Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

Mindennapi Motiváció – Katie Higgins

A legtöbb ember nem azért nem valósítja meg az álmait, mert nem képes rá, hanem azért, mert elhitetik vele, hogy nem képes rá. Lemondanak róla. És egy idő után ő is lemond önmagáról. Rengeteg emberi élet indul így hanyatlásnak, és sokan úgy élnek le éveket, évtizedeket, vagy akár egy egész életet, hogy kevésnek, tehetetlennek, értéktelennek, érzik magukat.
Hatalmas felelősség ez azok részéről, akik a kishitűséget beletáplálják egy gyermekbe (vagy egy gyenge alapokkal rendelkező felnőttbe), de egyáltalán nem jelent végítéletet. Sok olyan ember él köztünk, akinek statisztikai alapon szinte semmi esélye nem lett volna, hogy sikeres legyen, vagy hogy akár csak életben maradjon, azonban őt nem érdekelte a statisztika, hanem küzdött az álmaiért, és meg is valósította azokat.
Mindennapi_MotivacioIlyen ember Katie Higgins is. A 25 éves lánynak élete legelső napjától kezdve komoly nehézségekkel kellett megküzdenie – de még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán megszülethet-e.
1990 karácsony estéjén Katie édesanyja, Mary Higgins olyan hírt kapott, amitől nagyon sokan rettegnek: születendő gyermeke Down-szindrómás, ezért az orvos az abortuszt javasolta. Mary azonban máshogy döntött.
5 hónappal később megszületett Katie, és elindult egy akadályokkal teli, küzdelmes életúton, ahol kevesen voltak olyanok, akik hittek benne. De nemcsak ezt a súlyos terhet kellett cipelnie, hanem egy másikat is: bátyja, Craig rákban meghalt, és ez az egész családot összetörte.
Katie édesanyja ekkor döntött úgy, hogy a fájdalmával valamit kezdeni fog, és elkezdett jóga-, majd táncórákra járni. Nagyon élvezte a mozgást, ám eleinte erős lelkiismeret-furdalása volt, hogy ennyire jól érzi magát az órákon, pedig a gyermeke nemrég halt meg. Aztán rájött, hogy Craig pontosan ezt szerette volna: boldognak látni az édesanyját.
Nem sokkal később a zumba tanár javaslatára Katie-t is magával vitte az órákra, és kiderült, hogy a fiatal lány nagyon is érzi a ritmust, és imád táncolni.
katie_higgins_1
Amanda, Katie zumba tanára hamar észrevette a Down-szindrómás lány tehetségét, és elkezdte külön is tanítani őt, hogy azt csinálhassa, amit igazán szeret. Katie pedig innentől kezdve megállíthatatlan volt: rengeteget gyakorolt otthon is, és 2012-ben sikeres zumba oktatói vizsgát tett. Ma már ő tanít másokat, és csal mosolyt az arcukra minden egyes óráján.
katie_higgins_2
(h/t: oddee, ndss)

Sokan végleg lemondanak az álmukról, mert elhitték, hogy képtelenek elérni azt. Belül mélyen nagyon vágynak rá, mégis tudat alatt – vagy akár teljesen tudatosan – úgy gondolják, hogy nem érdemlik meg azt. Mert beléjük nevelték a tehetetlenséget. Mert soha nem volt senki, aki megmutatta volna nekik azt a csodát, ami mindannyiunkban ott van. Azt a csodát, amire ez a Down-szindrómás lány rátalált – és amire Te is rálelhetsz bármikor. Ha nem adod fel.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Hiába öntözöd, ha nem jó a talaj – avagy a tragikus életutak lélektana

Van egy nagy hasonlóság a virágok és az emberek között: mindketten könnyen elhervadnak – látszólag minden ok nélkül is. Egyik nap még virulni látod, a következő napon viszont már feltűnik, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Aztán egyre rosszabb lesz. Mindent megteszel, hogy elkerüld a hanyatlást – öntözöd a virágot, segítesz a szenvedő embertársadnak, vagy épp a saját életeden próbálsz valamit változtatni –, azonban jó esetben is csak lassítani tudod a folyamatot.
Próbáltál már megmenteni egy virágot? Ha picit is szereted a természetet, és tiszteled magát az életet is, akkor Téged is szörnyű érzéssel tölt el, amikor végig kell nézned egy élőlény lassú halálát. És amikor az iránta érzett sajnálatodhoz hozzáadódik a saját tehetetlenséged miatti fájdalom, az maradandó lelki sérülést tud okozni benned. Virágok életének hanyatlásánál talán kevésbé, de emberekénél annál inkább. Mert nincs rosszabb annál, mint amikor tehetetlenül végig kell nézned a szenvedését valakinek, akit szeretsz.
Gondolom Te is ismersz boldogtalan embereket – kezdve évekkel ezelőtti, vagy akár mostani önmagaddal. Ismered a kilátástalannak tűnő küzdelmet, ismered a hol feltámadó, hol újra fájdalmas halált haló reményt, és talán jól ismered a beletörődés keserű ízét is.
Keményen próbálkoztál. Kerested a sötétből kivezető utat, de a néhány pillanatig, esetleg nagy ritkán néhány napig tartó átmeneti jó érzésnél tovább nem jutottál soha. Pedig értek pozitív impulzusok – akár egészen nagyok is –, néha még a hited is visszatért kis időre, de végül mégis visszasüllyedtél ugyanolyan mélyre. Miért? Miért nem sikerült? Miért nem sikerül annyi embernek?

Mélyebben keresd

Nehéz elfogadni a kudarcnak még a lehetőségét is. Nehéz úgy küzdeni akár önmagadért, akár valaki másért, hogy szembe kell nézned saját esendőségeddel. Azzal, hogy a Tiednél erősebb hatások is érvényesülhetnek, és ha ez így van, akkor nem lesz pozitív változás, bármit is teszel. Legalábbis először így tűnik. És sok esetben másodszor, harmadszor, sokadszor is.
Virágok. Emberek. Megpróbálhatod megmenteni őket, de az életet adó víz – és a reményt adó szeretet – lehet, hogy kevés lesz. Sok virág ugyanis nem azért hervad el örökre, mert nem kap elég vizet, hanem azért, mert nem jó a talaj, amiben él. Nincs benne tápanyag. És pontosan így mennek tönkre az emberi életek is.
bohoc_ontoz
Múlt héten az Egészséges Táplálkozásért Egyesület megtisztelő felkérésére egy általános iskolában tartottam előadást és tanítottam utcai önvédelmet olyan gyerekeknek, akiket sokszor csak egy hárombetűs rövidítéssel jellemeznek: HHH. Halmozottan hátrányos helyzetűek. Olyanok, akik sokkal rosszabb esélyekkel indulnak, mint az átlagos magyar gyermek. Olyanok, akik ugyanolyan érző, sebezhető lélekkel rendelkeznek, mint bárki más, csak az övéket már nagyon hamar megedzette – vagy megtépázta – az élet. De leginkább a saját családi környezetük.
Furcsa érzés ez, tudod. Végignéztem a gyerekeken: sok lelkes, érdeklődő szempár, eleven fiatal lányok és vagány kis srácok, akik látszólag pont ugyanolyanok, mint bármelyik másik kisgyerek. Jó, sokan közülük egy fokkal neveletlenebbek. Vagy kettővel. De ugyanúgy bennük van a játékosság, a tudásszomj és a szeretet. Ugyanúgy el tudnak kalandozni, és ugyanúgy le lehet kötni a figyelmüket. Ugyanolyan fiatal emberi lények. Számukra mégis más valami.
Ezek a gyerekek nem a béke szigetére mennek haza minden egyes nap. Az ő otthonaik hiányosak: hiányzik belőlük a biztonság, hiányzik belőlük a stabilitás, és ami a legszomorúbb, sokak családjából hiányzik a szeretet is. Mi pedig, a néhány lelkes segítő, az egészséges életmód fontosságáról és testi-lelki egyensúlyuk megtalálásáról beszéltünk nekik. Megöntöztük a virágokat. Tettük ezt úgy, hogy tudtuk: nem jó a táptalajuk. És teszik ezt csodálatos kitartással nap mint nap az iskola tanárai is, miközben ők is pontosan tudják: csak keveseknek fog sikerülni. Kevesen tudnak majd kitörni. Kevesen fogják elkerülni az utcát, a börtönt, a zűrös ügyleteket. Kevesen élnek majd egészséges életet.
Mert hiába a rendszeres locsolás, hiába a lelkük ápolgatása, ha gondolataik táptalaja mérgezett. Ezt a mérget szívják magukba minden egyes nap, és csak keveseket sikerül termékeny földbe átültetni.

A szenvedéshez is lehet ragaszkodni

Nem mindenki HHH gyermekként indulva csúszik le a mélybe. Vannak, akik látszólag mindent megkaptak családjuktól és szűk környezetüktől, mégis gödörből gödörbe zuhanva élik az életüket. És vannak olyanok is, akik szintén stabilnak tűnő alapokkal rendelkeznek, ám egy komolyabb válság hatására egyik pillanatról a másikra összeomlik az életük, és ezt a tragédiát egész életükben képtelenek feldolgozni.
Pedig a legtöbbjük segítséget is kap, nem is keveset. Barátok, család, szakemberek próbálják elhitetni velük, hogy képesek felállni, van miért küzdeni, és lehetnek még az életükben boldogok. De nem, nem sikerül nekik. Nagyon sokszor nem sikerül. Az öntözés itt is gyakran bizonyul kevésnek. Hiába kapják a pozitív gondolatokat, a megerősítéseket, az újabb és újabb segítő szándékkal küldött ötleteket, képtelenek változtatni az életükön. Legalábbis azt hiszik, hogy képtelenek.
Több oka is van ennek. Az egyik az, hogy ezeknek az embereknek a látszólag teljes és kiegyensúlyozott neveltetése valahol csorbát szenvedett. Méghozzá ott, ahol nagyon sokaké: megtanultak tehetetlennek lenni. Megtanulták, hogy beletörődjenek saját korlátaikba, és ne próbálják feszegetni azokat, mert úgysem sikerülne. Megtanulták, hogy ne is akarjanak többet kihozni magukból, mint ami az átlagember statisztikai fogalmának szűkre szabott keretei közé besuvasztható. Megtanulták, hogy kívülről várják a megoldást, és ne önmagukban keressék azt.
bilincsben
A változás elmaradásának másik oka a kényelem. Tudom, ez csúnyán hangzik, sőt, sokak számára még felháborító is, de érdemes picit belegondolnunk abba, hogy mennyi mindent kapunk a gödörben fekvésnek köszönhetően. Együttérzést. Figyelmet. Sajnálatot. Megnövekedett szeretetet. Stabil helyzetet (még ha pocsék is, de kiszámítható, komfortzónán belül játszható). És valamit, ami igen erős érv a padlón maradás mellett: nem kell felvállalnunk a felelősséget a saját életünkért. Ha épp jó, akkor szerencsénk van. Ha szar, akkor meg pechesek vagyunk. Áldozatok. Nincs felelősség, nincsen döntési kényszer. Majd más elviszi a balhét – egy másik ember vagy a körülmények.
Nem elmarasztalásként mondom ezt. Ilyenek vagyunk szinte mindannyian. Túl nehéz a teher, túl nagy a felelősség, túl sok helyen kellene helyt állnunk, és könnyen választjuk inkább a menekülőutat. A biztos rosszat a bizonytalan jó helyett. A felelősségtől mentes áldozatszerepet. Jártam én is ezen az úton, és bár eleinte vonzónak is tűnhet, hosszútávon gyötrelmes életet eredményez.
Van egy harmadik oka is a gödörben maradásnak: a meglévő világképünk védelme. Érdekes dolgokra képes az agyunk mind pozitív, mind negatív hatások tekintetében. Talán megfigyelted már Te is, hogy vannak olyan emberek, akiknek teljesen mindegy, mit mondasz, úgyis csak a saját igazuk megerősítését vélik felfedezni benne. Ahelyett, hogy elgondolkodnának és nyitottak lennének a változásra, az általuk befogadott információt úgy alakítják át a fejükben, hogy az saját prekoncepcióik életben maradását szolgálja.
Az ilyen emberek lehetnek akár kifejezetten műveltek is, akik már rengeteg könyvet elolvastak, sok témában tájékozottak, előadásokat hallgattak, és más csatornákon keresztül is sok információt befogadtak, ám ebből az információáradatból csak azokat a darabkákat szűrték ki maguknak, amelyek meglévő agyi sémáikból álló világképükkel összeegyeztethetőek.  Így tud megerősödni egy téves gondolkodásmód olyan hatások által is, amelyek a fejlődést szolgálhatták volna, ha helyesen értelmezik azokat, és nem csak egy-egy kiragadott gondolatfoszlányt őriznek meg belőlük.
Könnyen megtörténhet hasonló dolog bárkivel, aki mélypontra kerül. Olyankor minden sötét, minden idegen, és az ember önmagát is hajlamos igen intenzíven utálni. Ilyenkor sok esetben a pozitív impulzusokból is csak az áldozatszerepet megerősítő foszlányok jutnak be az agyba. A virág öntözése ismét csak hiábavalónak tűnik – ő ugyanis gyökereivel görcsösen kapaszkodik a mérgező talajba.
halott_gyokerek

Mindig van értelme

A helyzet elszomorítónak tűnik, de szomorkodással még egyetlen akadályt sem ugrott át senki. A mérgező táptalajból való szabadulás is csak egy feladat. Egy megoldandó feladat, mint minden más, amit problémának látsz a világban. És mint minden feladatnak, ennek is létezik megoldása. Azt viszont érdemes elfogadnod, hogy egyetlen embert tudsz csak megváltoztatni: önmagadat. Ha Te magad ragadtál bele a mérgező talajba, akkor jók az esélyeid, mert kizárólag rajtad múlik, hogy az átültetéstől való félelmedet legyőzve, a korábban beléd nevelt káros világképedet építő gondolatokra cserélve elindulsz-e a változás útján.
Ha valaki másnak akarsz segíteni ebben, akkor viszont felejtsd el az elvárásaidat. Egyáltalán nem biztos, hogy tudsz neki segíteni. Lehetnek nálad erősebb hatások is. Nem biztos, hogy a Te hangodra van szüksége, de még az sem biztos, hogy a Te általad helyesnek vélt út számára is helyes. Ha szenved, és nem változtat, akkor még nem fáj neki eléggé, és hiába próbálnád meggyőzni róla, hogy de igen. Ha majd igazán akar változtatni, akkor változtatni fog. Te csak annyit tehetsz, hogy szeretettel támogatod, öntözgeted a virágot, és próbálsz minél több tápanyagban gazdag földet – építő gondolatot – átadni neki.
Van értelme. Mindig van értelme. Minden apró jó cselekedetnek, amivel másokat próbálsz segíteni, van értelme. Még ha nem is mindig látod, mert nem tudja a másik ember kifejezni, akkor is nagyon sokat jelent számára, hogy hiszel benne. Talán Te vagy az egyetlen. Talán Te tartod életben a virágot. Talán Te öntözöd egyedül, és Te hordod neki a tápanyagban gazdag földet, amit az eső majd szép lassan belemos a mérgezett talajba. Talán még nem lesz késő.
De csak addig segíts egy másik embernek, amíg ő elfogadja a segítséget, és amíg önmagadat nem áldozod fel. Ez nem önzőség, hanem egyrészt a saját életed tisztelete, másrészt annak felismerése, hogy ha Te elfogysz, akkor másnak sem tudsz segíteni.
Van értelme öntözni a virágot. De akár a saját életedről van szó, akár valaki másét próbálod szebbé tenni, mindig jusson eszedbe, hogy a táptalaj – a szűk családi, baráti, munkahelyi környezet és a berögződött gondolkodásmód – megváltoztatására van szükség ahhoz, hogy a virág életképes legyen.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A helyes középút

Olyan világban élünk, ahol az emberek többsége a boldogságot és a boldogulást keresve egy túlhajszolt, teljesítménykényszerre épülő életmódot folytat. Gyors meggazdagodás, extrém fogyás, azonnali siker, nagyobb teljesítmény – az ehhez hasonló hívószavak tömkelege áramlik be a fejekbe, és sokan tényleg elhiszik, hogy egyik végletből a másikba csúszva megtalálhatják a belső egyensúlyukat. Erről szól az a történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Miközben a megvilágosodás felé vezető utat kereste, Sziddhártha (későbbi nevén Buddha) egy erdőben élt tanítványaival, teljes némaságban, aszkéta életmódot folytatva. Már hat éve élt így: a folyóból ivott, napi ételadagja pedig mindössze egyetlen szem rizs volt. Fizikailag legyengülve, csontsoványan  élte mindennapjait, mert úgy képzelte, hogy elméjének megerősítésével képes lesz úrrá lenni testi szenvedésein, és így jut majd el a megvilágosodáshoz.
Egy napon, amikor a folyó partján álldogált, egy csónakot látott közeledni. Egy zeneművész ült benne egy tanítványával, akinek a mester éppen a hangszer megszólaltatásának megfelelő módjáról magyarázott.
„Ha túl erősen feszíted, a húr elpattan, ha túl gyengén, nem szólal meg.”
hur
Ezt hallva Sziddhártha megértette, hogy önsanyargatásával mindeddig tévúton járt: nem a szélsőségek, hanem a középút megtalálása vezet a valódi megvilágosodáshoz. Hat év után most először a faluban élő egyik lánytól elfogadott egy tál rizst, és fogadalmát megtörve jóízűen elfogyasztotta azt.
*****
A mai felgyorsult világban könnyen eladhatók az instant eredményeket ígérő szolgáltatások és termékek. Erre épül a fogyasztói társadalmunk. Az emberek többsége pedig elhiszi, hogy a túlfeszített tempó vagy a rövidített út valóban tartós sikerhez és boldogsághoz vezet.
Én a kemény úton tanultam meg ezt. Túlgörcsöltem az életemet, végletekbe hajszoltam magamat, a szervezetem pedig a másik végletbe egy betegség formájában kényszerített. Amikor fiatal felnőttként egy stroke után magatehetetlenül vegetáltam a kórházban, elgondolkodtam rajta, hogy megéri-e ez.
Megéri-e görcsölni, megéri-e hajszolni a boldogságot, a pénzt, az eredményeket úgy, hogy közben elmulasztom észrevenni és megélni az engem körülvevő apró csodákat, amelyekben minden egyes nap részem lehetne? Megéri-e hajtani egy olyan cél felé, amihez az út maga nem élvezetes, és megéri-e a jövőbeli boldogság reményében feláldozni a jelen pillanatot?
Neked megéri? Mert ha nem, akkor csak Te tudsz változtatni ezen. Amíg még megteheted.
Nagy köszönet Zolinak, hogy a figyelmembe ajánlotta ezt a történetet. :)
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Köszönöm az ígéreted – arra van a kuka

Van egy nagy dobozom a padláson. Méretes, nehéz, és sokáig nem tudtam vele mit kezdeni. Ezért került a padlásra. Nem akartam folyton cipelni, mert egy idő után baromi fárasztóvá vált. Másoknak meg kényelmetlenné. Nem voltam szép látvány görnyedt háttal, egy nagy dobozzal a vállamon – különösen azok számára, akiknek közük volt ahhoz, hogy a dobozom egyre nehezebbé váljon.
Van egy nagy dobozom a padláson. Ígéretekkel van tele. Folyton megtelik. Pedig rendszeresen kiürítem. De az emberek csak jönnek, és nap mint nap pakolnak bele; egyesek csak apróságokat, míg mások olyan hatalmas és súlyos ígéreteket, amelyek egymagukban is képesek megtölteni a dobozomat. Én pedig rendszeresen lehozom a padlásról, hogy egy laza mozdulattal kiöntsem az egészet a kukába.
„Örökké szeretni foglak!”
„Bízz bennem!”
„Ott leszek!”
„Megcsinálom neked ezt!”
„Segítek neked, számíthatsz rám!”
Hányszor kaptam cukormázba mártogatott keserű bonbonokat olyan emberektől, akiket hitelesnek gondoltam… Sokszor egyébként ők is magukat. Mert valójában nem mindenkinek voltak hátsó szándékai. Nem mindenki akart hitegetni az ígéreteivel – voltak, akik tényleg komolyan gondolták azt, amit mondtak. Akkor. Aztán néhány héttel, hónappal vagy évvel később már nem. Akkor már valami fontosabbá vált. Az ego, a kényelem, a félelem, vagy egy másik ember.
hazug_igeret
Először édesnek tűnt az ajándék – néha túl szépnek is ahhoz, hogy igaz legyen –, aztán a cukormáz leolvadt, és csak a kellemetlen belső tartalom maradt. De akkor már nem volt más választásom: meg kellett emésztenem, amit megettem. Már nem az volt a kérdés, hogy kell-e nekem az ígéret, és nem is az, hogy valaha teljesítik-e, hanem az, hogy mit kezdjek vele most, hogy magamra maradtam.
Többnyire cipeltem tovább magammal a be nem váltott ígéreteket, és velük együtt a neheztelést, a haragot és a fájdalmat, amit ezek okoztak. Látszólag. Mert valójában én okoztam magamnak.

Érted teszik. Vagy miattad?

Könnyű dolog elhinni egy szép ígéretet. Amikor a szükség találkozik a kínálattal, abból gyakran születik vásárlás. Megveszed, amit az orrod elé tesznek, ráadásul azt hiszed, hogy ajándékba kaptad. Pedig ára van. Mindig mindennek ára van. Az ígéreteknek is. És ha nem a másik ember fizeti meg azzal, hogy betartja az ígéretét, akkor Te fogod megfizetni azzal, hogy csalódnod kell.
Az egészben az az érdekes, hogy a végeredmény szempontjából tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy valaki a saját hasznát lesve, alattomos módon becserkészett Téged az ígéretével, vagy őszinte szeretettel adta azt, ám később mégsem teljesítette. Tudom, ez így meredek, de ha belegondolsz picit, a szándék a végeredmény szempontjából másodlagos.
Ártani ugyanis tud az is, aki nagyon nem akar. Ha valaki nem vesz észre a zebrán, és átgázol rajtad, akkor is ugyanúgy megnyomoríthat egész életedre, mint az, aki a tettét szándékosan, gyűlöletből követte el. A kettő persze jogilag és erkölcsileg is más kategória, és a lelki békéd megtalálása is két egymástól valamelyest eltérő úton sikerülhet, de a tény, hogy testileg és lelkileg is megnyomorodtál, mindkét esetben ugyanaz.
Pozitív irányban is hasonló a helyzet. Hálás lehetsz valakinek, mert például megmentette az életedet, pedig lehet, hogy számára tettének szakmai elismerése vagy saját népszerűségének növelése fontosabb volt, mint a Te életed. Csak Te erről nem tudsz. Vagy tudsz, de nem érdekel – mert neki köszönheted az életed.
Visszatérve a be nem tartott ígéretekhez, most már valószínűleg érted, miért mondom azt, hogy a szándék másodlagos. A további kapcsolatotok szempontjából fontos – hiszen egy jó szándékú tévedés után nagyobb esélye van, hogy a kapcsolat folytatható, mint egy szándékos becsapás után –, de az ígéret beteljesülése szempontjából lényegtelen. Ha valaki, akit nagyon szeretsz, hűséget, segítséget, vagy bármi mást ígér neked, ám később nem teljesíti azt, ő ugyanúgy válhat ellenségeddé, mint az, aki alattomos szándékát csomagolta az ígéretébe (gondolj csak bele, hány nagy szerelem válik gyűlölködő harccá idővel). Pedig valójában mindketten tanítanak.
Arra tanítanak, hogy ne higgy el mindent, amit neked mondanak. Arra tanítanak, hogy Te mindig tartsd a szavadat. És arra is tanítanak, hogy soha ne engedj túl nagy teret az elvárásaidnak. Mert valójában ezért terhelt meg ennyire egy be nem váltott ígéret. A csalódásod oka az, hogy elvárásaid vannak. Érezheted őket persze jogosnak, de akár azok, akár nem, nagyon könnyen kerülhetsz abba a számodra fájdalmas helyzetbe, hogy többet vársz valakitől, mint amennyit ő hajlandó teljesíteni. Vagy mint amennyire jelenleg képes.
kezfogas
Jobban jársz tehát, ha az ígéreteket mindig, kivétel nélkül mindig fenntartásokkal kezeled. Nem feltétlenül azért, mert valaki szándékosan próbál Téged megvezetni – bár ilyen emberből is akad bőven –, hanem azért, mert ritka a következetes elköteleződés. A legtöbb ember ugyanis még a saját életéért sem mindig tud vagy akar felelősséget vállalni, nemhogy azért, hogy a Tiédet az ígéreteinek betartásával szebbé tegye. Aki pedig vállalja ezt a felelősséget, az is kerülhet akár önhibáján kívül is olyan helyzetbe, hogy az ígéretét már soha nem tudja a tettek szintjére emelni.
Az ígéretekre – jöjjenek akár a hozzád legközelebb állóktól, akár ismeretlenektől – érdemes lehetőségként tekintened. Jó, ha bejönnek, de ha a másik lehetőséggel kell szembesülnöd, az se érjen teljesen váratlanul.

Csak csináld

Valójában nem is lenne semmi gond az ígéretekkel, ha annak kezelnénk őket, amik valójában: a másik ember pillanatnyi érzelmi, lelki és intellektuális állapotának megfelelő, jövőről alkotott jelenlegi elképzelésének. „Mi van??” – törhet most fel belőled a fájdalmas kérdés, miközben kikerekedett szemekkel próbálod értelmezni az előző mondatot. Pedig nem olyan bonyolult, mint amilyennek elsőre hangzik.
Amikor valaki ígér neked valamit, akkor vagy a saját érdekeit nézi, és az ígéretét eszközként használja (ők a manipulátorok), vagy nagyon is komolyan gondolja azt a jelenlegi helyzetében. Arra viszont hiába vársz garanciát, hogy a jelenlegi élethelyzete, gondolkodása és érzései később is változatlanok maradnak, és abban sem lehetsz biztos sosem, hogy ha a körülmények változnak, akkor az ígérettevő továbbra is fenntartja az ígéretét.
Szar ügy, tudom. De hiába próbálnánk romantikus ábrándokba csomagolni a valóságot: a holtomiglan-holtodiglan ígéretek több mint fele nem holtig tart, az üzleti együttműködések jelentős részét hamar felülírják új érdekek, a találkozókra pontosan csak kevesen érkeznek, és a lakásfelújításon is csak az előzetesen segítséget ígérők töredéke jelenik meg. Nem feltétlenül azért, mert az emberek seggfejek – persze bizonyos esetekben éppen ez az oka –, hanem azért, mert a körülmények változtak, és velük együtt a prioritási listájuk is.
Van, aki önmagát sem ismeri eléggé. Az emberek jelentős része ilyen. Gondol valamit most, ki is mondja neked, aztán változik a helyzet, és vagy nem tudja kezelni a változást, vagy annyira leköti, hogy nem marad energiája az ígéretének betartására. Ezért nincs sok értelme az elvárásaidnak.
Aki számára fontos vagy az cselekszik. Akinek Te kellesz, az veled marad. Aki komolyan gondolja, az segít neked. Aki valóban szebbé akarja tenni az életedet, az szebbé fogja tenni, bárhogy is változnak a körülmények. A többieknek pedig úgyis csak szavaik vannak.
hangosbemondo
Ezért én azt javaslom, felejtsd el az elvárásaidat. Figyelj a jelekre – mert azok mindig vannak –, ismerd meg a körülötted lévő embereket, és mindenekelőtt ismerd meg önmagad. Mert amíg belül valami hiány van, addig könnyen beengeded a kitöltésére tett ígéreteket. És csalódni fogsz. Nagyon gyakran csalódni fogsz. Ha azonban megtanulsz a jelen pillanatra figyelni, és – bármilyen nehéz is eleinte – a szavakat is csak a jelen pillanatra vonatkoztatni, akkor csalódásaid jelentős részét egyből ki is szűrted.
Emberek vagyunk. Változunk. Az ígéret csak akkor ér bármit is, ha tettek követik. De akkor sem az ígéret számít valójában, hanem maga a tett. Ha ezt elfogadod, akkor nem lepődsz meg többet, ha a bonbonon csak a cukormáz édes. És nem haragszol már fölöslegesen arra, akitől kaptad, hiszen megérted, hogy valaki vagy valami neki már fontosabb, mint Te vagy. Ennyi fért bele a kapcsolatotokba.
Ígéretet adni felelősséggel jár. De elfogadni is. Bármelyik oldalon is állsz éppen, ezt jó, ha tudod. Ha valaki ígér nekem valamit, már nem várom el, hogy be is tartsa azt. Ez óriási szabadság. Nem neki, hanem nekem. Már csak arra figyelek, hogy most, ebben a pillanatban a kapcsolatunk építő vagy romboló jellegű-e. Hogy a jövőben mi lesz, az majd a jövőben kiderül – akkori cselekedeteink eredményeképpen. Akinek pedig csak szavai vannak, azzal megkímélhetjük egymást a fölösleges köröktől, ha az ígéreteit egyből a kukába helyezi. Megmutatom, merre van.
Van egy nagy dobozom a padláson. Be nem váltott ígéretekkel van tele. A Tiéd már nem fér bele.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – Mark Goffeney

Sok olyan embert ismerek, akinek egyik pillanatról a másikra összeomlott az élete. Én is átéltem ezt, és talán Te is. Egy betegség, egy baleset, egy óriási veszteség – és az addig stabilnak hitt saját kis világod kártyavárként hull darabjaira. Ilyenkor a legnehezebb elhinni azt, hogy képes vagy újra felállni a padlóról. Lehetetlennek tűnik.
Mindennapi_MotivacioAztán vannak olyanok is, akik eleve óriási hátrányból indulnak az életben. Egy születési rendellenesség, vagy egy nem megfelelő családi vagy társadalmi helyzet olyan terhet jelenthet egy gyermek számára, amelyet akár egész életén keresztül cipelni fog. De csak akkor, ha teherként éli meg.
Mark Goffeney olyan ember, akiről a társadalom nagy része egész biztosan elfogadná, sőt, természetesnek is venné, ha áldozatként, megbújva, örök vesztesként élné le az életét. Ő ugyanis karok nélkül született.
Próbáld meg akár csak néhány percig karok nélkül elvégezni a mindennapi teendőidet. Milyen érzések törnek elő belőled? Tehetetlenség. Kiszolgáltatottság. Kudarc. És ha valóban nem lennének karjaid, akkor mindehhez még hozzájönne az a hatalmas lelki teher is, amit az emberek felől érkező megvetés, sajnálat, vagy idegenkedés jelent.
Mark számára ez nem egy pár percig tartó játék volt, hanem egy életre szóló valóság. És bár leélhette volna az egész életét kiszolgáltatottan, másoknak alárendelve magát, ő máshogy döntött. Már kisgyerekként az volt az álma, hogy zenész lesz, de még a hangszer kiválasztása sem volt egyszerű. Először harsonán kezdett játszani az iskolai zenekarban, egészen addig, amíg egy napon édesapja hazavitt egy régi gitárt, aminek csak négy húrja volt meg a hatból.
mark_goffeney_1
A 9 éves kisfiú imádta a hangszert, de fogalma sem volt, hogyan lesz képes a lábával játszani rajta. Egy barátjával rengeteg időt és energiát fektettek abba, hogy kidolgozzák a megfelelő technikát, és hamarosan Mark már képes volt egy-egy számot lejátszani a lábával gitározva.
A kihívások sora azonban folytatódott akkor is, amikor Mark már határozottan tudta, hogy a zenei pálya az ő útja. Fiatal felnőttként végigjárta az egész várost, mire talált magának zenész társakat, akik szívesen játszottak vele, de eleinte nem bővelkedtek a fellépési lehetőségekben. Nem sokan vették komolyan a kéz nélküli gitárost; a 80-as években még jobban számítottak a külsőségek, mint ma.
mark_goffeney_2
Mark azonban nem mondott le az álmáról, hogy elismert zenész legyen. A célja nem változott, de a hozzáállása igen: nem görcsölt már, hogy felfigyeljenek rá, egyszerűen csak szeretetből zenélt, önmagát adva, és próbálva a zenén keresztül másoknak is átadni az érzéseit. Ekkor kezdett megváltozni az élete.

Mark Goffeney azóta már többezres közönségnek is játszott, és Emmy díjra jelölt reklámfilmben is szerepelt, de továbbra is rendszeresen kijár az utcára örömzenét játszani a járókelőknek. Picit sem érződik rajta, hogy bárkinek is sajnálnia kellene őt. Teljes életet él, idejét a zenéléssel és a lányával tölti, és egyre többen megismerik azt a csodát, amit lábbal gitározva átad az embereknek. Meglátta a nehézségei mögött a lehetőséget.
mark_goffeney_3
mark_goffeney_4
mark_goffeney_5
(h/t: dailymail 1, 2)
Amikor igazán mélyre kerülsz, jusson eszedbe a karok nélküli gitáros, aki soha nem adta fel. Mert minden válság, minden tragédia, minden egyes padlóra kerülés egyúttal lehetőséget is hordoz magában. Csak rajtad múlik, hogy Te is észreveszed-e.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Szép a házad – de miért rohad?

Rengeteg energiát fektetünk abba, hogy a külvilág számára tökéletes képet mutassunk az életünkről. Erre szocializálódtunk, ez vált kultúránk egyik meghatározó elemévé. Itt mindenki boldog. Itt mindenki menő. Itt mindenki ügyes és sikeres. Itt mindenki jó munkaerő, boldog családanya vagy szerető férj. Itt senki nem csalja sem az adót, sem a párját. Mindannyian mintapolgárok vagyunk (mert ugye kell a minta, és bizony mi sem lóghatunk ki a sorból, hiszen megtanultuk, hogy azt nem szabad).
Kicsit panaszkodunk persze néha (ahol a „néha” a saját szubjektív megítélésünk szerinti kategória), de akkor is a körülményeket, az aktuális kormányt, az idióta főnököt vagy a bosszantó hivatalnokot szidjuk – miközben mi hősiesen helyt állunk még ilyen megpróbáltatások közepette is.
– Minden rendben? – Persze, megvagyok, köszi! Te is? – Persze, én is, köszi!
Aztán a tipikus beszélgetés forgatókönyvének eljátszása után megyünk vissza a kívülről gyönyörűen kifestett, belülről azonban frusztrációval, félelmekkel és problémákkal kitapétázott házikónkba, hogy az ablakaira újra felrajzoljuk a megkopott mosolygós arcokat – hátha valaki arra tévedne és benézne kívülről.
Persze, minden rendben, Csak akkor lepődünk meg – de akkor nagyon –, amikor egy-egy „tökéletes élet” látszólag egyik pillanatról a másikra összeomlik. De hát hogyan? Hogy kaphatott Mari ilyen hirtelen idegösszeomlást? Hogy kerülhetett Peti kórházba, hiszen tegnap még itt beszélgettünk! Hogy-hogy Anna és Pisti 35 év után elválnak, hiszen ők voltak a tökéletes család élő szimbólumai! Miért ennyire igazságtalan az élet, hogy Béla ilyen fiatalon rákos lett? Pedig tök rendben van az élete, olyan boldog és vidám volt mindig is!
Igen, minden rendben volt. Kívül.

Kinek az életét éled?

Nem olyan egyszerű ám fenntartani ezt a látszatot. Tökéletes smink, amint kilépsz az ajtón. Minden egyes nap. Vasalt ing, szép nyakkendő. Ha tetszik, ha nem. Erőltetett mosoly a „hogy vagy” típusú kérdések megválaszolásakor. Felelős keresése a problémák halmozódásakor. Menekülés a mindennapokból – kinek utazás, kinek szenvedélybetegség, kinek megcsalás, kinek betegség formájában.
Mindez rengeteg energiát emészt fel. Gondolj csak bele, mennyi szellemi, érzelmi és fizikai erőforrást igényel az ideális család, az ideális élet, az ideális mosoly fenntartása minden egyes nap, minden egyes ember számára, akivel csak kapcsolatba kerülünk. Sokan több energiát fektetnek abba, hogy szépítgessék a külvilág számára behazudott életüket, mint abba, hogy rendbe tegyék a valódit. Talán ezért élnek ennyien gyógyszereken. Talán ezért halnak meg ennyien idő előtt. Talán ezért van ennyi hirtelennek tűnő összeomlás. Mert belül mélyen már régóta zajlik az önpusztítás, már régóta rohadnak a ház falai, de kívülről nézve minden legyen szép és az elvárásoknak megfelelő.
lany_romok_kozt
Csak azért takarítod csillogóra az egész lakást, mert valaki beugrik látogatóba? Eltitkolod a betegségedet, mert szégyenled azt? Azért maradsz egy kapcsolatban, mert az emberek szerint a szülőknek együtt van a helye? Lemondasz az álmaidról, mert mások hülyeségnek tartanák azt? Nem vállalod fel, hogy homoszexuális vagy, mert félsz, hogy megbélyegeznek? Inkább költesz többet, amikor a barátok és ismerősök látnak, minthogy őszintén elmondd nekik, hogy anyagilag jelenleg a béka segge alatt vagy? Betegséget hazudsz azért, hogy ne kelljen találkoznod olyanokkal, akikkel rohadtul nincsen kedved?
Csak az ehhez hasonló példákból össze lehetne állítani egy vastag kódexet. Vannak olyan emberek, akik egymaguk is meg tudnák tölteni saját életük hazugságaival. Azért elég hülye helyzet ez, ha belegondolsz: ahelyett, hogy őszintén élnénk a saját életünket, hazudunk azoknak, akik elvárásainak meg akarunk felelni, és akik ugyanúgy hazudnak nekünk a saját életünkről, hogy nekünk megfeleljenek. De nem is olyan meglepő ez, mint amilyennek így elsőre hangzik, hiszen a média, a reklámok, de még az oktatási rendszer is arra nevel minket, hogy az ideális standard létezik, és aki boldog, sikeres, vagy egyáltalán mások által elfogadott életet akar élni, az jobban teszi, ha belebújik a sablonba, amit kínálnak neki.
Csak tudod, a sírkövedre már hiába karcolják fel, hogy „Itt nyugszik a Megfelelési Kényszer maga, aki olyan szép életet hazudott a külvilágnak, hogy bele is halt.” Mert az életed értékét az őszinte boldogságban megélt pillanatok száma határozza meg, nem pedig az, hogy mit várnak el tőled mások. Az csak addig számít, amíg rá nem jössz, hogy nem számít. Amíg meg nem érted, hogy az itt töltött időd véges, és hogy amennyi energiát egy látszat élet fenntartására fordítasz, pontosan annyival kevesebb marad önmagadra és a szeretteidre. Arra a szűk körre, akik számára valóban fontos vagy.
Úgysem tudsz mindenkinek megfelelni, de ezt talán már Te is észrevetted. Van, akit az zavar, ha van családod, és van, akit az, ha nincs. Van, akit az zavar, ha mély a dekoltázsod, és van, akit az, ha nem. Van, akit az zavar, ha támogatod a szegényeket, és van, akit az, ha nem. Van, akit az zavar, ha vallásos vagy, és van, akit az, ha nem. Van, aki azt várja, hogy beszélj, és van, aki azt, hogy fogd be. És tudod, melyik embertípusból van a legkevesebb? Abból, amelyik azt akarja, hogy azt csináld, amit Te magad akarsz.
Akkor minek ez a sok erőlködés? De most tényleg, minek? Mi értelme van elhitetni másokkal, hogy egészséges, boldog, sikeres ember vagy, ha a lelked mélyén óriási terheket cipelsz? Mire jó a hazug mosoly, ha belül sírni, vagy épp ordítani van kedved? Minek fenntartani egy tökéletes látszatéletet, ha a valódi nem tesz boldoggá? Mit ér a gyönyörű külső vakolat, ha belül rohadnak a falak?

Ember vagy, veszíthetsz

Nem tartom jó dolognak, hogy másoknak hazudunk, de tudod, mi az, ami még ennél is veszélyesebb? Az, hogy önmagunknak is hazudunk. Elhitetjük magunkkal, hogy ha mások nem találnak kivetnivalót az életünkben, akkor az szép és örömteli lesz. Bemagyarázzuk magunknak, hogy az álarcok hordása természetes, és az ezzel járó fájdalmat kárpótolni tudja a görcsösen kiharcolt hazug elismerés. Elhisszük, hogy akiknek ennyire meg akarunk felelni, azok véleményének bármiféle súlya van.  Mert elhisszük, hogy aki a mi életünkkel foglalkozik, annak a sajátja baromira rendben van. Pedig pont azért mutogat másokra, mert a saját életéből menekül tudat alatt – vagy akár tudatosan.
Frusztrációink jelentős része abból adódik, hogy próbáljuk mások felé mindig erősnek, jónak, hibátlannak mutatni magunkat. Ez egyrészt óriási teher, aminek a súlya alatt egy idő után mindenki megroppan, másrészt komoly akadálya is annak, hogy a takargatni próbált nehézségünket meg tudjuk oldani. Mert így csak konzerváljuk azt. Amikor személyes segítséget kér tőlem valaki, sokszor az álarcok lefejtése jelenti a valódi feladatot – az eredeti „probléma” megoldása ezután már könnyed természetességgel jön. Mert amikor végre lehullanak az álarcok, akkor válik érthetővé, hogy miért tettem az előbb idézőjelbe a „probléma” szót. Valójában ugyanis nincsenek problémák, csak megoldandó feladatok.
padlon
A külvilág számára fenntartott hamis élet egy olyan csapda, amelyből a kiutat saját gyengeségeid őszinte felvállalásával találod meg. Ember vagy. Hibázhatsz. Elbukhatsz. Lehetsz esendő. Lehetsz tökéletlen. Lehet kócos a hajad. Lehet ragyás az arcod. Lehet szar a párkapcsolatod. Lehetnek családi konfliktusaid, és lehetnek munkahelyi gondjaid is. Lehet most épp szívás az életed. Lehetsz emiatt mások céltáblája, de Te ezt pont le is szarhatod.
Dönthetsz úgy, hogy a saját életedet éled, nem pedig azt, amit mások véleménye miatt eddig magadra kényszerítettél. Dönthetsz úgy, hogy belülről lakhatóvá teszed a házadat, és nem azt nézed, hogy a kívülről bámészkodó szemek milyennek látják a vakolatot. Dönthetsz úgy, hogy megtisztítod az életedet minden fölösleges elvárástól, és minden fölösleges emberi kapcsolattól.
Ahogy a bölcs mondás szól: „Engedd el mind. Nézd meg, mi marad.” És ki marad. Ki az, aki őszintén szeret, és ki az, akinek csak a neki mutogatott képed tetszik. Ki az, aki elfogad, és ki az, akinek csak elvárásai vannak. Ki az, aki szebbé teszi az életedet, és ki az, akinek csak Te akarod szépnek mutatni azt.
Ha belül szeretettel és elfogadással tapétázod ki a falaidat, akkor már nem fog érdekelni, hogy mit gondolnak mások, ha kívül lepattogzik picit a vakolat, vagy épp lepisilte a macska a faladat. Van ilyen. Mindenkivel előfordul, hogy hibázik, és mindenki kerül időnként önhibáján kívül válságba. Azonban nem mindenki választja azt, hogy a nehézségei takargatása helyett csak arra fókuszál, hogy megoldja azokat.
Nem mindenki meri azt mondani, hogy „Kedves egybegyűltek, kik az életemen jöttetek csámcsogni: jó étvágyat kívánok! Csámcsogjatok csak, és amíg Ti egy picit sem juttok előbbre a saját életetekkel, addig én felépítem az enyémet olyanná, amilyenre vágyom. Amíg Ti frusztráltan lesitek, hogy mikor következtek soron a kibeszélésre, addig én megkeresem önmagamban a boldogságomat. Amíg Ti a külső falaitokat festegetitek, addig én olyan otthont teremtek magamnak – a lelkemben és fizikailag is –, ahol béke van, és ahol az elvárásoknak nem nyitok ajtót soha.”
Ehhez először egy jó nagy adag bátorságra van szükség. Vagy egy jó nagy adag fájdalomra, ami eljuttat arra a pontra, hogy már kicsit sem számít mások véleménye. Nekem egy stroke segített eljutni idáig. Neked nem kell hasonló csapást megvárnod. Észreveheted hamarabb is a jeleket – mert mindig vannak, ha letérsz az utadról –, és változtathatsz még azelőtt, hogy erre végleg rákényszerülnél.
Élhetsz álarcok nélkül is – lazán, önmagadat adva, és csak azokkal foglalkozva, akik így elfogadnak. Mert amíg rajtad vannak az álarcok, addig minden emberi kapcsolatodban jelen lesz a hazugság. Igen, a legszorosabbakban is – beleértve minden más kapcsolatod alapját: az önmagaddal való kapcsolatodat is.
Élhetsz úgy is, hogy önmagadhoz őszinte vagy. Felvállalhatod a bukást, felvállalhatod a nehézségeidet, felvállalhatod a küzdelmeidet. Nem zászlón lobogtatva azokat, mert az a másik véglet, hanem egyszerűen csak megélve azt, hogy most éppen mélyen vagy, és nem görcsölve azon, hogy ezt látja-e valaki. Élheted őszintén a saját életedet, és dolgozhatsz rajta, hogy az minden egyes nap szebbé váljon – ne csak annak látszódjon.
Élhetsz olyan házban is, ami belülről nem rohad. Mert neked kell élned benne, a többiek csak nézik a házadat.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A majom és a banán – avagy a saját gondolataid csapdája

Vannak kilátástalannak tűnő helyzetek. Olyan mélypontok, amelyekből úgy érzed, lehetetlen kijönni. Olyan válságok, amelyek véglegesnek tűnnek. Ilyenkor kétségbeesésedben könnyen lehet, hogy a környezetedben lévő embereket és a körülményeidet hibáztatod, ám ha így teszel, valami nagyon fontos dolgot elmulasztasz észrevenni. Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Történt egyszer, hogy egy kisváros lakóinak életét egyre jobban megkeserítették a majmok. Ellopkodtak mindent, amit csak lehetett: gyümölcsöt, kint hagyott eszközöket, értéktárgyakat. Még az emberek kezéből is kikapkodták az ételt, vagy bármi mást, ami éppen megtetszett nekik. Az egyik majom különösen sok gondot okozott: ő volt a legbátrabb, a legszemtelenebb, és úgy tűnt, hogy a többiek mind az ő példáját követték.
A lakosok azt remélték, hogy ha elkapják ezt a majmot, a többieknek is elmegy majd a kedvük a lopkodástól. Be is vetettek különféle módszereket, ám újra és újra kudarcot vallottak. A majom szemfüles volt, és igen fürge. Már mindent próbáltak, ami csak eszükbe jutott, de hiába: a rablás folytatódott, a majmok kedvét pedig kicsit sem szegte az elkapásukra tett rengeteg kísérlet. Sőt, talán még pimaszabbak lettek ezáltal.
majom_banan
A kisváros lakói végül elkeseredésükben egy majomfogó emberhez fordultak segítségért. Meg is érkezett a városba a majomfogó, és semmi mást nem hozott, csak egy banánt és egy kilyukasztott kókuszdiót. Az emberek csodálkozva néztek, de ez az ember volt az utolsó reménységük – hagyták hát, hogy csináljon, amit akar.
A majomfogó ember egy a majmok által gyakran látogatott helyen letette a lyukas kókuszdiót, beletette a banánt, majd valamivel odébb leült, és csak várakozott. Nem is kellett sokat várnia: a legpimaszabb majom hamar ott termett, hogy megszerezze az újabb zsákmányt magának. Benyúlt a lyukas kókuszdióba, megragadta a banánt, majd megpróbálta kihúzni onnan. Csakhogy ez sehogy sem sikerült neki, ugyanis a lyuk túl kicsi volt ahhoz, hogy a majom a banánt fogó kezét kihúzza rajta. Ekkor jött el a majomfogó ideje.
Elkezdett lassan közeledni a majomhoz, aki azonnal észre is vette őt, és kétségbeesetten próbálta kirángatni a kezét a kókuszdióból. Egyre jobban pánikba esett, ráncigálta a kezét, és dühösen csapkodott a kókuszdióra. Pedig a kókuszdió nem tett semmit, ő ugyanolyan kókuszdió volt azelőtt is – a majom a banánhoz való ragaszkodása miatt esett csapdába. A majomfogó nagyon jól ismerte a majmok gondolkodását, és tudta, hogy minél jobban bepánikol a beszorult majom, annál kevésbé jön rá, hogy ha elengedné a banánt, máris szabadon elmenekülhetne. Úgyhogy ő csak szép nyugodtan közeledett.
A majom pedig tényleg egyre kétségbeesettebben ráncigálta a kezét, mígnem a majomfogó végül odaért hozzá, és simán elkapta. A majom a saját ragaszkodása miatt esett csapdába – csakúgy, ahogy mi emberek is csapdába esünk a saját korlátozó gondolataink miatt.
*****
Amikor válságba kerül az életed, jusson eszedbe a majom és a banán története. Mert bár egy másik ember, vagy egy külső körülmény közrejátszhat abban, hogy padlóra kerültél vagy elakadtál az életedben, de azért, hogy most, a jelenlegi helyzetedben mit teszel, kizárólag Te felelsz. Ezzel a szabadsággal mindig Te rendelkezel. Ez az a szabadság, amit csak Te tudsz elrabolni önmagadtól, ha úgy ragaszkodsz korábbi hiedelmeidhez és világképedhez, ahogy a majom ragaszkodott a banánhoz, amikor csapdába esett.
És ez az a szabadság, amit bármikor visszaadhatsz önmagadnak – ha úgy döntesz, hogy elengeded a banánt.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Életed tönkretételének egyik legbiztosabb módja

Nem tudom, Te hogy vagy vele, de nekem még egyetlen egyszer sem vált jobbá az életem azáltal, hogy a jelenlegi helyzetem miatt görcsöltem. Tényleg nem. Még egy egészen picit sem. Pedig kitartóan próbálkoztam, elhiheted. Nem csak úgy ímmel-ámmal, félgőzzel járt az agyam, hanem odatettem magam rendesen: egész nap, munka közben, baráti vagy családi programokon, kikapcsolódás helyett, de főleg az éjszaka magányos óráiban, amikor nem volt hova menekülni, és egyedül maradtam a gondolataimmal.
Ismerős a helyzet számodra is, gondolom. Belekerültél egy lélekromboló élethelyzetbe, az agyad kattog, a legsötétebb gondolataid cikáznak benne, és tehetetlenül forgolódsz, hogy most akkor mi lesz. Vagy még bele sem kerültél, de már azon görcsölsz, hogy mi van, ha belekerülsz. És bár valószínűleg tudat alatt, ösztönös reakcióként tetted, a lényegen ez nem sokat változtat: megvalósítottad életed tönkretételének egyik leghatékonyabb receptjét.
Agyalás. Probléma keresése ott is, ahol nincsen probléma. Görcsölés azon, ami vagy már elmúlt, vagy még meg sem történt – és a megtörténtét picit sem befolyásolja az, hogy görcsölsz-e miatta. Mi emberek nagyon jók vagyunk ebben a műfajban.

Zsákutcából csak tolatni lehet

Végigjártam már ezt az utat én is néhányszor. Becsaptak, és én azon agyaltam, vajon mivel érdemeltem ezt ki. Elhagytak, és azon görcsöltem, vajon visszajönnek-e hozzám. Egyedül voltam, és attól féltem, hogy egyedül is maradok. Kapcsolatban voltam, és azon kattogott az agyam, miért nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt én akarom – és elvárom. Elvesztettem valakit vagy valamit, és kétségbe voltam esve, hogy végleg a padlón maradok.
És tudod, mi történt ez a rengeteg átagyalt óra, nap és hónap hatására? Semmi. Az égegyadta világon semmi. Aki becsapott, az ugyanúgy becstelen maradt. Aki elhagyott, az vissza se nézett többet. Aki az életből távozott, azt sem tudtam visszatartani, bármennyit is rágódtam magamban. Amikor egyedül maradtam, a saját görcsösségem volt a legnagyobb akadálya annak, hogy találjak valakit. Amikor az elvárásaim és a valóság ütközése miatt valakivel konfliktusba kerültem, a túlagyalásom, a feszengésem és a saját elképzeléseim erőltetése pontosan annyit használt, mintha a medence vizébe pisilnél, hogy melegebb legyen: először jó ötletnek tűnhet, aztán rájössz, hogy a pisid hamar lehűl, és attól, hogy sokszor megteszed, melegebb nem lesz, de előbb-utóbb több lesz a medencében az ammónia, mint a víz. Ahogy az emberi kapcsolatodban is több lesz az elvárás, mint a szeretet.
Beléptem már sokszor ebbe az utcába én is. Nem vettem észre a bejáratnál a hatalmas T betűt, csak a végén a falat, amibe mindig jó erősen bevertem a fejemet. A fejemet, amivel folyton azon pörögtem, hogy miért nem mennek úgy a dolgok, ahogy én azt szeretném, vagy hogy mi lesz, ha valami nem sikerül. Na mi lesz? Az élet megy tovább – akár megyek én is, akár pörgök tovább egy helyben.
Akárhányszor beleszaladsz a túlagyalás zsákutcájába, onnan mindig csak visszafelé fogsz tudni kijönni. És előtte mindig, kivétel nélkül mindig bevered a fejed.

Nem az a gond, hogy használod

Mennyivel egyszerűbb egy fának, nem igaz? Ő valószínűleg nem futtatja le magában az összes létező algoritmust az összes létező eshetőségre, miközben az egész életét pontosan ugyanazon a helyen éli le. Tavasszal virágzik, nyáron levelekbe burkolózik, ősszel lehullajtja azokat, télen pedig viseli a hótakaró súlyát az ágain. Ha valaki vagy valami letöri egy ágát, begyógyítja a sebet és él tovább. Ha kivágják, vagy a villám csap bele, akkor vége van.
Persze nem vagyok fa, nem tudhatom, hogy mit él meg magában, de jó eséllyel nem tölti életének napjait azon szorongva, hogy mikor vágja ki valamelyik alatta járkáló ember, lepisili-e egy szarvas, vagy mikor törik le egy-egy ága.
Nekünk embereknek elég komplex műveletekre képes az agyunk, és ez nem mindig tűnik előnyös tulajdonságnak. Amikor például átélsz egy pár percig tartó kellemetlen, megalázó, vagy fájdalmas élményt (beszól valaki, veszekszel egy szeretteddel, esetleg ellopják a tárcádat), aztán az élmény ugyan lezárul, Te azonban még napokig, hetekig, vagy akár évekig is tovább játszod azt az agyadban, az nem túl praktikus használata központi idegrendszered irányítóközpontjának.
Alapvetően nem azért kerülsz gondba, mert használod az agyadat, hiszen ezzel már előrébb vagy, mint embertársaid közül sokan. Keresed a megoldást, próbálkozol, és ez nagyon jó.  A túlélés érdekében is, és a lelki békéd megtalálása szempontjából is. Azért kerülsz mégis gondba, mert nem megfelelően használod azt a csodálatos erőforrást, amivel rendelkezel.
alagutban
Mi történik, amikor egy sötét erdei szakaszon, vagy egy sikátoron kell keresztülgyalogolnod? A szemeiddel nem sokat látsz, az agyad viszont máris odaképzel minden lehetséges fenyegetést, ami a fantáziád és a racionalitásod éppen aktuális kombinációjából megszületik. A fejedben. Sehol máshol, csak a fejedben.
„Mi van, ha megtámad valaki? Mi van, ha nekem ront egy feldühödött kutya? Mi van, ha egy sorozatgyilkos éppen ma, éppen most, éppen itt, éppen engem szemelt ki következő áldozatául?”
Persze, benne van a pakliban ez is. Lehet, hogy az általad másodpercek alatt lepörgetett huszonöt lehetséges csapás közül valamelyiket tényleg át kell élned. Vagy egy huszonhatodikat. Azon viszont érdemes elgondolkodnod, hogy ha ezen görcsölsz folyamatosan, azzal megelőzöd-e azt, amitől annyira félsz. Mert ha nem, akkor lehet, hogy teljesen fölöslegesen parázol. Lehet, hogy az agyad egy helyben toporgása helyett inkább érdemes továbblépned egy lépéssel, és azt mondani: „Oké, ez a félelmem, ez és ez történhet, és ha megtörténik, akkor ezt és ezt tehetem azért, hogy jobb legyen.”
Mert ha csak hagyod csapongani a félelmeid által vezérelt gondolataidat, akkor jó eséllyel úgy jársz, mint a pók hálójába került légy: minél jobban pörög, minél inkább csapkod, annál jobban beleragad.
Félsz, hogy kirúgnak a munkahelyedről? Ahelyett, hogy görcsbe állt gyomorral mennél minden egyes nap dolgozni, inkább gondold végig, hogy mi lesz a következő lépésed, ha ez bekövetkezik (nem, az épület felgyújtása nem feltétlenül jó ötlet, ugorj tovább eggyel). Azon agyalsz, hogy vajon megcsal-e a párod? Ahelyett, hogy találgatnál, vagy ellenőrizgetnéd őt, inkább gondolkodj el azon, hogy mi az oka a bizalomhiányodnak. Lehet miatta is, de Te miattad is, sőt, akár mindketten benne lehettek. Rettegsz, hogy meghal valaki, akit szeretsz? Mindenképpen meghal, de akár sok ideje van még addig, akár kevés, Te éppen a szeretetben együtt töltött perceket, órákat, napokat áldozod fel a félelmed miatt. Azon görcsölsz, hogy valami nem jött össze, és soha nem éred el a célodat? Ahelyett, hogy beletörődve magadba roskadnál, vagy tétován forgolódnál, próbáld újra, próbáld picit másként, próbáld picit jobban. Amikor az agyad sötétben tapogatózik, ne hagyd cél nélkül csapongani, hanem keress valami fényforrást. Leginkább önmagadban.
csonakos
Olyan ez, mint amikor egy csónakban evezel a folyón. Talán csináltad már, de ha nem, akkor is el tudod képzelni. Tiéd a csónak, de a folyó nem. Húzhatsz az evezőkkel, de nem Te döntöd el, hogy belefutsz-e az utad során egy vízesésbe. Ha kétségbeesetten siránkozol, vagy fölöslegesen pörgeted az agyadat, azzal még nem kerülöd el a vízesést. Ha evezel, akkor talán igen. Akkor sem biztos, mert életünk során vannak bizony hatalmas vízesésesek is, de sem a számuk, sem a méretük nem csökken azáltal, hogy előre görcsölsz miattuk. És még a tájat sem tudod megcsodálni útközben.
Evezz ügyesen, és amit tudsz, kerüld el, amit pedig nem, azt próbáld túlélni, és tanulj belőle. Tanulj zuhanni, tanulj úszni, tanulj új csónakot készíteni – tanulj bármit, ami által értelmet nyer a tapasztalatod. Agyalni viszont teljesen fölösleges.
„Ha meg tudod oldani a problémádat, akkor mi szükség van az aggódásra? Ha pedig nem tudod megoldani, akkor mi értelme van az aggódásnak?”
Shantideva

Elvárástól az elfogadásig

Amit az agyunk művel, az nem más, mint egy egyszerű kiterjesztés. Mint a test irányítója, az agy feladata éppen az, hogy kontrolláljon minden egyes funkciót, ellenőrizzen minden egyes állapotot, és – enyhe képzavarral élve – kézben tartsa a rendszer működését. Csakhogy a legtöbb ember agya elkövet egy hatalmas tévedést.
Vess egy pillantást az alábbi képre.
univerzum
Igen, ez az univerzum. És most próbáld megtalálni rajta magadat. Segítek: valahol a barnás köd bal alsó szélén keresgélj. És ez még csak a világegyetem általunk ismert része. Ugye Te sem vagy olyan arrogáns, hogy azt hidd, mindent képes vagy egymagad irányítani?
Mégis sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy az agyunk irányító funkcióját megpróbáljuk kiterjeszteni egy másik emberre, vagy akár az egész világra. Agyalunk azon is, amire semennyi, vagy csak csekély hatásunk van.  Aztán koppanunk. Jó nagyot. A fölösleges görcsöléssel megkeserítjük a saját életünket (és jó eséllyel a környezetünkét is), a végeredmény pedig az, hogy hátrébb kerülünk, mint ahol voltunk.
Persze sokan ilyenkor azt mondják: „De hát ezek az érzéseim, nem tudok mit csinálni, ezért jár az agyam!” Igen, az érzések mindig őszinték, és nem is érdemes őket elfojtani. Éld meg őket, érezd a félelmet, érezd a csontig hatoló fájdalmat, törj össze, hagyd, hogy lenyomjon a padlóra, amit átélsz, aztán szedd össze magad, állj fel, és keresd meg, hogy mit tudsz Te magad tenni azért, hogy jobb legyen. Ne akard a saját akaratodat az egész világegyetem működésére rákényszeríteni, mert nem fog sikerülni.
Része vagy az univerzumnak, nem pedig az irányítója. Van, amin képes vagy változtatni, és van, amivel kapcsolatban csak a hozzáállásodon tudsz változtatni – de ezzel is rengeteget teszel önmagadért és másokért is. Itt kezdődik az elvárások feladása, és az elfogadás gyakorlása. Itt kezdődik az agyad görcsös irányítási kényszerének lecsillapítása. Megérted, hogy amin előre aggódsz, azt az aggódásoddal nem kerülöd el, amin pedig utólag agyalsz, azt nem teszed nem megtörténtté. Viszont mindkettővel az egyetlen vagyonodat, a jelen pillanatot vesztegeted el.
mester_gondolkodtam
Könnyen felismerheted, ha túlagyalod a dolgokat. Maradjunk a csónakos példánál: mi történik akkor, amikor egy vízeséshez érsz? Van időd azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha lezuhansz? Van időd tétlenül pörgetni az agyadat a lehetséges végkifejleteken? Dehogy van. Evezel, húzod a lapátokat, mint az őrült, a túlélésed érdekében. Cselekszel, nem gondolkodsz fölöslegesen. Csak akkor van ideje az agyadnak rágódnia, amikor a folyó nyugodt, és nem vagy közvetlen életveszélyben. Erre érdemes mindig emlékeztetned magad.
A túlagyalás ellenszere az elfogadás. Elengeded a görcsös irányítási kényszert, és nem az egész világegyetemet, a nagy egészet akarod a magad képére formálni, hanem hozzáteszed a saját kis részedet, a többit pedig elfogadod olyannak, amilyen. Megérted, hogy a csónakos vagy, nem pedig a folyó. Evezz vagy dőlj hátra, és élvezd az utazást.
Végül még egy fontos gondolat. Az elfogadás nem egyenlő a beletörődéssel. Az elfogadás nem arról szól, hogy hagyod, hogy áldozat maradj, hanem arról, hogy megérted: senkit nem tudsz megváltoztatni, csak önmagad. Bekapcsolod az agyad, átgondolod, mit tehetsz, majd cselekszel – a többi pedig már nem rajtad múlik. Az agyadnak nincs több feladata. Hiába pörögne tovább egy helyben, most már kikapcsolhat.
És amikor idáig eljutsz, egy olyan érzést tapasztalsz meg, amit nem lehet szavakkal átadni. Egy csodálatos könnyűséget, ami a legmélyebbről érkező, őszinte, nyugodt mosolyban tör felszínre – és ott is marad mindaddig, amíg az agyadat lecsendesíted.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – Lilly Day

Néha elcsodálkozom, amikor azt látom, hogy 20-30-40 éves emberek lemondanak az álmaikról, és a kudarcaikba beletörődve élik az életüket. Vagy inkább csak túlélik valahogy a napjaikat. Később, 50-60 évesen még többen kerülnek ilyen állapotba, és valahogy ez társadalmilag is elfogadottá vált már. Olyankor már ne ugráljon senki. Csinálja a dolgát, készüljön a nyugdíjra, aztán a halálra. És a legtöbben így is tesznek.
Mindennapi_MotivacioPersze nem olyan meglepő ez egy kudarckerülő, állandó megfelelésre kondicionált társadalomban, ahol az oktatási rendszer és sok esetben a szülői nevelés is arra épül, hogy ha a kitaposott úton gyalogolsz a többiekkel, abból nagy baj nem lehet.
Én máshogy gondolom. Én nem hiszek a biztonságos meghúzódás koncepciójában, mert az élet nem így működik. Az élet a folyamatos változásról szól, és aki lecövekel, az úgy jár, mint amit Benjamin Franklin fájdalmasan kijózanító szavakkal megfogalmazott: „Sokan meghalnak 25 évesen, de csak 75 évesen temetik el őket.”
Nem hiszem, hogy néhány kudarc után bárkinek is oka lenne arra, hogy feladja az álmait. A kudarc egy tanulási lehetőség, nem egy végítélet. Nem hiszem azt sem, hogy mások véleménye lenne a meghatározó abban, hogy miért küzdj, mit valósíthatsz meg, és egyáltalán milyen életet élj. Nem hiszem, hogy bármilyen álmot élve el kéne temetned magadban, legyél akár 20, akár 80 éves. Mert nem hiszek a „Túl öreg vagyok már ehhez!” kijelentés hitelességében sem. Pontosabban a kijelentés először soha nem hiteles, de ha valaki elég sokszor ismételgeti, akkor azzá válik. Ahogy minden más, amit az agyunkban valóságként elfogadunk. Vagy amibe beletörődünk.
lilly_day
(h/t: youtube)
Képzeld el magadat mondjuk 90 évesen. Mit érzel? Milyennek látod azt az embert, aki akkor leszel? Ja, talán el sem tudod képzelni, hiszen „hol leszel Te már akkor”, igaz? De ha picit megerőlteted magad, és mégis belegondolsz egy pillanatra, akkor milyen embert látsz néhány évtized múlva? Egy gyenge, ágyban fekvő, a család vagy ápolók által gondozott, kiszolgáltatott öregembert, aki már csak a halált várja? Vagy egy életvidám, energiával teli, csak korát tekintve idős, ám lélekben fiatal gyermeket, aki élvezi az életet?
Ez utóbbi talán nagyon távol áll most Tőled. De nem akarlak meggyőzni, úgysem a szavak a mérvadóak. Inkább nézd meg azt a hölgyet, akit Lilly Day-nek hívnak, 94 éves, és szemmel láthatóan kicsit sem érdekli, hogy hány éves, hogy a hozzá hasonló korú embereknek „mit kellene csinálnia”, vagy hogy egyáltalán ki mit gondol róla.

Ezek után ugye számodra is értelmét vesztette a „túl öreg vagyok már ehhez” duma? És értelmét vesztette az az önjelölt áldozatszerep is, amibe sokan vagy az életkorukból, vagy az élethelyzetükből adódóan helyezik önmagukat. Lehet a kudarc is a valóságod, ha megelégszel azzal, de dönthetsz máshogy is. Nem kell megadnod magadat a társadalmi koncepcióknak, a beléd nevelt tehetetlenségnek, vagy az aktuális állapotodnak.
Ha fáj a lábad, akár örülhetsz is neki, hogy van minek fájnia. Van, akinek mind a négy végtagja hiányzik, mégis boldog és teljes életet él. Ha rossz napod van – vagy nehéz élethelyzeted –, megkeresheted benne a lehetőséget. A lehetőséget, hogy fejlődj, és hogy szebbé tedd az életedet. És ha van egy álmod, ami boldoggá tesz, akkor soha, de soha ne hagyd, hogy bárki is lebeszéljen róla.
Nem, nem kell végigszenvedned a napjaidat. Élhetsz is akár. Úgy igazán, szívből, élvezve az életet.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A párkapcsolatok lassú halála

Mindig olyan szépen kezdődik. Szerelem, vágy, remény, hajnalig tartó őszinte beszélgetések, csillogó szemek, finom érintések. Nem, nem csak a hormonok csinálják ezt veled. Benne van a múltad is. A szenvedéseid, a csalódásaid, a veszteségeid, a mérhetetlen fájdalmad, amikor megint padlóra kerültél, és a magány csontig hatoló üressége – ezek mind ott lapulnak mélyen (vagy talán nem is olyan mélyen), amikor egy új kapcsolatba lépve a szépet, a jót, az életed megváltozását várod. Végre valami mást. Végre nem a szenvedést, hanem törődést, figyelmet, szeretetet.
Sokszor előfordul, hogy szépen is folytatódik a történet. Persze van, akiből nem lesz több egy rövid kalandnál, vagy egy gyorsan múló negatív tapasztalatnál, de az első fellángolás lecsillapodása után is szép számmal maradnak meg kapcsolatok. Megmaradnak és megerősödnek. Kiépül a bizalom, elmélyülnek az érzések, és a két ember egymás életének meghatározó részévé válik.
Aztán megjelennek az első veszekedések. Kiderül, hogy vannak a kedvenc fagyi ízénél nagyobb ellentétek is. Kiderül, hogy nemcsak jó arc tud lenni a másik, hanem néha kifejezetten bosszantó, amit művel. Kiderül, hogy nagyobb csomagot hozott magával, mint amennyit az első hetekben megmutatott – vagy amennyit a másik észrevett. De a kapcsolatot még ez sem feltétlenül veszélyezteti, mert a két embert immár erős érzelmi szál köti össze.
Idővel azonban a megbonthatatlannak hitt érzelmi köteléket valami elkezdi szépen lassan felemészteni. Először szinte észrevétlenül, aztán egyre látványosabban – sokszor egészen addig, amíg az egykor oly erős kötelék végleg el nem fogy.

Nem a konfliktus halálos

Sokan fogják a heves vitákra és a „kiengesztelhetetlen ellentétekre” egy kapcsolat halálát. Azért ez elég furcsa, ha jobban belegondolsz. Két ember egymásba szeret, eltöltenek együtt hónapokat, éveket, vagy évtizedeket, és rengeteg dolog összeköti őket: az együtt átélt élmények, a közös emlékek, az együtt töltött nappalok és éjszakák, az együtt megoldott nehézségek, az életüket meghatározó események – és sok esetben még egy vagy több gyerek is.
A vagyont nem sorolom ide, mert az soha nem köt össze két embert, hanem mindig egy adott ember önmagához való viszonyulásának indikátora. Ha valaki ugyanis a másik ember pénze miatt lép be egy kapcsolatba, akkor eladja saját magát egy számára megfelelő áron (erre létezik egy külön szakma is már régóta), míg az, aki a közös vagyonra hivatkozva nem lép ki egy számára mérgező kapcsolatból, az valójában nem akarja feladni megszokott, kényelmes életszínvonalát a lelki békéjét hozó változásért cserébe. A vagyon mindig egy belső konfliktus enyhítésének (egyébként nem hatékony) eszköze lehet csak; két ember kapcsolatában nincsen szerepe.
boldog_par
Tehát itt van ez a csomó közös dolog, köztük rengeteg szép élmény is, de még ami nem szép, sokszor az is szorosabbá tette végül a kapcsolatot. Két különálló, egymás számára teljesen ismeretlen életút összefutott, és egy új, közös út épült – munkával, küzdelemmel (olyakor egymásért, olykor egymás ellen), hittel, kitartással, szeretettel –, aztán egyszer csak egyikük, vagy akár mindkettőjük feloldhatatlan ellentétekre hivatkozva véget vet a kapcsolatnak. Miért? Hogyan?
Nem azokról beszélek, akik egymással nem kompatibilisek, mert ők eleve szükségből kerültek kapcsolatba és maradtak benne: a lelkükben tátongó űrt próbálták egy másik emberrel kitölteni. De ezt nem lehet. Soha nem megy. Aki önmagában nem egész, az egy kapcsolatban sem lesz az.
Azokról beszélek, akik lehetnének egymással kompatibilisek, és sokáig tettek is érte, hogy azzá váljanak. Azokról beszélek, akiket valaha erős érzelmi szál kötött össze egymással, és a másik emberben nem önmaguk pótlékát keresték, hanem egy egészséges testi-lelki-szellemi kapcsolódás lehetőségét látták meg egymásban. Azokról, akik jól indultak, aztán kívülről nézve egyik pillanatról a másikra valamelyikük bekattant és kilépett.
Nem, nem a konfliktusok okozzák a legtöbb kapcsolat halálát. Nem azok a komoly(nak tűnő) ellentétek, amelyekre előszeretettel hivatkoznak azok, akik kilépnek. Nem az életmódbeli különbségek, nem az érdeklődési körök összeegyeztethetetlensége, és nem is a nagy veszekedések. A legtöbb kapcsolat gyilkosa a közöny. Az először csak szép lassan bekúszó, majd fokozatosan az emberi lelket egyre jobban kitöltő érzelmi üresség, amelynek végül tehetetlenül adja meg magát a legtöbb ember.
Ilyenkor történik az, hogy az egyik fél vagy egy drasztikus, a másik számára kegyetlen lépéssel máshoz menekül (esetleg van olyan erős, hogy harmadik szereplő nélkül, a bizonytalan ideig tartó egyedüllétet vállalva lép ki a kapcsolatból), vagy beletörődik abba, hogy egy silány, de legalább megszokott, párkapcsolatnak nehezen nevezhető szükség-szövetségben éli le a hátralévő életét. Azt az életet, amitől sokkal többet remélt, de már nem hisz benne, hogy valaha is olyan lesz, mint amilyet a szíve mélyen nagyon szeretne.
De hogy jut el két ember idáig? Mi okozza azt a folyamatot, amely egy emberi kapcsolat 180 fokos fordulatához vezet, sokszor még a benne lévők számára is érthetetlenül? Hogyan lesz a szeretetből közöny, a közönyből érzelmi temető?

Csendesen nő a gaz

A hormonok játéka viszonylag hamar elcsendesedik. Néhány hónap után már az újdonság varázsa megszűnik, és szükség van még valamire, ami összetartja a kapcsolatot. Már nem lepődsz meg, hogy a másik tejföl nélkül eszi a pörköltet. Már ismered az összes ruháját és cipőjét, és azt is tudod, hol tartja az alsóneműit. Már jól ismeritek egymás családját, megnéztétek közösen a kedvenc filmjeiteket, és azt is tudjátok, hogy melyik nap ki mikor ér haza. Az első szellentés a másik előtt kínos volt. Vagy vicces. Hozzáállás kérdése. Aztán természetessé vált. Ahogy a csók is.
Megszokás. Bizonyos szempontból nagyon jó dolog, hiszen ösztönösen keressük az állandóságot, amelynek alapvetően meghatározó tényezője az érzelmi stabilitás. Más előnye is van a megszokásnak: a kezdeti szerelem által felfokozott biológiai állapotot nem is tudnánk fenntartani túl sokáig (gondolj csak bele, mennyit pörögtél és mennyivel kevesebbet aludtál abban az időszakban), ezért a nyugalmi állapotba való visszatérés önmagunk kinyírásának elkerülése szempontjából is hasznos dolog. Másrészt viszont a megszokásnak igen komoly veszélyei is vannak.
Amikor az újdonság varázsa elszáll, és a szerelem helyét átveszi a szeretet, könnyen torzul el az egészséges megszokás mérgező közönnyé. Már nem érdekel, hogy a párodnak milyen jól áll az új fülbevalója, vagy passzol-e a zoknijához a nyakkendője. Észre sem veszed. Már nem fontos, hogy milyen volt a napja, vagy hogy mennyire ízlik neki a vacsora. Már nem öleléssel indul a nap, és nem is azzal zárul. Már nincsen szó álmokról, vágyakról, kételyekről és reményekről – vagy ha van is, akkor csak lemondó hangvétellel, egy néhány perces felületes beszélgetés erejéig, amit a közös programra sietve folytattok a kocsiban.
Már nem beszélgettek kettőtök kapcsolatáról, a megoldandó feladatokról, és azokról a dolgokról, amiken együtt változtatni érdemes. Mert már nem is hisztek benne, hogy lehetséges. Már csak egy lecseszésre vagy egy vádoló tekintetre futja, ha valami nem tetszik, és időnként egy-egy kisebb örömet okozó esemény vagy egy komolyabb veszekedés töri csak meg az apátiával átitatott hétköznapokat.
kapcsolat_vege
Aztán hónapokat, éveket, vagy akár hosszú évtizedeket így lehúzva egyszer végül beléd hasít a mélyen már jó ideje érzett felismerés: ez a kapcsolat halott. Egy olyan kertben ücsörögsz, amelyben egykor gyönyörű virágok nőttek, azonban lassan átvette az uralmat a gaz. A virágokat pedig már nem is látod tőle – ha egyáltalán még vannak.
Így lesz idővel a törődésből beletörődés. Így válik két ember érzelmi teremtőből érzelmi temetővé. Már csak azért vagy együtt a másikkal, mert a múlt… mert a gyerekek… mert a közös ház, amiért annyit dolgoztatok… mert a rokonok… mert az emberek véleménye… mert így kényelmes. Kényelmesebb, mint tenni valamit a kapcsolatért, vagy annak lezárásáért. Kényelmesebb, mint törődni azzal, akivel együtt élsz, és törődni önmagaddal. Vagy ha közben kiderült, hogy egymással inkompatibilisek vagytok, akkor is kényelmesebb maradni a langyos pocsolyában (ami azért időnként nagyon hideg tud lenni), mint belenézni a tükörbe, és azt mondani: én nem ilyen életet akarok élni.
Aztán egy idő után már ez sem kerülhető el, mert önmaga elől senki nem tud elszaladni. Egy darabig lehet hazudni önmagunknak és másoknak is, de az érzéseink mindig őszinték, és hiába próbálnánk megölni azokat, ha közben az élethelyzetünkben lévő konfliktus fennmarad. Ilyenkor többnyire már csak a drasztikus változtatás vagy az önként vállalt lassú halál jelenti a kiutat.
Pedig rengeteg párkapcsolati kudarc megelőzhető lenne, és nincs is ehhez szükség nagy dolgokra.

Túl kicsi a bögre

Képzelj el egy bögrét, benne a kedvenc teáddal. Örömmel kortyolgatod reggel, este, vagy napközben bármikor. Mindig felmelegít belülről, mindig jó érzéssel tölt el, amikor csak ihatsz belőle. Bármilyen nagy is azonban a bögréd, előbb-utóbb kiürül. Előbb-utóbb újra elő kell venned a teád hozzávalóit, el kell készítened a teát, és meg kell töltened a bögrédet vele – feltéve, ha újra szeretnél inni belőle. Pontosan így működnek az érzelmeink is.
par_bogrevel
Kortyolgatni mindenki szeret az érzelmi bögréjéből, hiszen nagyon jó érzés újra és újra picit felmelegedni, de sokan elfelejtik, hogy ha nem töltik rendszeresen újra, akkor a bögre hamar kiürül. Ha a reggeli rohanás, majd az esti fáradtság miatt „nincs idő” elkészíteni a teát – átölelni a másikat, a fülébe súgni, hogy szeretlek, leszedni a szöszt a kosztümjéről, vagy megigazítani a nyakkendőjét –, akkor az érzelmi bögréből hamarosan nem lesz mit kortyolni. Ha mindketten csak kivenni akarnak a kapcsolatból, de nem tesznek bele semmit, akkor egy idő után nem lesz mit kivenni. Baromi egyszerű, mégis sokan elfelejtik.
Ha meleg teára vágysz, akkor azt a teát el kell készítened. Párkapcsolatban ezt a teát közösen készítitek – mert ha nem, akkor a másiknak öntő, de tőle semmit nem kapó fél bögréje hamar üres lesz –, és a tea készítését nem írhatja felül sem a rohanás, sem a megszokás, sem a fel-felbukkanó konfliktusok. Ha nem szerzitek be rendszeresen a hozzávalókat, és nem készítitek el a teátokat, akkor a bögre üres lesz. Pont.
Amikor egy párkapcsolatban átveszi a hatalmat a megszokás (ami automatikusan megtörténik, ha nem teszünk ellene), akkor a két ember élete nagyon könnyen válik két diszjunkt halmazzá: ami korábban átfedés volt, és érzelmi fellángolást, majd elmélyülést hozott, az az érzelmi kiürülés után már csak anyagi szinten közös. Teendők elvégzése, vacsora, tv, napi stressz kiöntése, és végül alvás egy következő ugyanilyen nap megkezdése előtt.
Ennél sokkal több is lehet egy párkapcsolatban. Új élmények, régen hallott kedves dicséretek, ölelés, őszinte szeretet. Ha teára vágysz, töltsd meg rendszeresen a bögrédet.
„A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny.”
Elie Wiesel
Nagy köszönet Bélának, hogy kérdésével elgondolkodtatott erről a témáról. :)
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!