Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

A férj, aki nem segít otthon a feleségének

Elég torz kép él sokak fejében a női-férfi együttműködésről. A férfi hozza a pénzt, a nő gondoskodjon a családról és a házról. A férfi mutatja az irányt, a nő engedelmesen követi. Egyértelműnek vélt szerepek, amelyekből kimozdulni nemcsak bűn, de sokak számára egyenesen elképzelhetetlen. Pedig ez a gondolkodásmód rengeteg kapcsolatot megnehezít, vagy akár el is lehetetlenít. Nemrég találkoztam egy történettel, ami pontosan erre világít rá.
*****
Egyik nap egy barátom átugrott hozzánk egy kávéra. Jót beszélgettünk az élet dolgairól, aztán egyszer csak felálltam és így szóltam: „Bocsánat, mindjárt jövök, gyorsan elmosogatok.”
Úgy nézett rám, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy űrhajót építek, majd csodálattal vegyes zavarral a szemében ezt mondta: „Örülök, hogy segítesz a feleségednek. Én nem segítek az enyémnek, mert amikor megtettem, semmilyen kedves dicséretet nem kaptam tőle. Múlt héten felmostam a padlót, és még csak meg sem köszönte.”
Visszaültem hozzá, és elmagyaráztam neki, hogy mit gondolok erről. „Én nem segítek a feleségemnek. Nem segítségre van szüksége, hanem egy társra. Az élet minden területén, így otthon is. Lehet, hogy a társadalom szétválaszt bizonyos szerepeket, de házimunkát végezni nem segítség.
Nem segítek a feleségemnek kitakarítani a házat, hanem azért takarítok, mert én is itt élek, és az én feladatom is ezt megtenni. Nem segítek a feleségemnek főzni, hanem azért főzök, mert én is éhes vagyok. Nem segítek a feleségemnek elmosogatni az edényeket, hanem azért csinálom meg, mert én is használom azokat. Nem segítek a feleségemnek kimosni, kiteregetni és összehajtogatni a ruhákat, hanem azért teszem, mert az enyémek is köztük vannak. Nem segítek a feleségemnek a gyerekekkel való foglalkozásban, mert ők az én gyerekeim is, és apaként az én feladatom is, hogy foglalkozzam velük. Nem segítség vagyok itthon, hanem a ház lakója és a család tagja.
Ami pedig a dicséretet illeti, mikor fordult elő legutóbb, hogy megdicsérted a feleségedet, miután kitakarította az egész házat, kimosta a ruhákat, lecserélte az ágyneműhuzatot, megfőzte a vacsorát, megfürdette a gyerekeket, megszervezte a heti teendőket? Mikor mondtad neki utoljára mindezért azt, hogy „hű, fantasztikus vagy, édesem!”?
Teljesen idegen gondolatok ezek számodra? Furcsán nézel? Amikor életedben egyszer felmostad a padlót, glóriát vártál a fejed fölé. Milyen alapon? Nem gondolkodtál még el ezen, barátom?
Nyilván azért, mert a macsó kultusz veled is elhitette, hogy minden a feleséged feladata. Hogy neked a kisujjadat sem kell mozdítanod azért, hogy mindezek a feladatok el legyenek végezve. Ha elismerésre vágysz, adj elismerést Te magad. Viselkedj úgy, mint egy valódi társ, ne úgy, mint aki vendég otthon, és csak enni, aludni, fürödni, meg az egyéb szükségleteit kielégíteni jár haza. Érezd magad otthon a saját házadban.
A változás társadalmunk gondolkodásmódjában a saját otthonainkban kezdődik. Váljunk valódi társaivá egymásnak, és tanítsuk erre a gyerekeinket is.”
(Ismeretlen szerző)
*****
Az egymástól való elidegenedés egyik legbiztosabb módja az, ha eszközként tekintünk a másik emberre. Nem kell ehhez tudatosan lenézni őt; elég csak követnünk azokat az ostoba berögződéseket, amiket nemcsak szűk környezetünk, hanem gyakran még a széles körben elfogadott társadalmi elvárások is táplálnak.
Érdemes időnként elgondolkodnunk azon, hogy a szokásaink hosszútávon építenek-e vagy rombolnak. Érdemes újra felfedeznünk azt, amit természetesnek veszünk, ezért nem is értékelünk. Érdemes a nemek között ellentétek helyett kapcsolódási lehetőségeket keresnünk. Mert nem kell minden férfinak seggfejnek lennie, és nem kell minden nőnek elnyomásban élnie.
Akár meg is becsülhetjük egymást. Érdemes kipróbálni, működik.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Ne pisilj az ivóvizedbe – avagy hogyan mérgezzük meg szeretetalapú kapcsolatainkat

Időnként megdöbbenek, hogy beszélnek egymással emberek, akik állítólag szeretik egymást. Ez lenne a szeretet? Hogy „szánalmas barom vagy”, hogy „már megint elcseszted, te hülye”, vagy hogy „menj a picsába, te idióta seggfej” ? Tényleg belefér ez egy szeretetalapú kapcsolatba?
És ezek még csak a szavak; a tettek legalább ekkora károkat okoznak. A kicsinyes bosszúk. A gennyes játszmázások. A másik ember megalázó helyzetbe kényszerítése. A szeretetmegvonás bűntette. A bizalommal való visszaélés. Az őszinteség hiánya.
Párok, családtagok, jó barátok játsszák el ezeket egymással nap mint nap, mintha nem is szabad akaratukból lennének együtt, hanem valami külső kényszer hatására. Berobban egy-egy ilyen jelenet, aztán jó esetben megbeszélik a dolgot és kibékülnek. Ami azonban ennél sokkal gyakoribb, az az, hogy inkább szőnyeg alá söprik az egészet. Hiszen ez jár a legkevesebb energiabefektetéssel, ráadásul a felelősségvállalás elől is elmenekülhetnek.
Aztán kezdődik minden elölről: újabb értelmetlen harc, újabb fölösleges bántás, újabb aljas beszólogatás, vagy újabb lélekgyilkos csend. A rövidtávon kényelmes konfliktuskezelési stratégia ritkán vezet hosszútávon is pozitív eredményhez; általában inkább a kapcsolat lassú mérgezését szolgálja. A kapcsolat és a benne lévő emberek lelkének következetes rombolását.
És tudod, mi a legmegdöbbentőbb az egészben? Az, hogy az ilyen esetek nemcsak szar kapcsolatokban fordulnak elő, hanem még a legjobbakban is. Még a szeretetre épülő, őszinte, általánosságban véve kiegyensúlyozott kapcsolatokban is képesek nyírni egymást az emberek. Nem függ ez sem intelligenciától, sem életkörülményektől, sem a szocializációs képességek meglététől.
Emberek, akik elméletileg szeretik egymást, úgy viselkednek egymással, mint egy felmosóronggyal. Tulajdonképpen a felmosórongy még jobban is jár: azt csak földhöz vágják, felmossák vele a padlót, kifacsarják, aztán hagyják nyugodni. Nem cseszegetik tovább, mint ahogy azt ember emberrel teszi.

A tolószékben felértékelődtem

Érdekes, mennyire relatív a szeretet értéke. Hat és fél évvel ezelőtt, amikor a halál szele egy stroke formájában megcsapott, senkinek nem jutott eszébe veszekedni velem. Hiszen ki cseszegetne valakit, aki éppen a tolószékben ülve a hányótálat szorongatja? Kinek jutna eszébe szidni, megalázni, ellehetetleníteni egy olyan embert, akibe éppen életmentő infúzió csepeg? Ki gondolna játszmázásra akkor, amikor még a szívében egészen friss a seb, amit szerette elvesztésének lehetősége ejtett?
Nyilván vannak olyan emberszabású lények is, akik ilyen helyzetben is képesek mocskos lábbal megtaposni a másikat, de aki valóban embernek mondható, az nemcsak azzal nem tesz ilyet, akit szeret, hanem senkivel sem. Amikor belénk hasít a fájdalom, hogy elveszíthetünk valamit, akkor hirtelen ez a valami nagyon felértékelődik. Egy kapcsolat, egy életszínvonal, és maga az élet is. A kétségbeesés erős motivációs forrás tud lenni.
Amikor azonban a veszély elmúlik – vagy legalábbis a veszélyérzet eltűnik –, az életkörülmények szépen visszarendeződnek, és minden folytatódik pontosan ugyanúgy, ahogy azelőtt. Egészségesen már én sem hiányoztam annyi embernek. Már nem voltam féltett kincs a hozzám közel állók nagy részének. Megszokottá vált a jelenlétem, megszokottá váltak a jó és rossz tulajdonságaim, megszokottá vált az élet, megszokottá váltak a benne zajló játszmák is. De én magam is rendszeresen visszacsúsztam a megszokásba, hiába váltam figyelmesebbé és tudatosabbá a stroke-nak köszönhetően.
Mert a tudatosság és az önismeret kevés ehhez. Csökkenthetik a játszmák, a bántások és a csatározások számát egy kapcsolatban, talán még a mértéküket is enyhíthetik (bár egyáltalán nem biztos, hogy ez utóbbi megvalósul), azonban nem változtatnak a tényen, hogy szeretet ide vagy oda, könnyen válunk kis köcsöggé a másik emberrel. Sőt, nagy köcsöggé is.
Mert ami van, azt hamar megszokjuk, és csak az kell nagyon, ami nincs – vagy amit félünk elveszíteni.

A gaznak is van gyökere

Megelégedhetünk ennyivel is. Mondhatjuk, hogy ez van, még a szeretteinkkel is tudunk szemetek lenni, és a mindennapi kis háborúk, játszmázások, sértődések és békülések még a legjobb kapcsolatoknak is természetes részei. Ez tulajdonképpen igaz is, hiszen mindannyian követünk el hibákat, egyikünk sem tökéletes. Ez azonban elég sovány vigasz, ami által sem szebbé, sem könnyebbé nem válik egyikünk élete sem.
Érdemes inkább mélyebbre menni picit. A gaz, ami kapcsolatainkban megjelenik – és van, hogy teljesen eluralkodik – nem a semmiből jött, hanem mély gyökerei vannak. Ezért nem jó stratégia tüneti kezelésként visszavágni a másiknak, vagy megpróbálni eltemetni magunkban a fájdalmat. Aminek az okát nem szüntetjük meg, annak a tüneteit hiába kezelgetjük.  Ha tartós megoldásra vágyunk, akkor érdemes lemenni a konfliktus gyökereihez.
Három alapvető oka is van annak, hogy azokba rúgunk bele a legtöbbet – és gyakran a legnagyobbat –, akiket a legjobban szeretünk.
Az első ok borzasztóan egyszerű, és a kegyetlenségét is éppen ez adja: azért tesszük, mert megtehetjük. Mert belül mélyen érezzük, hogy a kapcsolat erős, ezért úgyis kibírja mindazt a szemetet, amit beleöntünk. Hogy a másik ember úgyis szeret minket, ezért elviseli a gyengeségeinket. Hogy vele nem kell olyan finoman beszélnünk, nem kell olyan tisztelettel viselkednünk, mint azokkal, akik nem állnak hozzánk olyan közel, hiszen nála látszólag nincs akkora tétje a dolognak. Simán elengedhetjük az indulatainkat, visszaélhetünk a szeretetével és az idejével, mert úgyis velünk marad. Vagy nem.
A második ok életviteli sajátosságainkra vezethető vissza. Egyrészt divattá vált rohanni és megpróbálni egy seggel rengeteg lovat megülni, másrészt általános társadalmi jelenséggé vált az elszigetelődés az emberek között. E két tényező – amelyek egymással is összefüggnek – következményeként rengeteg frusztráció halmozódik fel az emberekben, amit cipelnek magukkal minden egyes nap anélkül, hogy feldolgoznák magukban.
A frusztráció és a stressz időzített bombái vagyunk, és gyakran elég egy pici szikra, ami berobbant minket. Ezt a szikrát pedig már csak statisztikai alapon is azoktól kaphatjuk legnagyobb valószínűséggel, akikkel a legtöbb időt töltjük. Nem számít, ha a szerettünknek semmi köze a feszültségünk valódi okához, nem számít, milyen jelentéktelen kis hülyeségen kapunk vele össze, akkor is őrá zúdul a kirobbanó szemét teljes mennyisége. Hiszen ott van mellettünk, így hát még a seggünket sem kell felemelnünk ahhoz, hogy keressünk valakit, akire mindent kiönthetünk.
A harmadik ok pedig nem más, mint az ego arroganciája. Könnyen csücsülünk bele az igazság bajnokának kényelmes szerepkörébe. Nagyon határozottan tudjuk azt gondolni, hogy a saját igazunk egyenlő az egyetemes igazsággal, amit mindenki másnak alkalmaznia kell. Mert mi így gondoljuk. Mert ezt tanultuk, ebben éltünk eddig, és ebben akarunk élni ezután is. Tulajdonképpen az történik, hogy a saját képünkre akarjuk formálni a másik embert.
Ez viszont nem a szeretetről szól – hiszen elfogadás nélkül nincsen tiszta szeretet –, hanem csak a saját világképünkhöz való görcsös ragaszkodásról.

Mocskos vízből nem jó inni

Emberek vagyunk. Tévedünk, követünk el hibákat, teszünk olyan dolgokat, amiket idővel átértékelünk… Aztán újra hibázunk. Én is. Mindannyian. De emberi mivoltunk egyik legnagyobb lehetősége az, hogy a hibáinkból tanuljunk. Hogy kétszer ugyanazt a hibát lehetőleg ne kövessük el, hanem még ha lassan is, de valamiféle felfelé mutató tendenciát mutasson a fejlődési szintünk.
Mégis újra és újra belemegyünk ugyanazokba a játszmákba, mintha ragaszkodnánk hozzájuk. Elfelejtjük, hogy nem örökké élünk itt a Földön, és azokkal, akiket szeretünk, csak korlátozott időt tölthetünk együtt. Elfelejtjük megbecsülni azt, ami van, és éppen ezzel tesszük tönkre azt. Pedig annyira alapvető dolog lenne, hogy ezt felismerjük és változtassunk rajta. A pohárba, amiből inni szeretnél, nem pisilsz bele. Emberi kapcsolataid szeretet-poharába sem érdemes belerondítanod, ha onnan még bármit is szeretnél kapni. Meg amúgy sem. Mert büdös. És mert nem oda való.
Gondold meg, mi lenne, ha teljesen egyedül élnél, remeteként egy hegy tetején. Képzeld bele magad a helyzetbe, amennyire megy. Mit kezdesz most a frusztrációiddal? Mit teszel, ha idén nem termett az almafa, vagy elszaladt a kecskéd az éj leple alatt? Kin vezeted le a dühödet és a kétségbeesésedet? Egy ideig talán rugdosod a fákat és hajigálod a köveket, de hamar rájössz, hogy a természetet úgysem tudod lenyomni, így a rombolásod egyből értelmét veszti. Emberhez nem szólhatsz – maradtál magadnak. Kénytelen vagy tükörbe nézni.
Ez az egyedüllét ereje. Ilyenkor derül ki, hogy mennyire vagy bölcs, mennyire vagy erős, és mennyire vagy az, akit magadról hiszel. Mert másokat leordítani könnyű, mások hiányosságait észrevenni szintén nagyon egyszerű, de békével és szeretettel megoldani egy konfliktushelyzetet már sokkal nehezebb dolog. Legalábbis eleinte. Idővel egyre könnyebbé válik ez is, mert egyre hamarabb észreveszed magadon, amikor belső egyensúlyodból kizökkenve a saját szemeteddel fertőzöd a másik ember iránti szeretetedet.
Ennek a felismerésnek alapvető feltétele a tudatosság és az önismeret – de ezek csak az első lépést jelentik. A következő lépés a szokások kiépítése. Olyan szokásoké, amelyek felülírják a régieket; felülírják a másik ember – és önmagunk – mérgezését, felülírják a külső körülményeink negatív hatásait, és felülírják még a saját ego-nkat is.
Apró szokások. Egy mosoly. Egy megértő tekintet. Egy segítségnyújtás a dühös kiabálás helyett. Egy váratlan telefon csak úgy, nem szükségből, hanem azért, mert fontos számodra a másik ember. Fontos, és nem várod meg, hogy ezt egy tragédia ismertesse fel veled.
Ha szeretnél inni a pohárból, ne pisilj bele.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – A bennünk élő jó

Vannak, akik szidják az emberiséget, és azt mondják, pusztulásra vagyunk ítélve. Látszólag minden okuk meg is van erre, hiszen háborúk dúlnak a világ számos pontján, korrupt emberek vezetnek országokat, pénzen múlnak sorsok és emberéletek. Első ránézésre elég elkeserítő a helyzet. Második ránézésre is. Ráadásul az emberek jelentős része mindezt közömbösen szemléli – vagy ha épp nem marad teljesen közömbös, akkor is elég közömbös ahhoz, hogy ne cselekedjen.
Úgyhogy látszólag teljesen igaza van a kesergőknek, azonban érdemes egy picit mélyebbre nézni. Aki a híradón szocializálódott, az szinte csak tragédiát lát maga körül, és megtanulja szarnak látni a világot. Igen, ez egy tanult tulajdonság, és a tanítás nem a véletlen műve, hiszen irányítani csak agymosott vagy félelemben élő embereket lehet.
Egy felnőtt ember azonban eldöntheti, hogy mivel táplálja az agyát. Aki szeméttel táplálja, annak szemét tölti ki a gondolatait, aki pedig értékeket tölt a fejébe, az lehetőséget ad önmagának arra, hogy minőségi életet éljen.
És amíg rengetegen azon rágódnak vagy bosszankodnak, hogy mennyire szar a világ, hogy nincsenek már jó emberek, addig jön egy pici gyermek, aki egyetlen gesztussal felülírja mindezt. Egy kisfiú, akinek karja ugyan nincsen, de szíve igen, és az hatalmas. Érdemes megnézned ezt a néhány másodperces videót róla.

Ilyen a tiszta szeretet. Bármennyire is népszerű az az elmélet, hogy sokkal több rossz van a világban, mint amennyi jó, én nem hiszek benne. Szerintem inkább megtanultuk, hogy a rossz miatt panaszkodjunk, míg a jót gyakran észre sem vesszük. Az apró jó cselekedeteket. A felbukkanó mosolyt. Egymás segítését. Azt, ahogy a szeretet utat tör magának.
(h/t: tododisca)
Pedig a legtöbb emberből nem veszett még ki ez. Ott van mélyen, csak sokan már félnek megmutatni. Már beletörődtek abba, hogy csak könyökléssel és taposással lehet érvényesülni. Pedig ez nem így van. Érdemes tanulnunk a gyermekektől, akik még őszintén azt adják, ami a szívükből jön.
Mert a világot olyannak látjuk, amilyenek mi magunk is vagyunk, és ha épp nem találsz egyetlen jó embert sem magad körül, akkor legyél Te az az egy, aki példát mutat. Mint az a kisgyermek, akit még a segítő kéz fizikai hiánya sem akadályozott meg abban, hogy segítsen a testvérének.
Nagy köszönet Zsófinak, hogy felhívta a figyelmemet erre a csodálatos kisfiúra. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Lassan esznek meg – avagy miért ne csak azokkal vigyázz, akik nyíltan az életedre törnek

Vannak tiszta helyzetek. Jellegüket tekintve mocskosak, de számodra tisztán láthatóak. Ilyen az, amikor valaki gyűlöl Téged, időnként keresztbe akar tenni neked, vagy folyamatosan harcol ellened.
Vannak olyan helyzetek is, amelyeket eleinte nem látsz tisztán, idővel azonban összeáll a kép benned. Ilyen az, amikor valakit barátodnak hiszel, aztán nagyot csalódsz benne, vagy amikor a szerelmednek megismered a valódi jellemét, és ilyen az is, amikor egy olyan embert ajándékozol meg a bizalmaddal, aki visszaél vele.
És vannak olyan helyzetek is, amelyekben úgy éled a mindennapjaidat, hogy a negatív hatásuk fel sem tűnik neked. Pontosabban magát a hatást észreveszed (hosszútávon mindenképpen, hiszen a saját bőrödön érzed), csak nem biztos, hogy az azt kiváltó okot is felismered.
Ezeket a hatásokat, ezeket az élethelyzeteket olyan emberek teremtik meg számodra, akik első ránézésre nem is tűnnek veszélyesnek – de még másodikra, harmadikra, sokadikra sem. Egyesével nem is mindig azok, csakhogy nem egyedül vannak jelen az életedben. Mindegyikük csak egy kicsi részt harap ki belőled – az idődből, az energiádból, a lelki békédből –, a kis harapások száma viszont nagy.
Te pedig szép lassan – vagy talán nem is olyan lassan – elfogysz. Mint egy folyamatosan csak merülő akkumulátor, úgy mész mélykisülésbe. Olyan állapotba, amelyben ha sokáig maradsz, már nem biztos, hogy vissza tudsz töltődni. A belőled táplálkozók pedig miután teljesen kifacsartak, továbbállnak, hogy keressenek egy másik áldozatot maguknak.
De kik is ők, és miért csinálják ezt veled? Nézzük meg a leggyakoribb csoportjaikat, és azt is, hogy a látszat ellenére miért olyan veszélyesek.

Az elnyomó féreg

Szeretem és tisztelem az állatokat. A férgeket is. Gondot csak akkor jelentenek, ha két lábuk van, és embernek nevezik magukat. Gondolom, Te is ismersz pár ilyet. „A csúszómászók soha nem botlanak meg.” – mondta Valeriu Butulescu, de ennek persze ára van. Mégpedig az az ára, hogy az alacsonyan kúszó emberi lények a saját relatív értékskálájukon is igen alacsonyan helyezkednek el – kivéve akkor, ha sikerül nekik másokat még a sajátjuknál is alacsonyabb szintre lerángatni. (Relatív szintekről beszélek, amelyeket kizárólag az adott ember érzései határoznak meg, és amelyek egy másik ember számára nem feltétlenül fedik a valóságot.)
Aki belül mélyen egy kis szardarabnak érzi magát, az mindent megtesz azért, hogy másokat még kisebb, még jelentéktelenebb szardarabnak állítson be. Így a saját szemében – és azok szemében is, akiket meg tud vezetni – ő maga értékesebbnek tud tűnni. Ilyen egyszerűen működik ez. A saját relatív értékskálánkon kétféleképpen tudunk emelkedni: vagy fejlődünk, vagy másokat magunk alá húzunk. Mivel a fejlődés nehéz és fájdalmas is lehet, ezért sokan inkább a másik utat választják. Ettől ugyan kicsivel sem válnak értékesebb emberré, ám így legalább annak érezhetik magukat.
Az ilyen emberek az egyik legfontosabb erőforrásodat tépázzák meg: az önbecsülésedet. Nem is feltétlenül kell ezért sokat tenniük: elég, ha csak rendszeresen beszólogatnak, vagy akár csak egyetlen egyszer olyat mondanak, amivel megtalálják egy gyenge pontodat. Csak küldözgetik az apró impulzusaikat, és ezek az apró impulzusok folyamatosan összeadódnak.
Egyetlen beszólás nem fáj annyira. Egyetlen megalázó tett miatt nem feltétlenül kerülsz padlóra. De ha ezt kapod hosszú hónapokon, éveken keresztül, akkor egy idő után az válik a valóságoddá, hogy értéktelen vagy. Gyermekek esetében különösen igaz ez, de a nem elég magabiztos felnőtteket (akikből rengeteg van közöttünk) egy idő után szintén felemészti a folyamatosan adagolt méreg – akár egyetlen embertől kapják, többek hozzájárulásának eredménye ez.

Az intoleráns bunkó

Olyan is előfordul, hogy valamiben tényleg gyengébb vagy tapasztalatlanabb vagy, mint mások. Fejlődni próbálsz, de még hosszú utat szükséges bejárnod. Aztán jön valaki, aki önmagát felsőbbrendűnek képzeli, és csak azért, mert egy bizonyos dologban előrébb jár nálad, úgy érzi, hogy megtaposhat. Az ilyen ember nem azért nyom el, mert így akar érvényesülni, hanem azért, mert nem tanulta meg tisztelni embertársait – különösen azokat nem, akik valamilyen téren kevesebbet tudnak nála.
Akiből hiányzik az elfogadás képessége, az könnyen válik antiszociális bunkóvá olyan emberekkel, akiket saját magánál bármilyen szempontból alacsonyabb rendűnek gondol. Büszkén fitogtatja saját eredményeit vagy képességeit, lenézi azt, aki az általa kiírt versenyben alulmarad, és egyetlen egy szempontra építi emberi kapcsolatait: merre kell nyalni, és merre taposni.
Csak egy dolgot felejt el az ilyen ember: azt, hogy a saját versenyében valójában egyedül szalad. A hasonlítgatásnak ugyanis nem sok értelme van, hiszen végül nem az számít majd, hogy hány emberen sikerült keresztülgyalogolni, hanem az, hogy mennyi élettel és szeretettel megtöltött pillanatot élt meg, míg vendég volt itt a Földön. Mert ahogy a bölcs olasz közmondás szól: „A játék végén a király és a paraszt ugyanabba a dobozba kerül vissza.”
Másrészt pedig bárkivel is szállunk versenybe, egész biztosan található olyan kategória, amelyben a másik ember legyőz minket. Ez bárkire igaz. Az arroganciának tehát semmi értelme nincsen, hiszen a verseny kimenetele alapvetően függ a versenykiírástól. Mégis sokan választják ezt az utat, és aki könnyen válik az ilyenek áldozatává, az hasonló sorsra számíthat, mint az, akit az imént említett férgek rágcsálnak.

A vérszívó áldozat

Aztán élnek köztünk olyan emberek is, akik nem saját felsőbbrendűségüket próbálják bizonygatni, hanem éppen ellenkezőleg cselekszenek: ők a mindenkori áldozatok, akiket az élet folyton megtipor, és akiknek természetesen óriási szükségük van a támogatásodra.
Ők azok, akik mindig csak kérni jönnek, adni sosem. Apró vagy nagyobb szívességeket, pénzt vagy eszközöket, itt-ott egy kis segítséget. Ők azok, akik nem is akarnak a saját lábukra állni, mert az számukra kényelmetlenségekkel járna, ezért annyit vesznek el, amennyit hagysz nekik. Ők azok, akik folyamatosan szívják az energiádat és az érzelmi vagy anyagi erőforrásaidat, vagy ha nem folyamatosan teszik ezt, akkor is időről időre felbukkannak ilyen céllal az életedben.
Ezek az emberek sokszor pontosan tudják magukról, hogy mit tesznek, sőt, még álszent módon mondogatják is neked, hogy „jaj, milyen csúnya dolog, hogy már megint visszaélnek a jóindulatoddal” – ettől függetlenül megteszik újra ezt. Újra és újra.
Te pedig adsz nekik, mert megtanultad, hogy ha adsz, akkor jó arc vagy. Arról mondjuk nem szólt a tanítás, hogy közben el is fogyhatsz. Azt senki nem mondta el neked, hogy ha Te magad nem húzod meg a határaidat, akkor ezt más nem fogja megtenni helyetted. Te csak másoknak tanultál meg adni, magadnak nem.
Adni jó – tényleg nagyon jó szokás. Azonban a teáscsészédből is csak annyit tudsz adni, amennyi van benne. Ha kiürül, és senki nincs, aki újra feltöltse, akkor többé már sem magadnak, sem másoknak nem tudsz önteni belőle.
Egyensúly. Ha ez nincs meg, akkor a rendszer hosszútávon működésképtelen. Ezt az egyensúlyt nem mindig azok tudják visszaállítani, akik segítséget kérnek, de aki nemcsak egy nehéz időszakban, hanem folyamatosan másoktól várja élete jobbá tételét, az önmagában életképtelen – és azt úgy hívják, hogy élősködő.
Akin pedig élősködik, annak az ereje egyre csak fogy, amíg végül semennyi nem marad neki. Ezért nagyon fontos az, hogy képes legyél nemet mondani, ha a segítségnyújtásod már a saját egészséged, a saját hosszútávú boldogságod, a saját életed rovására megy. És az is nagyon fontos, hogy képes legyél ezt időben felismerni.

A figyelemhiányos időrabló

Egyes embereknek baromi sok idejük van – főleg, akkor ha azt a saját dolgaikról való meséléssel, az elismerés iránti éhségük csillapításával, az ego-juk legyezgetésével tölthetik. Akinek nem elég tartalmas az élete, az mindent megtesz annak érdekében, hogy a tátongó űrt bármivel kitöltse. Tényleg bármivel; nem kell annak értelmes dolognak lennie.
Az ilyen embernek bőven elég, ha foglalkoznak vele. Ha beszélhet, vagy ha kizárólag az ő dolgairól szól a beszélgetés – lehetőleg minél többször. Az idő fogalma számára csak akkor válik értelmezhetővé, amikor nem ő rabolja másokét, hanem ez épp fordítva történik. Egyébkent nagyon kényelmesen ga(rá)zdálkodik mások idejével, időnként pedig még kéretlenül be is osztja azt („bőven belefér még neked, hogy meghallgass”, „odaérsz, ne aggódj, pár perc múlva elengedlek”), és tudatának még a felszínes rétegeibe sem jut el az a tény, hogy olyan dolgot rabol el embertársától, amit soha többé nem lehet sem visszaadni, sem visszaszerezni.
Az időrablók épp ezért válnak hosszútávon rendkívül veszélyessé. Az óra ugyanis mindannyiunk számára ketyeg, és egyikünk sem tudhatja biztosan, hogy a sajátja mikor jár le. Lehet egy nap, lehet egy év, vagy lehetnek még évtizedek, de bármennyi is van hátra, óriási luxus olyanokra pazarolni, akik nem érdemlik meg.
Az időrablók rövidtávon is okozhatnak frusztrációt (ismerős, ugye, amikor nem tudod levakarni magadról a ráérős rokonodat vagy kollégádat?), valódi mérgező hatásukat azonban hosszútávon fejtik ki. Észrevétlenül, csendben lopkodják az idődet, az energiádat, a figyelmedet, és teszik ezt egészen addig, amíg fel nem ismered, hogy már egyikből sem maradt elég sem önmagadra, sem azokra, akik nem kihasználnak, hanem valóban szeretnek Téged.
Ez a felismerés pedig nem mindenkinek érkezik el időben.

A közömbös tömeg

Végül van egy nagyon széles réteg, akik nem belőled táplálkoznak, hanem Te emészted fel saját magadat miattuk. Ők a közömbös tömeg. Azon emberek sokasága, akiknek nem igazán számítasz. Vagy egyáltalán nem.
Ez a tömeg egyrészt a társadalmat jelenti, aminek mindenáron meg akarsz felelni, másrészt viszont a saját ismerőseid jelentős részét is. Azokat az embereket, akik az életedben és a facebook adatlapodon jelen vannak ugyan, de ha máról holnapra eltűnnél, nem rázná meg őket. A legtöbben észre sem vennék ezt.
Ez nem feltétlenül baj. Tudom, elsőre hülyén hangozhat, de tényleg nem baj. Ez csak az őszinte valóság. Te sem sírnál mindenkiért, akivel valaha is kettőnél több szót beszéltél (bár a facebook „barátságnak” még ez sem feltétele). Nem is férne bele annyi ember az idődbe, és az érzelmi kapacitásod sem végtelen. Ha mindenkire maximális időt, energiát és szeretetet szánnál, akkor ez a maximum nagyon alacsony szintet jelentene. Teljesen természetes, hogy van, aki többet kap, és van, aki kevesebbet.
Azon emberek közül, akik jelen pillanatban részei az életednek, a többség számára keveset jelentesz. És ez így van rendjén. Ha túl sokat foglalkozol velük, akkor annak a néhány embernek, aki számára igazán fontos vagy, nagyon kevés marad belőled.
Nem, nem azt mondom, hogy egy-két ember kivételével mindenkit nyugodtan szarjál le, hanem azt, hogy érdemes megtalálnod az egyensúlyt emberi kapcsolataidban. Hogy meglegyen az egészséges energiaáramlás. Hogy ne olyan emberek véleménye, cselekedetei és élete miatt görcsölj, akiknek vajmi kevés szerepük van – vagy kellene, hogy legyen – az életedben.
Végül egy záró gondolat: én azt javaslom, hogy ne elégedj meg az ilyen emberek iránt táplált negatív érzésekkel. Nem kell utálnod őket, nem kell harcolnod ellenük, nem kell neheztelned rájuk – mert amíg a fejedben élnek, addig rád nézve veszélyesek. Addig lekötik az erőforrásaidat, és eltérítenek a hasznos dolgoktól, a fontos emberekről, és eltérítenek önmagadtól is. Amíg harcolsz, addig nem találod meg a lelki békédet.
Ezért inkább tanulj, szerintem. Tanuld meg felismerni azokat, akik belőled élnek, tanuld meg észrevenni az apró jeleket, és tanuld meg kimondani azt a hárombetűs szót, ami csak keveseknek megy: Nem.
Köszönöm, én ebből nem kérek.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A Nap és a Szél története – avagy hogyan hassunk embertársainkra

Emberi kapcsolataink egyik legnagyobb kihívása az, hogy hogyan kezeljük a véleménykülönbséget. Hogyan tudunk hatással lenni arra, aki fontos számunkra – akár azért, mert szeretjük őt, akár azért, mert együttműködésre van szükségünk vele.
A leggyakrabban választott út ilyenkor az agresszió. Az emberek többsége megpróbálja ráerőltetni a saját véleményét a másik emberre, és ha ez nem megy, akkor egyre erőszakosabban próbálkozik. Pedig nem feltétlenül hatékony ez a stratégia. Erről szól az a rövid tanmese, amivel nemrég találkoztam.
*****
Történt egyszer, hogy a Nap és a Szél vitába keveredett egymással. A Szél saját erejével büszkélkedett, és azt mondogatta, hogy nincs nála hatalmasabb és hatékonyabb természeti erő a világon. A Nap nem értett egyet vele: szerinte minden természeti jelenség erős tud lenni, és mindenkinek más az útja. A Szél azonban makacs volt.
„Versenyezzünk!” – mondta kihívóan a Napnak, majd azt találta ki, hogy az alattuk bandukoló vándoron mérjék le saját erejüket.
„Az győz, aki el tudja érni, hogy lekerüljön a vándorról a nagy kabátja.” – mondta lelkesen a Napnak a játékszabályokat.
A Nap belement a versenybe, és átadta a kezdés lehetőségét a Szélnek, aki el is kezdett először enyhén, majd egyre erősebben fújni, hogy letépje a vándorról a kabátját. A gyanútlan ember azonban ellenállt: amint megérezte a hideg légáramlatot, összébb húzta a kabátját, és ahogy a Szél egyre erősebben próbálkozott, ő egyre makacsabbul szorította magára a kabátot.
Végül a szél feladta. A Nap ekkor kellemesen, lágyan elkezdett sütni. Nem erőlködött, mint a Szél, hanem csak folyamatosan adta saját melegét, míg a vándor egyszer csak szétnyitotta a kabátját. A Nap tovább melegítette őt, és hamarosan le is került a kabát, a vándor pedig a ragyogó napsütést élvezve haladt tovább az útján.
*****
Amikor valamit szeretnél egy másik embertől, érdemes emlékeztetned magad erre a történetre. Lehetsz agresszív, megpróbálhatod erőszakkal elérni a célodat, de könnyen lehet, hogy csak még nagyobb ellenállással találod majd szembe magad.
Vagy lehetsz olyan is, mint a Nap: melegséget árasztva, békésen, szeretettel is viszonyulhatsz a másik emberhez. Ahelyett, hogy faltörő kosként rohannál neki, dönthetsz úgy is, hogy megkeresed a hozzá vezető utat. Hosszútávon mindenki így jár jobban.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Könnyen leomlik

Vannak dolgok, amiket nehéz felépíteni, de nagyon könnyű lerombolni. Kisgyermekként homokvárat. Felnőttként bizalmat, tiszteletet, önbecsülést, hitet, hitelességet. Évekig, vagy akár évtizedekig, időt és energiát nem kímélve építetted ezeket, miközben fel sem tűnt, hogy mekkora értékekről van szó – és hogy ezek mennyire sérülékenyek. Építetted, mert fontos volt. Építetted, mert megtanultad, hogy így helyes. Építetted, mert valamit hozzáadtak az életedhez.
Aztán szép fokozatosan megszokássá vált mindez. Természetes lett, hogy van, akiben megbízhatsz, és aki megbízik benned. Automatikusan járt neked a tisztelet, és a hitelességedet sem kérdőjelezték meg azok, akik részesei az életednek. Kialakult egy működőképes rendszer, ami megkérdőjelezhetetlen. Legalábbis annak tűnt.

Egyetlen másodpercen múlik

Biztosan Te is építettél kiskorodban homokvárat. Nekiálltál egyedül, vagy beszálltál egy csapatba, ahol dolgos kis kezek együtt megalkottak valami csodaszép erődítményt, amiben utána elégedetten gyönyörködtetek. Egészen addig, amíg meg nem jelent Pistike, a minden közösségben jelen lévő kis köcsög, aki keresztülgyalogolt a homokváron, hogy egyetlen másodperc alatt tönkretegye, amit mások fáradságos munkával felépítettek. Aztán még le is hugyozta.
Egyetlen másodperc. Ennyi volt. Ennyit ért a munkád, az időd, a lelkesedésed. Kétségbeesetten néztél ki a fejedből a romok fölött, és nem értetted, hogy hogy lehet valaki ekkora kretén, és hogyan veszhetett el minden, amin órákig dolgoztál keményen. És ez még csak egy homokvár volt.
Persze akkor nem „csak” egy homokvár volt számodra. Akkor a szórakozásod, a munkád, az igazságérzeted és az önbecsülésed egyszerre tiporták sárba (szó szerint), és teljesen jogosan élted meg tragédiaként a történteket. De mégis csak egy homokvár volt. Két-három órányi munkád, nem pedig egy egész életé. Egy homokvár, nem pedig az emberi lélek vára. Vagy a bizalom vára. Vagy a létbiztonság vára. Vagy a hit és a remény vára. Olyan várak, amelyeket ha lerombol valaki, nem biztos, hogy újra fel tudod építeni.

Rombolni könnyebb

Az élet kegyetlen játéka az, hogy a pozitív és negatív irányú haladás nincsen egymással energia-egyensúlyban. A felfelé haladáshoz erőre van szükség, míg lefelé csúszni is lehet. Az emberek pedig általában a lehető legkönnyebb utat keresik. Panaszkodni könnyebb, mint változtatni. Valami ellen harcolni könnyebb, mint valamiért küzdeni. Rombolni könnyebb, mint építeni.
Megmutatta ezt már Pistike vagy Marika is az óvodában. Megmutatta ezt már a párod, a barátodnak hitt ismerősöd, a családod, a kollégád, vagy az utcán szembejövő vadidegen ember is. Megmutatta ezt a politika, a vallás, a büntetésalapú iskolarendszer és egy-egy újonnan felbukkanó ideológia is. És nagy valószínűséggel megmutattad Te magad is, amikor akarva vagy akaratlanul, de ártottál valakinek, vagy épp saját magad ellenségévé váltál. Rombolni könnyű. Az mindenkinek megy.
Ezért jó, ha odafigyelsz arra, amit építesz. Ha nem veszed természetesnek azt, amid van. Ha nem kényelmesedsz bele a hamis biztonságérzetbe. Mert könnyen lehet, hogy jön valaki, aki mindazt, amit hosszú idő alatt felépítettél, pillanatok alatt lerombolja. És még az is előfordulhat, hogy Te magad leszel az.
Miért mondom ezt? Azért, mert megtettem én is. Voltam már a bizalom várán keresztülgyalogoló kis köcsög, követtem már el olyan hibákat, amelyekkel rontottam a hitelemet, és önmagam ellen fordulva vesztettem már el az önbecsülésemet. Mindegyik egy pillanat műve volt. Csak egy pillanat. Egyetlen rossz szó vagy egy hirtelen cselekedet. Egy döntés, amit nem az ész, hanem az indulat, az elkeseredettség vagy az ego vezetett. A vár pedig leomlott. Volt, hogy végleg.
És álltam már a másik oldalon is rengetegszer. Vertek már át olyanok, akikben teljes mértékben megbíztam. Hagytak már el olyanok, akiknek a szeretetét soha nem kérdőjeleztem meg. Csalódtam már olyanokban, akiket nagyon tiszteltem. Váltak már hiteltelenné a szememben olyan emberek, akiket rengetegen követnek. Egyetlen pillanat elég volt ehhez.
Talán Te is álltál már mindkét oldalon. Szaladtál már keresztül más várán, és végignézted azt is, ahogy a Tiéden fetrengenek. Romboltál már értelmetlenül, és építettél is már fölöslegesen. És arra is jó esélyt látok, hogy ürítettél már bele Te is a saját váradba, hogy aztán szagoljad a bűzt, amit kizárólag magadnak köszönhetsz.
Ilyenek vagyunk mi, emberek. Nem tökéletesek, de azért fejlődőképesek.

Ami bent van, az jöhet csak ki

Persze nem mindenki él a fejlődés lehetőségével. Vannak, akik úgy rázzák le magukról a bölcsességet, mint kutya a vizet. A többiek azonban nagyon sokat tudnak tanulni azokból a csalódásokból, amiket átéltek, és azokból is, amiket ők okoztak másoknak. Még akkor is, ha ezek sokszor nagyon fájdalmasak tudnak lenni.
Fájdalmasak és félelmetesek. Mert ki feltételezne olyat arról, akit szeret – vagy akár önmagáról –, hogy aljas és kegyetlen is tud lenni? Ki tervezné meg előre azt, ahogy a bizalmának vára egyik pillanatról a másikra összeomlik? Ki gondolkodna azon, hogy amit ma természetesnek vesz, az holnap már talán nem lesz az övé, és talán soha többé nem is lesz az?
Nehéz ilyenkor meglátni a fejlődési lehetőséget. Nehéz elhagyni az áldozatszerepet, és azt mondani: „Oké, ezt megszívtam, de nem elégszem meg ennyivel.” Aki viszont elég bátor ahhoz, hogy ezt kimondja, az rengeteget tanulhat önmagáról és embertársairól. Mindenekelőtt azt, hogy a jó és a rossz is bennünk van. Amikor csalódsz valakiben, vagy Te teszel olyat, amit nem feltételeztél volna magadról, akkor egy kiváló emberismereti leckét kapsz. Egy leckét, ami egy picit megnyirbálja a naivitásodat.
Jó dolog persze jót feltételezni másokról, és jó embernek tartani önmagadat is, de az sem baj, ha időnként az állításaid mögé kiteszed a kérdőjelet. Nemcsak azért, mert vannak, akik nem szolgálnak rá a feltételezésedre, hanem azért is, mert a jó és a rossz relatív fogalmak, és ami az egyik embernek jó, az lehet, hogy a másiknak nem az. Sőt, még ami az egyik pillanatban jó ötletnek tűnik számodra, arról Te magad is gondolhatod később azt, hogy butaság volt megtenni. És ez a későbbi időpont akár néhány másodperc múlva is lehet.

A változást keresd

A legtöbbet tehát azzal tehetsz önmagadért és embertársaidért, ha tanulsz és fejlődsz. Idővel nem feltétlenül lesz könnyebb dolgod, nem feltétlenül fáj majd kevésbé, amikor ártanak neked, és az sem biztos, hogy Te magad nem ártasz majd újra valakinek, azonban egy valami mindenképpen változni fog, ha teszel érte: hamarabb észreveszed.
Nem maradsz annyi ideig a romok között, amikor valaki keresztülgyalogol a váradon. Hamarabb észbe kapsz, amikor más várán taposol. Gyorsabban továbbállsz onnan, ahol nincs helyed, és nem időzöl annyit olyan emberek társaságában, akikben nem tudsz már bízni többet. Nem feltétlenül a fájdalom lesz enyhébb, csak az időtartama rövidül le.
Ilyenek vagyunk mi, emberek. Építünk és rombolunk, hiszünk és megtörünk, lelkesek vagyunk és elbizonytalanodunk. Nem vagyunk tökéletesek. Vagy talán éppen tökéletlenségünk által vagyunk így tökéletesek, hiszen hiba nélkül fejlődni sem lehet. Ezért soha nem az a kérdés, hogy valaki jó-e vagy rossz, hanem csak az, hogy van-e közös utatok. Hogy érdemes-e együtt maradnotok, vagy jobb, ha békében elbúcsúztok. És soha nem az a kérdés, hogy Te magad tudsz-e kártékony lenni, hanem az, hogy ha azzá válsz, észreveszed-e. Hogy képes vagy-e változtatni. Hogy a rossz, amit adsz, egyre kevesebb lesz-e.
Mert bármit is építesz, érdemes emlékeztetned magad rá, hogy az mennyire sérülékeny. Homokvár, bizalom-vár. Mindkettő hamar leomlik.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – Soha nem késő élvezni az életet

Változás. Az emberek jelentős részének ezzel van gondja. Vagyis magával az élettel. Változás nélkül ugyanis nincsen élet, és bár rengetegen keresik az állandóság által remélt biztonságot, valójában a lehető legveszélyesebb stratégiát követik. A világ ugyanis folyamatosan változik, ha tetszik, ha nem. Változunk mi magunk és a környezetünk is, rengeteg feszültséget, frusztrációt és konfliktushelyzetet generálva önmagunknak és egymásnak.
Pedig nem kellene ennek így történnie. Lehet a változásra másképp is tekinteni: mint lehetőségre. Úgy, mint egy ajándékra, nem pedig úgy, mint valami kegyetlen ellenségre. Az emberek többsége persze már túl sokat csalódott ehhez. Túl fáradtnak, túl öregnek, túl keménynek, túl elkeseredettnek érzi magát ahhoz, hogy elkezdje újra – vagy talán életében most először – igazán élvezni az életet.
Neal Unger nem ilyen ember. Ő nem törődött bele a csalódásaiba, a bukásaiba, de még az életkorába sem. 63 éves, azonban nem éppen úgy él, ahogy a legtöbb hasonló korú embertársa. Neki van egy szenvedélye: a gördeszkázás. Egy olyan szenvedély, ami felülír minden külső körülményt, felülír minden kifogást, és felülírja a berögzült társadalmi koncepciókat is.
Mert miért ne lehetne valaki nagypapa korban is fiatal? Miért kellene a mozgáshiány miatt az ízületeit fájlalva ücsörögnie a fotelban? Mi gátolhatná meg abban, hogy egyszerűen csak úgy élvezze az életet? Neal-t semmi. Ő felismerte, hogy csak a jelen pillanattal rendelkezünk, és abból kell kihoznunk a legtöbbet. Pontosabban nem kell, csak érdemes. Nagyon érdemes.
És hogy milyen egy hatvanon túli ember, akiben nem veszett el a benne lévő gyermek? Ez a rövid videó nagyon jó betekintést enged Neal világába.

Ez az idősödő korú, lélekben fiatal gördeszkás valami nagyon fontos dolgot ismert fel. Nemcsak azt, hogy a sportnak fizikailag és lelkileg is mennyire pozitív hatása van az életére, hanem azt is, hogy ha azt csinálja, amit szeret, akkor van értelme minden egyes nap felkelnie. Akkor nem vánszorgásról szól az élete.
Változás, feszültség és kudarc neki is jelen van a mindennapjaiban, ő azonban nem hagyja a negatív tapasztalatait úgy, ahogy vannak, hanem átalakítja azokat pozitív energiává, amivel már nem rombolja, hanem építi magát. Neal számára a gördeszka jelenti ezt az átalakítást, de sokféle út létezik, amelyek ugyanígy visszavezetnek önmagunkhoz.
Mert végül ez az, ami számít: hagyod-e, hogy a világ, a környezeted, vagy a saját félelmeid megtörjenek, vagy pedig megtalálod a belső tüzedet, és elkezded élvezni az életet. Amíg még megteheted.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

11 jele annak, hogy érett gondolkodású ember vagy

Van a bölcsességnek egy nagy csapdája: mindenki azt hiszi, hogy rendelkezik vele. Az emberek jelentős része azért ügyesen rácáfol erre, és amint pár szót beszélsz velük, rájössz, hogy biológiai érettségüket a gondolkodásmódjuk nem követte.
Ez önmagában még nem lenne olyan veszélyes, ám ha önreflexió hiányával párosul, akkor már igen. Aki ugyanis nem hajlandó magába nézni, az könnyen válik nemcsak önmaga, hanem környezete károkozójává is. Íme néhány jele annak, hogy Te nem vagy ilyen.

Nem mész bele fölösleges csatákba

Az érett gondolkodású emberek egyik legfontosabb jellemzője az, hogy megválogatják a csatáikat. Ha eleget szívtál már az életedben fölöslegesen, akkor nem vagy hajlandó ezt újra megtenni. Nem vitatkozol idiótákkal, nem akarsz meggyőzni olyan embereket, akik a sajátjuktól eltérő vélemény befogadására képtelenek, nem harcolsz csak azért, mert meghívtak egy csatába. Mások szemetére nincs szükséged, ezért ha megpróbálják rád önteni azt, nem hagyod.
A szeretteiddel az együttműködést keresed, azokkal pedig, akikkel nem közös az utad, nem erőlteted tovább a kapcsolatot. Nem áldozod fel senkiért sem a lelki békédet. Még a saját ego-dért vagy igazságérzetedért sem.

Nem hiszel el mindent, amit hallasz

És abból sem mindent, amit látsz. Mert tudod, hogy a média, a politika, de sokszor még hétköznapi embertársaid is a saját érdekeik érvényesítésén ügyködnek, és könnyen lehet, hogy ez fontosabb szempont számukra, mint az, hogy az igazságot közöljék veled.
Másrészt még a legjobb szándékú emberek is tévedhetnek, és mondhatnak jóhiszeműen, teljes meggyőződéssel olyan dolgokat, amik csak részben, vagy egyáltalán nem fedik a valóságot. Ezért egy érett gondolkodású ember eszköztárának alapvető kelléke a kérdőjel. Ahova mások pontot tesznek, oda ő mer kérdőjelet tenni, és csak akkor fogad el bármit is igazságnak, ha a kérdést már több oldalról körüljárta.
Ezzel nemcsak önmagát védi meg rengeteg zsákutcától, hanem elkerüli azt is, hogy másokat megbélyegezzen.

Nem élősködsz másokon

Ez egy olyan alapvető feltétele az érett gondolkodásmódnak, hogy azt hihetnénk, nem is szorul magyarázatra, ám annyian élnek másokon élősködve, hogy mégsem árt néhány szót ejteni róluk. Sokféleképpen lehet kárt okozni valakinek – akár anélkül is, hogy a károkozó észrevenné, hogy mit tesz.
Gyakori eset például az, hogy valaki a saját energiája helyett másokéból élve próbál boldogulni. Nem fontos számára, hogy a másik embernek terhet jelent, nem érdekli az sem, hogy neki is van (pontosabban lenne) magánélete, mert az energiavámpír számára nem léteznek egészséges határok. Abból él, amit megkap, és annyit vesz el, amennyit hagynak neki.
Mások a szeretetükkel telepednek rá embertársukra, és teszik ezt azon szent hitük által vezérelve, mely szerint ők a lehető legjobbat adják a másiknak. Többnyire valóban a lehető legjobbat adják, csakhogy nem a másik ember számára lehető legjobbat, hanem azt, amit ők maguk lehető legjobbnak tartanak. A kettő között általában hatalmas különbségek vannak.
Egy érett gondolkodású ember figyelembe veszi embertársa személyiségét, és tiszteletben tartja önállóságát is.

Nem hagyod, hogy elnyomjanak

Szép dolog – és véleményem szerint alapvető emberi norma is – az, hogy másokat tiszteletben tartasz, azonban ne felejtsd ki a sorból önmagadat se. Az is az érett gondolkodás egyik alapja, hogy nem hagyod elnyomni magadat. Nem fekszel le mások elé lábtörlőnek, és nem akarsz mindenáron mindenkivel jó lenni, mert tisztában vagy vele, hogy vannak, akik ezzel visszaélnek.
És azt is tudod, hogy ha magadnak nem adsz jót, akkor hamarosan senkinek nem tudsz jót adni. Akit szeretsz, annak teljes emberre van szüksége, nem egy embernek látszó roncsra.

Nem pusztítod önmagad

Az előző gondolat folytatása az, hogy nemcsak másoknak nem hagyod, hogy kizsákmányoljanak, hanem Te sem teszed ezt magaddal. Gondoskodsz arról, hogy a tested, az elméd és a lelked is építő táplálékhoz jusson, ne pedig lassan ölő mérgekhez.
Az emberek többsége úgy bánik saját magával, mint egy rabszolgával. Kínozza magát fölösleges túlagyalással, görcsöl azon, amije nincsen, feladja az álmait, szenvedélybetegségekbe menekül, és mire eléri a negyven-ötven éves kort, már bele is fárad az életbe. Abba az életbe, ami egy egyszeri ajándék, és amit ha elpazarolsz, soha többé nem kapod vissza.
Egy érett gondolkodású ember ezt pontosan tudja, ezért nem bánik önmagával úgy, ahogy a szeretteivel sem bánna. Mert azok között, akiket szeret, önmaga is helyet kap.

Az elvárásaidat elfogadásra cseréled

A legtöbb ember számára egyetlen igazság létezik: a sajátja. Ez önmagában még nem lenne akkora gond, ha nem várnák el azt, hogy mindenki más számára is az ő igazságuk legyen az irányadó.
A bölcs ember tudja, hogy nem csak egyetlen út vezet fel a hegyre – és azt is, hogy nem mindenkinek ugyanarra a hegyre kell feljutnia. Nem érdemes megpróbálnod másokra erőltetni a saját igazságodat. Egyrészt azért, mert úgysem fog sikerülni, másrészt pedig azért, mert nekik is van sajátjuk. Méghozzá a tiédtől különböző – és egyáltalán nem biztos, hogy rosszabb.

Folyamatosan fejlődni akarsz

Az elfogadás fontos része az is, hogy saját magaddal szemben is elfogadó vagy. Szereted önmagad úgy, ahogy vagy, és fölöslegesen nem ostorozod magad. Az elfogadás azonban nem beletörődést jelent. Nem érdemes az álmaidról lemondva beleülnöd a langyos pocsolyába. Nem érdemes megállnod a fejlődéssel, mert a fejlődés maga az élet, és aki megáll, az halott. Először lelkileg, aztán elég hamar fizikailag is.
Másrészt emberi kapcsolataink ápolásának és kiteljesedésének is alapvető feltétele az, hogy mindkét fél fejlődni akarjon. Ennek hiányában ugyanis nem tudnak mit kezdeni a változó külső körülményekkel és a belső konfliktushelyzetekkel. „Akinek egyetlen eszköze a kalapács, az minden problémát szögnek lát.” – tartja a mondás. Fejlődés nélkül érett, tartalmas emberi kapcsolatok sem létezhetnek.

Nem pazarlod mások idejét

Sok dolgot elvehetsz valakitől úgy, hogy aztán visszaadod neki. Az idő nem ilyen. Akinek az idejét rabolod, azt végleg meglopod. Elveszed tőle az életének egy részét, amit jó eséllyel nem neked akart adni. Ha kicsit is tiszteled a másik embert, akkor nem teszel vele ilyet.
És önmagaddal sem. Mert a Te itt töltött időd is véges, és ha hülyeségekre pazarlod, akkor az értelmes dolgoktól és a fontos emberi kapcsolataid ápolásától veszed el a lehetőséget. Az érett gondolkodás egyik alapvető feltétele az, hogy felismered, mivel játszhatsz, és mivel nem.

Nem cipelsz fölösleges terheket

Sokféleképpen szúrhatsz ki magaddal, de az egyik leghatékonyabb módszer az, ha egy jó nagy zsákot cipelsz egész életedben, tömve mások iránti nehezteléssel, a múltadon való rágódással, nyitva hagyott kérdésekkel. Az emberek többsége mégis megteszi ezt. Haragszik olyanokra, akiknek már nem is kellene szerepet kapniuk az életében. Nem érti meg, hogy a megbocsátással nem a másik embernek tesz szívességet, hanem önmagának. Kesereg a múltja miatt, vagy próbálja a szőnyeg alá söpörni azt, és nem azt keresi, hogy mindabból, amit át kellett élnie, mit tud hasznosítani. Folyamatosan kínozza magát a „mi lett volna, ha…” típusú nyitott kérdésekkel ahelyett, hogy a jelenben élne és abból hozná ki a legtöbbet.
Az érett gondolkodású ember szabad. Szabad, mert azzá teszi magát. Amire nincsen szüksége, azt nem cipeli tovább. Nem akar görnyedt háttal átvánszorogni az életén, ezért nem őrizgeti a keserűségeit és a sérelmeit, hanem kezd velük valamit. Átalakítja azokat valami hasznossá, és folytatja az útját előre. Tapasztaltabban, bölcsebben és még elszántabban.

Nem sikeres akarsz lenni, hanem hasznos

Sikeresnek lenni jó – a legtöbb ember így gondolja. Nincs is ezzel semmi gond addig, amíg nem maga a siker és a gazdagság a kizárólagos célod. Az ugyanis kevés lesz. Nagyon kevés. Nem azért, mert manapság divatos a pénzt kártevőnek, a gazdag embereket pedig boldogtalannak és erkölcsileg szegénynek tartani, mert ez általában csak a szegények menekülése a felelősségvállalás elől. A pénz önmagában se nem jó, se nem rossz. A pénz egy eszköz, és mint minden eszköznek, a pénznek a hasznossága is a használójától függ.
Ezért fontos az, hogy legyen valami más is. Valami olyan cél, ami a pénznél és a sikernél nagyobb. Ami akkor is megmarad, ha a pénz elveszik, és akkor sem tűnhet el, amikor a siker megérkezik. Valami, ami nem függ az aktuális helyzetedtől. Amivel hasznos embernek érezheted magad, mert nemcsak kapsz, hanem Te is adsz. Amivel értelmet nyer az, hogy megszülettél.

Minden élőt tisztelsz

Végül van még egy dolog, ami az érett gondolkodású emberek sajátja: a jó értelemben vett alázat. Az, hogy tisztelsz minden más élőlényt, és nem a világegyetem uralkodójának, hanem a részének tekinted magad. Mert az is vagy – és nem feltétlenül kell megvárnod, hogy erre egy személyes tragédia vagy egy természeti katasztrófa emlékeztessen. Olyankor ugyanis mindenkiben nagyon működik az alázat, ami békésebb időkben nem igazán megy.
Sokakban él az ostoba emberi arrogancia. Sokan gondolják másoknál többnek önmagukat, az emberiséget pedig minden más élőlénynél felsőbbrendűnek. És míg azt hiszik, hogy az uralkodósdi játék bármeddig folytatódhat, szépen elpusztítják mindazt, amiből élnek. De ahogy a bölcs olasz közmondás szól: „A játék végén a király és a paraszt ugyanabba a dobozba kerül vissza.”
Ha a fenti néhány tulajdonság megvan benned, akkor jó úton jársz, azt hiszem. A világ viszont nem fekete-fehér, és benne mi magunk sem vagyunk azok. Mindenkinek vannak erősségei és hiányosságai, és ha úgy érzed, hogy valamiben még fejlődnöd érdemes, az egyáltalán nem baj.
A baj mindig ott kezdődik, ha valaki azt hiszi, hogy már nem kell fejlődnie.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Az idős hölgy hajóútja

Sokan vannak olyanok, akik félnek változtatni. Félnek kilógni a sorból, nem akarnak a megszokással és a társadalmi koncepciókkal szembemenni, ezért inkább beletörődnek egy olyan életbe, ami a kitaposott úton való menetelést – és folyamatos leépülést – jelenti.
Pedig lehet másképp is élni. Erről szól az a rövid történtet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egy fiatal házaspár Földközi-tengeri hajókiránduláson vett részt egy luxus óceánjárón. Az utasok között volt valaki, aki már az első napon feltűnt nekik: egy idős hölgy, aki szemmel láthatóan egyedül utazott. Ez még nem is lett volna furcsa, ám az már igen, hogy nemcsak a hölgy mozgott nagyon otthonosan a hajón, hanem a személyzet minden tagja is jól ismerte őt és nagyon barátságos volt vele.
„Talán a hajó tulajdonosa lehet.” – nézett össze a fiatal házaspár találgatva. Meg is kérdezték a pincért, de ő csak annyit tudott, hogy a hölgy már az óceánjáró sokadik egymás utáni útján vesz részt.
Másnap, amikor a fiatal pár vacsora után kifelé indult a hajó étterméből, a férfi tekintete összetalálkozott az idős hölgyével, udvariasan köszönt neki, majd kíváncsian meg is szólította őt:
„Hallottam, hogy már sokadszorra vesz részt ezen az utazáson. Csak azt nem értem, hogy…”
Az idős hölgy meg sem várta, hogy befejezze, mert pontosan tudta, mit akar kérdezni a férfi.
„Sokkal jobb és még olcsóbb is, mint az idősek otthona.” – mondta neki mosolyogva.
A férfi arcán meglepődés tükröződött, az idős hölgy pedig így folytatta:
„Kiszámoltam, hogy anyagilag jobban jövök úgy ki, ha itt töltöm az időskori éveimet. De ami ennél sokkal fontosabb, rengeteg szép helyet láthatok, rendszeresen megismerkedem új emberekkel, a személyzet nem páciensként, hanem ügyfélként és kedves ismerősként tekint rám, és orvos is van a hajón. Van három úszómedence, pezsgőfürdő, kiváló ételek és kényelmes saját szoba. Ha kiég a villanykörte vagy elromlik a csap, azonnal megjavítják, nem osztja be senki a napomat, és akár ágyba is kérhetem a reggelit. Nagyon jól érzem magam.”
*****
Miért kellene feltétlenül szokványos életet élned? Miért kellene szűk korlátok közé szorítanod magad – vagy hagynod, hogy mások oda szorítsanak? Miért ne érezhetnéd jól magad az életkorodtól, az élethelyzetedtől, vagy bármilyen más körülménytől függetlenül?
Ha eddig még nem tetted meg, akkor talán most van itt az ideje, hogy elkezdj élni. Úgy igazán, teljes szívvel.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Így hazudunk magunknak észrevétlenül – Az önkorlátozó hiedelmek pszichológiája

Annak, hogy nem olyan életet élsz, mint amilyenre vágysz, több oka is lehet. Látszólag. Mert bár az emberek többsége mindig talál magyarázatot arra, hogy miért vallott kudarcot, miért mondott le az álmairól, miért van olyan emberrel, akivel nem boldog, miért nincs olyannal, akivel az lehetne, vagy általánosságban miért nem érzi jól magát a bőrében, ezek a magyarázatok többnyire csak a felszín kapargatásához elegendőek. A valódi ok ennél sokkal mélyebben húzódik meg.
Érdekes módon amikor az ellenségeinkre gondolunk, egy valakit általában kifelejtünk: önmagunkat. Az egyetlen valódi ellenségünket, akivel meg kell küzdenünk. Aki a legnagyobb károkat tudja okozni nekünk, és aki akár az egész életünket tönkre teheti.
Pedig nem kéne, hogy saját magunk ellenségei legyünk. Lehetnénk feltétel nélkül jóban önmagunkkal. Lehetnénk elfogadóbbak saját gyengeségeinkkel kapcsolatban, és fölösleges önostorozás helyett ösztönözhetnénk magunkat a fejlődésre. Segíthetnénk saját magunkon, amikor a gödör mélyére kerülünk. Észrevehetnénk az élet apró csodáit a hétköznapokban, és élvezhetnénk a boldog pillanatokat, amiket mi magunk teremtünk meg. Megadhatnánk önmagunknak azt, amit folyton valaki mástól várunk el.
Az emberek többsége mégsem így tesz. Vannak, akiknél a puszta kényelem eredményezi azt, hogy szarban ücsörögnek, azonban sokaknál egészen más akadálya van a változásnak: az, hogy nem hisznek benne. Nem hiszik el, hogy máshogyan is élhetnének. Nem hiszik el, hogy képesek a múltjuk és a jelenük csapdájából kilépve valami egészen mást felépíteni. Nem hiszik el, hogy többet érdemelnek.
De pontosan mik is ezek az önkorlátozó hiedelmek, és honnan erednek a gyökereik? Nézzük meg a legfontosabb típusokat, és azt, hogy mit tudunk kezdeni velük.

„Kevés vagyok én ehhez”

Az egyik legalapvetőbb önkorlátozó hiedelem az, amikor a saját belső vagy külső értékeidet vonod kétségbe. Kevesebbnek, gyengébbnek, csúnyábbnak vagy jelentéktelenebbnek tartod másoknál magadat (mintha az összehasonlítgatásnak lenne bármi értelme), és eleve vesztesként állsz a startvonalra. Aztán vagy el sem indulsz a cél felé, vagy kevesebbként, gyengébbként, csúnyábbként, jelentéktelenebbként kezdesz el lépkedni – és ha így teszel, akkor az élet jó eséllyel Téged fog igazolni.
Hiszen miért is becsülne meg bárki jobban, mint Te saját magadat? Az emberek többsége azt a példát fogja követni, amit Te mutatsz nekik. Bizonygathatod, hogy értékes vagy, vagy beletörődhetsz abba, hogy nem, de az eredmény ugyanaz: ha belül mélyen egy értéktelen selejtnek tartod magad, akkor sok olyan ember marad az életedben, aki szintén annak tart. A leértékelt áruért is csak annyit fizetnek, amennyit mutat az árcédula.
A jó hír az, hogy változtatni bármikor tudsz. Nem feltétlenül lesz gyors a változás, de az önkorlátozó hiedelmed kialakulása sem volt az. Igen, az is kialakult, méghozzá egy tanulási folyamat eredményeként – bármilyen furcsán is hangzik ez elsőre. Mert az a helyzet, hogy önmagad semmibe vételének semmi köze a biológiához: ezt megtanultad. Sokan a szüleiktől, akik lekezelően beszéltek gyermekükkel, mások pedig egy olyan kulturális(?) közegben, amelyben kiszolgáltatottak voltak a lélekromboló megjegyzéseknek, lelki vagy fizikai bántalmazásoknak.
Egy kisgyermek számára minden új, amit a világban megtapasztal, ezért azt fogadja el valóságként, amit készen kap. Ha azt kapja, hogy egy értéktelen senki, akivel nem kell törődni, akkor jó eséllyel ezt el is hiszi, és egész életét így éli le – hacsak nem tör ki ebből, és a kialakult hitrendszerét alapvetően meg nem változtatja.
Az evolúciós félelemnek csak kis része van önmagunk leértékelésében. A kisbaba próbálkozik, még ha fél is. A gond akkor van, amikor valaki már nem is próbálkozik.

„Nehogy hibázzak, mert baj lesz”

A következő önkorlátozó hiedelem a görcsös kudarckerülésből ered. Félünk hibázni. Félünk elbukni, mert azért gyermekkorunkban vagy büntetés, vagy gúnyolódás, vagy lesajnálás járt. Pedig valami egészen másra lett volna szükségünk: szeretetre, megértésre, támogatásra – és arra, hogy valaki higgyen bennünk akkor is, amikor mi magunknak épp nem sikerül.
Ez az, ami alapvető hiányossága az oktatási rendszerünknek és nagyon sok szülő nevelési stratégiájának is. Ha hibázik a gyerek, akkor rossz, üldözendő, szégyenteljes. Senkit nem érdekel, hogy miért tette, a lényeg, hogy az elvárásoknak nem felelt meg. Tüneti kezelés folyik, nem az okok keresése. Sablon módszerekkel sablon emberek nevelése.
Nem feltétlenül rossz szándékúak azok az emberek, akik így nevelnek egy gyermeket. Vannak persze a szülők és a tanárok között olyanok is, akik kifejezetten görények, azonban sokszor a tudatlanság vezet a káros minták elültetéséhez. Van, aki egyszerűen csak ostoba. Van, akinek nem is kellett volna vállalnia gyermeket, mert önmagával sincs egyensúlyban, és a gyermekére is átteszi a saját terheit. És vannak olyanok is, akik ugyan megpróbálják nagyon jól csinálni a feladatukat, ám téves mintákat követnek. Olyanokat, amik ugyan elfogadottak (mint a büntetés, a megszégyenítés, a pusztán nevelést könnyítő céllal felállított korlátozások), ám ettől még mérgező hatásúak.
A nevelt kudarckerülés egyetlen ellenszere a kudarc. Igen, az, hogy el mersz bukni, vállalod, hogy lesznek, akik ezért megvetnek, megtanulsz a padlóról felállni, és a tapasztalataidat felhasználva még bölcsebben és még erősebben folytatod az utadat. Nem ostorozod magadat teljesen fölöslegesen, hanem megnézed, hogy mire jó az, ami történt veled. Mert mindig jó valamire, és a Te felelősséged az, hogy megkeresed-e a bukásban rejlő lehetőséget.
Aki elég bátor ahhoz, hogy elbukjon, az válik hosszútávon is sikeressé az életében.

„Ők sem arra mennek”

A következő önkorlátozó hiedelmünk emberi mivoltunkból fakad. Abból a tényből, hogy evolúciós sikereink jelentős része csoportos együttélésünknek köszönhető. A közös érdekek felismerése vezetett a társadalmak kialakulásához, és ez az együttélés bizonyos mértékű egymásra utaltságot is eredményez. Ez egy természetes folyamat, ami azonban a szükséges alkalmazkodáson felül egy sokszor kifejezetten káros dologhoz is vezetett: a csordaszellem kialakulásához.
Ahhoz a viselkedési formához, ami a vadonban, vagy alacsony intelligenciájú egyedek esetében teljesen érthető – hiszen a csorda megvéd a veszélyektől, ezért érdemes követni őket, bármerre mennek –, azonban aki képes az önálló gondolkodásra, és akinek kicsit is fontosak a saját céljai, azt nagyon eltérítheti az ész nélkül menetelő tömeg.
Mégis sokan velük tartanak. Azért, hogy ne lógjanak ki a sorból. Hogy ne kelljen erőfeszítést tenniük egy saját út megkeresésével. Hogy elismerjék őket a többiek. Azok a többiek, akik úgy igazán sem önmagukat, sem másokat nem tudnak megbecsülni. Mert ha ez menne nekik, akkor már régen nem a pszichológiából és retorikából ügyesen felkészített önjelölt vezérek terelgetnék őket, hanem felismernék magukról, hogy ők is önálló emberi lények. Nem eszközök, aminek használják őket, hanem emberek – akik akár szabadok is lehetnének.
Ha a csordaszellemmel szembe mersz menni, akkor támadásokra, utálatra, kirekesztésre számíthatsz – eleinte. Aztán szép fokozatosan, ahogy egyre inkább felvállalod önmagad, megjelennek az életedben azok az emberek, akiknek tetszik az őszinte személyiséged. Akik nem az álarcra kíváncsiak, hanem rád, az emberre.
Ilyenkor jössz csak rá, mennyire bekorlátozott volt addig az észlelésed. Mennyire elfogadtad a nagy számokkal igazolni látszódó viselkedési mintát, mint egyetlen lehetőséget. És most, hogy már egy másik utat jársz – egy eleinte göröngyösebb, ám valódi szabadságot adó utat –, csak most tudatosul benned igazán, hogy van másik út is. Ez a nehéz a változásban: ahhoz, hogy elindulj egy másik úton, hinned kell benne, hogy létezik másik út, ám megismerni csak akkor tudod, amikor már járod azt.
Az viszont sokat segít, ha egy picit körbenézel, és nem a tömegvéleménnyel táplálod az agyadat, hanem megkeresed azokat, akik már a saját útjukon haladnak. Azokat, akik az álmukat követik, nem az előttük menetelő seggét. Azokat, akik segítenek elhitetni veled, hogy Te is járhatod a saját utadat.

„Az előttem járók is megszívták”

Az önkorlátozásnak van egy erős érzelmi kötődésből eredő fajtája is: a felmenők sorsának átvétele. Ez egy legtöbbször tudat alatt zajló folyamat, ami általában a szülői minták követését jelenti. Ha a szülő kudarcot vallott – a munkájában, a párkapcsolatában, az életében – akkor gyermeke könnyen lekorlátozza magának a saját sikereit. „Ha neki nem sikerült, nekem sem sikerülhet.” – mondja ezt magában úgy, hogy a szavai még csak nem is emelkednek a tudatosság szintjére.
Érdekes módon az, hogy valaki belecsúszik-e ebbe a csapdába, nem feltétlenül függ attól, hogy szereti-e a mintát adó szülőt, vagy sem. A szülő-gyermek viszony túlmutat az érzelmeken, a sérelmeken, a múlt tényszerű részletein. Ez a viszony kitörölhetetlen, és bár magát a kapcsolatot nem mindig érdemes aktívan fenntartani, de a létét sem jó tagadni. Amit ugyanis a tudat szándékosan elnyom, az egy idő után tudat alatt épül be a gondolkodásba, és fejti ki hatásait.
Aki haragszik a szüleire, vagy sajnálja őket a kudarcaik miatt, az könnyen járhat úgy, hogy megismétli a sorsukat. Az első esetben azért, mert a harag a szülő-gyermek viszonnyal ellentétes, így belső konfliktushoz vezet, a második esetben pedig azért, mert a szimpátia miatt bűntudatot érezne, ha a szüleinél sikeresebb lenne.

„Eddig sem ment, ezután sem mehet”

Végül van egy olyan önkorlátozó hiedelmünk is, amit nem másoktól kaptunk, hanem mi magunk gyártjuk. Az agyunk véges, és nem is tudunk végtelenben gondolkodni. Képzelj el egy végtelen hosszú utat, egy végtelen nagy fát, vagy egy végtelenül sok színből álló szivárványt. Nem fog menni, mert a fejedben valahol az útnak vége van, a fa lombkoronájának megjelennek a körvonalai, és a szivárvány színskálája is korlátos.
Ezek a korlátok a fejedben vannak, és az általad észlelt valóság határozza meg azokat. Nem a valóság, hanem az, amit Te észlelsz belőle. Ezért van az, hogy amit sokan lehetetlennek tartanak, azt mások megvalósítják – mert az ő valóságuk más, ők nem fogadják el a felállított korlátokat. És ezért van az is, hogy ha visszagondolsz az eddigi életedre, Te is sok olyan dolgot valósítottál meg, ami egykor elképzelhetetlen volt számodra. Aztán elképzelted és megvalósítottad. Megtanultál járni, megtanultál beszélni, később pedig túléltél olyan helyzeteket, amikről korábban azt hitted, beleroppannál végleg.
De még így is sok a korlát a fejedben – mint mindenkiében. Még hajlamos vagy a múltbéli tapasztalataidat a jövőre is kivetíteni, és könnyen beletörődsz abba, hogy ami eddig nem sikerült, az soha nem is sikerülhet. De miért ne sikerülhetne? Ki mondja meg, hogy mit érhetsz el és mit nem?
Leginkább Te magad, és a hitrendszered.
Önkorlátozó hiedelmeink többsége nem más, mint önvédelmi szándékú önpusztítás. Szeretnénk megvédeni magunkat a fájdalmaktól, az akadályoktól, a megbélyegzéstől, ezért átvesszük másoktól a korlátaikat, vagy mi magunk gyártunk újakat. Ahogy Fodor Ákos nagyszerűen megfogalmazta: „Kapaszkodókat gyártunk s mire eszmélünk: kész is a ketrec.”
Ami kezdetben segítségnek tűnt, az válik életünk megkeserítőjévé. És ha nem figyelünk, akkor a félelmeink börtönében rekedünk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.