Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

A különleges ajándék

Könnyen elfeledkezünk arról, hogy mik az igazán fontos értékek. Hajtunk a pénzért, görcsösen ragaszkodunk az anyagi világ értékrendjéhez, és közben olyan dolgokat mulasztunk el észrevenni, amelyeket pótolni mással nem lehet. Pedig az itt töltött időnk véges, és kizárólag rajtunk múlik, hogy megéljük-e azokat az apró csodákat, amelyekben nap mint nap részünk lehet. Erről szól az a megható történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Karácsony előestéje volt. Az apuka éppen belépett a szobába, amikor 3 éves kislánya befejezte egy kicsi dobozka csomagolását. Az összes aranyszínű csomagolópapírt elhasználta. Ahogy meglátta ezt az apja, nagyon dühös lett rá, és alaposan leszidta a pazarlásért. Egyáltalán nem álltak jól anyagilag, a Karácsony egyébként is sok kiadással jár, nagyon nem hiányzott még az is, hogy a kislány fölöslegesen szórja a pénzt.
A lányka megilletődött, de azért szívében reménnyel és lelkesedéssel tért aludni aznap este. Másnap boldogan tette az aranypapírba csomagolt kis dobozkát a karácsonyfa alá, és alig várta, hogy elérkezzen az ajándékozás pillanata.
El is érkezett, a kislány pedig arcán széles mosollyal nyújtotta apja felé az aranypapírba csomagolt kis dobozt.
„Ez a Tiéd, Apu!” – mondta boldogságtól csillogó szemekkel. Édesapja pedig meghatódva, és előző napi gorombasága miatt szégyenkezve vette át tőle az ajándékot. Végig mosolyogva bontotta ki, ám amikor meglátta, hogy a kis dobozban nincs semmi, ismét elfogta a düh.
„Ez üres! Ezért kellett egy teljes csomagolópapírt elpazarolni?! Szégyelld magad!” – hordta le kislányát ingerülten.
„Nem üres…” – felelte a kislány, miközben elpityeredett – „Tele van puszikkal, Neked tettem bele! Mind a Tiéd!”
Az apa kezei hirtelen annyira elgyengültek, hogy majdnem elejtette a dobozkát. Teljesen megsemmisülve állt 3 éves kislánya előtt, könnybe lábadt szemekkel szorosan magához ölelte őt, és a bocsánatáért esedezett.
Nem sokkal Karácsony után a kislány egy súlyos balesetben életét vesztette. Édesapja onnantól kezdve amikor csak elveszettnek érezte magát, kinyitotta a dobozt, és magához vett egy képzeletbeli puszit, hogy emlékezzen arra a csodálatos szeretetre, amit gyermekétől kapott.
*****
Vajon mi lenne, ha minden napot úgy tudnánk megélni, hogy az akár az utolsó is lehet? Vajon akkor jobban értékelnénk azt, amit anyagi formában nem lehet mérni? Bölcsebben használnánk ki az időt, és észrevennénk a bennünk lévő csodákat? Tisztábban tudnánk szeretni egymást, és élnénk a lehetőséggel, ami egyszer adatott meg, és amit úgy hívunk: Élet?
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A jószívű emberi roncsok kultúrája

Ártani másoknak nemcsak közvetlen úton lehet. Megteheted ezt úgy is, hogy feláldozod magadat annak reményében, hogy ezzel segítesz valakinek, valójában azonban csak magaddal rántod őt a mélybe. Sokan megteszik ezt – jóval többen, mint ahányan észreveszik magukról.
Egy mélyen gyökerező hazugságban élünk ugyanis: szentül hisszük, hogy valakinek szenvednie kell azért, hogy valaki más boldog lehessen – és ha ez a valaki más egy hozzánk közel álló ember, akkor a szenvedő szerepét hősies módon magunkra vállaljuk. Hiszen annyira szeretjük őt, hogy inkább magunknak akarunk rosszat, mint neki.
Pedig ha egy picit is belegondolsz, ez mind a szív, mind az ész érveivel élesen ütközik.

Üres bögréből nem lehet önteni

Próbáltál már a saját bögrédből valaki máséba átönteni? Nagyon kedves gesztus ez, de gondolom Te is észrevetted, hogy vannak korlátai. Mindenekelőtt az, hogy a saját bögréd mennyire van tele. Ha kevés van benne, keveset tudsz önteni; ha nincs benne semmi, a másik sem kap semmit.
Ugyanez a helyzet a szeretettel, a figyelemmel, a törődéssel, a megbecsüléssel, az idővel is: csak akkor tudsz adni belőlük, ha neked is elég van. Tök logikus, nem? Mégis sokan próbálják megerőszakolni a fizika törvényeit.
De nem kellenek ahhoz még minimális szintű fizikai ismeretek sem, hogy felismerd, miről van szó. Ha pénzre van szükséged, nem egy koldustól fogsz kérni. Ha sífutó bajnok szeretnél lenni, nem Kongóba mész edzeni. Ha az otthonodat szeretnéd felújítani, nem a legelfoglaltabb ismerőseidet hívod fel, hogy jöjjenek segíteni. Ha málnát szeretnél enni, nem a cseresznyefára fogsz érte felmászni.
Mégis sokan hiszik, hogy úgy tudnak jót adni másoknak, hogy közben magukat elhanyagolják. Részben ösztönösen tesznek így, de van ennek a téveszmének kulturális támogatottsága is, hiszen a mesékben is a legkisebbnek és a legszegényebbnek kell lennie a győztes legénynek. Csakhogy ami ott hatást fokozó fordulatként szerepel, az könnyen válik torz értékrenddé.
Megtanultuk, hogy a gazdag ember csak gonosz lehet, a szegény pedig lelkileg nemes. Megtanultuk, hogy ahol van nyertes, ott vesztesnek is lennie kell. Megtanultunk bűntudatot érezni akkor, ha magunkat előtérbe helyezzük. És megtanultuk, hogy legyünk jók másokkal, csak egy valakit felejtettünk ki közülük: önmagunkat.

Ahol a legnagyobb károk születnek

Érdemes néhány szót szólni a családokról – különösen az anyákról, mert önfeláldozás tekintetében talán ők a legveszélyeztetettebbek. Ők azok, akiket olyan erősen fűt az anyai szeretet, hogy hajlamosak akkor is feláldozni az életüket a gyermekükért, amikor a gyermeküknek nem is erre lenne szüksége. Erre ugyanis a legritkább esetben van szüksége.
Csak nézz körül egy picit akár a saját ismerőseid körében. Hányan ragadtak bele egy mérgező kapcsolatba azért, hogy a gyermekük ne csonka családban nőjön fel? Hányan hanyagolják el a saját pihenésüket és kikapcsolódásukat azért, hogy minél jobban ellássák szülői kötelezettségeiket? Hányan áldozzák fel a nőiességüket azért, mert anyává váltak? Hányan mondanak le az álmaikról végleg, és végeznek olyan munkát, amit nem szeretnek, csak azért, hogy a család (vélt) anyagi biztonsága meglegyen? Hányan teszik meg ezeket a gyermekük érdekeit keresve?
Csak tudod, ami eleinte nyereségnek tűnik, az nagyon hamar visszacsap. Az egyedülálló szülő fel tud nevelni egy gyermeket a lelki egészsége tönkretétele nélkül, de az egymással hadakozó, vagy egymáshoz hideg közönnyel viszonyuló szülők erre képtelenek. Ők a saját idegrendszerükön kívül a gyermekükét lelki egészségét is tönkreteszik. Rá ugyanis soha nem az van a legnagyobb hatással, amit mondanak neki, hanem az, amit maga körül tapasztal. Azok a minták, amelyeket nap mint nap lát és megél.
Ha nem kap egészséges női-férfi mintát, akkor hogyan tudna később jól választani párt magának? Ha nem egy egészséges, boldog, teljes életet élő anyát lát, hanem egy emberi roncsot, aki sem nőiesnek, sem egésznek, sem pedig az álmait élő embernek nem érzi magát (de sokszor még embernek sem), akkor ő maga vajon milyen emberré válik?
Nem mindig könnyű úgy adni jót magadnak, hogy közben a gyermeked is mindent megkapjon, de legtöbbször nem a lehetőség hiánya gátolja ezt meg, hanem a bűntudat. Pedig egy gyermeknek nem mártírokra van szüksége, hanem egy teljes értékű családra. Ez az, amit sokan elmulasztanak észrevenni: aki a gyermekéért feláldozza a saját életét, az valójában nem egy, hanem két életet áldoz fel. A következmények pedig soha nem maradnak el – még akkor sem, ha csak évek, vagy akár évtizedek múlva válnak elviselhetetlenül súlyossá.
Az önfeláldozás nem segítség egy gyermeknek, hanem teher. Ha a szülő nem boldog, a gyermek sem lesz az. Ráadásul azt is megérzi – és szorongani is fog emiatt –, ha ő az oka a szülő boldogtalanságának. Még akkor is, ha ez csak látszólag igaz. A szülő boldogtalanságának ugyanis egyetlen oka van: a szülő maga. Ő, aki úgy döntött, hogy mártírrá válik, mert elhitte azt a kulturálisan berögzült baromságot, hogy ezt meg kell tennie. Mintha a félhulla ember többet tudna tenni bárkiért, mint az egészséges.
A gyermek pedig akár egész életén át cipelheti magával ezt a terhet.

A boldogságod nem fizetőeszköz

Adni jó. Nemcsak egy küzdősportmérkőzésen igaz ez, hanem jót adni is jó, ez már tudományosan is bizonyított tény. Egész egyszerűen így vagyunk összerakva: az altruizmus, a többiek segítése hormonális szintű változásokat eredményez az agyunkban, ha akarjuk, ha nem. Persze nem érdemes görcsölni azon, hogy tulajdonképpen még az önzetlenségünkkel is önzőek vagyunk, mert a Világegyetemnek nem célja, hogy valaki mindenképpen szívjon. A cél az egyensúly, ami egyáltalán nem zárja ki azt, hogy neked is és nekem is jó legyen. Nem mindig sikerül ezt megvalósítani, de ha van rá lehetőség, akkor akár lelkiismeret-furdalás nélkül élhetünk is vele.
Miért is ne? Miért ne lehetnél jól Te is és a környezeted is? Csak azért, mert gyermekkorod óta elhitették veled, hogy ha jó ember akarsz lenni, akkor magadat háttérbe kell szorítanod? Csak azért, mert olyan kultúrában szocializálódtunk (különösen Magyarországon), amelyben divat a panaszkodás, és szinte szégyen jól érezni magadat? Vagy azért, mert vannak törtető seggfejek, akik a saját mocskos cipőjüket másokon keresztülgyalogolva tisztítják meg? Persze, hogy vannak. Seggfejek is, áldozatok is, önmagukat feláldozó mártírok is. Ezek lehetőségek, de nem kötelezően járandó utak. Csak néhány lehetőség, amelyek nem kizárólagosak.
Választhatsz magadnak más lehetőséget is. Választhatod azt is, hogy sem másokat nem taposol meg, sem Te magad nem fekszel le másoknak. Választhatod a kölcsönös tiszteletet és megbecsülést, és választhatod azt, hogy aki nem ezt választja, azzal nincsen többé dolgod. Attól elbúcsúzol, és bezárod előtte az ajtódat.
Azon múlik, hogy hol húzod meg a határaidat. Hogy mennyit adsz másoknak, és mennyit önmagadnak. Hogy tudsz-e úgy hű maradni az emberi értékeidhez, hogy közben nem áldozod fel magadat. Vagy mondhatom így is: tudsz-e egyszerre jó lenni másokkal és önmagaddal? Ez az egyik legnehezebb, ugyanakkor az egyik legszebb feladat az életben.

Ne spórold ki magadat

Csak abból adhatsz, ami már megvan neked. Egyszerű logika. Hiába szeretnél rengeteg figyelmet és törődést adni valakinek, ha magadra nem szántál elég figyelmet és törődést, így energiád sincsen sok. Hiába szeretnél hitet adni valakinek, ha Te magad nem hiszel semmiben. Hiába szeretnél másoknak segíteni, ha Te magad is segítségre szorulsz, és egyre kevesebb erőd marad. Hiába szeretnéd megbecsülni a szeretteidet, ha saját magadat nem becsülöd meg. Hiába szeretnél szeretetet adni másoknak, ha saját magadat képtelen vagy szeretni.
Tudom, most sokan tiltakoznak. Hiszen ők tudnak szeretni attól még, hogy önmagukra nem figyelnek. Persze, egy ideig tudnak. A testük és a lelkük viszont napról napra egyre jobban fárad, és csak idő kérdése, hogy mikor fogynak el teljesen.
Van, akinél – látszólag minden előzmény nélkül – egyszer csak elpattan a húr, és teljesen új életet kezd, maga mögött hagyva mindent – még azokat is, akiket korábban annyira szeretett. Van, aki magába fordul, és szorongóvá vagy fásulttá válva, a belső tüzét elveszítve, élőhalottként kóborol a szerettei között. Van, aki szétesik, és kapkodva próbál az élete minden területén megfelelni, ám rendre kudarcot vall mindenhol. És olyan is van, aki teljesen felemészti magát, amíg végül bele nem hal. Csak idő kérdése.
Amit másoknak szeretnél adni, add meg magadnak is. Bármilyen vonzó is a jószívű mártír szerepében tetszelegni, hosszútávon nagyon nem hatékony stratégia. Aki csak ad, de képtelen befogadni, annak előbb-utóbb nem lesz mit adnia. Elfogy.
Nem bűn, ha jót adsz magadnak. Nem vagy elvetemült ember, ha szánsz időt a pihenésre, ha veszel magadnak valami apróságot, vagy ha nemet mondasz időnként azoknak, akik számára nem létszükséglet a jelenléted. Nem leszel rosszabb ember azáltal, ha jól élsz, hanem éppen ellenkezőleg: így tudsz még többet adni másoknak.
Ha boldog embereket szeretnél magad körül tudni, akkor az az első lépés, hogy Te magad legyél boldog. Töltsd meg a bögrédet. Legyél baromi jól, és ne szégyenkezz emiatt. Ne másokat tolj a fény felé az alagútban, hanem fogd a kezüket, és mutass nekik utat. Valósítsd meg az álmaidat. Mutasd meg, hogy élhetnek ilyen életet is, és hidd el, hogy ha elég vonzó az, amit számukra mutatsz, akkor csatlakozni fognak.
Példakép legyél, ne mártír. Mindenki jobban jár így.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – Amikor az álmaid fontosabbak, mint a körülményeid

Sokan azért mondanak le végleg az álmaikról, mert túl kevésnek érzik magukat a megvalósításukhoz. Próbálkoztak már néhányszor, kudarcot vallottak, és elkönyvelték magukban, hogy ez nem az ő útjuk. Vannak, akik még csak nem is próbálkoznak. Nemcsak a lusta emberekre igaz ez, hanem azokra is, akik tudnának keményen dolgozni a céljukért, csak nem hisznek benne, hogy megvalósítható az. Megtanultak tehetetlennek lenni. Megtanultak a kishitűekre hallgatni.
Persze sokszor teljesen érthetőnek tűnik, hogy feladják, hiszen vannak az életben olyan akadályok, amelyekkel látszólag semmit nem lehet kezdeni. Elvesztheted az összes pénzedet, elszalaszthatsz egy egyszeri lehetőséget, kerülhetsz iszonyatosan nehéz életkörülmények közé, vagy lehetsz éppen születésedtől kezdve hátrányos helyzetben – akár a fizikai, akár a lelki egészségedről van szó. Ilyenkor mindenki megérti, ha feladod az álmaidat.
Vannak azonban olyan emberek, akiket a körülményeik nem állítanak meg, csak még keményebbé teszik őket. Nem hisznek azoknak, akik el akarják téríteni őket a céljaiktól, és nem hiszik el azt sem, hogy létezik a lehetetlen. Pont ezért valósítják meg azt, amit a legtöbben lehetetlennek hisznek.
Ilyen ember Geraldo Pereira is. A 47 éves brazil férfi gyerekeknek készít fából játékautókat és teherautókat. Fúr, farag, kalapál, fűrészel, fest – és mindezt a lábaival teszi. Ő ugyanis karok nélkül született.
Geraldo 13 éves volt, amikor egy játékautója javításra szorult, és úgy döntött, hogy megcsinálja ő maga. Ekkor fedezte fel magában a játékautók készítése iránti szenvedélyét, és azóta rengeteg gyakorlással eljutott odáig, hogy egy-egy ilyen csodálatos művét 1-2 óra alatt el is tudja készíteni.
A játékkészítő mester mára már hírességnek számít hazájában: városról városra járva árulja az autóit, és sokszor bepillantást is enged abba a csodálatos folyamatba, ahogyan azokat a lábaival elkészíti.

Ha valakinek, akkor Geraldo-nak lett volna oka arra, hogy feladja az álmait, és olyan életet éljen, amilyen a hiányosságaiból következhetne. Ő azonban úgy döntött, hogy nem a hiányosságai fogják meghatározni az életét, hanem a szenvedélye. Nem vált a körülményei áldozatává, hanem karok nélkül is teljes életet él: a lábait használva eszik, csészéből iszik, borotválkozik, és minden hétköznapi teendőjét ellátja. Mindeközben azt csinálja, amit szeret, és olyan célért dolgozik, aminél nehéz lenne szebbet találni: gyermekek arcára csal széles mosolyt a játékaival.
(h/t: ntd.tv, nypost)
Ha túl kevésnek érzed magad az álmaid megvalósításához, akkor jusson eszedbe ennek a fantasztikus embernek a története. Mert ha valami igazán fontos számodra, akkor képes is vagy megvalósítani azt.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A szeretetmegvonás nem büntetés, hanem bűntett

Sokféle aljasságot követünk el egymás ellen mi, emberek. Talán csak a fantáziánk szab határt az agresszió változatos megnyilvánulási formáinak – az erkölcs és az emberség ugyanis nem mindig jelent visszatartó erőt. Természetesen a kép azért ennél jóval árnyaltabb, hiszen a jóság, a szeretet, az összetartozás érzése is jelen van sok ember szívében, azonban előfordul az is, hogy éppen ezek nevében követünk el egymás ellen igen komoly bűntettet. Csendben, észrevétlenül, de annál súlyosabb következményekkel.
Létezik ugyanis a bántalmazásnak egy néma formája is. Valami, ami rengeteg otthon falai között jelen van, és általában ott is marad. A következményeit azonban súlyos teherként cipeljük magunkkal, és van, aki összeroppan alatta.
A csendes agresszió neve: szeretetmegvonás. Egyfajta büntetésként használják sokan, pedig ez esetben a büntetés nagyobb bűntettet jelent, mint az, amit meg akarnak torolni vele. Hogy miért, azt kevesen ismerik csak fel.

Lassan ölő méreg

Rossz jegyet hozott a gyerek az iskolából? Szégyellje magát, húzzon be a szobájába, és elő se merjen jönni onnan. Végigkente a házat fogkrémmel, vagy összetörte a családi ereklyének számító porcelán vázát? A szülő ordít, aztán előveszi a klasszikus büntetési módszert: nincs kedvesség, nincs szeretet, és sokszor még kommunikáció sincsen. Hozzá se merjen szólni a „bűnös” gyerek, különben nagy baj lesz. Talán túlzásnak hiszed, de sok helyen így megy ez.
Mindez a nevelés szent eszméjének zászlaját lobogtatva zajlik. Abban a hitben, hogy ezáltal a gyermekből majd felelősségtudó, szabályokat tisztelő felnőtt válik. Ez a része talán meg is valósul (bár ennek közel sem a büntetés a leghatékonyabb módja), de tudod, milyen felnőtté válik még az ilyen gyermek? Olyanná, akinek fogalma sincs arról, hogy mit jelent a feltétel nélküli szeretet, ő ugyanis soha nem kapott ilyet.
Tőle elvették a szeretetet, amikor úgy ítélték meg, hogy azt nem érdemelte ki. Mintha a szeretetet ki kellene érdemelni, mint egy jó jegyet az iskolában, vagy egy üzleti sikert a munkában. Mintha a szeretet számára nem járna alanyi jogon. Mintha őt nem lehetne szeretni olyannak, amilyen, hanem elvárásoknak kéne megfelelnie ahhoz, hogy szerethető legyen. Érzed, milyen torz önértékeléshez vezet mindez?
Szerinted miért van ennyi szeretetre éhező, önmagát szarba sem vevő, a saját értékeit megkérdőjelező, vagy azokról nem is tudó, lelkileg összetört ember? Miért van annyi nő, aki rabszolgaként beleragad egy elnyomó kapcsolatba, amiben a megbecsülés, az érintés, az érzelem alapból nincsen jelen, hanem mindez az ő teljesítménybére? Miért van annyi férfi, aki önbizalom és remény nélkül próbál ismerkedni, vagy ha már kapcsolatban van, ott sem érzi magát elég értékesnek, ezért külső visszaigazolásokat keres? És miért van az, hogy az emberek többsége maga sem képes feltétel nélküli szeretetet adni?

Mik a prioritásaid?

Rengetegen vesznek részt felnőttként olyan játszmákban, ahol a szeretet árucikké válik. Ezeknek a játszmáknak két fontos összetevője van, és mindkettőn érdemes picit elgondolkodni.
Az egyik az elfogadás hiánya. Amint valaki büntetéseket szab ki egy másik ember számára, egyértelműen kifejezi, hogy a cselekedeteit nem tudja elfogadni. Ha a büntetés szeretetmegvonásként jelentkezik, akkor pedig nemcsak a cselekedeteit nem képes elfogadni, hanem a személyét sem. Nagyon kemény üzenet ez, ami csak kevesekben tudatosul, ám tudat alatt mindenkiben dolgozik.
Őszintén szeretni csak olyan embert tudsz, akit elfogadsz olyannak, amilyen. Elfogadás nélkül szeretet sincsen. Tudom, sokan felháborodnak az iménti gondolaton, de a tényen mindez nem változtat: a tiszta szeretetet nem lehet feltételekhez kötni. Mert abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, már bemocskoljuk azt.
A játszmák másik összetevője az egó. A szemellenzőként működő tömény egó, ami az emberek önértékelési zavarából táplálkozik. Abból a torz elképzelésből, mely szerint rangsor állítható ember és ember között, és ez a rangsor mindenkire egyaránt érvényes. A legtöbb ember vagy alul-, vagy túlértékeli önmagát; csak kevesen gondolják mindenkivel egyenrangúnak magukat.
Automatikusan elhelyezkednek a rangsor egyik szintjén, vagy beletörődnek abba a helybe, amit mások jelöltek ki számukra. Gondolj csak bele, milyen egy tanár-diák, egy orvos-beteg, vagy egy vezérigazgató-takarító kapcsolat. De miért kellene ezeknek egyirányúnak lenniük? Vajon a tanár nem tud tanulni a diáktól? A beteg nem lehet tapasztaltabb az orvosánál bizonyos dolgokban? A vezérigazgatót nem tudja tanítani a takarító? Vagy nem lehetnek éppen jó barátok? Mi akadályozza meg ezt az egó-n kívül?
A ranglétra csak a fejünkben létezik. Ami gyermeknevelési deficittel indul, az párkapcsolati, családi és munkahelyi csatározásokhoz vezet. A büntetéshez szokott gyermek pedig vagy önmagát büntető, vagy büntetéseket osztogató felnőtté válik maga is.
„Majd én megváltoztatlak!” – mondja az arrogáns férj, feleség, főnök, vagy idegen, de még ha nem is mondja ki ezt hangosan, hanem csak suttogja magában, a tettei akkor is ordítanak. Ez viszont nem szeretet. Ez felsőbbrendűségi érzésből elkövetett erőszak. Igen, erőszak, ami abból a torz elképzelésből születik meg, hogy az én igazságom értékesebb a tiédnél, és jogom van rád erőszakolni azt.
Ennek viszont kivétel nélkül mindig pusztítás az eredménye. Erőszakkal nem lehet harmóniát teremteni. A pusztítás történhet kifelé, veszekedések, egymással való kicseszések, bosszúállás, fizikai vagy lelki terror formájában, vagy pedig befelé, aminek elfojtás, szorongás, frusztráció, és gyakran betegségek lesznek a következményei.
Így épülnek fel a kapcsolati játszmáink. Elfogadás helyett elvárások, kölcsönös tisztelet helyett ego-harcok, egymás segítése helyett büntetések önkényes sorozata. A büntetés egyik legkegyetlenebb módja pedig a szeretetmegvonás.

Akkor mégis hogyan?

Ahhoz, hogy ne okozzunk egymásnak súlyos károkat, alapvető szemléletváltásra van szükség. Arra, hogy megértsük: a szeretet nem eszköz, hanem út. A szeretetmegvonás pedig nem nevelési módszer, hanem bűncselekmény, amit a másik ember személye ellen követünk el. Ennek felismerésével kezdődik a változás. Ne akard a saját képedre formálni a világot, mert úgysem fog menni. De még a szűk környezetedet se.
Egy kapcsolat csak akkor lehet egészséges, ha jelen van benne a kölcsönös tisztelet. Ha a saját önbecsülésünket nem egy másik emberének elnyomásával próbáljuk növelni. Ha nem rontunk be faltörő kosként egymáshoz, hanem jelezzük, hogy mi nem jó számunkra (tudva, hogy a jó és a rossz relatív fogalmak, és mindenkinek csak a saját igazsága létezik), aztán közös megoldást keresünk. Igen, még egy gyerekkel is. Mindenkivel. Rövidtávon ez tűnik a nehezebb útnak – főleg, hogy egyáltalán nem erre vagyunk szocializálva –, hosszútávon azonban csak ez járható károkozás nélkül.
Ha szeretsz valakit, akkor szeresd. Nemcsak tavasztól őszig, hanem télen is. Nemcsak a szép időszakokban, hanem a nehéz körülmények között is. Nemcsak akkor, amikor tetszik, amit csinál, hanem akkor is, amikor nagyon nem értesz vele egyet. Talán éppen ekkor van a legnagyobb szüksége a szeretetedre.
Lehetsz csalódott, lehetsz mérges, kérhetsz időt, hogy higgadtan tudd kezelni a helyzetet, de egy valamit jól jegyezz meg: a szeretettel soha nem szabad üzletelni.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Az adós apa okos lánya – avagy hogyan ne válj a körülményeid áldozatává

Életünk során gyakran előfordul, hogy más emberek vagy külső körülmények olyan helyzetbe kényszerítenek, amiben nem érezzük jól magunkat, vagy ami kifejezetten káros számunkra. Könnyen válunk ilyenkor áldozattá, pedig sokszor elég csak egy apró változtatás a gondolkodásmódunkon ahhoz, hogy a saját javunkra fordítsuk a helyzetet. Erről szól ez a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Sok évvel ezelőtt történt, hogy egy kis falu egyik üzletének tulajdonosa nagy összeggel tartozott egy uzsorásnak. Ez az uzsorás egy jellemtelen, elhízott, ronda, idősödő ember volt, aki kinézte magának a kereskedő fiatal lányát, ezért egy alkut ajánlott neki. Az ajánlata így szólt: hajlandó elengedni a férfi összes adósságát, ha elveheti a lányát feleségül. Mondanom sem kell, hogy a leányzót milyen undorral töltötte el még a gondolata is ennek.
Az uzsorás azt találta ki, hogy két kavicsot tesz egy zsákba: egy feketét és egy fehéret. A lánynak ezután húznia kell a zsákból, és ha feketét húz, akkor az adósság törölve lesz, ám feleségül kell mennie hozzá, ha pedig fehéret húz, akkor az adósság is törlődik, és a házasságnak sem kell megvalósulnia.
Egy kavicsos úton álltak, ezért az uzsorás csak lehajolt, felvett két kavicsot, és gyorsan beledobta azokat a zsákba. A lány azonban szemfüles volt, és kiszúrta, hogy a férfi valójában két fekete kavicsot tett a zsákba. A gusztustalan uzsorás már tolta is felé vigyorogva a zsákot, hogy húzzon belőle, ezért a lány villámgyorsan végigpörgette az agyában a lehetőségeit.
Megteheti azt, hogy nem húz a zsákból, ebben az esetben azonban biztos, hogy az uzsorás nem fogja elengedni apja kölcsönét, aki így még nagyobb válságba kerül. Megteheti azt is, hogy mindkét kavicsot kiveszi, és rávilágít arra, hogy az uzsorás egy aljas csaló, de az apja helyzetén ezzel nem javít, sőt, akár még rosszabb helyzetbe is hozhatja őt, ha az uzsorás ezután rajta áll bosszút. És dönthet úgy is, hogy kiveszi az egyik fekete kavicsot a zsákból, és feláldozza magát az apja pénzügyi szabadsága érdekében.
És ekkor döntött. Hirtelen belenyúlt a felé tartott zsákba, egy villámgyors mozdulattal kirántotta belőle az egyik kavicsot, majd „véletlenül” leejtette azt a kavicsos útra.
„Jaj, milyen ügyetlen vagyok!” – kiáltott fel az uzsorásra nézve, majd így folytatta: „Fogalmam sincs, hova esett, ezt már nem találjuk meg a többi között. De sebaj, ha megnézzük, hogy milyen színű a zsákban maradt kavics, akkor kiderül, hogy melyiket húztam az előbb.”
Az uzsorás természetesen nem akarta leleplezni a saját aljas trükkjét, ezért kénytelen volt belemenni abba, hogy mivel fekete kavics maradt a zsákban, a lány biztosan csak fehéret húzhatott. Nem tudott hát mit tenni, a leányzót sem kapta meg, és az adósságot is el kellett engednie.
*****
Amikor úgy érzed, hogy a külső körülmények fogva tartanak, akkor érdemes picit eltávolodnod a „problémádtól”, és máris rájössz, hogy ez nem más, mint megoldandó feladat. Ha nem ragaszkodsz a berögzült sémákhoz, hanem mersz új utakat keresni, akkor olyan eredményekhez juthatsz, amelyek első kétségbeesésedben eszedbe sem jutottak. Az agyunk csodákra képes, ha jól használjuk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Elhúzott mellettem egy halottaskocsi

Az élet néha kissé groteszk humorral emlékeztet arra, hogy mik az igazán fontos dolgok. Még azt is, akit hozzám hasonlóan egyszer már megcsapott a halál szele. Mert hajlamosak vagyunk felejteni. Hajlamosak vagyunk belekényelmesedni egy olyan életbe, amelyben több a ránk aggatott szemét, mint a saját szívünk vágya. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy az élet értékét teljesítményben és befizetett számlákban mérik.
Persze van, akinek ez megfelel egész életére – hiszen ha nem így lenne, előbb-utóbb változtatna rajta –, sokan azonban észre sem veszik, hogy a lelkes kisgyermekből, akik valaha voltak, mechanikus életet élő, mások által kijelölt cél felé futó, boldogtalan felnőttekké váltak. Úgy rohanják át az egész életüket, mintha a végén valami jutalom járna érne.
Aztán jön egy emlékeztető, amit vagy tudatosan észreveszünk, vagy a szőnyeg alá söprünk, remélve, hogy többet nem találkozunk vele. Az élet pedig gondoskodik róla, hogy egyre nagyobb és nagyobb emlékeztetők érkezzenek – egészen addig, amíg szükségesek. Amíg nem tanulunk belőlük.

Megsimogat vagy pofán csap

Egy ideje már visszatértem a kisebb emlékeztetőkhöz; figyelek rájuk, ezért nem szükségesek nagyobbak. De nem volt ez mindig így. Kemény volt a fejem, ezért jól be kellett verni ahhoz, hogy észrevegyem, mi a fontos az életemben. Egy stroke már elég volt ehhez. A váratlanul lecsapó betegség, a kórház, a halálfélelem és a felépülés hullámvölgyei aztán meg is tették a hatásukat.
Azóta már nem kellenek ekkora pofonok – sőt, időnként még a lehetetfinom jelzések is elegendőek ahhoz, hogy útjelző táblaként szolgáljanak. Legutóbb azonban nem ilyen finom volt a jelzés, de nem is volt durva, hanem az élet morbid humorának lehettem szemtanúja.
Az országhatár felé haladtam éppen az autópályán: kényelmesen, békésen, a sűrű hétköznapokból kicsit kiszakadva. Hol elmerültem a gondolataimban, hol csak néztem ki a fejemből élvezve, hogy néhány óra nyugalom van, amikor egyszer csak elhúzott mellettem egy halottaskocsi.
Talán ismerős számodra is: ez az a pillanat, amikor hirtelen úgy hasít beléd a felismerés, hogy nem tudod, nevess-e vagy fájlald, ezért inkább csak elmorogsz egy káromkodást magadban, és hagyod, hogy átjárjon az érzés, még ha nem is tudod eldönteni, hogy az éppen micsoda.
Így hagytam én is, hogy átjárjon az érzés, aztán elgondolkodtam. Vajon minek rohan az a halottaskocsi az országhatár felé? És vajon minek rohanunk mi is ilyen buzgón az életünk vége felé? Egész biztosan jól megértettük, hogy mi is a cél ebben az élet nevű játékban? Elmagyarázta egyáltalán rendesen valaki? Nem az ő saját célját, nem is azt, hogy ő mit lát a mi célunknak, hanem azt, hogy hogyan találjuk meg mi magunk a sajátunkat.
Elmagyarázta valaki, hogy miközben a szemünk előtt lebegtetett tárgyakat és a mesterségesen generált vágyakat követve rohanunk előre, addig mennyi mindent vesztünk el talán végleg?

Utólag már nem fog menni

Egy gyermek felnevelése összetett feladat. Lehet kisebb hibák mellett egész jól csinálni, és számos módon el is lehet rontani nagyon, de akármelyik utat is választják a szülők, azt csak nagyon kevés gyermek kapja útravalóul, hogy jobban érdekelje az eredményekhez vezető út, mint maguk az eredmények. A legtöbben nem is értik, hogy ez mit jelent. Rohannak egy jó esetben önmaguk, gyakrabban azonban mások által számukra kijelölt cél felé, és görcsösen várják, hogy mikor érkeznek meg.
Aki azonban így játssza ezt az élet nevű játékot, az pont a játék lényegét nem értette meg: itt ugyanis nem a végén jár a jutalom, hanem közben – de csak akkor, ha élünk vele. Ha nem arra várunk, hogy egyszer majd jobb lesz, hanem teszünk érte, hogy már ma jobb legyen. Ha nem utólag próbáljuk bepótolni az önmagunktól és szeretteinktől elrabolt időt, hanem eleve el sem raboljuk azt.
Mert tudod, attól még, hogy jó munkaerő és jó fogyasztó vagy, a családod még nem lesz boldogabb. És a pénzedtől sem lesz az, ha éppen akkor keresed meg, amikor a gyermeked születésnapját ünnepelhetnétek, vagy az első iskolai fellépését nézhetnéd meg. Lehet, hogy majd a 18. születésnapjára megkapja a városi terepjárót, lehet, hogy a zsebe pénzzel lesz tömve, de a lelke attól még üres marad. És ez nem feltétlenül 18 éves korában fog visszaütni – bár van, akinek már akkor, vagy akár előbb is –, de előbb utóbb biztosan visszaüt betegségek, tönkrement emberi kapcsolatok, vagy önpusztító életmód formájában.
Aztán itt vannak a félóránként lőtt szelfik és az agyondokumentált „élmény”-programok is, amelyek nagyon jók arra, hogy megmutasd a világnak, milyen csodálatos életed lehetne, ha jelen lennél benne. Ha nem a fényképező effektjeivel szarakodnál, vagy nem az optimális beállást keresnéd a gyönyörű panorámával a háttérben, hanem egyszerűen csak beleszippantanál a levegőbe, kitárnád a szívedet, és átölelnéd a látványt, ami megadatott számodra.
Mert tökéletes fényképeket a netről is letölthetsz, vagy fotóstúdióban is készíttethetsz magadról, de az életed nagy pillanatait egészen más átélni, mint nézegetni. És ezzel nem azt mondom, hogy egyáltalán ne készíts fényképet, hanem azt, hogy ha csak a dokumentálásról szól az élmény, akkor az nem is volt igazi élmény, csak egy kirakatba tehető dísz, aminek az értéke a mutogatásban merül ki. Pedig az élet ennél sokkal többet kínál számunkra.
Aki túl gyorsan szalad, az nem sokat lát magából az útból. Kevesen tanítják ezt meg a gyermeküknek. Ahogy azt is, hogy egyáltalán nem baj, ha rosszabb jegyet kap történelemből, ha mérnök vagy mélytengeri búvár szeretne lenni, ha pedig művész lélekkel van megáldva, akkor a kierőszakolt matek 5-ösével nem fog sokra menni.
Talán nem kéne belehajszolni a gyerekeket ugyanabba a megfelelési kényszerbe, ami szüleik többségének életét annyira megkeseríti. Talán lehetne számukra egy olyan élet lehetőségét megadni, ahol nem sablonoknak kell megfelelniük, hanem kibontakozhat a valódi személyiségük. Ahol nem azért dolgoznak, hogy dolgozzanak, hanem azért, mert szeretik azt, amit csinálnak.
Utópiának tűnik ez számodra? Talán azért, mert Te is elhitted, hogy csak olyan életet lehet élni, amilyenbe belekényszerítettek. Hogy rohanni kell, amíg meg nem érkezünk a temetőbe. Hogy élvezni a pillanatot bűn, és feláldozni azt érdem.
Valójában azonban mindez döntés kérdése. Dönthetsz úgy, hogy beállsz a sorba, és halottaskocsiként rohansz a sztrádán az út végéig. Vagy dönthetsz úgy is, hogy nézelődsz az úton, megszagolod a virágokat, megöleled a szeretteidet, és énekled a saját dalodat.
Akárhogy is döntesz, a határnál találkozunk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – Akire az idő nem hat

Vannak olyan emberek, akik folyton panaszkodnak. Túl öregnek, túl gyengének, vagy túl szerencsétlennek tartják magukat ahhoz, hogy megvalósítsák az álmaikat. Másokat okolnak a saját kudarcaikért, a körülményeikre fogják, ha elbuknak, és az a lehetőség eszükbe sem jut, hogy esetleg nekik is lehet valami szerepük abban, amik látszólag csak úgy megtörténnek velük.
Persze érveket felhozni az egy helyben ülés mellett könnyebb szokott lenni, mint felállni és elindulni valamerre. Kifogásokat bárki tud gyártan, és az emberek többsége meg is teszi.
Ezek a kifogások általában egész jól hangzanak, és sokszor még hihetőnek is tűnnek – egészen addig, míg nem jön valaki, akit nem érdekel, hogy kinek mi a véleménye, és a lehetetlennek tartott dolgot simán megvalósítja.
Ilyen ember Robert Marchand is. A francia úriember kerékpárosként került be nemrég a Guinness Rekordok Könyvébe. 105 évesen. Igen, jól olvastad: elmúlt száz éves, és még versenyszerűen bringázik. Mert jól esik neki. És mert megteheti, ugyanis élete során nem tette tönkre az egyetlen lehetséges lakhelyét, a saját testét.
Pedig nem volt unalmas élete. Mindkét világháborút megélte és túlélte, a másodikban még harcolt és hadifogságba is esett. Első szakmája szerint tűzoltó volt, majd a háború után Franciaországot elhagyva Venezuelába költözött, ahol teherautót vezetett és cukornád ültetvényeken dolgozott. Volt aztán Kanadában favágó, majd hazájába visszatérve kertész és borász is.
A bringázást még gyerekként kezdte el, ám edzője azt mondta neki, hogy mivel túl alacsony növésű, soha semmilyen eredményt nem fog elérni benne. Nagyot tévedett. Robert Marchand ugyanis lelkesen hajtotta a pedálokat, és nem is ment neki rosszul. 30-as éveiben mégis abbahagyta a bringázást, mert a munkával már nem tudta összeegyeztetni azt.
Teltek az évek, és a fiatalemberből középkorú, majd idősödő férfi lett. Aztán 67 évesen gondolt egyet, és újra elkezdett bringázni. Abban az életkorban, amiben sokan már a halálra készülnek, vagy nem is élnek. Robert azonban nem tekintette az életkort mérvadó tényezőnek.
Olyannyira nem volt fontos számára, hogy hány éves, és hogy embertársainak többsége annyi idősen milyen állapotban van, hogy 81 évesen elbringázott Párizsból Moszkvába, 89 évesen egy 600km-es kerékpárversenyt 36 óra alatt teljesített, 101 évesen pedig korosztályos világrekordot állított fel, amikor 1 óra alatt 25km-t tekert le.
De nem elégedett meg ennyivel: 103 évesen megjavította saját világrekordját, majd 105 évesen szintén megközelítette azt, és csak azért nem sikerült újra a világrekord, mert nem látta a jelzést, hogy már csak 10 perce van hátra, így későn kezdett el hajrázni. Sebaj, majd legközelebb, még csak 105 éves.

(h/t: thesun)
Vannak, akik a körülményeiken való siránkozásra pazarolják az energiájukat. Mások megspórolják ezt maguknak, és arra fordítják minden idejüket és figyelmüket, hogy valami nagyszerű dolgot valósítsanak meg. Mindenki kiválasztja magának a két út egyikét, és döntésének következményei alól nem menti fel az sem, ha a döntése nem tudatosan született meg. A kényelmes mocsár attól még kényelmes mocsár marad.
Persze Robert Marchand-nak mások szenvedésével nincsen feladata; ő egyszerűen csak teljes lelkesedéssel azt csinálja, amit szeret. Minden egyes nap. Mert lehet így is élni.
Nagy köszönet Istvánnak, hogy figyelmembe ajánlotta ennek a nagyszerű embernek a történetét. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Minél közelebb jössz, annál jobban meg fogsz égni – A nárcisztikus személyiségzavar jelei és veszélyei

Vannak olyan emberek, akik másoknál többet érnek. Legalábbis ezt hiszik magukról, és ebben a hitben élik le az egész életüket. Ez vezeti őket a cselekedeteikben, erre épülnek az emberi kapcsolataik, és ez határozza meg azt is, hogy életük során éppen milyen úton haladnak. Az ő iránytűjük ugyanis nem a bölcsesség és a tapasztalat, hanem az ego.
Nem olyan bonyolult felismerni az ilyen embereket, mégis sokakat csúnyán megvezetnek. Ennek pedig az az oka, hogy az emberek jelentős részének sem az emberismeret, sem az önismeret nem az erőssége. Érdemes tehát megnéznünk, hogy melyek azok a legfontosabb tulajdonságok, amik árulkodó jelei annak, hogy egy nárcisztikus emberrel van dolgod.

Ugye, milyen jó vagyok?

Az első fontos dolog, amit egy nárcisztikus emberről érdemes tudnod, az az, hogy nagyon vágyik az elismerésre és a szeretetre. De hiszen mindenki vágyik erre – mondhatod most furcsán nézve, és ebben igazad is van. Mindenki vágyik a figyelemre, a megbecsülésre, a törődésre, de nem mindenki ugyanúgy.
Egy nárcisztikus ember számára a pozitív visszajelzés olyan, mint a levegő: kapkod utána, ha épp nincsen. Szinte kierőszakolja a dicséretet, ha az nem jön magától. Abban a pillanatban, hogy nem érzi eléggé a saját csillogását, elkezdi ő maga fényezni a saját ego-ját. Olyan embereket igyekszik maga köré gyűjteni, akik megelőzik ebben, és folyamatosan biztosítják imádatukról és tiszteletükről.
Miért teszi mindezt? Azért, mert kompenzál. Gyermekkorában olyan lelki sérülések érték, amiket felnőttként sem tudott feldolgozni: nem kapott elég szeretetet és figyelmet, ezért folyamatosan éhes ezekre, és jóllakatni nem lehet. Nem azért, mert nincs, aki tudna neki adni tiszta szeretetet (hiszen sokan képesek erre, és próbálkoznak is vele), hanem azért, mert a nárcisztikus ember önmagát nem szereti.
Szeretné azt mutatni, hogy igen, de belül mélyen érzi azt az óriási űrt, ami a lelkében tátong. Azt az űrt, amit csak saját maga tudna kitölteni – mások csak segíteni tudnak ebben –, de ahhoz fel kellene ezt ismernie, és akarnia kellene a változást.
Sokszor azonban már a felismerés sem valósul meg, az akarat pedig szinte minden esetben hiányzik.

Ki vagy te hozzám képest?

A nárcisztikus ember következő jellemzője az előző pontban említettek egyenes következménye: mivel mérhetetlenül vágyik az elismerésre, ezért folyamatosan másokhoz hasonlítgatja önmagát – méghozzá úgy, hogy minden esetben ő kerüljön ki győztesen. Másokat lenéz, önmagát túlértékeli. Ez látszik a felszínen, ám belső, mélyen gyökerező bizonytalanságát és szeretethiányát nem tudja teljesen eltüntetni, mert ezek időről időre feltörnek a mélyből. Így hát ezeket a hiányosságait újabb és újabb győzelmekkel igyekszik mások és önmaga elől is takargatni.
Olyan ez, mint a drog: folyamatosan növelni kell az adagot. A békeidőben kapott elismerés hamar kevéssé válik számára, ezért olyan csatákba megy bele, amelyekben saját értékességét bizonygathatja.
Egyre keményebb és egyre értelmetlenebb csatákba, amelyeknek egyetlen célja van: az ego diadala.

Magányos harcos vagyok

Egy nárcisztikus embernek nincsenek valódi szövetségesei. Alattvalói vannak, akik kiszolgálják, és ellenségei, akik akadályozzák. Az első csoportba minél több embert igyekszik becsalogatni, a második csoportban pedig egyre több embert vél felfedezni. Ez utóbbinak részben az előző pontban említett drog-hatás az oka, részben pedig az, hogy viselkedésével valóban egyre több ellenséget szerez.
Az ilyen ember hiszi, hogy nagy célokra született a Földre, amiket csak ő tud megvalósítani. Ez önmagában még teljesen rendben is lenne, hiszen mindannyiunknak fontos az ittléte, ám a nárcisztikus ember mások fontosságát megkérdőjelezi. Ő egy személyben a nagy cél megvalósítója, a többiek pedig azért születtek, hogy őt szolgálják.
Sajnáltatja magát az őt ért támadásokért, szent küldetésének tekinti, hogy harcba szálljon a másképp gondolkodókkal, és kivont karddal, Jeanne D’Arc-ként vonul a csatákba, amelyeket legtöbbször ő maga generál.

Mondd csak, úgysem érdekel

A következő tulajdonságról elmondható, hogy sokakra jellemző, ám ettől még nem lesz valaki nárcisztikus – azonban aki nárcisztikus, abban egész biztosan megtalálod: másokra nem hallgat, önmagán nem változtat. Felszínesen persze mondhatja, hogy igazad van, meg hogy milyen tulajdonságain szeretne változtatni, de valójában esze ágában sincs ezt megtenni.
Mondhatná azt is, hogy a véleményeddel kitörölheted a seggedet, de amíg figyelmet és törődést kap tőled, vagy bármi más szempontból hasznos vagy számára, addig nem tesz ilyet. Addig vagy megmagyarázza, hogy miért nem változtat, vagy bólogat az észrevételeden, de a végeredmény szempontjából teljesen mindegy: a tettek szintjére ugyanis soha nem jut el.
Ami számára fontos, az megvalósul, amit csak mások látnak fontosnak, az maradjon az ő bajuk.

Megmondom, mit gondolj

A nárcisztikus ember általában kiváló manipulátor. Nagyon ügyesen hat mások érzéseire, hamar képes szimpátiát kiváltani az emberekből, és gyorsan talál magyarázatot saját negatív tulajdonságaira vagy tetteire. Sokakat képes meggyőzni arról, hogy szándékai tiszták, jelleme feddhetetlen, és ha bármilyen rosszat hallottál róla, akkor az vagy csak tévedés lehet, vagy a személye elleni igazságtalan, összehangolt támadás része.
Ha pedig úgy alakul, hogy veled kerül konfliktusba, mert felismerted, hogy az ego-jával elnyom Téged, akkor egy egyszerű szerepcserét alkalmazva támad vissza. Te válsz a gonosz elnyomóvá, ő pedig a szerencsétlen áldozat. Mindent megtesz azért, hogy hasson a lelkiismeretedre, és azokkal az erkölcsi vagy jogi szabályokkal dobálózik, amiket ő maga nem tart tiszteletben.
Az ilyen ember gyakran felhasználja a veled kapcsolatos információit – amelyeket vagy Te magad osztottál meg vele korábban, vagy másoktól szedte össze –, és megpróbál elbizonytalanítani az igazadban. Ez akár odáig is fajulhat, hogy ha egy ügyes manipulátor egy lelkileg sérülékenyebb áldozattal kerül össze, akkor azt is képes elhitetni vele, hogy megbolondult, és ő szorul kezelésre.
Vagy legyél jó szolga, vagy ellenség válik belőled.

Már nem vagy hasznomra

Egy nárcisztikus ember számára olyan vagy, mint a puding: egyszer lejár a szavatossági időd. Amint ez bekövetkezett – vagyis onnantól kezdve, hogy úgy ítéli meg, már nem vagy számára hasznos –, két kategóriájának valamelyikébe dob be Téged.
Ha az első kategóriába kerülsz, akkor nemcsak hasznos nem vagy már számára, de fontos sem, és egész egyszerűen leszar a továbbiakban. Ekkor jársz jobban. Ebben az esetben ugyanis az elvesztésén kívül más károd nem származik a döntéséből, és ha elég bölcs vagy, akkor idővel felismered, hogy valójában ez nem is veszteség számodra.
Ha a második kategóriába kerülsz, akkor megszívtad. Itt ugyanis azok vannak, akik ugyan haszontalanná váltak számára, de fontosak – méghozzá azért, mert tovább növelheti az ego-ját a feláldozásukkal. Ha ide kerültél, ellenség vagy. Függetlenül attól, hogy mióta ismeritek egymást, vagy milyen jó volt korábban a kapcsolatotok, a célja már az, hogy kicsináljon Téged. Módszeresen és hatékonyan.
Hiszi, hogy Te vagy az, aki megbocsáthatatlanul megsértette az önbecsülését, hiszi, hogy bűnös vagy, mert szembementél az Igazsággal (ami valójában csak a saját igazsága, de igyekszik az egész világegyetemre kiterjeszteni), és hiszi, hogy ezért neked felelned kell.
Te vagy a vádlott, ő pedig a bíró, aki igazságról szónokol, miközben a gyűlölet zászlaját lobogtatja.
Ha eddigi életed során már találkoztál nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő emberrel, vagy olyannal, akit a nárcizmus enyhébb formája jellemez, akkor a fenti jellemzők olvasásakor jó eséllyel beléd hasított a felismerés. Ha pedig nemcsak távoli szemlélőként figyelted az ilyen embert, hanem áldozatává is váltál, akkor sem érdemes elkeseredned, de még dühösnek sem kell lenned, mert egyik sem vezet előre.
Az vezet előre, ha tanulsz belőle. Ha nem hagyod kárba veszni a tapasztalataidat, hanem teszel érte, hogy ne legyél többé áldozat. Mert másokat megváltoztatni nem tudsz, de az kizárólag rajtad múlik, hogy kit engedsz be az életedbe.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A fiú és a beteg kiskutya – egy történet szeretetről és elfogadásról

Sokan érezik túl kevésnek magukat. Kiemelik a saját hiányosságaikat, görcsölnek azon, amit önmagukban rossznak látnak, és elkeseredetten beletörődnek abba, hogy másoknál kevesebbet érnek. Pedig könnyen lehet, hogy ez egyáltalán nem igaz. Erről szól az a megható történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egyszer egy állatkereskedő kutyájának kölykei születtek, így hát ki is tett egy táblát a boltja bejáratához „Eladó kiskutyák” felirattal. Hamarosan egy kisfiú tért be hozzá, és így szólt: „Jó napot kívánok! Mennyiért adja a kiskutyákat?”
„15 és 20 ezer forint között van az áruk.” – felelte a kereskedő.
A kisfiú előkotorta a zsebéből az összes pénzét, majd a boltos felé fordult: „Van majdnem ezer forintom, megnézhetem a kutyákat?”
Az állatkereskedő elmosolyodott, majd füttyentett egyet. Liza, az anyakutya máris szaladt felé a kennelből, nyomában öt apró szőrgomolyaggal. A kisfiúnak egyből feltűnt, hogy az egyik kölyökkutya jóval lemaradt a többiektől, ezért meg is kérdezte a boltostól, hogy mi van vele.
„Az állatorvos megvizsgálta, és kiderült, hogy a csípőjével van gond. Soha nem fog tudni úgy szaladni, mint a társai.” – felelte a boltos.
A kisfiú csillogó szemekkel így szólt, miközben a kiskutyát simogatta: „Őt szeretném megvásárolni!”
„Á, ne akard megvásárolni.” – mondta a boltos kissé leereszkedő hangvétellel – „Ha tényleg ő kell neked, odaadom ingyen.”
A kisfiú egyenesen a férfi szemébe nézett, és határozottan ezt mondta neki: „Nem akarom, hogy ingyen odaadja nekem ezt a kutyust. Ő pontosan ugyanolyan értékes, mint a társai, egy picivel sem kevesebb náluk. Kifizetem a teljes árat. Most odaadok annyit, ami van nálam, és minden hónapban fizetek 200 forintot, amíg nem törlesztettem.”
„Nem érdemes pénzt adnod érte.” – ellenkezett a boltos – „Soha nem fog tudni úgy szaladni és ugrálni veled, mint a társai.”
A kisfiú ekkor váratlanul felhúzta a nadrágja szárát, és megmutatta összeroncsolódott bal lábát, amit egy fémszerkezet tartott össze.
„Én sem futok túl jól. Ennek a kutyusnak olyan társra van szüksége, aki megérti őt, és olyannak szereti, amilyen.”
*****
A gyermeki bölcsesség gyakran tör utat magának. Ez a kisfiú felismerte, vagy talán még ösztönösen tudja, hogy mi a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk másoktól, és amit mi magunk is adhatunk másoknak. Ez az ajándék a feltétel nélküli szeretet. Egy olyan ajándék, ami semmi mással nem pótolható.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Hol vannak a női hősök?

Körbenézek, és kishitű, visszahúzódó, beletörődő nőket látok. Olyan nőket, akiket alulértékelnek, és akik alulértékelik magukat. Olyan nőket, akik elhitték, hogy élet és élet között értékbeli különbség tehető, és pont az övék ér kevesebbet. Ilyen nőket látok, és nem csak egyet-egyet, hanem rengeteget.
Nem feminista propaganda következik (sok „izmussal” találkoztam már, de egyikbe sem fértem bele), hanem néhány kérdés, ami talán elgondolkodtatja azt, aki hajlandó gondolkodni. A többiekről úgyis lepereg.

Mennyit érsz, mint ember?

Kezdjük azzal, hogy vajon mi is az emberi élet mérőszáma? Mitől számít valaki értékesebbnek, míg másvalaki mitől lesz selejt? A fizikai erő határozza ezt meg? Vagy az, hogy kinek mennyi pénz áll rendelkezésére? Talán a státusza foglalja magában emberi értékének mérőszámát? Esetleg a neme?
Azért tartom fontosnak tisztázni ezt, mert társadalmi jelenséggé vált egymás mérlegre tétele. Ő gazdag, ezért fontosabb, mint az, akinek nincs pénze. Ő vezérigazgató, ezért többet ér az élete, mint a takarítóé. Ő férfi, ezért az akarata jobban érvényesülhet, mint a nőé. Érdekes módon azonban attól még senki nem vált jobb emberré, hogy több pénze lett, attól még senkit nem kezdtek el jobban szeretni a gyermekei, mert magasabb munkahelyi pozícióba lépett, és attól még senki nem hozott bölcsebb döntéseket, hogy nőből férfivá operáltatta magát. De még attól sem, ha egyszerűen csak férfinak született.
Valami tehát sántít ezzel az általánosan elterjedt értékítélettel. Nem biztos, hogy olyan értékes, mint amennyire beépült a kultúránkba. Persze lehet azon vitatkozni, hogy tényleg ekkora gond van-e, de én azt mondom, hogy amíg vannak olyan emberek, akik istent játszanak, és vannak olyanok, akik az ilyeneknek alárendelik magukat, addig nem lehet elbagatellizálni a helyzetet.
Amíg vannak olyan nők, akiket ver a férjük, amíg vannak olyan „otthonülő” anyukák, akik a férfiak jelentős része szerint csak lébecolnak, amíg vannak olyan pozíciók, amelyekre nők hiába jelentkeznének, és amíg csak azért mondanak le az álmaikról annyian, mert úgy érzik, hogy nőként a gyermekükért, a férjükért, a családjukért fel kell áldozniuk magukat, addig baj van.
Addig érdemes feltárni az okokat, és megoldást keresni rájuk.

Édes mázzal bevont kulturális méreg

A nők elnyomása ma már a legtöbb kultúrában nem olyan mértékű, és nem is olyan nyíltan zajlik, mint néhány évszázaddal ezelőtt. Ma már nincs szükség szüfrazsettekre, hiszen elvileg a nők számára is minden jog és minden lehetőség adott. Elvileg. A gyakorlat azonban az, hogy gyermekkorunktól kezdve intravénásan kapjuk azokat a kulturális mérgeket, amelyek társadalmi és párkapcsolaton belüli egyenlőtlenségekhez, ezek következményeként pedig fizikai vagy lelki agresszióhoz vezetnek.
Rengeteg felnőtt elégszik meg egy „de szép vagy” dicsérettel, amikor találkozik egy ismeretlen kislánnyal, de vajon közülük hányan gondolnak bele abba, hogy ezzel milyen üzenetet adnak át neki, és mit cipel majd egész felnőttkorában magával? Azzal, hogy a „mit szeretsz csinálni”, „mik az álmaid”, „milyen könyvet olvasol éppen” kérdések általában elmaradnak, és csak a külső szépség marad a fókuszban, a belső értékek fontossága, és egyáltalán a létjogosultsága megkérdőjelezhetővé válik. Nemcsak a férfiak, de maguk a nők számára is. Ez tartja fenn a szépségipart, a nőket szexuális segédeszközökké degradáló magazinokat és TV-műsorokat, és sok esetben az elnyomó kapcsolatokat.
És vajon hol vannak a meséinkben a női hősök, akik megvalósítják az álmaikat? Miért van az, hogy szinte mindig a fiú válik sikeressé, menti meg a lányt, vagy fogalmaz meg bölcs gondolatokat? Miért kell várniuk egy hősre a csipkerózsikáknak és a hamupipőkéknek; miért nem lehetnek hősök ők maguk? Miért mindig a legkisebb királyfi próbál szerencsét, vagy győzi le a sárkányt, miért nem a királylány (vagy a parasztlány) teszi meg ezt? Lehet, hogy eleve gyenge pontja ez a kultúránknak, de az is lehet, hogy meséink születésekor a nemek szerepe még szimbolikus volt bennük, és időközben torzult el az üzenet.
Aztán mi a helyzet a vicces beszólásokkal, amik egy nő értelmi képességeit kérdőjelezik meg? Miért ne lehetnének női űrmérnökök (vannak a kollégáim között), miért ne tudna egy nő ügyesen vezetni (ismerek olyat, aki a férfiak többségénél jobban vezet), vagy miért lenne a női logika paradoxon attól még, hogy nekünk, férfiaknak máshogy jár az agyunk?
Társadalmilag elfogadott minták ezek. Napi szinten adagolt mérgek.

Rőzsét hordasz a saját máglyádra?

Könnyű lenne azt mondani, hogy az elnyomó férfiak felelőssége mindez. Ha nő lennék, máris lenne kire mutogatnom, így férfiként pedig az önreflexió magasztos palástjába burkolózhatnék. De nem gondolom, hogy az elnyomás egyoldalú lenne; a férfiak szerepe kétségtelen benne, azonban maguk a nők is hozzájárulnak saját helyzetük konzerválásához.
Nincs elnyomó elnyomott nélkül. Nincs megalázó megalázkodó nélkül. Nincs élősködő kiszolgáló nélkül. Ezek szerepek. Nagyon sok esetben önként vállalt szerepek. A kultúra, a neveltetés, a korábbi lelki sérülések által támogatott, mégis önként vállalt szerepek. Olyan szerepek, amelyeket azok játszanak, akik nem hisznek benne, hogy máshogy is játszhatnának. Akik tényleg kevésnek képzelik magukat az álmaik megvalósításához, akik tényleg hülyének gondolják magukat a matekhoz vagy a vezetéshez, és akik tényleg elhiszik, hogy önállóan képtelenek megállni a lábukon.
Egyre kevesebb az ilyen nő, de még mindig nagyon sokan vannak. Még mindig rengetegen hordják a rőzsét a saját máglyájukra.

A valódi hősök

De nem csak áldozatokat látok, amikor körbe nézek. Nem igaz, hogy nincsenek hősnők közöttünk. Nem igaz, hogy mindenki a megmentő hercegre vár, miközben elillan az élete. Csak tudod, a valódi hősökre most még kevesebb figyelem jut, és kevesebb elismerést is kapnak. Pedig ők is itt vannak.
Itt vannak azok a nők, akik édesanyaként egy új élet megszületését teszik lehetővé, majd otthon, a rivaldafénytől távol, erejükön felül, sokszor segítség híján teljesen egyedül próbálják ezt a kis életet segíteni az útján. Ők a meséken túlmutató valódi hősök. És itt vannak azok a nők is, akik nem érzik magukat alkalmasnak az anyaságra, és a társadalmi nyomással dacolva nem is válnak anyává kötelességből. Ők is hősök, mert nem teszik tönkre sem a saját életüket, sem a gyermekükét.
Itt vannak azok a nők is, akik csodálatos ügyekért harcolnak: bántalmazott társaiknak segítenek, állatokat mentenek, vagy éppen pici gyermekek fizikailag és lelkileg is egészséges felnőttekké válásában közreműködnek. Ők is valódi hősök, akik a férfi segítőknél általában jóval többen vannak.
Itt vannak azok a nők is, akik elindultak, hogy megvalósítsák az álmaikat. Karriert építenek, saját vállalkozást indítanak, szembemennek a társadalmi előítéletekkel és szokásokkal, érvényesítik az akaratukat, komoly szaktekintéllyé válnak, vagy éppen a reflektorfénytől távol azt csinálják, amit igazán szeretnek.
És itt vannak azok a nők is, akik a férfiak jelentős részével ellentétben nem dugják a fejüket a homokba, hanem megpróbálnak megmenteni egy kapcsolatot, ha az haldokolni látszik. Ha kell, akkor egyedül, de tesznek a változásért. Nem véletlenül vannak többségben a nők az olvasóim között és a tanácsadásaimon is. Ők az érzékenyebbek. Ők az elszántabbak. És bizony ebben ők az erősebbek.
Vannak köztünk női hősök. Sokkal többen, mint ahányan felismerték ezt magukról.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.