Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

A szerzetes és a fing – avagy a megvilágosodáshoz nem vezet mozgólépcső

Szeretjük a könnyű utakat. Szeretünk kész megoldásokat kapni, vagy ha teszünk is valamit a siker érdekében, akkor is igyekszünk minél több munkát megspórolni magunknak. Ez teljesen természetes. Ahogy az is, hogy bármennyire is szeretnénk, nem mindent lehet megspórolni. Erről szól az a zen buddhista történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
A 11. századi Kínában esett meg, hogy egy fiatal buddhista szerzetes és költő, név szerint Su Dongpo a fejébe vette, hogy nem pepecsel annyit a megvilágosodással, mint a többiek, hanem belehúz egy picit a tanulásba, és irány a Nirvana. Mohón szívta magába a tanokat, gyakorolta az önfegyelmet, órákon át meditált minden egyes nap, és kisvártatva meg is érkezett az a belső nyugalom, amire annyira várt már régóta.
„Na, készen is vagyok.” – gondolta büszkén, majd lelkesen megírta versét a folyó túloldalán élő Fo Yin zen mesternek, hogy elismerését bezsebelje. Így szólt a vers:
Fejemet hajtom a legfelsőbb Istenségnek,
Kinek fénye beragyogja a Világegyetemet.
A nyolc világi szél már meg nem érint,
Rendíthetetlenül ülök a bíbor lótusz virágain.
Soha nem érezte még magát ennyire biztosnak a hitében, és tudta, hogy a nyolc világi szél, vagyis a dicséret, a gúny, a büszkeség, a megszégyenítés, a nyereség, a veszteség, az öröm és a nyomor valóban nincsen már rá hatással.
Gyönyörű kalligráfiával megírt versét azon nyomban el is küldte szolgálójával Fo Yin mesternek. Most, hogy a spiritualitás legfelső szintjére lépett, több dolga már nem is akadt, mint várni az eredményeit méltató választ.
Amikor a mester elolvasta a verset, elővette ecsetét, majd megjegyzésként egyetlen szót írt a papírra. Visszaadta a levelet a szolgálónak, majd útjára engedte őt.
Su Dongpo lelkesen tekerte le a pergament, hogy elolvassa a méltató szavakat, ám amint rápillantott a papírra, nem akart hinni a szemének. Iszonyatos düh fogta el, amikor azt látta, hogy csodálatos eredményeiről szóló gyönyörű versére az öreg mester hanyagul csak ennyit írt: Fing.
„Hogy veszi a bátorságot ez a vén szenilis majom, hogy ilyen alpári módon válaszoljon? Mit képzel ez magáról?” – füstölgött a fiatal szerzetes, és már indult is, hogy beolvasson az öregnek. Csónakba szállt, és Fo Yin háza felé vette az irányt.
Amint partot ért, feldúltan kereste a mestert, ám annak ajtaja zárva volt. Az ajtóra tűzve egy papírdarabot talált a mester írásával:
A nyolc világi szél már meg nem érint,
De a folyón átrepít egyetlen fing.
Su Dongpo haragja egyetlen pillanat alatt elszállt. Ekkor értette meg, hogy mestere mindössze néhány ecsetvonással megmutatta: bizony van még mit tanulnia.
*****
Vannak dolgok, amiket nem lehet megspórolni. Hiába ígérnek neked annyian instant megoldásokat, hiába bombáznak Téged a reklámokban azonnali eredményekkel, és hiába hiteted el önmagaddal, hogy nem kell lépcsőznöd, hanem felmehetsz a hegyre mozgólépcsővel, a világegyetem működését sem Te, sem én, sem bárki más nem tudja megerőszakolni.
Időnként persze fájdalmas dolog belenézni a tükörbe, de ez az, amit nem érdemes megspórolni. Mert az élet igen kitartóan és igen változatos módokon tudja megmutatni nekünk, hogy mivel van még feladatunk.
A személyiségfejlődés egy egész életre szóló folyamat.
Nagy köszönet Barbarának, hogy a figyelmembe ajánlotta ezt a tanmesét. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Engedd el mind! – avagy a divat-spiritualitás csapdája

Manapság kifejezetten menő dolog spirinek lenni. Minimális energiabefektetéssel el lehet bújni egy-egy hangzatos, kontextus nélkül bárhogyan értelmezhető, kifejezetten bölcsnek tűnő mondat mögé – akár mások megvezetésére használja ezt valaki, akár a saját lelkének megnyugtatására. Sokan élnek is ezzel a könnyen szerzett lehetőséggel.
Hiszen mi lenne kényelmesebb egy „Ha nem megy, ne erőltesd!” vagy egy „Engedd el mind – nézd meg, mi marad!” mondat benyőgésénél? Mi lehetne vonzóbb a kényelmes ücsörgésnél, azt várva, hogy az Univerzum a seggünk alá toljon mindent? Nem véletlenül olyan népszerűek ezek a kontextus nélkül lebegő tanácsok, és az sem véletlen, hogy a spiritualitás mára az eredeti tartalmának karikatúrájává vált a civilizált (?) nyugati társadalomban.
Na de mi is a gond az elengedéssel? Azzal semmi, csak a torzult értelmezése veszélyes. Népszerűség ide vagy oda, sokan vágják a fát maguk alatt.

Vágyak és csalódások

Figyelem. Megbecsülés. Tisztelet. Lelki béke. Szinte minden ember vágyik ezekre, és szinte senkinek nem adatik meg. Miért? Erről sokat lehetne vitatkozni, de azért az sejthető, hogy sem a jelenlegi fogyasztói társadalmi berendezkedésünk, sem az érzelmi intelligencia fejlesztésének hiánya, sem pedig a politikai manipuláció nem segít a helyzeten.
Ettől még vágyunk ezekre a már-már megfoghatatlannak tűnő dolgokra, és ha nem kapjuk meg, akkor vagy beletörődve emésztjük magunkat, vagy igyekszünk kierőszakolni ezeket magunknak. Esetleg váltogatjuk a kettőt attól függően, hogy mikor fáradunk bele valamelyikbe.
Szeretnénk fontosnak érezni magunkat. Annyira fontosnak, hogy kelljünk a másik embernek anélkül, hogy bármit is tennénk érte. Ez természetes. Ahogy az is, hogy nem szeretnénk senki miatt görcsölni (még ha igen gyakran meg is tesszük), mert úgy érezzük, hogy nemcsak a szeretet, hanem a lelki béke is jár nekünk.
Persze akár járhat is, ez eddig még teljesen rendben van, ám a csavar most következik. Mert mit is tesz olyankor a spirituális útkövető, amikor vágyai (és elvarásai) be nem teljesülésével kell szembesülnie? Belekapaszkodik valamelyik instant bölcsességbe, ami éppen szembejön a facebook-on, vagy amit egy a hihetőség és a bullshit határán ügyesen lavírozó spiritiszta megpróbál eladni neki.
Engedd el! Előre nézz, arra haladsz! Fontos vagy és értékes és szerethető! Akinek baja van veled, az az ő baja!
Ez mind szép, és tulajdonképpen igaznak is minősíthető (hiszen igazságból sokféle létezik), azonban amilyen hatásos lehet tüneti kezelésre, annyira alkalmatlan hosszútávú egyensúly elérésére. Hogy miért? Gondolj csak bele, mit jelentenek a fenti mondatok.
Nem a csalódott ember meneküléséről van itt szó? Nem egy dacos visszacsapás ez a másik embernek azért, mert nem azt adta, amit elvártunk tőle? Hiszen ha csak előre nézek, attól nyilván nem lesznek terheim, amiket cipelek, ugye? Ha elengedek mindent, és nem kötődöm senkihez, akkor nyilván megtalálom a lelki békémet, nem igaz? Ha elhitetem magammal, hogy velem minden rendben van, akkor nyilván boldog életem lesz, és természetesen a környezetemet is építem vele. Vagy nem.
Lehet ezeket a bölcs dolgokat egy IQ- és EQ-mentes, faék egyszerűségű mondat formájában tálalni, de aki megeszi, az meg is érdemli.

Ego-csapda

Ha már olyan kétségbeesetten keressük a boldogságot, ha már elkezdünk sajátunkénak érezni egy-egy bölcs gondolatot, akkor érdemes lehet elgondolkodni a tartalmán is. Nem készen megenni azt, amit valaki az orrunk elé tolt, és az illata finomnak tűnik, hanem egy picit ízlelgetni előtte.
Elgondolkodtál már például azon, hogy mit jelent az elengedés valójában? Azt, hogy ne kötődj senkihez és ne függj senkitől? Ugyan már! Akkor minek vagy itt? Ha nem kötődsz senkihez és semmihez, akkor akár mehetsz is innen a földi játszótérről. Hiszen úgyis minden mindegy. Nincs szükséged az itteni dolgokra, mehetsz fényként keringeni az Univerzumban.
Komolyan kérdezem, nem érzed álszent ego-fényezésnek ezt? Vagy legjobb esetben is egy önbecsapásnak, amivel ugyanazokat a köröket futja az a szerencsétlen, aki nagy csalódása után elhatározza, hogy mostantól spiritualitást eszik reggelire.
Ne kötődj? Ne függj senkitől? Ez most komoly? Hát már a földi létezésed is egy függőségi viszony eredménye (hacsak Téged nem anya hordott ki, hanem oda villantál a hegytetőre). Tető sem lenne a fejed fölött, ha nem lennének az életedben kötődések – és kötöttségek. És mi a helyzet mindazzal, amit élvezel, ami feltölt, és amiért úgy érzed, érdemes itt lenned?
Nem muszáj Buddhát játszani, főleg úgy, hogy nem sok fogalmunk van róla, milyen ember is volt Buddha. Vannak fontos gondolatok, amik segíthetnek. Vannak megízlelendő mondatok, amikkel építheted az életedet. A gondolkodást viszont nem mindig érdemes megspórolni.
De akkor mit is jelent az elengedés? Hogy nem válik az ego dacos visszavágásává? Hogyan vezethet ténylegesen önmagad és az emberi kapcsolataid egyensúlyához? Az elengedés nem azt jelenti, hogy nem kötődsz, leszarsz mindenkit és mindent, és a világegyetem működésétől függetlenül próbálod élni az életedet. Az elengedés azt jelenti, hogy megteszed, amit tudsz, és elfogadod, hogy nem Te irányítasz mindent. Mindkét résznek kiemelt jelentősége van: a cselekvésnek épp úgy, mint az elfogadásnak. Az élet művészete pedig talán éppen az, hogy a kettő egyensúlyát megtaláljuk.
Sokan érdektelenséggé degradálják az elengedést. Nem működik a kapcsolatom? Nem baj, elengedem a másik hisztizését. Haragszol rám, mert seggfej voltam, vagy mert rossz napod volt? Nem baj, elengedem, oldd meg magad. Cselekvés nélkül azonban ez nem más, mint az ego büszke megnyilvánulása. Pont az, amit egy valóban spirituális ember igyekszik elkerülni.

Dobd a labdát!

Az életünk társasjáték – akár tetszik, akár nem. A fontos és szerethető és egyedi és megismételhetetlen individuumok, akiknek folyamatosan szeretnénk érezni magunkat, csak apró részei az Univerzumnak. Egyediek, de nem függetlenek. Megismételhetetlenek, de nem fontosabbak bármely más apró pici résznél. Cselekvőképesek, de nem mindenhatók egy személyben.
Olyan ez, mint amikor labdázol valakivel. Amikor nálad van éppen a labda, mit teszel? Görcsösen kisajátíthatod, hogy nálad is maradjon, de akkor nincs játék, vagy legalábbis nem olyan, ami a belső és a külső békét építené. El is engedheted a labdát, de a játéknak akkor is vége. Vagy dobhatod a másik embernek, megtéve mindent, hogy a lehető legjobban dobd, és elfogadva azt, hogy amint a labda elhagyta a kezedet, már nem Te irányítod az eseményeket.
A játék lehet a párkapcsolatod. Lehet a családtagjaiddal való viszonyod. Lehet az ellenségeiddel vagy a barátaiddal való kapcsolódásod, és lehet bármi, amit a földi játszótéren játszol. Ha dobod a labdát, vagy nem dobod ügyesen, vagyis ha nem teszel meg mindent, hogy a kapcsolatod jó legyen, akkor nincs játék, csak harc, vagy a kapcsolat temetése.
Ha viszont úgy döntesz, hogy cselekszel, akkor esélyt adsz arra, hogy jól érezd magad a játékban. Te hozzátetted a saját részedet, és ez az a pont, amikor az elengedésnek helye és ideje lesz. Ahogy a labdát is elengeded végül, és további sorsát rábízod a másik emberre, vagy egy harmadikra, vagy a szélre, az esőre, vagy a labda állapotára, úgy bízod rá a kapcsolat alakulását minden más tényezőre, amiért nem Te tehetsz. De csak azután, hogy Te mindent megtettél, amit érdemes.
Jó volna ezek után egy kész receptet kapni arra, hogy mi az a „minden, amit érdemes megtenni”, ugye? Nekem nincsen kész receptem. Nem is találkoztam még olyan emberrel, akinek valóban lett volna, és nem csak azt hitte vagy hitette el magáról, hogy van. A Te életedben Te fogod meghúzni a homokozó határait. Te döntöd el, hogy meddig szeretnél – vagy meddig vagy hajlandó – részt venni a játékban, és hol van az a pont, amikor kiszállsz belőle.
Meddig vársz valakire, hogy ügyesebben kapja majd el a labdádat? Meddig ápolsz egy olyan kapcsolatot, ami nem okoz neked boldogságot? Mi az, amit még meg tudnál tenni valakiért – akár önmagadért is –, és amit eddig elmulasztottál megtenni, vagy nem is ismerted fel, hogy még megtehetnéd? Meddig tart a Te hatásköröd, és mikor érdemes felfeküdnöd a hullámokra, hogy teljesen átadd magadat az áramlatoknak? Mert ilyen is van.
Az életünk egy csodálatosan változatos játék, a maga szépségeivel, nehézségeivel, örömforrásaival és tanításaival. Nem biztos, hogy hiteles képet ad róla az „Engedd el mind!” vagy a „Csak előre nézz!” gondolat. Pláne nem felkiáltójellel, mert abban benne van az indulat.
Semmi baj nincs a kötődéssel. Semmi baj nincs az érzésekkel. Semmi baj nincs azzal, ha időnként szívás is van az életedben. Bajba akkor kerülsz, ha nem tanulsz belőle, vagy ha a leckét megpróbálod leegyszerűsíteni és könnyen emészthetővé tenni. Mert akkor könnyen lehet, hogy újra és újra ugyanazokat a köröket fogod futni.
Engedd el. És szorítsd. És dobd, és kapd el. Te érzed, hogy mikor melyikre van éppen szükséged. És amikor szembe jön egy új gondolat – vagy egy elfeledett régi – akkor érdemes a szívedet is nyitva hagynod, és az agyadat is használnod. Akár éppen divatos a gondolkodás, akár nem.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – A fiú, aki Lego-ból csinált kart magának

Mi kell ahhoz, hogy valaki előnyt csináljon a hátrányából? Hol van az a pont, ahol megszületik az elhatározás, és az áldozatból cselekvő lesz? Kiből lesz győztes, és ki az, aki vesztes marad? Sokan úgy gondolják, hogy ez szerencse kérdése is. Mások abban hisznek, hogy csak hinni kell valamiben, és az meg is valósul.
És van egy szűk réteg, akik nem a saját igazukat próbálják bizonygatni, hanem egész egyszerűen megteszik azt, amit tudnak, folyamatosan fejlődnek, és nem hajlandóak lemondani arról, amit a fejükbe vettek. Éppen ezért valósítanak meg csodálatos dolgokat.
Ilyen ember David Aguilar is. A 18 éves máltai fiúnak egy születési rendellenesség miatt nem fejlődött ki a jobb karja, ami bőven elegendő ok lehetett volna számára arra, hogy egész életét kiszolgáltatott áldozatként élje le. Ő azonban máshogy döntött.
Már kisgyermekként is nagyon szeretett Lego-zni, és az az ötlete támadt, hogy ha már a természet csak egy karral ajándékozta meg, ő megajándékozza magát még eggyel. Már egészen fiatalon el is készítette karprotézisének prototípusát.
David a szüleit is teljesen meglepte, amikor egy napon előállt a találmányával. Mindössze 9 éves volt ekkor. Az ezt követő években továbbfejlesztette a protézist, mígnem egy fogásra és hétköznapi tevékenységek végzésére tökéletesen alkalmas művégtagot alkotott. Igen, Lego-ból.

A zseniális fiú híre a Lego vállalathoz is eljutott, akik őszinte tiszteletüket fejezték ki, csakúgy, mint David tanárai, iskolatársai és ismerősei. A fiút, akit kiskorában furcsán bámultak azért, mert nincs karja, most csodálattal nézik az emberek találékonysága, műszaki érzéke, és a nehézségekhez való hozzáállása miatt.
(h/t: dailymail)
David pedig a felnőtt éveibe lépve is tovább halad az álmai felé: folytatja a fejlesztői munkát, informatikát és robotikát tanul, és repülőmérnök szeretne lenni. Márpedig amit ő a fejébe vesz, azt meg is valósítja.
És hogy mi kell ahhoz, hogy valaki előnyt csináljon a hátrányából? Talán csak ennyi: megtenni azt, amit éppen most tudsz, és folyamatosan keresni az új lehetőségeket.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Felnőtt testbe zárt gyerekek

Valami nagyon nincs rendben, azt hiszem. Figyelem az embereket, látom, hogyan bánnak másokkal, vagy éppen miket művelnek önmagukkal, és azon gondolkodom, hogy vajon kinek az agyában csúszott félre nagyon valami.
Az enyémben, mert nem hiszek abban, hogy rabszolgaként kell végignyomni négy-öt évtizedet, aztán a maradék néhány évben megroggyant egészséggel próbálni élni egy örömteli életet? Vagy mert nem a gyógyszerektől, egy doboz cigarettától, vagy néhány üveg sörtől várok megoldást arra, amit az évek során elmulasztottam rendbe tenni? Vagy mert sem a másoknak való görcsös megfelelést, sem a bajainkon való siránkozást, sem a hozzánk legközelebb állók cseszegetését nem találom járható útnak? Vagy mert nem gondolom, hogy felfelé nyalni, lefelé meg szarni kellene, és még azt sem gondolom, hogy bárki is fölöttünk vagy alattunk lenne?
Lehet, hogy az én fejemben van a gond, de nem látom azt a sok lelkes, meggyőzően mosolygó arcot, amely a boldog emberek sajátja. Nem látom azt, hogy akik a mókuskereket hajtják, azok ezzel tökéletesen elégedettek. Nem látom, hogy az emberi kapcsolataink egyre tartalmasabbá, egyre mélyebbé, egyre felemelőbbé válnak. Nem látom azokat az embertömegeket, akik békében vannak önmagukkal, és – éppen ezért – békében vannak a környezetükkel is.
Mert teljesen rendben lenne a mókuskerék, a másoknak való megfelelés, a gyógyszer-, cigaretta- és alkoholfüggőség, vagy a gondolkodás kész sablonokkal történő helyettesítése is, ha ettől valóban boldogabb emberek élnének a Földön, akik belső békéjük kisugárzásával a környezetüket is szebbé teszik.
De valahogy ezt én nem látom.

A felszín alatt nagy lék tátong

Nem az a célom, hogy megmondjam a tutit. Elgondolkodtatni szeretném azokat, akik erre nyitottak. Keresem az okokat a jelenségek mögött, amiket tapasztalok. Keresem az összefüggéseket. Miért látsz ennyi üres tekintetű embert, ha kiteszed a lábadat az utcára? Miért nem figyelünk jobban egymásra? Miért panaszkodnak annyian az életük miatt, és miért nem változtatnak rajta? És miért megy ennyi értékesnek tűnő emberi kapcsolat a kukába? Egymástól független dolgokról van szó, vagy van valami közös szál ezek mögött?
Ha nem elégszel meg a következmények passzív szemlélésével, hanem szembe mersz menni a beléd rögzült gondolati sémákkal, akkor egy igen érdekes dolgot fedezhetsz fel. Valamit, amit rendre megtalálsz minden egyes önpusztító vagy másoknak ártó viselkedésminta mögött. Ehhez persze nem elég a felszín megkapargatása; tükörbe kell hozzá nézni, ami bizony fájdalmas tud lenni.
Mi is ez a közös szál? Gondolj csak bele: miért robotolnak az emberek olyan munkát végezve, amit gyűlölnek? Azért, mert úgy gondolják, más lehetőség nincsen számukra. Miért szedik ész nélkül a gyógyszereket? Azért, mert úgy gondolják, hogy azok majd meggyógyítják, vagy legalább újabb betegségektől megvédik őket. Miért szívják a cigarettát, isznak alkoholt ipari mennyiségben, ülnek a TV előtt órákig minden egyes nap, vagy mutogatják facebook-on a melleiket? Azért, mert úgy érzik, hogy ezek a dolgok működőképes megoldást jelentenek. És miért panaszkodnak annyit a családtagjaikra, a kollégáikra, az ország állapotára vagy az időjárásra? Mert meggyőződésük, hogy ezek miatt szar az életük.
Fusd most át kérlek még egyszer a válaszokat. Hol látsz bennük cselekvést, vagy legalább arra irányuló próbálkozást? Hol látod a dolgok megváltoztatására irányuló őszinte szándékot? Nem, a jajgatás, a különböző szerek használatába való menekülés és a másokra mutogatás nem jelent változtatási szándékot. Aki ezt teszi, az valójában baromi kényelmesen elücsörög a trágya közepén, és hangosan kiabálva integet az arra járóknak, hogy ugyan húzza már ki őt valaki. Ez nem komoly szándék, csak egy annak tűnő álca.
És hogy mi is a közös szál a fenti viselkedésminták mögött? Talán már megtaláltad Te is: a személyes felelősségvállalás hiánya. Az, hogy a munkáját gyűlölő ember a főnökére, a körülményeire vagy a sorsára hivatkozva beletörődik a helyzetébe. Az, hogy az ideges ember egy szál cigihez menekül, a depressziós egy üveg whisky-hez, az életcél nélkül létező pedig a TV-hez.
Az, hogy a folyton veszekedő párok egymás fejét leordítva próbálják saját akaratukat a másikra erőszakolni, és ha ez nem sikerül, akkor egy méltatlanul elaljasuló háború keretében egymástól búcsút vesznek. Az, hogy a beteg ember semmit nem hajlandó tenni a saját (!) egészségéért, inkább néhány bogyótól vagy egy olyan embertől vár kész megoldásokat, aki nem ismeri sem a személyiségét, sem a múltját, sem a lelki sérüléseit, és akire egyébként is vár még 43 ember a folyosón toporogva.
Hol van itt a saját felelősség fogalma? Hányan mondják azt, hogy „az én életem, én teszem rendbe, amit elcsesztem” ? Hányan teszik félre az ego-jukat, amikor próbálják rendezni az emberi kapcsolataikat? És hányan teszik félre az alkoholt, a cigarettát, a drogot vagy az önpusztítás bármely más, tudatosan választott, ám tudat alatti menekülést szolgáló eszközét? Hányan dobják el az önállótlanságukat szolgáló mankóikat, vesznek egy nagy levegőt, és merik kimondani: „Bassza meg, ezen csak én tudok változtatni!” ?
Van, aki megteszi, és ezért minden tiszteletet megérdemel. Nagyon sokan azonban még a felismerésig sem jutnak el. És hogy honnan ered mindez? Nem nehéz kitalálni.

Elveszett gyermekek és gyerekes felnőttek

Nagy divatja van manapság annak, hogy önmagunk egyediségét és különlegességét hangoztassuk. Ez teljesen rendben is lenne, ha nem arról szólna a nagy önkifejezési hullám, hogy sablonba szorult emberek az individualizmus zászlaját lobogtatják, miközben a média, a marketing cégek, a politika, a vallás, vagy bármely más manipulációs forrás szennyezett vizét kortyolgatják.
Van, aki mindent benyel, amit adnak neki. Mint egy gyerek. „Kaptam valamit, biztosan jó lesz nekem.” Aztán rájön, hogy mégsem. Csak míg egy gyermektől teljesen természetes viselkedés az, hogy nem kérdőjelezi meg mások kompetenciáját és jóindulatát, addig egy felnőtt esetében ez már ostobaságnak számít.
Persze jó oka van annak, hogy az emberek jelentős része pótcselekvésekkel helyettesíti az érdemi tetteket. Erre szocializálták őket. Szülők, tanárok, marketing stratégák, politikusok és más élősködők dolgozzák meg a gyermeki agyat, amíg meg nem tanulja, hogy ő olyan kutya, aki nem haraphat, legfeljebb csak ugat. Neki nemcsak hogy nem kell, de kifejezetten tilos is kiállnia önmagáért. Ő jobban teszi, ha megelégszik a készen kapott igazságokkal, és soha nem kérdőjelezi meg azokat.
Felnőtt testben élő gyerekek szaladgálnak tömegével az utcákon. Olyan gyerekek, akik semmilyen felelősséget nem akarnak vállalni az életük alakulásáért, az egészségükért, az elmulasztott döntéseikért, de még a tetteik jelentős részéért sem. Olyan gyerekek, akik még mindig elhiszik, hogy csak nyitni kell a szájukat, és a tápláló tejbepapit majd bekanalazza valaki. Persze kapnak is bele valamit, csak azt nem biztos, hogy meg bírják emészteni.
Mindeközben az a részünk, amit gyermekkorunkból valóban érdemes volna tovább éltetnünk, szép lassan elrohad. A lelkesedés, az őszinte kíváncsiság, a feltétel nélküli szeretet kezd kihalni a felnőttek jelentős részéből. Megszokássá válik az élet, amiből sokan igyekeznek egy-egy buli, egy-egy cigi, egy-egy pohár pálinka vagy egy-egy betegség segítségével kimenekülni. Elveszítjük a belső gyermeket, és megmarad egy gyerekes felnőtt, aki tehetetlenül kapálózik.
Természetesen vannak fokozatok. Nem mindenki viselkedik gyerekesen a mindennapi döntéseinél, és a legtöbb ember bizonyos dolgokért azért tud felelősséget vállalni. Csak nem biztos, hogy érdemes ezt szelektíven megtenni. Nem biztos, hogy a nekünk tetsző, vagy számunkra még elfogadhatónak ítélt dolgokért való felelősségvállalás elegendő egy boldog, vagy legalább nyugodt élethez. Van, amikor a valódi megoldás megtalálása komoly munkát, befektetett energiát és bátorságot igényel.
Ez van, kedves felnőtt testbe zárt gyerekek. Ideje a tejbepapit magunknak megfőzni.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A király és a szemtelen remete – egy történet a birtoklási vágyról

Biztos, hogy jó helyen keresi a boldogságot az emberek többsége? Miért van az, hogy egy-egy jó fordulat után nagyon hamar újra visszaesnek annyian? Furcsa játéka ez az életnek, vagy van beleszólásunk ebbe? Nemrég olvastam egy tanmesét, ami sokat segíthet a válaszok megtalálásában.
*****
Élt egyszer egy bölcs ember, aki széles látóköre mellett szerénységéről is messze földön híres volt. Egy erdő széli barlangban lakott remeteként, de mindenkit meleg szívvel fogadott, aki csak betért hozzá. Még maga a király is rendszeresen felkereste őt, hogy bölcs meglátásaira hagyatkozva megoldást találjon az ország ügyeire, éppen felmerülő személyes problémáira, vagy egyszerűen csak hallgassa, amiről a bölcs beszél, és töltekezzen belőle. Nagyon jó hatással voltak rá ezek a beszélgetések, és az egész életét boldogabbnak érezte, amióta a bölcs embert megismerte.
Így ment ez egy ideig, mígnem a király elkezdett egyre jobban gyanakodni a bölcs emberre. „Nem lehet, hogy ennyire feddhetetlen legyen valaki! Valami csalásnak lennie kell a dolog mögött!” – gondolta magában. Ám ahogy teltek a napok és a hetek, csak nem talált semmi kivetnivalót a bölcs szavaiban és tetteiben. Gyanúja azonban nem csillapodott, így hát kiadta a kémeinek, hogy éjjel-nappal figyeljék emberünket, mert ki kell derülnie az átverésnek.
A kémek alapos munkát végeztek, ám több hét után sem találtak semmit. „Ez az ember egy szent. Tiszták a szavai, tiszták a tettei, nincs benne semmi gonosztól való, nagy királyunk!” – jelentették neki a kémek. A király azonban nem tudott belenyugodni ebbe, ezért az a gondolata támadt, hogy meghívja a bölcs embert a kastélyába, hogy lakjon nála.
„Ha tényleg olyan szent ez az ember, egész biztosan visszautasítja majd a nagylelkű ajánlatomat, hiszen szerénysége nem engedhet meg olyan pompát, amiben a királyi kastélyban részesülhetne!” – gondolta magában, majd azon nyomban el is indult a bölcs emberhez, hogy letesztelje őt.
Legnagyobb megdöbbenésére azonban a bölcs ember gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatát. „Hol a hintó? Egy királyi kastélyba csak nem megy gyalog az ember! Rendelj ide egy pompás hintót, hogy méltóképpen érkezhessem meg új otthonomba!” – utasította a lefagyott arccal bámuló királyt a barlanglakó ember. De nem volt mit tenni, a király szavának súlya van, és ha már kimondott valamit, annak úgy is kell lennie.
Hintójába ültette a bölcs embert, ő maga is mellé ült, és így indultak el a kastély felé. Az úton bámészkodó emberek összesúgtak, amikor meglátták a hetykén ülő remetét a királyi hintóban, mellette a királlyal, aki legszívesebben olyan kicsire húzta volna össze magát, hogy senki észre ne vegye.
Amint a kastélyba értek, a bölcs ember egyből elkezdett utasításokat osztogatni a személyzetnek, a legszebb szobát kérte magának, és szemmel láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. A király rémülettel vegyes csalódottsággal látta, mennyire más ember ez a remete, mint akinek mutatta magát azelőtt.
Teltek-múltak a hetek, és a király már egyáltalán nem érezte magát boldognak. Már nem töltötték fel a bölcs emberrel való beszélgetések, csak egyre frusztráltabbá és elkeseredettebbé vált, amióta ez az élősködő beköltözött hozzá. Folyton azon gondolkodott, hogyan szabadulhatna meg tőle, hogy végre legalább nyugodt életet élhessen.
Fél év telt el így, mire egy napon a király már nem bírta tovább, és odalépett a remetéhez.
„Tudom mit akarsz mondani.” – szólalt meg a remete, mielőtt a király még bármit is mondhatott volna. „Csak azt nem értem,” – folytatta – „hogy miért vártál ezzel ennyi ideig. Miért nem mondtad akkor, amikor elfogadtam az ajánlatodat?”
A király lesütött szemmel így szólt: „Tulajdonképpen mi a különbség közted és köztem? Ugyanolyan pompában élsz, mint én, ugyanolyan kiváltságokban részesülhetsz, mint én, csak nekem még dolgoznom is kell.”
„Kövess, kérlek, és válaszolok a kérdésedre.” – mondta a bölcs ember. El is indultak azon nyomban, ki a kastélyból, elhagyva a hatalmas kertet, majd a várost is.
„Hová megyünk? Miért nem válaszolsz a kérdésemre?” – nyugtalankodott a király, de a bölcs ember csak gyalogolt tovább és tovább rendületlenül. „Légy türelemmel, elmegyünk a válaszhoz legmegfelelőbb helyre.”
Így hát mentek, csak mentek, hosszú órákon át gyalogoltak, mígnem a király egyszer csak megtorpant. „Válaszolj a kérdésemre, kérlek, mert tovább innen én már nem követhetlek.” – mondta a bölcs embernek.
„Miért nem? Gyere csak még velem egy kicsit.”
„Idáig tart a királyságom, nem hagyhatom el a határát.”
„Látod, királyom,” – szólt ekkor a bölcs ember a király szemébe nézve – „ez a legmegfelelőbb hely ahhoz, hogy válaszoljak a kérdésedre. Pontosan ez a különbség közted és köztem: én nem ragaszkodom semmihez. A kastélyodból is ugyanolyan simán kisétáltam, ahogyan beköltöztem. Az országot is könnyen elhagyom most, Te viszont görcsösen ragaszkodsz mindenhez, amid van. Én csak élvezem azt, amit az élet ad számomra, de Te mindent birtokolni akarsz.”
*****
A legtöbb ember a tanmese királyához hasonlóan áll hozzá az élethez, a vagyontárgyaihoz, és még az emberi kapcsolataihoz is. Követi a vágyait, ám megbecsülni nem tudja mindazt, amije van. Kisajátító szeretettel próbál mindent és mindenkit megtartani magának, és nem ismeri fel, hogy valójában semmije sincsen.
Szeretni, nem pedig birtokolni. Talán az egyik legfontosabb dolog, amit ez a rövid földi élet alatt érdemes megtanulnunk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Egyszer a szemetet is ki kell lapátolni – avagy hogyan dolgozd fel a csalódásaidat

Ha azt hiszed, hogy lesz, aki soha nem hagy cserben Téged, csalódni fogsz. Ha úgy gondolod, hogy a bizalmaddal soha nem él majd vissza az, akit szeretsz, csalódni fogsz. Ha abban reménykedsz, hogy valaki majd mindig megfog, amikor zuhansz a mélybe, csalódni fogsz. Ha mástól várod azt, hogy boldoggá tegyen, vagy legalább azt, hogy soha ne törjön össze Téged, akkor is csalódni fogsz. Jó, ha felkészülsz erre.
Csalódni fogsz, és ezt nem egy megkeseredett, mártírszerepbe ragadt, elköteleződéstől rettegő ember mondja neked, hanem az, aki már sokszor csalódott, de egy kicsit sem sajnálja ezt. Mert a csalódás soha nem annak az embernek a felelőssége, aki azt (látszólag) okozta, hanem azé, aki átéli. Ő az, aki elhitte mindazt, amit a másik emberről behazudott magának.
Tudom, kemény szavak ezek, de az a helyzet, hogy előbb-utóbb úgyis szembesülnünk kell a saját hazugságainkkal. Azt gondoltad, hogy soha nem maradsz majd magadra egy-egy kemény helyzetben? Ki ígérte ezt meg neked? És ha megígérte, hogy lehettél olyan naiv, hogy elhitted neki? Hiszen még Te magad is időnként elhagyod magadat, hogyan várod el azt, hogy más ne tegyen ilyet? Elvárhatod persze, és tök jó lenne, ha teljesülne, csak erre építeni egy egész életutat elég veszélyes stratégia.
Könnyű lenne ezen a ponton azt mondani, hogy a világ tele van szemét emberekkel. Hogy soha senkiben ne bízz meg, mert kihasználnak Téged. Hogy minden férfi seggfej, vagy hogy minden nő számító és megbízhatatlan. Baromi könnyű lenne önmagunkat a világ áldozatának kikiáltva ujjal mutogatni azokra, akiknek bármi közük van korábbi csalódásainkhoz – még akkor is, ha csak annyi a közük, hogy a csalódásunk „okozójával” azonos neműek.
Sokan megelégszenek ilyen olcsó megoldással is. Azt persze nem tudják, hogy a valódi árát nem most, hanem hosszútávon fizetik meg. Azzal, hogy a bizalmatlanságuk miatt szép fokozatosan kinyírják minden kapcsolatukat. Azzal, hogy az önsajnálatukkal egyre mélyebbre kerülnek, és így egyre kevesebb esélye marad annak, hogy megtalálják a számukra megfelelő embereket. És azzal, hogy kifelé erősnek mutatják magukat, pedig csak szorongva elnyomják a saját vágyaikat.
Aki ennél többet szeretne kihozni az emberi kapcsolataiból – és az életéből –, annak meg kell dolgoznia érte.

Elvárások és lelki sérülések

Középiskolás koromban nyaranta mentünk kenutúrázni a Bodrogra. A táj gyönyörű, a hangulat is kiváló volt, és magának az evezésnek is megvolt a szépsége. Persze csak annak, aki csinálta. Volt ugyanis néhány társunk, akik jól elücsörögtek a kenuban, míg valaki helyettük is evezett. Ők voltak a tanáraink által rendre kiírt „Száraz lapát verseny” legnagyobb esélyesei. Kényelmesen nézelődtek, élvezték a napsütést, néha talán megmártották picit az evezőjüket a vízben, aztán elégedetten kiszálltak a partra, amikor utunk egy újabb állomásához érkeztünk.
Vannak, akik az egész életüket így élik le. Tudják (vagy azt hiszik), hogy valaki majd úgyis evez helyettük – akár a céljaikról, akár a kapcsolataikról, akár a boldogságukról van szó. Ez utóbbit előszeretettel szoktuk rábízni mások evezőcsapásainak hatékonyságára. Nem is lenne ezzel gond, ha az evezőt használók nem fáradnának el időnként, vagy nem csapnának fejbe néha a másikat, vagy nem akarnának olykor másfelé menni, mint a kényelmesen ücsörgő utas. Az az utas, aki saját haladását rábízta valaki másra, és ha az utazás nem egészen úgy alakul, ahogyan szerette volna, akkor vagy reklamál, vagy magába zuhan.
Azt feltételezni, hogy soha nem fogsz valakiben csalódni, naiv dolog. Még a legcsodálatosabb, legőszintébb, legszenvedélyesebb, legszeretetteljesebb kapcsolatok is méltatlan szemétteleppé válhatnak – és nem is kell ehhez olyan sok, mint azt hinni szeretnénk. Elég egy nehéz élethelyzet, egy múltból hozott lelki sérülés felszínre kerülése, egy feltételezésekre alapuló félreértés, vagy a kommunikáció hiánya.
Nem vagyunk tökéletesek. Egyikőnk sem az. Mindannyiunknak vannak hibái, tévedései, a másik emberétől eltérő elképzelései, gyenge pontjai és lelki sérülései. És ha ezzel tisztában vagy, akkor az is természetessé válik, hogy bizony időnként okozunk egymásnak csalódásokat – még a hozzánk legközelebb állóknak is. Lehet ezen keseregni, csak az nagyjából olyan hatékonysággal bír, mint hintaszékben futóversenyen részt venni.
Csalódni fogsz. Egészen addig csalódni fogsz, amíg vannak elvárásaid. És bár az elvárásaid jelentős részétől tényleg érdemes megszabadulnod, egyáltalán nem biztos, hogy ebben a földi életedben le tudod mindet építeni (ahogy az sem biztos, hogy a földi játszótéren érdemes ezt megtenni). Marad tehát a tény, hogy jó eséllyel lesznek még csalódások az életedben.

A szemét lapátolásának módjai

A kérdés tehát nem az, hogy lesz-e még szemét, amivel kezdened kell valamit, hanem az, hogy amikor előjön a szemét, mit kezdesz vele? Dobálod a másikra, hátha ezzel kompenzálhatod a csalódásodat? Magadba zuhansz, és nézed tétlenül, ahogy a szemét ellep teljesen? Vagy felismered, hogy feladatod van vele?
Mert bár valóban előfordul, hogy aljas dolgokat követ el ellened valaki (igen, még a hozzád legközelebb állók is), de a történetben a saját részedet is érdemes észrevenni. Mi a Te feladatod a történtekkel? Mi az, amit neked érdemes tenned azok után, hogy csalódást szenvedtél el?
A legtöbb ember azt tekinti ilyenkor saját feladatának, hogy igazságot szolgáltatva, de leginkább a saját elnyomott ego-ját újra felhizlalva bosszút álljon a másik emberen azért, amit tett. Ez is egy lehetőség. A kapcsolat megőrzésében mondjuk nem segít, de legalább a békés lezárásában sem. Arra viszont kiválóan alkalmas, hogy a szemétből még több szemét legyen, és egy mocskolódó ego-harc alakuljon ki két olyan ember között, akik elvileg egymás számára fontosak.
Érezheted tehát egy csalódás után saját feladatodnak az igazságszolgáltatást, csak azt is érdemes figyelembe venned, hogy az igazság mindig relatív. A csalódásod is ennek volt köszönhető: a Te igazságod és a másik személy igazsága ugyanis nem egészen egyezik. Ha egyezne, soha nem is lett volna konfliktus közöttetek. Olyan embert viszont egész biztosan nem fogsz találni, akivel mindig mindenben egyetértetek, hiszen mindenki csak a saját nézőpontjával rendelkezik, amit finomíthat ugyan, de teljesen lecserélni nem tudja – és nem is biztos, hogy érdemes megpróbálnia.
A következő lehetőség az, hogy nem a másikra dobálod a szemetet, hanem elmerülsz benne Te magad, és önjelölt mártírként a csalódásoddal igazolod, hogy mennyire szerencsétlen vagy, mennyire nem vagy szerethető, és mennyire nehéz sors jutott neked. Ezt az utat is sokan választják. Nem feltétlenül járhatóbb az előzőnél, de legalább kényelmesebb – itt ugyanis nem kell semmit sem csinálni, csak a szemétdombon ücsörögni. Persze van, aki még ilyenkor is lapátol egy kicsit: csak hogy biztosra menjen saját áldozatszerepének megélésében, magára tesz még néhány lapát szemetet.
A harmadik út az eső kettőnél sokkal kényelmetlenebb – talán ezért is választják olyan kevesen. Ezen az úton nincsen önigazolás. Nincsen helye az igazságérzet tombolásának. Az ego-nak kuss a neve, és az alázatos munkáé a főszerep. Nem a Téged megbántó embernek való megalázkodásról van szó (mielőtt félreértenéd, érdemes ezt tisztázni), hanem az emberi mivoltodhoz és a másik fél emberi mivoltához való alázatos hozzáállásról. Elfogadásról, ami ilyen szavakkal jelenik meg: „A sérelmem valós, de a feldolgozása az én felelősségem.”
Mert kizárólag Te felelsz a saját boldogságodért. Ha valaki segít megtalálni vagy visszaszerezni, az jó – és akkor megfelelő embert választottál magad mellé –, de ha nem segít vagy gátol benne, akkor nem érdemes rá mutogatnod. Tudod, neki is van egy igazsága, és neked is van egy.
Nem kell félned a csalódástól. Téged szolgál. Megmutatja, hol vagy gyenge, és mit nem értettél még meg az életről. Megtanít veszíteni, és megtanítja, hogy a vereségben megtaláld a lehetőséget. A lehetőséget a fejlődésre. A lehetőséget az újrakezdésre azzal, akivel egymást őszintén szeretitek. Vagy a lehetőséget a lezárásra azzal, akivel nincsen közös utatok.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – A karját elvesztett lány és a lábát elvesztett fiú története

Talán érezted már azt Te is, hogy az akadályok, amikkel szembe kell nézned, igazságtalanul nagyok és félelmetesek. Talán élted már meg azt, hogy minden, amit elterveztél és amiben reménykedtél, egyik pillanatról a másikra semmivé válik. Talán omlott már össze neked is az életed. Ha éreztél már hasonlót, vagy épp most érzed ezt, akkor érdemes megismerned annak a két fiatalnak a történetét, akik nem adták fel, amikor mérhetetlenül gyengének érezték magukat.
Ma Li már kislányként is vonzódott a művészetekhez és a tánchoz, és hamar kiderült, hogy nemcsak lelkesedése, hanem tehetsége is van hozzá. 17 évesen felvették egy neves tánciskolába, amivel fantasztikus lehetőségek nyíltak meg számára. Két évvel később azonban az élete drámai fordulatot vett: egy autóbaleset következtében elvesztette jobb karját – és úgy tűnt, hogy az álmait is végleg elveszti.
A tragédia után akkori párja elhagyta, úgy érezte, minden összeomlott, és annyira elkeseredett, hogy nemcsak a táncot, hanem még az életét is fel akarta adni. Szülei segítségével azonban mégis sikerült feldolgoznia élete legnagyobb megpróbáltatását, munkát keresett, és eldöntötte, hogy újra felépíti az életét. Először gyümölcsöt árult, mellette kalligráfiát tanult bal kézzel, majd egy könyvesboltot nyitott.
Elkezdett újra élni. És nem sokkal később elkezdett újra táncolni is: minden félelmét és kételyét leküzdve elfogadott egy felkérést egy táncbemutatóra, amely hatalmas sikert aratott. A fiatal lány, akinek egy tragikus baleset majdnem megölte az álmait, végre visszatalált önmagához.
Zhai Xiaowei sorsa egészen máshogy alakult. Ő egy kis faluban nőtt fel, és már nagyon hamar megismerkedett a nehézség fogalmával. Mindössze négy éves volt, amikor leesett egy traktorról, és a bal lába olyan súlyosan összeroncsolódott, hogy amputálni kellett. Édesapja a könnyeivel küszködve mondta el neki a kórházban, hogy ezentúl sok nehézség lesz majd az életében.
A kisfiú ekkor megkérdezte apjától: „Apu, a nehézség az finom?”
„Igen, kisfiam,” – felelte az apja mosolyt erőltetve magára – „a nehézség egész finom, de nem tudod megenni az egészet egyszerre. Falatonként tudod csak megenni.” Ezután kiment a kórteremből és sírva fakadt.
A fiúnak valóban sok nehézséggel kellett megküzdenie felnőtté válásának útján, de soha nem érezte magát társainál kevesebbnek. Édesapja tanácsát megfogadva apró lépésekkel haladt előre, és kemény munkával sikeres kerékpárossá vált.
A karját elvesztett lány és a lábát elvesztett fiatalember egy fogyatékkal élő művészek számára szervezett rendezvényen ismerte meg egymást. Amikor Zhai Xiaowei meglátta Ma Li-t táncolni, azonnal elhatározta, hogy a kerékpározással felhagyva profi táncos lesz. Teljesen kezdő volt, de nagyon gyorsan fejlődött, és a kitartó munka meg is hozta a gyümölcsét.
A páros sokszor napi 12 órát gyakorolt, hogy egy-egy mozdulatot tökéletesítsen, ám lelkesedésüknek, kitartásuknak és a tánc iránti szeretetüknek köszönhetően valami csodálatos harmónia született köztük. Valami, amit nem lehet szavakkal leírni.

Ilyen tánc ez az élet. Kihívásokkal teli, néha félelmetes, időnként teljesen váratlan fordulatokat hoz, de ha megtalálod azt, amit igazán szeretsz, megfogod a kezét azoknak, akik számodra sokat jelentenek, és megtanulod szeretni önmagadat még akkor is, amikor mélyen vagy, akkor megtapasztalod azt a a csodát, ami végig ott volt benned. Az Élet csodáját.
Nagy köszönet Zsófinak, a Tündérkert Dekor csodagyárosának, hogy felhívta a figyelmemet ennek a két fantasztikus embernek a történetére. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Okos és szép lelki nyomorékok társadalma

Fantasztikus értékeket kaptunk gyermekkorunkban. Megtanultunk deriválni. Megtanultuk, mikor volt a Mohácsi vész és melyik népet kell utálni. Megtanultuk, mi történik a rézlemezzel, ha tömény salétromsavval lép reakcióba, és megtanultuk azt is, hogy miért annyira fontos önmagunk és mások elfogadása. Ja nem, ezt nem tanultuk meg. Pedig mennyivel kevesebb lelki nyomorék szaladgálna az utcákon, ha megtanultuk volna.
A kisgyerek legyen okos és szép, és mindkettőért elismerés a jutalma. Néhány évvel később aztán az önmagát felnőttnek képzelő nagy gyerek pontosan ugyanerre törekszik egész hátralévő életében: arra, hogy az elvárásoknak megfeleljen. Legyen okos, legyen szép, tűnjön ki valahogy, de a sorból nehogy kilógjon.
Nem kell ezért semmit sem tennie (elég csak mechanikusan követnie a gyermekkorában berögzült mintákat), mégis igen nagy árat fizet érte. Fizet az önbecsülésével. Fizet a lelki békéjével. Fizet az álmaival, amiket soha nem valósít már meg. És fizet az idejével, amit önmarcangolással és görcsöléssel tölt el – és amit soha többet nem kap már vissza.
Ez egy dolog. Azonban egy lelki nyomorék nemcsak maga fizet, hanem – akarattal vagy akaratlanul – másokat is erre próbál kényszeríteni. Vagy úgy, hogy egy folyton siránkozó, folyton bajokkal küszködő, önmagában életképtelen energiavámpírrá válik, vagy úgy, hogy egy másokon keresztülgázoló seggfejjé. Akármelyik utat is választja (többnyire tudat alatt), az életmódja másokra nézve is ártalmas.  Persze ezek végletek, de a köztes fokozatok sem feltétlenül egészségesek.
De hogyan torzul valakinek olyan észrevétlenül, mégis olyan hatékonyan a lelki egyensúlya, hogy felnőttként önmagát és a környezetét is rombolja?

Mit kaptál a zsákodba?

Nem az a fő gond, hogy rengeteg fölösleges dolgot tanulunk meg gyermekkorunkban, hanem az, hogy sok fontos dolgot nem. Olyan dolgokat, amik az életre készítenének fel. Olyan dolgokat, mint például önszeretet, empátia, elfogadás, kudarchelyzetek feldolgozása és kezelése.
Mert az önmagában baromi kevés, hogy megtanuljuk, hogy ha rosszat teszünk, azért büntetés jár, hiszen azt nem tanuljuk meg, hogy a jó és a rossz relatív fogalmak, és nem a büntetés elkerülése a legerősebb motivációs forrás, hanem az, hogy olyan célért tegyünk, amiben őszintén hiszünk.
Ahogy az is nagyon sovány tanítás, hogy ha keményen dolgozol, eredményeket érhetsz el, hiszen azt nem tanuljuk meg, hogy az eredmény, amit elérsz, nem biztos, hogy a Tied marad, mert keményen dolgozni rabszolgaként is lehet. Erre épül az oktatási rendszerünk – ami nem meglepő, hiszen jó robotokat így lehet termelni a leghatékonyabban –, de rengeteg szülő is beszáll ebbe a hajszába.
Az én gyerekem a legokosabb! Az én gyerekem a legszebb! Az én gyerekem a legilyenebb és legolyanabb, és amúgy is ő az enyém, az én büszkeségem! Önmagam elől is eltitkolt hiányosságaim csodálatos kipótolásának lehetősége, az ego-m megcsillanása, az elcseszett életutam beteljesülése.
De vajon hány szülő tudja anélkül, hogy a lelkiismerete kiabálni kezdene, teljes nyugalommal és bizonyossággal kijelenteni: Az én gyerekem boldog. Nem a legboldogabb, nem boldogabb, mint a szomszéd Marika vagy az unokaöccs Pistike, hanem egyszerűen csak boldog. Érted? Mindenféle hasonlítgatás, mindenféle versenyzés, mindenféle görcsösség nélkül, a külvilág helyett magát a gyermeket nézve. Vajon hányan tudják kimondani ezt a négy szót úgy, hogy a plafon nem akar rájuk szakadni?
Legyél okos, legyél szép – de ne önmagadtól, hanem azért, mert én annak tartalak! Ugye érted már, miért van ennyi boldogtalan ember, és miért próbálják ennyien kétségbeesett vásárlással, frusztrált önmarcangolással, másokkal való csatározással kitölteni azt az űrt, ami gyerekkoruk óta tátong a lelkükben.

A valódi fogyatékosság nem fizikai

Sokan megbámulják a tolószékben guruló férfit. Megsajnálják a féllábú nőt, szánalmat éreznek az értelmi fogyatékos kisgyerek iránt, miközben az a helyzet, hogy valódi fogyatékosságban nem a fizikailag vagy szellemileg hátrányosabb helyzetűek szenvednek, hanem azok, akiknek a lelkéből hiányzik egy darab.
Boldog ugyanis lehetsz végtagok nélkül is (nem is egy példa van erre), de úgy egészen biztosan nem leszel az, ha önmagadat nem tudod szeretni, és a környezeteddel is folyamatosan konfliktusban vagy. Csak hát a lelki nyomorékon nincs mit megbámulni, hiszen pontosan úgy néz ki, mintha egészséges lenne. Egészen addig, amíg meg nem ismered egy picit.
Mi jut eszedbe arról, ha azt mondják valakire, hogy intelligens? Okos, igaz? Vág az agya, képes megoldani bonyolultabbnál bonyolultabb feladatokat, és sokra viheti az életében, ha akarja. De mondok most valami mást, ami talán szokatlanul hangzik majd:
Ez az ember intelligens. Képes szeretni önmagát, odafigyel másokra, nem akar senkit sem megváltoztatni, elfogadja azt, hogy nem ő a világegyetem irányítója, elismeri a hibáit, tanul belőlük, és mindent megtesz azért, hogy kijavítsa azokat.
Gondolom időközben rájöttél, hogy kétféle intelligenciáról volt szó az imént: elsőként az értelmi intelligenciáról, ami kétségtelenül hasznos dolog, ám a társadalom egyfajta kizárólagos értékként tartja számon, másodikként pedig az érzelmi intelligenciáról, ami legalább ilyen fontos, és aminek szintje a népesség átlagát nézve a béka segge alatt van.
Talán ezért vagyunk ennyiszer bunkók egymással. Ezért utáljuk magunkat, ha válsághelyzetbe kerülünk. Ezért megyünk bele értelmetlen, ám annál kényelmesebben kiszámítható játszmákba. És talán ez az oka annak is, hogy a legtöbb ember csak hajszolja a boldogságot, de évente egy-két jobb nap (vagy óra) kivételével soha nem tapasztalja meg azt.
A lelki nyomorékoknak nincsen tolószékük – de hamar felismered őket, amint elkezdesz beszélgetni velük.

Tényleg ekkora gáz van?

A helyzet természetesen annál jóval árnyaltabb, mintsem hogy ezer-párszáz szóban le lehessen írni (ráadásul sokan még ennyit sem hajlandóak olvasni, úgyhogy köszönöm, hogy Te igen). Ez csak egy gondolatébresztő. Egy figyelemfelhívás, hogy talán van még mit csiszolnunk az értékrendünkön. Mindannyiunknak.
De mindezt megtehetjük annak tudatában, hogy nemcsak a sérülés, hanem a gyógymód is bennünk van. Nem a gyógyszer, mert szerekkel a legritkább esetben lehet gyógyítani, hanem a mód, amivel változtathatunk az életünkön – és a körülöttünk élőkét is szebbé tehetjük.
Nem gondolom, hogy a változás utópia lenne. Főleg nem úgy, hogy igen is vannak csodálatos példái a feltétel nélküli szeretetnek, amit nap mint nap megtapasztalhatunk. Vannak, akik önzetlenül segítenek másoknak. Vannak, akik megbecsülik a szeretteiket. Vannak, akik képesek bocsánatot kérni, ismerik a „köszönöm” szó jelentését, és maguknak is meg tudnak bocsátani, ha éppen mélyre kerültek.
Valahol mindannyiunkban megvan ennek a lehetősége. Igen, van, akiben jó mélyre van eltemetve, de sokunknak csak egy picit kell kapirgálnia ahhoz, hogy megtalálja. Hogy ne csak néha kerüljön felszínre az érzelmi intelligencia, hanem tudatosan a mindennapjaink részévé váljon. Hogy ne csak okosak és szépek akarjunk lenni, hanem megtanuljuk megbecsülni egymást és önmagunkat.
Nem olyan bonyolult ez. Kezdetnek tökéletesen elég, ha útravalóul elviszel magaddal egyetlen mondatot: Figyelek rád, és figyelek magamra.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Az asszony és a madár – egy történet a mérgező szeretetről

Kevesen tudnak jól szeretni. Tudom, furcsán hangzik ez, de ha körbenézel (és magadba is), hamar észreveszed, mi mindent művelünk mi emberek szeretet címszó alatt. A következményekkel viszont előbb-utóbb mindannyiunknak számolnunk kell. Erről szól az a tanmese, amivel nemrég találkoztam.
*****
Élt egyszer egy asszony, aki hosszú évek óta nagyon magányosnak érezte magát. Szerette a természetet, ezért gyakran ült ki házának teraszára, hogy az arra szálló madarakat megcsodálja. Egyszer aztán, egy szép tavaszi délutánon egy gyönyörű madarat pillantott meg, ahogy feje fölött elsuhanva egy hatalmas tölgyfa ágán landolt.
Az asszony egyből beleszeretett a madárba: a több színben pompázó tollaiba, énekének hangjába, és abba a korlátok nélküli szabadságba, amit repülésével és egész lényével képviselt.
Másnap a madár ismét megjelent. Az asszony ámulattal csodálta, amíg el nem repült, és ez így ment az azt követő napokban is. Az asszony mindig izgatottan várta, hogy a csodálatos madár érkezésével legalább pár percre megtörje hosszú ideje tartó magányát. Ilyenkor nagyon boldognak érezte magát, a madár pedig minden alkalommal vidám énekkel adta tudtára, hogy szeret ott lenni.
Ám ahogy múltak a napok, az asszony egy inkább elkezdett rettegni, hogy a szeretett madarat elveszítheti. Mi lesz, ha egy napon majd nem jön, és soha többé nem tér hozzá vissza? Rettegett attól az űrtől, amit szívében hagyna maga után, ezért elhatározta, hogy csapdát állít neki.
Másnap szokás szerint meg is érkezett a madár vidáman szárnyalva, és a tölgyfán függő etető felé vette az irányt. Ahogy betipegett a kis dobozba a számára odakészített finom magokért, az ajtó hirtelen bezárult mögötte. Rabságba került. Az asszony ettől fogva a házában tartotta őt egy kalitkában, boldogan nézette, amikor csak akarta, és büszkén mutogatta a hozzá betérő vendégeknek. Már az övé volt.
Teltek a napok és a hetek, a madár megértette, hogy soha többé nem repülhet, az asszony pedig már megszokta őt, és egyre kevesebbet foglalkozott vele. Rendszeresen dobált be neki magokat, de a csodálata már a múlté volt: most már csak büszke elégedettséget érzett tulajdona miatt. A madár sem énekelt már, csak szomorúan ücsörgött a kalitkában.
Nemsokára a madár meg is halt. Az asszony ekkor döbbent rá, hogy újra teljesen egyedül maradt, és rettenetesen szomorú volt, hogy elvesztette a madarát. Emlékezett a vidám énekére, a boldog szárnyalására, a mérhetetlen szabadságára, azt azonban nem ismerte fel, hogy mindazt, amiért a madarat annyira megszerette, ő vette el tőle. A birtoklási vágya ölte meg a szeretetét – és a csodálatos madarat is.
[Paulo Coelho: Tizenegy perc c. művének nyomán]
*****
Kevesen ismerik csak fel a határt szeretet és birtoklási vágy között. Kevesen tanulták meg, hogy mit jelent a tiszta szeretet – és akik megtanulták, azok is időnként megfeledkeznek róla. A madár története talán segít majd emlékezni.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Nem kell mindig erősnek lenned

Tudom, küzdeni kell! Meg legyél erős! Ne nézz hátra, csak előre! Rángasd ki magadat a saját hajadnál fogva! És hasonló baromságok, amiket az arcodba tolnak, amikor a gödör mélyén fekve még lélegezni is szenvedve tudsz csak, nemhogy felálláson gondolkodnál. Nem is akarsz felállni. Nem is hiszel benne. Most még biztosan nem. Olyan mélyre zuhantál, hogy a csontig hatoló fájdalom minden emberi érzést elnyom benned – főleg önmagaddal szemben.
Persze, jó szándékkal mondják neked a motivációs maszlagot. Segíteni szeretnének. Legalábbis a többségük biztosan (de persze mindig lehetnek körülötted nyerészkedők is), csak hát a maguk suta módján próbálkoznak. Vagy azért, mert személyes tapasztalat hiányában elképzelésük sincs róla, milyen helyzetben vagy, vagy pedig azért, mert bár ők is kivergődtek korábban valahogy a saját mélypontjukról, ám fogalmuk sincs, hogyan. Úgyhogy marad az instant motivációs bullshit.
Természetesen fontos a motiváció a gödörből való kimászáshoz, és csodálatos, ha vannak az ember körül olyanok, akik támogatják őt (vagy legalább próbálkoznak), de a közhelyek dobálása pont akkora lendületet ad, amennyi energiába telt eldurrogtatni azokat.
De vajon elképzelhető, hogy tényleg segítenek valamelyest a jó szándékú önjelölt motivátorok? Van, amikor igen. De akkor sem azzal, amit mondanak, hanem egész egyszerűen a jelenlétükkel. Beszélhetnének akár a rakott kel elkészítési módjáról is neked, de legalább ott vannak. Legalább egy nagyon halvány lángot életben tartanak benned: „Nem vagyok egyedül. Talán még nincs minden veszve.”
A „kelj fel, menj tovább, minden jó lesz” típusú szövegük azonban nem feltétlenül talál célba.

De hát mi a gond ezzel?

Jogosan merül fel a kérdés a jószívű segítőben, hogy ugyan miért lenne baj a próbálkozás, ha őszinte. Nem mindig baj. Az esetek jelentős részében tényleg nem okoz bajt ez a fajta „segítség”, de a rakott kel receptje azért hasznosabb lenne. Azzal legalább jól lehet lakni.
És most nem az olyan tragédiákról beszélek, amikor valaki elkeseredetten felismeri, hogy a leárazott nadrágot 50km-el odébb kétszáz forinttal olcsóbban megvehette volna, vagy amikor a háromnapos ünnepre bezárnak a boltok, és őt az éhhalál fenyegeti a 21. századi dzsungel kegyetlen világában (bár ezek is létező „problémák”, hiszen mindenkinek a saját gondja a legfontosabb, és ezekre az esetekre még működhet is az instant motivációs tabletta), hanem azokról a csapásokról, amik úgy küldenek padlóra, hogy az élettől is elmegy a kedved.
Erre nem készítik fel a gyermekeket. Nyerni persze megtanulunk egyenlőtlen versenyekben, de a kis popónkat gondosan védik a nagyobb huppanásoktól. Azoktól a huppanásoktól, amikkel felnőttként egész biztosan szembesülnünk kell: hogy vannak, akik kihasználnak, hogy vannak, akik elhagynak, hogy vannak, akik meghalnak hirtelen, vagy hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyekben teljesen elveszve érezhetjük magunkat. Hogyan is találna ki bárki a sötétből, ha soha nem hitte, hogy egyáltalán bekerülhet?
Nem, nem azt mondom, hogy szívassuk agyon a gyerekeket, mert így keményebb felnőttekké válnak, hanem azt, hogy nem feltétlenül kell ideálisra festeni egy olyan világot, amiről egy-két évtized múlva úgyis kiderül, hogy nagyon távol van az ideálistól. Vagy talán éppen a kudarcok által válik ideálissá.
Az igazán kemény élethelyzetekben a „kelj fel” típusú lelkesítés vajmi kevés segítséget jelent. Talán Te is megtapasztaltad már, hogy mennyire keveset. Ha omlott már össze az életed, akkor pontosan tudod, hogy nem az jelenti az igazi kihívást, hogy felkelj, ha akarsz, hanem az, hogy akarj felkelni. És bizony nem a fenti szavak fognak erre ösztönözni.
Ha nincs meg a belső tűz – vagy legalább egy kevés parázs, ami annak maradványa –, akkor mondhat akárki akármit, nem fogsz felkelni. Pont.

Állj meg egy pillanatra

De hogyan találod meg a saját belső fényedet egy teljes összeomlás után? Egyáltalán hogyan lehet túlélni egy teljes összeomlást? Az első kérdések nem ezek. Amikor összeomlott az életed, akkor úgysem tudsz gondolkodni túlélési stratégiákon. Az csak jóval később következik.
Előbb a gyász időszaka jön, amit megpróbálhatsz ugyan megspórolni, de úgysem fog sikerülni. Hosszútávon biztosan nem, mert minden, amit a szőnyeg alá söpörsz, előbb-utóbb kijön onnan. És bár iszonyatosan fájdalmas tud lenni, vannak bizony olyan pillanatok, órák, napok vagy hetek, amikor semmi mást nem érdemes tenned, mint meggyászolni a veszteségedet.
Nem, ez nem rinyálás. Amíg a gyász időszakát éled meg, teljesen természetes, hogy kiengeded magadból a fájdalmadat. Rinyálássá akkor válik mindez, ha az önsajnálat mocsarába beleragadva elkezded újra és újra futni ugyanazokat a köröket. Vannak, akik így tesznek – nem is kevesen –, de egy idő után egyre élesebbé válik a határ a felállni akarók és a notórius mártírok között.
De ez legtöbbször nem a tragédia pillanatában történik meg. Amikor óriási veszteség ér, nem biztos, hogy kell küzdened. Nem biztos, hogy még rosszabbul kell érezned magad amiatt, hogy nem tudod még összekaparni a darabjaidat. Nem baj, ha gyenge vagy. Lehetsz Te is gyenge. Nem kell mindig, minden körülmények között erősnek lenned.
Ember vagy Te is: sebezhető, érzékeny, és tökéletlenséged által tökéletes. Az összeomlásod is az életed része. A gyengeséged is. Nem kell elkeseredned, ha nem működnek az instant motivációs szövegek. Nem veled van baj, tényleg nem működnek. Amikor igazán mélyen vagy, akkor kitörölheted velük a fenekedet. Ilyenkor sokkal, de sokkal több energiába kerül a felkapaszkodás, mint az „engedd el a múltat” típusú üres frázisok ismételgetése.
Életed legnagyobb válsághelyzetei nemcsak a továbbmenetelre tanítanak, hanem a megállásra is. Arra, hogy a napi rutinodból brutálisan kibillenve gondold át egy picit az életedet. Hogy kezdd el megtalálni az eddig fel nem fedezett lehetőségeidet. Lehetőséget arra, hogy fejlődj, lehetőséget arra, hogy változtass, amin szükséges, és lehetőséget arra, hogy elfogadd azt, amin nem tudsz változtatni. Mert ilyen is van. Motiváció ide vagy oda.
Megpróbálhatod persze megerőszakolni a természet rendjét és az egész világegyetemet, de nem biztos, hogy érdemes.  Úgyhogy ha éppen összeomlott az életed, akkor elég, ha csak annyit tudsz most, hogy ettől még nem vagy szar ember. És attól sem, ha hátrafelé nézelődsz egy picit. Ha elsiratod a veszteségedet. Ha megállsz, vagy inkább csak fekszel a gödör mélyén, és semmi mást nem csinálsz, csak lélegzel.

Visszatérés Önmagadhoz

Tudom, rosszul hangzik ez így, de nincsen tuti recept a válsághelyzetekre. Megtanulhatod kezelni az egyiket, megtanulhatsz kezelni százat, de lehet, hogy a százegyedikkel akkor sem tudsz majd mit kezdeni. A természeti törvények nem ismerik az arroganciát; csak mi emberek vagyunk hajlamosak átadni magunkat neki.
Mert arrogancia azt gondolni, hogy minden helyzet megoldható néhány lelkesítő szóval. Arrogancia azt gondolni, hogy van biztos recept a sikerre. És arrogancia azt gondolni, hogy nem lehetsz soha gyenge. Ez is Te vagy. Ismerd meg Önmagad: a gyenge, elesett, magányosan kóborló embert, aki pont ugyanolyan értékes, mint az, aki legnagyobb sikereid idején voltál.
A gödörből való kimászás az elfogadással kezdődik. Azzal, hogy nem erőltetsz magadra olyat, ami nem Te vagy, ugyanakkor tiszteletben tartod az érzéseidet annyira, hogy nem küzdesz ellenük. Az érzéseid őszinték. Mindig őszinték. A fájdalmadat nem megspórolni kell – és nem is tudod megspórolni –, hanem mindenekelőtt érdemes megismerned azt. Megismerned azt a részedet, amivel még soha életedben nem találkoztál.
A gyengeség tehát nem szégyen. Nem kell rejtegetned a világ elől, és nem érdemes önmagad előtt sem letagadnod. Teljesen rendben van, ha először csak gyászolsz. Egyetlen dolgon múlik az, hogy kimászol-e a gödörből idővel, vagy ott maradsz végleg: azon, hogy elhiszed-e, hogy lesz még miért kimásznod. Nem azon, hogy most, életed legmélyebb pontján tudod-e, hogyan mássz ki, és még csak nem is azon, hogy tudod-e, miért mássz ki a gödörből, hanem azon, hogy hiszel-e annak a gyenge, fáradt, alig hallható suttogásnak, amit belülről hallasz: „Itt még nincs vége.”
Van még ilyen hang benned? Bármilyen gyenge is, ott van még? Végeztél a feladataiddal, vagy csak menekülni szeretnél azok elől? Bármiben is hiszel, legyen az Mennyország, következő élet, vagy valami más: cipelnéd tovább magaddal a terhedet? Mert ha nem fejeztél még be itt mindent, csak menekülni próbálsz a fájdalomtól, akkor lehet, hogy elég, ha tudod: szabad gyengének lenned.
Senki nem tiltja meg, hogy az legyél. Engedélyt sem kell kérned rá senkitől. Talán sosem érezted még a valódi erődet. Talán túl sokáig voltál erős, és elfáradtál a küzdelmeidben. Talán szeretnéd, hogy most az egyszer ne Te ments meg másokat, hanem valaki Téged is megmentsen. Teljesen rendben van, ha így érzel. Te is teljesen rendben vagy. Igen, így gyengén, elesetten, kétségbeesetten is.
Pihenj, ha arra van szükséged. Ordíts, ha arra. Éld meg a fájdalmadat, és hagyd, hogy akik igazán szeretnek, ott legyenek a közeledben. Talán ők is megértik, hogy erre van most szükséged. Nem Téged értenek meg, mert teljesen nem érthet meg senki egy másik embert, de legalább megértik a szükségleteidet.
És miután a gyászt megélted, miután hozzászokott a szemed a sötétséghez, eljön majd az ideje annak is, hogy elkezdd keresni a fényt. Először talán kívül keresed, de belül találod majd meg. Még akkor is, ha most még nem igazán hiszel benne.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.