezért semmit sem tennie (elég csak mechanikusan követnie a gyermekkorában berögzült mintákat), mégis igen nagy árat fizet érte. Fizet az önbecsülésével. Fizet a lelki békéjével. Fizet az álmaival, amiket soha nem valósít már meg. És fizet az idejével, amit önmarcangolással és görcsöléssel tölt el – és amit soha többet nem kap már vissza.
Ez egy dolog. Azonban egy lelki nyomorék nemcsak maga fizet, hanem – akarattal vagy akaratlanul – másokat is erre próbál kényszeríteni. Vagy úgy, hogy egy folyton siránkozó, folyton bajokkal küszködő, önmagában életképtelen energiavámpírrá válik, vagy úgy, hogy egy másokon keresztülgázoló seggfejjé. Akármelyik utat is választja (többnyire tudat alatt), az életmódja másokra nézve is ártalmas.  Persze ezek végletek, de a köztes fokozatok sem feltétlenül egészségesek.
De hogyan torzul valakinek olyan észrevétlenül, mégis olyan hatékonyan a lelki egyensúlya, hogy felnőttként önmagát és a környezetét is rombolja?

Mit kaptál a zsákodba?

Nem az a fő gond, hogy rengeteg fölösleges dolgot tanulunk meg gyermekkorunkban, hanem az, hogy sok fontos dolgot nem. Olyan dolgokat, amik az életre készítenének fel. Olyan dolgokat, mint például önszeretet, empátia, elfogadás, kudarchelyzetek feldolgozása és kezelése.
Mert az önmagában baromi kevés, hogy megtanuljuk, hogy ha rosszat teszünk, azért büntetés jár, hiszen azt nem tanuljuk meg, hogy a jó és a rossz relatív fogalmak, és nem a büntetés elkerülése a legerősebb motivációs forrás, hanem az, hogy olyan célért tegyünk, amiben őszintén hiszünk.
Ahogy az is nagyon sovány tanítás, hogy ha keményen dolgozol, eredményeket érhetsz el, hiszen azt nem tanuljuk meg, hogy az eredmény, amit elérsz, nem biztos, hogy a Tied marad, mert keményen dolgozni rabszolgaként is lehet. Erre épül az oktatási rendszerünk – ami nem meglepő, hiszen jó robotokat így lehet termelni a leghatékonyabban –, de rengeteg szülő is beszáll ebbe a hajszába.
Az én gyerekem a legokosabb! Az én gyerekem a legszebb! Az én gyerekem a legilyenebb és legolyanabb, és amúgy is ő az enyém, az én büszkeségem! Önmagam elől is eltitkolt hiányosságaim csodálatos kipótolásának lehetősége, az ego-m megcsillanása, az elcseszett életutam beteljesülése.
De vajon hány szülő tudja anélkül, hogy a lelkiismerete kiabálni kezdene, teljes nyugalommal és bizonyossággal kijelenteni: Az én gyerekem boldog. Nem a legboldogabb, nem boldogabb, mint a szomszéd Marika vagy az unokaöccs Pistike, hanem egyszerűen csak boldog. Érted? Mindenféle hasonlítgatás, mindenféle versenyzés, mindenféle görcsösség nélkül, a külvilág helyett magát a gyermeket nézve. Vajon hányan tudják kimondani ezt a négy szót úgy, hogy a plafon nem akar rájuk szakadni?
Legyél okos, legyél szép – de ne önmagadtól, hanem azért, mert én annak tartalak! Ugye érted már, miért van ennyi boldogtalan ember, és miért próbálják ennyien kétségbeesett vásárlással, frusztrált önmarcangolással, másokkal való csatározással kitölteni azt az űrt, ami gyerekkoruk óta tátong a lelkükben.

A valódi fogyatékosság nem fizikai

Sokan megbámulják a tolószékben guruló férfit. Megsajnálják a féllábú nőt, szánalmat éreznek az értelmi fogyatékos kisgyerek iránt, miközben az a helyzet, hogy valódi fogyatékosságban nem a fizikailag vagy szellemileg hátrányosabb helyzetűek szenvednek, hanem azok, akiknek a lelkéből hiányzik egy darab.
Boldog ugyanis lehetsz végtagok nélkül is (nem is egy példa van erre), de úgy egészen biztosan nem leszel az, ha önmagadat nem tudod szeretni, és a környezeteddel is folyamatosan konfliktusban vagy. Csak hát a lelki nyomorékon nincs mit megbámulni, hiszen pontosan úgy néz ki, mintha egészséges lenne. Egészen addig, amíg meg nem ismered egy picit.
Mi jut eszedbe arról, ha azt mondják valakire, hogy intelligens? Okos, igaz? Vág az agya, képes megoldani bonyolultabbnál bonyolultabb feladatokat, és sokra viheti az életében, ha akarja. De mondok most valami mást, ami talán szokatlanul hangzik majd:
Ez az ember intelligens. Képes szeretni önmagát, odafigyel másokra, nem akar senkit sem megváltoztatni, elfogadja azt, hogy nem ő a világegyetem irányítója, elismeri a hibáit, tanul belőlük, és mindent megtesz azért, hogy kijavítsa azokat.
Gondolom időközben rájöttél, hogy kétféle intelligenciáról volt szó az imént: elsőként az értelmi intelligenciáról, ami kétségtelenül hasznos dolog, ám a társadalom egyfajta kizárólagos értékként tartja számon, másodikként pedig az érzelmi intelligenciáról, ami legalább ilyen fontos, és aminek szintje a népesség átlagát nézve a béka segge alatt van.
Talán ezért vagyunk ennyiszer bunkók egymással. Ezért utáljuk magunkat, ha válsághelyzetbe kerülünk. Ezért megyünk bele értelmetlen, ám annál kényelmesebben kiszámítható játszmákba. És talán ez az oka annak is, hogy a legtöbb ember csak hajszolja a boldogságot, de évente egy-két jobb nap (vagy óra) kivételével soha nem tapasztalja meg azt.
A lelki nyomorékoknak nincsen tolószékük – de hamar felismered őket, amint elkezdesz beszélgetni velük.

Tényleg ekkora gáz van?

A helyzet természetesen annál jóval árnyaltabb, mintsem hogy ezer-párszáz szóban le lehessen írni (ráadásul sokan még ennyit sem hajlandóak olvasni, úgyhogy köszönöm, hogy Te igen). Ez csak egy gondolatébresztő. Egy figyelemfelhívás, hogy talán van még mit csiszolnunk az értékrendünkön. Mindannyiunknak.
De mindezt megtehetjük annak tudatában, hogy nemcsak a sérülés, hanem a gyógymód is bennünk van. Nem a gyógyszer, mert szerekkel a legritkább esetben lehet gyógyítani, hanem a mód, amivel változtathatunk az életünkön – és a körülöttünk élőkét is szebbé tehetjük.
Nem gondolom, hogy a változás utópia lenne. Főleg nem úgy, hogy igen is vannak csodálatos példái a feltétel nélküli szeretetnek, amit nap mint nap megtapasztalhatunk. Vannak, akik önzetlenül segítenek másoknak. Vannak, akik megbecsülik a szeretteiket. Vannak, akik képesek bocsánatot kérni, ismerik a „köszönöm” szó jelentését, és maguknak is meg tudnak bocsátani, ha éppen mélyre kerültek.
Valahol mindannyiunkban megvan ennek a lehetősége. Igen, van, akiben jó mélyre van eltemetve, de sokunknak csak egy picit kell kapirgálnia ahhoz, hogy megtalálja. Hogy ne csak néha kerüljön felszínre az érzelmi intelligencia, hanem tudatosan a mindennapjaink részévé váljon. Hogy ne csak okosak és szépek akarjunk lenni, hanem megtanuljuk megbecsülni egymást és önmagunkat.
Nem olyan bonyolult ez. Kezdetnek tökéletesen elég, ha útravalóul elviszel magaddal egyetlen mondatot: Figyelek rád, és figyelek magamra.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Az asszony és a madár – egy történet a mérgező szeretetről

Kevesen tudnak jól szeretni. Tudom, furcsán hangzik ez, de ha körbenézel (és magadba is), hamar észreveszed, mi mindent művelünk mi emberek szeretet címszó alatt. A következményekkel viszont előbb-utóbb mindannyiunknak számolnunk kell. Erről szól az a tanmese, amivel nemrég találkoztam.
*****
Élt egyszer egy asszony, aki hosszú évek óta nagyon magányosnak érezte magát. Szerette a természetet, ezért gyakran ült ki házának teraszára, hogy az arra szálló madarakat megcsodálja. Egyszer aztán, egy szép tavaszi délutánon egy gyönyörű madarat pillantott meg, ahogy feje fölött elsuhanva egy hatalmas tölgyfa ágán landolt.
Az asszony egyből beleszeretett a madárba: a több színben pompázó tollaiba, énekének hangjába, és abba a korlátok nélküli szabadságba, amit repülésével és egész lényével képviselt.
Másnap a madár ismét megjelent. Az asszony ámulattal csodálta, amíg el nem repült, és ez így ment az azt követő napokban is. Az asszony mindig izgatottan várta, hogy a csodálatos madár érkezésével legalább pár percre megtörje hosszú ideje tartó magányát. Ilyenkor nagyon boldognak érezte magát, a madár pedig minden alkalommal vidám énekkel adta tudtára, hogy szeret ott lenni.
Ám ahogy múltak a napok, az asszony egy inkább elkezdett rettegni, hogy a szeretett madarat elveszítheti. Mi lesz, ha egy napon majd nem jön, és soha többé nem tér hozzá vissza? Rettegett attól az űrtől, amit szívében hagyna maga után, ezért elhatározta, hogy csapdát állít neki.
Másnap szokás szerint meg is érkezett a madár vidáman szárnyalva, és a tölgyfán függő etető felé vette az irányt. Ahogy betipegett a kis dobozba a számára odakészített finom magokért, az ajtó hirtelen bezárult mögötte. Rabságba került. Az asszony ettől fogva a házában tartotta őt egy kalitkában, boldogan nézette, amikor csak akarta, és büszkén mutogatta a hozzá betérő vendégeknek. Már az övé volt.
Teltek a napok és a hetek, a madár megértette, hogy soha többé nem repülhet, az asszony pedig már megszokta őt, és egyre kevesebbet foglalkozott vele. Rendszeresen dobált be neki magokat, de a csodálata már a múlté volt: most már csak büszke elégedettséget érzett tulajdona miatt. A madár sem énekelt már, csak szomorúan ücsörgött a kalitkában.
Nemsokára a madár meg is halt. Az asszony ekkor döbbent rá, hogy újra teljesen egyedül maradt, és rettenetesen szomorú volt, hogy elvesztette a madarát. Emlékezett a vidám énekére, a boldog szárnyalására, a mérhetetlen szabadságára, azt azonban nem ismerte fel, hogy mindazt, amiért a madarat annyira megszerette, ő vette el tőle. A birtoklási vágya ölte meg a szeretetét – és a csodálatos madarat is.
[Paulo Coelho: Tizenegy perc c. művének nyomán]
*****
Kevesen ismerik csak fel a határt szeretet és birtoklási vágy között. Kevesen tanulták meg, hogy mit jelent a tiszta szeretet – és akik megtanulták, azok is időnként megfeledkeznek róla. A madár története talán segít majd emlékezni.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Nem kell mindig erősnek lenned

Tudom, küzdeni kell! Meg legyél erős! Ne nézz hátra, csak előre! Rángasd ki magadat a saját hajadnál fogva! És hasonló baromságok, amiket az arcodba tolnak, amikor a gödör mélyén fekve még lélegezni is szenvedve tudsz csak, nemhogy felálláson gondolkodnál. Nem is akarsz felállni. Nem is hiszel benne. Most még biztosan nem. Olyan mélyre zuhantál, hogy a csontig hatoló fájdalom minden emberi érzést elnyom benned – főleg önmagaddal szemben.
Persze, jó szándékkal mondják neked a motivációs maszlagot. Segíteni szeretnének. Legalábbis a többségük biztosan (de persze mindig lehetnek körülötted nyerészkedők is), csak hát a maguk suta módján próbálkoznak. Vagy azért, mert személyes tapasztalat hiányában elképzelésük sincs róla, milyen helyzetben vagy, vagy pedig azért, mert bár ők is kivergődtek korábban valahogy a saját mélypontjukról, ám fogalmuk sincs, hogyan. Úgyhogy marad az instant motivációs bullshit.
Természetesen fontos a motiváció a gödörből való kimászáshoz, és csodálatos, ha vannak az ember körül olyanok, akik támogatják őt (vagy legalább próbálkoznak), de a közhelyek dobálása pont akkora lendületet ad, amennyi energiába telt eldurrogtatni azokat.
De vajon elképzelhető, hogy tényleg segítenek valamelyest a jó szándékú önjelölt motivátorok? Van, amikor igen. De akkor sem azzal, amit mondanak, hanem egész egyszerűen a jelenlétükkel. Beszélhetnének akár a rakott kel elkészítési módjáról is neked, de legalább ott vannak. Legalább egy nagyon halvány lángot életben tartanak benned: „Nem vagyok egyedül. Talán még nincs minden veszve.”
A „kelj fel, menj tovább, minden jó lesz” típusú szövegük azonban nem feltétlenül talál célba.

De hát mi a gond ezzel?

Jogosan merül fel a kérdés a jószívű segítőben, hogy ugyan miért lenne baj a próbálkozás, ha őszinte. Nem mindig baj. Az esetek jelentős részében tényleg nem okoz bajt ez a fajta „segítség”, de a rakott kel receptje azért hasznosabb lenne. Azzal legalább jól lehet lakni.
És most nem az olyan tragédiákról beszélek, amikor valaki elkeseredetten felismeri, hogy a leárazott nadrágot 50km-el odébb kétszáz forinttal olcsóbban megvehette volna, vagy amikor a háromnapos ünnepre bezárnak a boltok, és őt az éhhalál fenyegeti a 21. századi dzsungel kegyetlen világában (bár ezek is létező „problémák”, hiszen mindenkinek a saját gondja a legfontosabb, és ezekre az esetekre még működhet is az instant motivációs tabletta), hanem azokról a csapásokról, amik úgy küldenek padlóra, hogy az élettől is elmegy a kedved.
Erre nem készítik fel a gyermekeket. Nyerni persze megtanulunk egyenlőtlen versenyekben, de a kis popónkat gondosan védik a nagyobb huppanásoktól. Azoktól a huppanásoktól, amikkel felnőttként egész biztosan szembesülnünk kell: hogy vannak, akik kihasználnak, hogy vannak, akik elhagynak, hogy vannak, akik meghalnak hirtelen, vagy hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyekben teljesen elveszve érezhetjük magunkat. Hogyan is találna ki bárki a sötétből, ha soha nem hitte, hogy egyáltalán bekerülhet?
Nem, nem azt mondom, hogy szívassuk agyon a gyerekeket, mert így keményebb felnőttekké válnak, hanem azt, hogy nem feltétlenül kell ideálisra festeni egy olyan világot, amiről egy-két évtized múlva úgyis kiderül, hogy nagyon távol van az ideálistól. Vagy talán éppen a kudarcok által válik ideálissá.
Az igazán kemény élethelyzetekben a „kelj fel” típusú lelkesítés vajmi kevés segítséget jelent. Talán Te is megtapasztaltad már, hogy mennyire keveset. Ha omlott már össze az életed, akkor pontosan tudod, hogy nem az jelenti az igazi kihívást, hogy felkelj, ha akarsz, hanem az, hogy akarj felkelni. És bizony nem a fenti szavak fognak erre ösztönözni.
Ha nincs meg a belső tűz – vagy legalább egy kevés parázs, ami annak maradványa –, akkor mondhat akárki akármit, nem fogsz felkelni. Pont.

Állj meg egy pillanatra

De hogyan találod meg a saját belső fényedet egy teljes összeomlás után? Egyáltalán hogyan lehet túlélni egy teljes összeomlást? Az első kérdések nem ezek. Amikor összeomlott az életed, akkor úgysem tudsz gondolkodni túlélési stratégiákon. Az csak jóval később következik.
Előbb a gyász időszaka jön, amit megpróbálhatsz ugyan megspórolni, de úgysem fog sikerülni. Hosszútávon biztosan nem, mert minden, amit a szőnyeg alá söpörsz, előbb-utóbb kijön onnan. És bár iszonyatosan fájdalmas tud lenni, vannak bizony olyan pillanatok, órák, napok vagy hetek, amikor semmi mást nem érdemes tenned, mint meggyászolni a veszteségedet.
Nem, ez nem rinyálás. Amíg a gyász időszakát éled meg, teljesen természetes, hogy kiengeded magadból a fájdalmadat. Rinyálássá akkor válik mindez, ha az önsajnálat mocsarába beleragadva elkezded újra és újra futni ugyanazokat a köröket. Vannak, akik így tesznek – nem is kevesen –, de egy idő után egyre élesebbé válik a határ a felállni akarók és a notórius mártírok között.
De ez legtöbbször nem a tragédia pillanatában történik meg. Amikor óriási veszteség ér, nem biztos, hogy kell küzdened. Nem biztos, hogy még rosszabbul kell érezned magad amiatt, hogy nem tudod még összekaparni a darabjaidat. Nem baj, ha gyenge vagy. Lehetsz Te is gyenge. Nem kell mindig, minden körülmények között erősnek lenned.
Ember vagy Te is: sebezhető, érzékeny, és tökéletlenséged által tökéletes. Az összeomlásod is az életed része. A gyengeséged is. Nem kell elkeseredned, ha nem működnek az instant motivációs szövegek. Nem veled van baj, tényleg nem működnek. Amikor igazán mélyen vagy, akkor kitörölheted velük a fenekedet. Ilyenkor sokkal, de sokkal több energiába kerül a felkapaszkodás, mint az „engedd el a múltat” típusú üres frázisok ismételgetése.
Életed legnagyobb válsághelyzetei nemcsak a továbbmenetelre tanítanak, hanem a megállásra is. Arra, hogy a napi rutinodból brutálisan kibillenve gondold át egy picit az életedet. Hogy kezdd el megtalálni az eddig fel nem fedezett lehetőségeidet. Lehetőséget arra, hogy fejlődj, lehetőséget arra, hogy változtass, amin szükséges, és lehetőséget arra, hogy elfogadd azt, amin nem tudsz változtatni. Mert ilyen is van. Motiváció ide vagy oda.
Megpróbálhatod persze megerőszakolni a természet rendjét és az egész világegyetemet, de nem biztos, hogy érdemes.  Úgyhogy ha éppen összeomlott az életed, akkor elég, ha csak annyit tudsz most, hogy ettől még nem vagy szar ember. És attól sem, ha hátrafelé nézelődsz egy picit. Ha elsiratod a veszteségedet. Ha megállsz, vagy inkább csak fekszel a gödör mélyén, és semmi mást nem csinálsz, csak lélegzel.

Visszatérés Önmagadhoz

Tudom, rosszul hangzik ez így, de nincsen tuti recept a válsághelyzetekre. Megtanulhatod kezelni az egyiket, megtanulhatsz kezelni százat, de lehet, hogy a százegyedikkel akkor sem tudsz majd mit kezdeni. A természeti törvények nem ismerik az arroganciát; csak mi emberek vagyunk hajlamosak átadni magunkat neki.
Mert arrogancia azt gondolni, hogy minden helyzet megoldható néhány lelkesítő szóval. Arrogancia azt gondolni, hogy van biztos recept a sikerre. És arrogancia azt gondolni, hogy nem lehetsz soha gyenge. Ez is Te vagy. Ismerd meg Önmagad: a gyenge, elesett, magányosan kóborló embert, aki pont ugyanolyan értékes, mint az, aki legnagyobb sikereid idején voltál.
A gödörből való kimászás az elfogadással kezdődik. Azzal, hogy nem erőltetsz magadra olyat, ami nem Te vagy, ugyanakkor tiszteletben tartod az érzéseidet annyira, hogy nem küzdesz ellenük. Az érzéseid őszinték. Mindig őszinték. A fájdalmadat nem megspórolni kell – és nem is tudod megspórolni –, hanem mindenekelőtt érdemes megismerned azt. Megismerned azt a részedet, amivel még soha életedben nem találkoztál.
A gyengeség tehát nem szégyen. Nem kell rejtegetned a világ elől, és nem érdemes önmagad előtt sem letagadnod. Teljesen rendben van, ha először csak gyászolsz. Egyetlen dolgon múlik az, hogy kimászol-e a gödörből idővel, vagy ott maradsz végleg: azon, hogy elhiszed-e, hogy lesz még miért kimásznod. Nem azon, hogy most, életed legmélyebb pontján tudod-e, hogyan mássz ki, és még csak nem is azon, hogy tudod-e, miért mássz ki a gödörből, hanem azon, hogy hiszel-e annak a gyenge, fáradt, alig hallható suttogásnak, amit belülről hallasz: „Itt még nincs vége.”
Van még ilyen hang benned? Bármilyen gyenge is, ott van még? Végeztél a feladataiddal, vagy csak menekülni szeretnél azok elől? Bármiben is hiszel, legyen az Mennyország, következő élet, vagy valami más: cipelnéd tovább magaddal a terhedet? Mert ha nem fejeztél még be itt mindent, csak menekülni próbálsz a fájdalomtól, akkor lehet, hogy elég, ha tudod: szabad gyengének lenned.
Senki nem tiltja meg, hogy az legyél. Engedélyt sem kell kérned rá senkitől. Talán sosem érezted még a valódi erődet. Talán túl sokáig voltál erős, és elfáradtál a küzdelmeidben. Talán szeretnéd, hogy most az egyszer ne Te ments meg másokat, hanem valaki Téged is megmentsen. Teljesen rendben van, ha így érzel. Te is teljesen rendben vagy. Igen, így gyengén, elesetten, kétségbeesetten is.
Pihenj, ha arra van szükséged. Ordíts, ha arra. Éld meg a fájdalmadat, és hagyd, hogy akik igazán szeretnek, ott legyenek a közeledben. Talán ők is megértik, hogy erre van most szükséged. Nem Téged értenek meg, mert teljesen nem érthet meg senki egy másik embert, de legalább megértik a szükségleteidet.
És miután a gyászt megélted, miután hozzászokott a szemed a sötétséghez, eljön majd az ideje annak is, hogy elkezdd keresni a fényt. Először talán kívül keresed, de belül találod majd meg. Még akkor is, ha most még nem igazán hiszel benne.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – A lány, aki a teljes összeomlásból állt fel

Vannak olyan emberek, akiknek a történetét nehéz lenne bármiféle érzelmi reakció nélkül meghallgatni. Ilyen ember Amy Purdy is. A lány szinte mindent elvesztett: mindkét veséjét, a lépét, a hallását a bal fülére, és térdtől lefelé mindkét lábát. Az orvosok 2% esélyt adtak a túlélésére. Miközben ő kómában feküdt, kiderült, hogy egy fertőző agyhártyagyulladásnak köszönhette élete összeomlását.
Amy 19 éves volt ekkor. Tele életenergiával, tervekkel, álmokkal, és mérhetetlen szabadságvággyal, amit végre ki is élhetett, mert felnőtt élete pont úgy indult, ahogyan azt elképzelte. Aztán nagyon nem úgy folytatódott.
A 2% esély ellenére életben maradt, de egy olyan élet várt rá, amilyet senki nem kívánna magának. Az álmait eltemetve, rokkantan, még a legegyszerűbb teendőkkel is küszködve kell majd valahogy túlélnie a napjait, és esélye sincs arra, hogy valaha is teljes embernek érezze magát.
Dönthetett volna így. Ez lett volna a legegyszerűbb döntés az életében, hiszen semmit nem kellett volna tennie érte, és még magyarázkodnia sem kellett volna, hiszen mindenki sajnálkozva megértette volna.
Amy azonban máshogy döntött. Ő más történetet szánt magának. Hogy mennyire, azt ebben a rövid, de annál döbbenetesebb előadásában mondta el:

Csodálatos, amit ez a fiatal lány véghezvitt. Egy teljes összeomlás után visszatért az életbe, sikeres sportoló lett, modellkedik, járja a világot, saját vállalkozást indított, és az álmait egytől egyig megvalósította. Egészen más úton, mint ahogy képzelte, de megvalósította.
Mert úgy döntött, hogy nem áldozat lesz, hanem mindazt, ami történt vele, felhasználja a saját fejlődésére.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Emberi élősködők – kik ők és miért pont Téged találnak meg?

Tudod, hogy kik ők. Jól ismered őket. Hittél nekik, hiszen miért is akarnának ártani neked? Te sem akarsz ártani senkinek. Hittél bennük, mert jó érzés volt hinni valakiben. És hinni az emberi jóságban. Aztán megszívtad, de kegyetlenül. Visszaéltek a bizalmaddal. Kihasználták a jószívűségedet, és megint idiótának érezheted magad, akin mások élősködnek.
Ismerős, ugye? Van, hogy egy egyszeri találkozás során kerülsz bele az áldozatszerepbe, de az is lehet, hogy valaki, aki közel áll hozzád, folyamatosan szívja a véredet. De miért teszi ezt? És miért pont veled? Hogyan torzul el egy látszólag ép személyiség annyira, hogy másokat lenyomó, vagy másokat lehúzó élősködővé váljon?
A válaszok egyszerűek, de nem biztos, hogy kellemesek.

Kiből lesz az élősködő?

Az első kérdésre adott egyszerű válasz így szól: azért teszi ezt, mert vele is tettek valamit, aminek hatására torzult a személyisége. Vagy ki sem alakult megfelelően – mert ilyen is van. Mit is jelent ez valójában? Azt, hogy lelki sérülést csak lelki sérült tud okozni neked. Gondolj csak bele: aki egyensúlyban van önmagával, az nem cseszeget másokat. Aki önmagában életképes, az nem szorul rá mások életenergiájára. Az arra törekszik, hogy ne ártson senkinek, és ha akaratán kívül mégis megteszi, akkor ezt hamar észreveszi, aztán korrigál, amennyire tud.
Egyszer olvastam egy gondolatot, ami mindössze három szóban kifejezi a lényeget: áldozatok áldozatai vagyunk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mostantól az empátia élő szobraként szeretettel és odaadó megértéssel nézd végig, ahogy mások éppen csapolják a véredet, mert ez nem empátia, hanem önkéntes mártírszerep. Nemcsak mások érzéseire érdemes odafigyelned, hanem a sajátodra is. Az viszont, hogy megérted, milyen emberek próbálnak belőled élni, sokat segít abban, hogy elkerüld őket.
A támadód tehát maga is volt áldozat. Valójában még most is az. Mint minden élőlény, ő is az egyensúlyra törekszik, és mivel az ő egyensúlya nagyon felborult, ezért erősen próbálja valahogy visszaállítani azt. Történt vele valami, amit kompenzálni próbál, de a történés és a kompenzáció közti kapcsolatról legtöbbször fogalma sincsen. Ahhoz tükörbe kellene néznie.
Lelki sérüléseink kompenzációjának három módja van. Az első az, hogy miután sérülést szenvedtél, feldolgozod azt, és a tapasztalataid felhasználásával építed a személyiségedet. Ez komoly munkát igényel. Egy gyermek például egyedül nem is biztos, hogy képes erre, és mivel a legtöbb lelki sérülés a gyermekkorba vezethető vissza, így magyarázatot is kaptunk arra, hogy miért van ennyi lelkileg megnyomorodott felnőtt.
Ez persze senkit nem ment fel attól, hogy felnőttként önmagát fejlessze – hiszen ekkor már ez az ő saját, kizárólagos felelőssége –, de ezt csak nagyon kevesen teszik meg. Akinek azonban volt segítsége, vagy képes volt egyedül is átalakítani a sérülését, az megtalálta a belső egyensúlyát anélkül, hogy másokat az övékből kibillentett volna.
A kompenzáció másik két útja ezzel szemben nem az építésről, hanem a rombolásról szól. Itt kétfelé válik az út: vannak, akik befelé rombolnak, vagyis úgy próbálnak visszatalálni az egyensúlyi állapotukba, hogy elkezdik pusztítani önmagukat (ami történhet befelé fordulással, elfojtással, külső szerek használatával, és még számos más módon – sőt, ezek tetszőleges kombinációjával is), és vannak, akik kifelé rombolnak, vagyis másokon élősködve próbálják elfedni a saját hiányosságukat. Mást ugyanis képtelenek kezdeni vele, legfeljebb csak elfedni tudják egy darabig.
Aki tehát a Te véredet szívja, az – többnyire tudat alatt – a külső rombolás útját választotta saját lelki sérülése kompenzálására. Mivel magát az okot ezzel nem szünteti meg, csak a tünetet kezeli, ezért újra és újra rombolni fog a saját környezetében. A rombolók többsége azért nem jut át az építők csoportjába, mert nincs hozzá megfelelő eszköze, vagy mert nem is akar átkerülni oda. Hiszen a kényelem nagy úr.

Hogy kerülsz Te a képbe?

Az egy dolog, hogy megértetted, miért válik valaki emberi kullanccsá, na de miért pont veled kell tennie ezt? Annyi potenciális zsákmány szaladgál az utcán, igazán találhatna mást helyetted! Természetesen jogos a felháborodásod, csakhogy a világegyetem szarik a jogra. Ez van. A természeti törvények máshogy működnek.
Tehát miért is Te lettél az áldozat? Nemrég pont erről tartottam előadást, és amikor megkérdeztem, kit érint a téma, egyetlen kéz sem maradt lent. A kérdésre egyébként egyszerű a válasz (és kellemetlen is): azért, mert Te vagy kéznél, és mert Te hagyod, hogy megtegye veled. Nem megyünk most bele az áldozatszerep pszichológiájába, azt azonban érdemes megértened, hogy mi a saját szereped a történetben. Mi az, amit nem érdemes magadra venned, és mi az, amit igen? A legtöbben ugyanis nagyon összekeverik ezeket.
Mert mit is csinál az emberek jelentős része? A személye elleni támadásnak veszi azt, amit az elnyomótól, az ordítozótól, az érzelmi zsarolótól vagy az energiavámpírtól kap, miközben önmagát szerencsétlen áldozatnak érzi. Vagyis a támadás tartalmát magára veszi, a támadás tényét viszont nem.
Ezzel csak az a gond, hogy a valóságban pont a fordítottja történik: ahhoz, amit a másik ember mond neked (és most nem a megalapozott kritikáról beszélek) vagy csinál veled, valójában a személyednek semmi köze nincsen, hiszen megtenné azt mással is, ha éppen úgy adódna. Ahhoz viszont nagyon sok közöd van, hogy hagyod elnyomni magadat. Ez a Te részed. Ennek helyre tétele a személyiségfejlődési utad következő feladata.
De mindenekelőtt érdemes megérted egy fontos dolgot az emberi élősködőkkel kapcsolatban.

Nem neked akar rosszat

Bármennyire hülyén hangzik ez így elsőre, de aki ártani próbál neked, az valójában nem neked akar rosszat. Tényleg nem. Magának akar jót – és ez hatalmas különbség. Tudod, az egyensúly. Szeretné valahogy ő is megtalálni, és ha épp rajtad keresztül vezet az út, hát bocsi. Lehet, hogy fel sem tűnik neki. Vagy azért, mert nincs tisztában vele, hogy mit okoz neked (egy energiavámpírnak például magyarázhatsz privát szféráról, fogalma sincs, mi az), vagy pedig azért, mert a Te „rossz” fogalmad és az övé nem egészen ugyanaz.
ogyan lehetséges ez? Úgy, hogy különbözőek vagyunk, különböző igényekkel, különböző neveltetéssel, különböző élettapasztalatokkal, és még a saját fogalmaink is változhatnak aktuális élethelyzetünk függvényében. Ami tehát neked rossz, az lehet számára akár jó is, és ez fordítva is igaz.
Természetesen vannak olyanok is, akik pontosan tudják, hogy ártanak neked, és ennek tudatában végzik a tevékenységüket. Ezek azok az emberek, akiket egész biztosan nem fog meggyőzni a két szép szemed, de még az ő tetteik sem a Te személyedről szólnak (nem is szólhatnak róla, mert nem is ismernek Téged teljesen), hanem ők is csak a maguk hasznát keresik.

Te is belecsúszhatsz

Van még valami, amin érdemes mindannyiunknak elgondolkodni. Tudom, hogy ezzel nehéz szembenézni, de bármelyikünk válhat élősködővé egy időre. És bizony meg is tesszük ezt, ki többször, ki kevesebbszer, ki tartósan, ki csak egy-egy pillanat erejéig.
Mindannyiunk egyensúlya felborul időnként (ilyen játék ez az élet), és nem mindig sikerül hegytetőn meditálva visszabillenni. Vagy azért, mert nincs kéznél hegytető, vagy azért, mert eszünkbe sem jut meditálni, amikor akár ordítozhatunk is egyet, vagy pedig azért, mert egyszerűen emberek vagyunk, akik közel sem tökéletesek. Vagy ha úgy tetszik, tökéletlenségünk által vagyunk tökéletesek.
Mindenesetre fontos, hogy időnként belenézzünk mi is a tükörbe, mert érdekes dolgok derülhetnek ki. És akár az ártó, akár az áldozat szerepébe kerülünk, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy éppen a saját gyenge pontunkat ismerjük meg.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Akinek nincs, az még abból is adni akar

Néha úgy tűnik, hogy az emberiség kezd elembertelenedni. Úgy tűnik, hogy mindenki rohan, mindenki a saját dolgaira koncentrál, és mindenki szeretné a legtöbbet kapni úgy, hogy neki a lehető legkevesebbet kelljen adnia. Foghatjuk ezt a 21. századi kultúrára, foghatjuk a  fogyasztói társadalomra vagy a politikára, de valójában mindannyian nap mint nap meghozunk személyes döntéseket, amelyekkel vagy az emberséget, vagy az embertelenséget képviseljük. Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egy kisfiú sétált be az étterem ajtaján, majd leült a kevés üresen álló asztal egyikéhez. Néhányan furcsán bámulták, hogy mit keres egyedül egy ilyen étteremben egy kisgyerek, akinek még le sem érnek a lábai a székről a talajig, de őt kicsit sem zavarták a furcsálló tekintetek, csak mosolyogva nézelődött. Hamarosan megérkezett a pincér, és megkérdezte, mit hozhat.
„Mennyibe kerül egy fagylaltkrémes desszert?” – kérdezte a kisfiú.
„550 forint.” – hangzott a válasz. A kisfiú erre elővette a tárcáját, és elkezdte számolgatni a benne lévő pénzérméket. A pincér türelmetlenül nézte a gyereket.
„Mennyibe kerül egy sima fagyi?” – kérdezte a kisfiú. A pincér már kissé ideges lett, mert ment volna a többi vendéghez, ezért kissé feszült hangvétellel vágta rá a választ:
„Az 450 forint.”
A kisfiú újra számolni kezdte a pénzét, majd így szólt a türelmetlenül toporgó pincérnek:
„Egy sima fagyit kérek szépen.”
A pincér nemsokára kihozta neki a fagyit, letette a számlát az asztalra, majd ment tovább egy másik vendéghez. A kisfiú pedig megette a fagyit, a kasszánál kifizette a 450 forintot, majd udvariasan köszönt és távozott.
Amikor a pincér az ő asztalához ért, hogy elvigye a fagyis kelyhet és letörölje az asztalt, legnagyobb megdöbbenésére egy pénzérmét talált gondosan a kehely mellé készítve: 100 forintot, a borravalóját.
*****
Az emberség, a jószívűség, az egymásra való odafigyelés nem a körülményeink függvénye. Attól még, hogy valakinek szerényebbek a lehetőségei, ő is lehet figyelmes, és adhat őszinte megbecsülést másoknak. Sőt, sokszor éppen a legszegényebb emberek a legjószívűbbek – talán azért, mert ők pontosan tudják, hogy még a legapróbb jótettnek is hatalmas ereje van.
És még egy nagyon fontos dologra emlékeztet minket ez a történet: arra, hogy soha ne nézd le a gyerekeket. Mert rengeteget tudunk tőlük tanulni. Rengeteg olyan dolog megvan még bennük, amit a legtöbb felnőttből gyermekkorában kineveltek.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mi lenne, ha nem minősítenél?

Van egy betegség, amely nemcsak a vele járó szövődmények miatt nagyon veszélyes, hanem azért is, mert a beteg ember teljesen meg van győződve arról, hogy egészséges – és amíg ez így van, addig a betegség gyógyíthatatlan. Ennek a betegségnek a neve ítélkezés. Tudod, az a mindennapjaidat átszövő, konfliktushelyzetekben gyakran alkalmazott, politikai manipuláció eszközeként is szolgáló fertőzés, amivel jó eséllyel Te is megküzdesz időnként, ám vannak olyan emberek, akik életformaként művelik ezt.
Ez a fertőzés az oka annak, hogy két ember (vagy két érdekcsoport) véleménykülönbsége személyeskedő ócsárlássá tud aljasulni. Ez az oka annak is, hogy ha nincsen diplomád, vagy van egy tetoválásod, netán kopaszra van borotválva a fejed (tök mindegy, hogy divatból, vagy azért, mert beteg vagy), akkor egész biztosan megvetendő ember vagy azok szemében, akik vasárnaponként a templomban fogják egymás kezét – azt a kezet, amit hétfőn már simán eltörnének.
Ez a fertőzés okozza azt is, hogy kapcsolatok mennek tönkre a lassú mérgezés hatására, vagy akár egyik pillanatról a másikra. És az ítélkezés fertőzése az oka annak is, hogy vannak, akik akár az öngyilkosságba is képesek elmenekülni azért, mert nem tudnak megfelelni mások elvárásainak.
Keményen hangzik? Pedig mindennapos esetekről beszélek. És aki nem fordítja el a fejét a közömbösség bunkerébe menekülve, az pontosan tudja, hány embert betegít meg ez a fertőzés, ahogy tisztában van a következményeivel is – hiszen nap mint nap tapasztalja azokat.
Ezt a fertőzést az ostobaság nevű vírus terjeszti, ami igen hatékonyan képes emberről emberre terjedni (ezzel is bizonyítva, hogy aki a legokosabbnak tartja magát, többnyire az a leghülyébb). Na de honnan ered a fertőzés? Ki a vírusgazda?

Az abszolút igazság mítosza

Több összetevője is van annak, hogy előszeretettel ítélkezünk mások élete, kinézete, szokásai vagy véleménye felett. Egyrészt ez egy tanult tulajdonság, amit a legtöbben még gyermekkorukból hoztak. Nem, nem a középiskolai bandázás során, de még csak nem is az általános iskolai kiközösítésből tanultak meg ítélkezni, hanem sokkal hamarabb: egészen pici korukban.
Akkor, amikor még mindenki azt hitte, hogy „a gyerek úgysem érti”, de leginkább fel sem tűnt nekik, hogy egy-egy vita vagy elejtett megjegyzés hogyan épül be a kisbaba agyába. Abba az agyba, amely szivacsként szívja magába az új impulzusokat, és tapasztalat hiányában képtelen megkülönböztetni, hogy azok hasznosak vagy károsak. Gondolj csak bele, hány olyan dolgot hallasz vissza egy kisgyermektől, amit nagyon nem szeretnél, miközben ő (még) azt sem tudja, mi az.
Így válik a felnőttek igazsága a gyermek igazságává akkor is, ha ő nem kérte azt. És így lesz a panaszkodó, másokat elfogadni képtelen szülő gyermekéből panaszkodó, másokat elfogadni képtelen felnőtt, aki maga is tovább terjeszti a fertőzést a környezetében.
A második tényező az evolúciós önvédelmi mechanizmus, amely mindannyiunkban folyamatosan dolgozik. Megtanultuk, hogy egy bipoláris világban van, ami jó, és van, ami rossz számunkra. Megtanultuk, hogy a jót keressük, a rossztól pedig féljünk, mert árthat nekünk. És megtanultuk azt is, hogy amitől félünk, attól vagy meneküljünk, vagy megpróbáljuk elpusztítani azt. Ma már a legtöbb esetben nem fizikai elpusztításról van szó, hanem a másik ember erőszakos megváltoztatásának vágyáról, ám a mélyen gyökerező szándék ettől még ugyanaz.
Egy valamit viszont nagyon nem tanultunk meg: azt, hogy a jó és a rossz fogalma csak a mi fejünkben létezik. Egy teljesen szubjektív értékskálán határozzuk meg az általunk tapasztalt dolgok minőségét, amiből természetesen az is következik, hogy ami egyikünknek jó, az a másikunknak nem feltétlenül az, és ha valakinek valami rossz, az nem is biztos, hogy tudatosul egy másik emberben.
Persze olyanok is vannak szép számmal, akik nagyon is tudják, hogy nem jó valami a másiknak, csak éppen leszarják. Hiszen hol érdekli őket a másik szükséglete, amikor még a sajátjuknak a kielégítése sem megy? Ugyanis a másoknak ártani próbáló emberek – köztük az ítélkezők is – mindig valami belső hiányosságukat próbálják kompenzálni. Lehet ez egy kisebbségi komplexus, lehet egy gyermekkori elnyomás, vagy lehet egy más valakitől átvett szemét, amit valahova ki kell önteniük. Ez is egyfajta önvédelmi mechanizmus, még ha első ránézésre színtiszta kreténségnek is tűnik.
Végül van még egy összetevője annak, hogy gyakran csúszunk bele az ítélkezés csapdájába. Ezt a sokszor rejtegetni próbált, mégis mindig felszínre kerülő összetevőt úgy hívják, hogy ego. És hogy mi köze van neki az ítélkezéshez? Elég sok, ha belegondolsz, hogy mit is szolgál az ego-nk valójában: azt, hogy a saját kis világunk kényelmes legyen.
Kialakítunk magunkban egy világképet, vannak elképzeléseink az életről és annak számunkra megfelelő működéséről, gyakoroljuk a saját szokásainkat (akár tudatosan tesszük ezt, akár nem), és mindazzal, ami nem illik bele ebbe a zárt keretrendszerbe, nem igazán tudunk mit kezdeni. Pedig szép számmal vannak ilyen dolgok.
Az ego-nk azonban ragaszkodó típus. Ragaszkodik a már kialakult hitrendszerünkhöz, ragaszkodik a berögzült félelmeinkhez, ragaszkodik a megkérdőjelezhetetlennek vélt igazságképünkhöz. Mintha létezne abszolút igazság, és azt rá lehetne húzni mindenkire.
Az ítélkezés az emberi arrogancia egyik leggyakoribb megnyilvánulása. Igen, arrogancia, mert aki azt hiszi, hogy a világnak úgy kell működnie, ahogyan azt ő elképzelte, az arrogáns. Az ilyen ember a többiek fölött állónak képzeli magát, és képes azt feltételezni (még ha tudat alatt is teszi ezt), hogy ő, az Univerzum porba fingója valamiféle kizárólagos hatalommal rendelkezik, amelynek mindenki más alá van rendelve.
Ez a helyzet. Mondhatnám szebben is, beszélhetnénk az alapvető emberi értékekről vagy a jó győzedelmeskedéséről, de csak ugyanazokat a köröket futnánk újra és újra. Amíg mások cselekedeteihez címkéket ragasztunk, addig ingoványos talajon mozgunk.
De vajon lehet egyáltalán ítélkezés nélkül élni?

Értem én, de mit kezdjek vele?

Természetesen szükség van időnként címkékre (pontosan az evolúciós védelmi mechanizmus, valamint saját boldogságunk szempontjából is), azonban érdemes rendszeresen felülvizsgálnunk önmagunkat, a saját elképzeléseinket, a saját igazságunkat.
Hagytam esélyt a másik embernek, hogy felülírja az előítéleteimet? Valóban rossz az, amit csinál, vagy csak számomra az? Tényleg harcolnunk kell egymással?
Első lépésnek nagyon jó lehet az, hogy tartózkodsz az általánosításoktól. Hogy nem a másik ember személyét minősíted, hanem csak egy-egy cselekedetét. Nem azt mondod neki, hogy „szar ember vagy”, hanem azt, hogy „amit tettél, az nekem nem jó”. És ha újra és újra megteszi, akkor nem őt próbálod megváltoztatni, hanem vagy békésen közös megoldást kerestek, vagy békésen búcsút intesz neki.
Egy valamit mindenképpen érdemes megjegyezned: bármit mondasz vagy teszel, igazad van – de ez csak a Te igazságod. A másik embernek is ugyanúgy igaza van a saját igazságképe alapján. A kérdés tehát soha nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy kinek mennyire merev a saját igazságképe, valamint az, hogy a két igazságot érdemes-e egymással összehangolni.
Úgyhogy ítélkezés helyett íme néhány mondat, amit hasznos lehet ízlelgetnünk:
„Tiszteletben tartom a véleményedet.”
„Nem vitatkozom az érzéseiddel, mert az érzések mindig őszinték.”
„Nem vagy nálam sem jobb, sem rosszabb – más vagy.”
Hidd el, Te sem vagy olyan „minta homo sapiens sapiens”, mint amilyen szeretnél lenni. Én sem. Bennünk van az is, amit értéknek tartunk, és az is, amit elítélünk. Ráadásul a minta, amit ki-ki a maga módján követni próbál, teljesen szubjektív. Ilyen játék ez az élet. Ezt vállaltuk akkor, amikor erre a bipoláris világra születtünk, és bár néha nagyokat szívunk emiatt, de azért lehet ezt a műfajt ügyesebben is művelni.
Nem ítélkezni, hanem csak játszani – azokkal, akikkel érdemes.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.