Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

Mindennapi Motiváció – A 7 éves kisfiú, aki saját vállalkozásából lett milliomos

Talán feladtad már Te is. Volt egy álmod, hittél benne, próbáltál is közelebb jutni hozzá, de nem sikerült. Jöttek az akadályok. És jöttek azok is, akik azt mondták: „Ne legyél már hülye! Amit szeretnél, annak nincs semmi értelme!” Vagy megmagyarázták, hogy lehetetlenre vállalkozol, és teljesen hiába próbálkozol. Csak mondták és mondták, egészen addig, amíg Te magad is elhitted, hogy nemcsak az álmod hülyeség, hanem Te is egy értéktelen senki vagy.
Sokan jutnak el idáig. Sokan ölnek meg magukban valamit, ami szívből jönne, de a kishitűségük és a megfelelési kényszerük miatt inkább beállnak a sorba, és olyan életet élnek, ami kockázatmentesnek tűnik. És amiben elfogadják őket a többiek. Van azonban egy apró szépséghibája ennek a mentalitásnak: aki másoknak akar megfelelni, az soha nem lesz valóban önmaga, és ahogy a belső feszültsége felhalmozódik, vagy saját magát kezdi el pusztítani, vagy a környezetével kerül folyamatosan konfliktusba.
Mindennapi_MotivacioAmi pedig a kockáztatást illeti, Bertrand Russel nagyon szépen megfogalmazta: „A legtöbbet azok kockáztatják ezen a világon, akik semmilyen kockázatot nem vállalnak.” Ők ugyanis beleragadnak egy megszokott, de lélekgyilkos életbe, és egy idő után élve elsorvadnak.
Persze kifogásokat nagyon könnyű találni, hogy miért nem haladunk a céljaink felé, csak ezek a kifogások mindig megmosolyogtatóak, amikor jön valaki, és amit mások lehetetlennek mondanak, azt ő egyszerűen csak csinálja.
Ilyen valaki Ryan Hickman is. Volt egy álma, elkezdett dolgozni érte, saját vállalkozást alapított, és mindössze 3 év alatt több millió forintnak megfelelő összegű megtakarítást gyűjtött össze. Hogy mire fordítja majd cégének nyereségét, azt pedig ráér bő tíz év múlva eldönteni – amikor már nagykorú lesz. Ryan ugyanis még csak 7 éves.
Ryan_Hickman_1
Igen, jól számolsz, 3 és fél évesen kezdett bele a vállalkozásába, ami a szelektív hulladékgyűjtésre épül. Amikor a Kaliforniában élő kisfiúnak lehetősége volt meglátogatni a helyi újrahasznosítási központot, onnan hazatérve egyből érezte, hogy ez életének fő feladata: szeretné a Földet egy tisztább, élhetőbb bolygóvá tenni, és szeretné minél több élőlény életét megmenteni.
Először az otthoni palackokat és egyéb szemetet kezdte el szelektálni, majd a szomszédokhoz is bekopogott, hogy a fölösleges szelektív hulladékot adják oda neki. Összegyűjtötte, és az érte kapott pénzt eltette. Ilyen egyszerű.
Ryan_Hickman_2
Ryan_Hickman_3
Ez a hétéves kisfiú nagyon hamar ráérzett arra, hogy mi a siker kulcsa. Nem várt valami csoda érkezésére, hanem egyszerűen csak csinálja, amit szeret és amiben hisz. Olyan célt választott, ami lelkesíti, ezért szívesen fordít rá időt és energiát hétről hétre, évről évre. Olyannyira, hogy még az iskolában is besegít a gondnoknak a szemét szortírozásában. Lelkesedésével pedig már nemcsak a szüleit, hanem barátait és ismerőseit is megfertőzte, akik szintén elkezdtek környezettudatosabb életmódot élni.
Ryan_Hickman_4
Szülei egyelőre az egyetemi tanulmányaira teszik félre a megtakarított pénzét, de elmondása szerint lehet, hogy egy nagy szemeteskocsit vesz majd belőle. Majd eldönti. Vállalkozásával ráadásul nemcsak saját magának keres pénzt, hanem jótékony célra is fordít a bevételeiből: cégének hivatalos pólóját árusítja, és a teljes hasznot egy tengeri emlősök védelméért dolgozó központnak ajánlja fel. Ez már eddig 1 millió forint körüli összeget jelentett.

Ez a hétéves kisfiú nemcsak azt mutatja meg, hogy tényleg lehet szemétből is értéket teremteni, hanem azt is, hogy a siker egyáltalán nem az életkortól vagy a külső körülményektől függ, hanem a lelkesedéstől és a kitartástól. Akiben ez megvan, az sikeres lesz. És persze ne feledkezzünk el Ryan szüleiről sem, mert a szerető és támogató környezet rengeteget számít – nemcsak a munkában, hanem az élet minden területén.
Ha van egy álmod, és eddig úgy érezted, hogy kevés vagy hozzá, akkor emlékeztesd magad rendszeresen Ryanre, aki agyalás helyett egyszerűen csak halad előre. Olyan emberekkel vedd körül magad, akik támogatnak a céljaid elérésében, tedd félre a kifogásaidat, és ne az akadályokra összpontosíts, hanem arra, hogy miért kezdted el azt az utat, amiben hiszel.
Mert a Te életed is szólhat többről, mint a napok túlélése és az adó befizetése.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Nem vagy szar ember, csak mert veszítettél – avagy a gödörből kimászás pszichológiája

Vannak olyan élethelyzetek, amelyekkel nehéz bármit is kezdeni. Pofán vág az élet – vagy valaki személyesen is rásegít –, padlóra kerülsz, és fogalmad sincs, hogyan állsz fel onnan. De talán már arról sem, hogy egyáltalán fel akarsz-e állni, mert túl erős a fájdalom. És mert elvesztettél valamit, ami nélkül semmi értelme nincsen: a hitedet. Azt a hitet, ami minden kisebb pofon után megerősített benne, hogy van miért felállnod, van miért összekaparnod magadat, van miért folytatnod az utadat. Azt a hitet, ami úgy érzed, végleg darabjaira hullott benned.
Eszedbe sem jutott, hogy egyszer veled is megtörténik. Hogy egyszer Te is kerülhetsz ilyen mélyre. Amíg csak külső szemlélőként láttad, vagy akár kísérted végig mások összeomlását, addig nem érezted igazán az élet súlyát. Addig olyan volt, mint díszpáholyból boxmérkőzést nézni: látni az izzadságot, a vért és a küzdelmet egészen más, mint izzadni, vérezni és küzdeni.
Ismerem, voltam már ott én is. A lelátón is és a ringben is. Estem már úgy össze lelkileg és testileg is, hogy nem tudtam, képes leszek-e felállni. Vesztettem már el a hitemet másik emberben és önmagamban is. Csapott már meg a halál szele egy stroke formájában, kerültem már rövid időre tolószékbe, használtak már ki hidegvérrel, hagyott már el valaki, akit nagyon szerettem, és volt, aki úgy ment el, hogy a földi útját végleg befejezte. Éreztem már én is úgy, hogy nincs miért felkelnem.
vesztes
De volt. Volt miért. Viszont ha most éppen a saját összeomlott életed romjai alatt fekszel, meg sem próbálok olyan léleksimogató üres hazugságokat tolni az arcodba, mint hogy „minden rendben lesz”, meg hogy ami nem öl meg, az megerősít. Egyrészt azért nem teszem, mert nem hiszek benne, másrészt pedig azért, mert aki volt már igazán mélyen, az pontosan tudja, mennyit érnek az ilyen instant világmegváltások.
Én inkább abban szeretnék segíteni, hogy megértsd, mi játszódik le most benned, és hol találod meg azokat az eszközöket, amelyek segítségével bárhonnan, bármikor képes vagy felállni.

Mitől szenvedsz valójában?

Mindenekelőtt érdemes megnéznünk, hogy mi az, ami a szenvedésedből azonnal elhagyható. Ez hülye? – hördülhetsz most fel teljesen jogosan mentális beszámíthatóságomról érdeklődve. Nincs ezzel semmi baj, de fókuszáljunk a lényegre. És pont ez az, amit hajlamosak vagyunk elmulasztani életünk mélypontján: a lényegre fókuszálást. Mert mit tesz a legtöbb ember egyből, miután padlót fog? Belehelyezi magát az instant áldozatszerepbe.
Ahelyett, hogy minden energiáját helyzetének elfogadására és a padlóról való felállásra fordítaná, elkezdi ostorozni magát teljesen értelmetlen kérdésekkel. „Miért én? Miért pont velem történt ez? Miért ver engem a sors? Ki a felelős ezért?” És miután válasz nem érkezik, a kérdések tárháza pedig kimerül, azt hihetnénk, az áldozat felismeri, hogy ideje tovább lépni. De nem. Kezdi elölről: „Miért én? Miért pont velem….”
Furcsa hintaszék az önsajnálat: haladni nem lehet vele, csak lekötni az energiánkat. Elég kényelmetlen ahhoz, hogy tönkretegyük vele az életünket, de elég kényelmes ahhoz, hogy beleragadjunk. Itt válik ketté szenvedésünk: a padlóra kerülés utáni szükséges gyász mellett megjelenik a teljesen fölösleges önostorozás. Ráadásul nemcsak megjelenik, hanem egyre nagyobb szerepet is kap, mígnem eljön az az idő, amikor már nem is amiatt szenvedünk, ami történt velünk, hanem amiatt, amit utána magunkkal művelünk.
Persze jó oka van ennek. Nem is egy.

A zsákodba rakták

Úgy élünk, mintha meg lennénk bélyegezve. Mintha gyermekkorunkban mindegyikünk homlokára ráégettek volna egy pecsétet: Veszíteni Tilos. Ha veszítesz, ha nem megy valami, ha hibázol, akkor szar ember vagy. Egy hulladék. A hibáidért büntetés jár. Egyetlen helyes út létezik: az, amit a fejedbe vertek. Az abszolút igazság, ami megkérdőjelezhetetlen és megmásíthatatlan. Erre épül az oktatási rendszerünk, és erre épül sok szülő nevelési stratégiája is.
padlon_ul
Ahogy a mondás tartja, az vagy, amit megeszel – de ez nemcsak fizikai táplálékunkra igaz, hanem a szellemire is. Ha valakivel folyton azt etetik meg, hogy ha hibázik, akkor egy selejt, vajon mit fog tenni, amikor élete első igazi kudarcát éli meg? A lábtörlőjét jobban fogja tisztelni önmagánál. Ha valakit nem tanítanak meg arra, hogy a valódi sikerekhez mindig kudarcokon keresztül vezet az út, akkor egyrészt a bukástól félve képtelen lesz kiteljesedni (pontosabban nem képtelen, csak annak hiszi magát), másrészt pedig amikor tényleg elbukik (mert úgyis elbukik párszor az életében), akkor nagyon könnyen fel is adja a küzdelmet, az álmait, a remélt boldogságot. Talán végleg.
Pedig kisbaba korunkban mindannyian egész máshogyan éltünk még. Akkor még nem számított egy-két pofára esés. De három, vagy négy, vagy öt sem. Megfejelted a padlót vagy az asztal sarkát, sírtál egyet (de csak ha volt valaki a közelben), aztán mentél tovább. Újabb fejes, újabb próbálkozás. Aztán csak megtanultál járni, olvasni, evőeszközzel enni és WC-be kakilni. A felnőtté válás útján azonban jó eséllyel belőled is hatékonyan kinevelték a gyermeki kíváncsiságot, a tanulási vágyat, a kitartást és a lelkesedést.
Van egy másik oka is annak, hogy nem tudunk mit kezdeni életünk válsághelyzeteivel: az evolúció. Pontosabban annak jelenlegi szakasza, ahol az ember számára a természetes veszélyforrások jelentősen lecsökkentek. Magunk kinyírásában nagyon jók vagyunk, de természetes ellenségeink nem nagyon vannak. Már nincs az, hogy a barlangból kilépve oda kell figyelni a ragadozókra, már nyugodtan alszunk a puha takarónk alatt. Már megszoktuk, hogy biztonságos az életünk, pedig valójában ez a biztonság csak egy illúzió, amiből időről időre ébresztőt fúj az élet. Ezt hívjuk válsághelyzetnek.
A harmadik ok az, hogy fogyasztói társadalomban élünk. Igen, bármilyen furcsán hangzik így elsőre, ennek is köze van ahhoz, hogy szerencsétlenül vergődünk a gödörben. Mert instant megoldást várunk. Megszoktuk, hogy ha fáj a buksink, akkor jöhet egy bogyó a reklámból látott csodaszerből, és máris minden megoldódott (aztán később nem értjük, miért tartunk ugyanott, vagy még lejjebb, amikor az elnyomott tünetek újra kijönnek ugyanott vagy máshol). Megszoktuk, hogy egy pár száz forintos dezodortól válunk igazi nővé vagy férfivá (csak össze ne cseréljük), és megszoktuk azt is, hogy a boldogság, a szeretet és az alapvető emberi értékek megvásárolhatóak. Legalábbis annak tűnnek sokak számára. Nem csoda, hogy aki így szocializálódik, az tökéletesen impotenssé válik egy valóban komoly válsághelyzetben, ahonnan egyetlen instant csodával sem tudja kikaparni magát.
Egyrészt az életvitelünk, másrészt a hiányos neveltetésünk miatt nem vagyunk felkészülve a változásra – pláne nem a negatívra –, ezért teljesen kiszolgáltatott helyzetben kapálózunk ilyenkor. Pedig van másik út is. Szebb és hatékonyabb.

Bárhonnan, bármikor

Minden bukás kiváló tükör számodra: megmutatja, hol vagy gyenge, miben tudsz fejlődni, és mi az, amivel nem tudsz mit kezdeni. Most még. Ha azonban megérted, hogy a tehetetlenséged csak egy tanult tulajdonság, és nem vagy egy értéktelen selejt, csak eddig nem megfelelő eszközökkel próbálkoztál, akkor el tudod kezdeni megkeresni a megfelelő eszközöket. Azokat az eszközöket, amelyekkel bárhonnan, bármikor képes vagy felállni. Mindegyiket önmagadban fogod megtalálni.
Az első ilyen eszköz – vagy nevezhetjük életünk egyik alappillérének is – az önelfogadás. Ez az, ami csak nagy keveseknek megy. Feltétel nélküli önelfogadás. Nem önimádatról beszélek, mert az nagyon más: az önimádó ember vagy a valódi önszeretetének hiányát próbálja kompenzálni, vagy egy elkényeztetett, egoista kis köcsög, akit sem a szülei, sem az élet nem tanított még meg alázatra, és azt hiszi, hogy érte kel fel a Nap.
Ezzel szemben az önelfogadás azt jelenti, hogy örülsz a sikereidnek, de nem bünteted magad a kudarcaidért sem. Nem tartod magad tökéletesnek, de nem is tartod bajnak ezt. Megérted, hogy a kitörően vidám pillanatok mellett ugyanúgy hozzátartoznak az életedhez a pizsamában végigszenvedett napok, a sikertelen próbálkozások, a visszautasítások és a testi-lelki mélypontok. Megérted, és nem görcsölsz ezen. Mert így vagy jó. Nem tökéletes, de bőven elég jó ahhoz, hogy szeresd önmagad. És bőven elég jó ahhoz, hogy folyamatosan fejlődve egyre tökéletesebbé és egyre boldogabbá válj.
boldog_no
A gödörből való kimászás másik eszköze – és életünk szintén elengedhetetlen alappillére – a játék. Egy újabb dolog, ami gyermekként még megvolt benned, amíg ki nem nevelték belőled. Mert komoly ember nem játszhat önfeledten. Mert ha jól érzed magad, akkor biztos nem vagy hatékony robot munkaerő. És mert annyira komolyan kell venni az életet, hogy lehetőleg bele is rokkanjunk. Pedig még amikor nyakig merülsz a szarban, akkor is sokkal hatékonyabban ki tudsz jönni onnan, ha nem görcsölve kapálózol, hanem megkeresed az élvezetes módját a kimászásnak.
Én a stroke-om után mindenből játékot csináltam. Labdáztam magamban és a látogatóimmal, hogy visszaszerezzem az elvesztett bal oldali mozgáskoordinációmat, gyalogoltam a járdaszegélyeken, hogy visszaszerezzem az elvesztett egyensúlyérzékemet, együtt nevettem az ápolókkal akár a saját helyzetemen is, a hányingerrel és fejfájással végignyomott napjaimon pedig honlapfejlesztést tanultam magamtól, mert már régóta érdekelt. Mindig kerestem a szórakoztató lehetőségeket, a játékot és a lehetőséget, hogy ne csak az út végén érezzem jól magam, hanem már közben is. Így sokkal hatékonyabban megy a gödörből való kimászás – és az egész élet.
Nem azért hagyjuk abba a játékot, mert megöregszünk,
hanem azért öregszünk meg, mert abbahagyjuk a játékot.”
George Bernard Shaw
A játék persze nem azt jelenti, hogy mindent elhülyéskedsz, és ha valami picit is fáj, akkor ott hagyod a fenébe. A fájdalom is a fejlődés része. Van, amikor máshogy nem megy, csak összeszorított fogakkal, vért izzadva, az akadályok ellenére sem feladva. Ilyenkor jön képbe a harmadik alappillér: a kitartás. Általában nem a legtehetségesebbek, a legszerencsésebbek vagy a legjobb háttérrel rendelkezők érnek el igazán tartós sikereket, hanem a kitartó emberek. Emberi kapcsolatokban, munkában, válsághelyzetben egyaránt így van ez. Lehet nálad jobb bárki bármiben, de ha nem adod fel, akkor csak idő kérdése, hogy nyerj.
Van még egy negyedik alappillér is: az önmagadnál nagyobb cél kiválasztása. Akinek ugyanis a legnagyobb célja a személyes jólléte, az könnyen válhat motiválatlanná, amikor egy súlyos válsághelyzetben megtörik a hite. Könnyen érezheti úgy ilyenkor, hogy nincs miért felkelnie. Ezért fontos, hogy ne csak magadnak akarj adni, hanem másoknak is – a szeretteidnek, az embereknek, a többi élőlénynek.
Egy idő után a legtöbb ember eljut ide. Van, aki hamarabb, és van, aki csak élete legvégén, amikor rájön, hogy a halottaskocsi nem húz utánfutót, és semmit nem visz magával a temetőbe. Illetve visz, csak nem tárgyakat, hanem ki nem mondott szavakat, elmulasztott lehetőségeket, meg nem élt élményeket, élve eltemetett álmokat. Mert amit magadnak megtartasz, azt elveszíted, de amit másokkal megosztasz, az a Tiéd marad.

Nem vagy egyedül

Végül van még egy nagyon fontos dolog. Amikor komoly válságba kerülünk, nagyon könnyen hatalmába kerít minket az a félelmünk, hogy egyedül maradtunk, nem számíthatunk senkire, és amúgy sincs, aki megértene minket. Ez részben igaz is, hiszen nincs két pontosan ugyanolyan ember, és nincsen két pontosan ugyanolyan helyzet sem, de az érző embereket mégis összeköti valami.
Múlt héten az OK vagyok mentális show-n tartottam előadást. Amellett, hogy hálás vagyok a megtisztelő felkérésért, és egy nagyon tartalmas és élményekben gazdag programon vehettem részt, el is gondolkodtam utána picit. Sokféle előadó sokféle tapasztalat alapján sokféle módon közelítette meg ugyanazt a kérdéskört. Hogyan álljunk fel, hogyan maradjunk talpon, hogyan legyünk boldogok. Sok különböző út, hasonló cél, és egy láthatatlan kapocs. Itt nem számított, hogy ki mennyire ismert, ki szívott nagyobbat az életében, vagy ki milyen módszerekkel mászott ki életének legmélyebb időszakából; itt csak az számított, hogy megcsinálta, kimászott, és abban próbál segíteni, hogy másoknak is sikerüljön. Közösség, elfogadás, kölcsönös tisztelet. Ezt éreztem, bármerre is léptem.
És ez nemcsak egy jól szervezett motivációs nap erejéig igaz. A mai írásom pontosan a négyszázadik azóta, hogy elindítottam a honlapomat. Négyszáz írás, rengeteg hozzászólás, nagyon sok megkeresés és személyes tanácsadás után azt látom, hogy egyetlen valódi kudarc van: az, ha valaki feladja.
Soha ne higgy az agyadnak, amikor a magányos áldozat szerepébe próbál belebújtatni. Nem vagy egyedül. És nem is vagy vesztes. Sokan küzdenek. Sokan próbálnak felállni egy hatalmas bukás után. Sokaknak sikerült, és sokaknak sikerülni fog. Végleg csak az veszít, aki beletörődik a vereségbe, és azt hazudja önmagának, hogy nincs értelme tovább próbálkoznia.
A kínaiak úgy mondják a válság szólt, hogy wei ji (危机). Ez egy gyönyörű szóösszetétel, amelynek az első része azt jelenti, veszély, a második része pedig azt, hogy lehetőség. Megelégszel a szenvedéssel és a veszéllyel, vagy megkeresed a lehetőséget?
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A bölcs ember vicce

Van, hogy úgy érzed, nem tudsz mit kezdeni azzal, ami történt veled. Átvertek, megbántottak, elhagytak, vagy olyan tragédia történt, ami megkeseríti az életedet. Mindannyiunk életében vannak válsághelyzetek, sokszor azonban nem maga az átélt esemény okozza a legnagyobb kárt bennünk, hanem mi magunk. Erről szól az a rövid tanmese, aminek az eredeti változatával nemrég találkoztam.
*****
Élt egyszer egy bölcs ember, akit az egész környéken nagyra tartottak. Sokan tisztelték őt mély gondolataiért és példamutató életéért egyaránt. Az volt a szokása, hogy kiült a városka főterére, és ott mesélt az életéről, a meglátásairól és a világ dolgairól. Tanítványai és az érdeklődő emberek pedig köré gyűltek és itták a szavait.
Egyik ilyen alkalommal a bölcs ember nem saját élettörténetéből szemezgetett, hanem elmondott egy viccet. Kitört a nevetés a közönség soraiban, mindenkinek nagyon tetszett a vicc. Amikor a nevetés alább hagyott, a bölcs ember ismét elmondta ugyanazt a viccet. Megint sokan nevettek, de volt, aki már csak mosolygott.
kozonsegnek_beszel
Kis idő múlva a bölcs ember harmadszor is megismételte a viccet. Már csak kevesen nevettek, a többiek vagy bosszúsan, vagy értetlenül néztek az öregre. Őt azonban ez picit sem zavarta: újra elsütötte ugyanazt a poént, majd, újra, amíg már senki sem nevetett rajta. Csak néztek az öregre, hogy tán megbolondult egyik napról a másikra.
Ekkor a bölcs ember így szólt a hallgatósághoz:
„Ha nem tudtok nevetni ugyanazon a dolgon újra és újra, akkor miért keseregtek folyton ugyanazokon a dolgokon? Miért ragaszkodtok görcsösen azokhoz a dolgokhoz, amik csak szenvedést okoznak?”
*****
Szenvedéseink jelentős részét megspórolhatjuk, ha időről időre emlékeztetjük magunkat erre a történetre. Igen, mindannyiunk életében vannak fájdalmas események, és vannak iszonyatosan nehéz élethelyzetek is. Sokszor azonban mindazt a szemetet, amit másoktól kaptunk, és mindazt a rossz élményt, amit átéltünk, belepakoljuk a zsákunkba, és cipeljük tovább akár egész életünkön keresztül. Mert bár a viccet meg tudjuk unni, a szenvedést sok esetben nem.
Pedig vannak dolgok, amiken nem érdemes rágódnunk – olyan dolgok, amiket vagy nem tudunk megváltoztatni, vagy nem érdemes megváltoztatnunk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Így ment a kukába egy újabb kapcsolatod

Nem kéne feltétlenül megrohadnia emberi kapcsolataink többségének. Párkapcsolatok, barátságok, munkakapcsolatok és családi kötelékek tömegével válnak emésztőgödörhöz hasonló állagúvá és tartalmúvá, és ennek egyáltalán nem a véleménykülönbség az oka.
A véleménykülönbség természetes. Nincs két pontosan ugyanolyan ember, hogyan lenne két pontosan ugyanolyan vélemény? Baromi unalmas is lenne az élet, ha csak egymásnak bólogatnánk ostobán, ráadásul a fennmaradásunkat biztosító fejlődésünk is megállna. Walter Lippmannt idézve: „Ahol mindenki ugyanúgy gondolkodik, ott senki sem gondolkodik igazán.”
A véleménykülönbség tehát önmagában nemcsak hogy nem baj, de gyakran még kifejezetten hasznos is. Konfliktusaink elmérgesedésének valódi oka nem a véleménykülönbség szokott lenni, hanem az, hogy tökéletesen alkalmatlanok vagyunk annak kezelésére.

Harc a semmiért

A legtöbb ember dühöt vagy személyes sértettséget érez, ha valaki megkérdőjelezi az igazát, máshogy képzeli az élet dolgait, vagy szembe mer menni az akaratával. Az emberek többsége meg van győződve a saját igazáról, és el sem tudja képzelni, hogy az nem feltétlenül húzható rá az egész világegyetemre. De még egyetlen emberre sem biztos, mert a saját igazságunk mindig relatív, és rengeteg összetevője van. Kulturális berögződések. Nevelés (vagy annak hiánya). Személyes tapasztalatok. Genetikai adottságok (igen, valamelyest még ezek is közrejátszanak döntéseinkben és személyiségünk alakulásában). Az univerzális igazságképünkkel tehát könnyen elvérzünk, ha egy másik élőlénnyel interakcióba kerülünk.
Mégis sokan a személyük elleni támadásnak veszik, ha valakinek a sajátjuktól eltérő véleménye van. Egyébként ebben részben igazuk is van. Általában ugyanis nem az történik, hogy két egymástól eltérően gondolkodó ember pusztán egymás véleményét ütközteti, hanem a vita hamar átcsap indulatos veszekedésbe, a véleménykülönbség pedig értelmetlen személyeskedésbe.
konfliktus_2
Ennek persze jó oka van: az ilyen ember gyenge. Aki agresszíven próbálja a másikat meggyőzni, elnyomással próbálja a saját akaratát érvényesíteni, az csak erősnek akar látszani, de valójában távolról sem az. Mivel a másik emberrel és a helyzettel nem tud mit kezdeni, ezért próbálja olyanná formálni mindkettőt, ami számára megfelelő és kezelhető. Akinek az agresszió az egyetlen eszköze, az gyenge.
És bizony sok a gyenge ember. Párok képesek egy felhajtott WC ülőke vagy egy elhagyott fél pár zokni miatt egymásnak esni. Rokonok képesek eltérő szokásaik miatt egymás fölött pálcát törni. Barátok képesek néhány területen különböző véleményük miatt végleg összeveszni. Érző emberi lények képesek eltérő kultúrájuk miatt más érző emberi lényeket szívből gyűlölni.
Minden gyengeség mögött egy mélyen gyökerező félelem húzódik. Aki fél a mástól, fél saját tehetetlenségétől, fél a változástól, az megpróbálja ráerőszakolni az elképzeléseit a másik emberre, és megpróbálja ráhúzni saját kis világképét az egész világra. Ezzel alapvetően két gond van: az egyik az, hogy hosszútávon úgysem fog sikerülni, a másik pedig az, hogy az ilyen ember a saját boldogságának legnagyobb szabotőrévé válik.
Elnyomásra ugyanis nem lehet egészséges kapcsolatot építeni. Kizárt, hogy sikerüljön. Akit elnyomnak, az nem teljes ember, ezért vagy lázadni fog elnyomója ellen, vagy ha belesüllyed az áldozatszerepbe, akkor csak idő kérdése, hogy önmagát teljesen feleméssze. Így az elnyomó mindenképpen egyedül marad – és ez még akkor is igaz, ha társas magányban élik le az életüket.
Csak a gyenge ember agresszív – aki magabiztos, az békésen, csendesen is képes kommunikálni. Meghallgatja a másikat, megpróbálja őt megérteni, és nem puszta verbális vagy fizikai erőszakkal próbálja őt meggyőzni, hanem szívvel és ésszel. Ha pedig ez nem megy, és közös megoldás sincsen, akkor lelki békéjét megőrizve elengedi őt.
Ilyen az, amikor jelen van egy kapcsolatban a tisztelet. Amikor ki tudod mondani, hogy „tiszteletben tartom a véleményedet, még ha nem is értek vele egyet.” Amikor elfogadod, hogy van másik út is a hegyre, és az sem biztos, hogy mindenkinek ugyanarra a hegyre kell feljutnia.

Hosszú az út a robbanásig

Legtöbbször csak akkor kapunk észbe, amikor már nagy gáz van. Vagy még akkor sem észbe kapunk, hanem csak kapkodunk. Kétségbe esünk, idegesek leszünk, veszekedünk vagy szorongunk. Pedig egy konfliktus közel sem akkor indul, amikor már látható következményei vannak. Nem a nagy veszekedések kitörésekor, nem az éles ütközésekkor, hanem jóval előbb, szép csendben, amikor két ember között elkezd elmaradni a kommunikáció.
Akkor, amikor a béke érdekében az érzéseik elfojtása mellett döntenek – nem tudva, hogy ezzel hosszútávon pont a békéjüket áldozzák fel. Akkor, amikor az alapvető dolgokkal kapcsolatos véleménykülönbségüket se nem fogadják el, se nem szüntetik meg, hanem hagyják úgy, ahogy van – nem gondolva bele, hogy az idővel enyhülni nem fog, csak elmérgesedik. És akkor, amikor a másik embertől vagy a saját testüktől érkező apró jeleket elbagatellizálják, abban a hitben ringatva magukat, hogy majd elmúlik.
robbanasveszely
De nem múlik el. Nem szokott. Helyette egyre erősebb jelek érkeznek: feszültség, egyre gyakoribb hibák, betegség, látszólag ok nélküli frusztráció, az apró kötekedések erősödése és egyre gyakoribb megjelenése, majd végül a robbanás, ami vagy kifelé vagy befelé történik. Mindkettő óriási pusztításokat tud végbevinni. Aki kifelé robban, az a másikra akár érthetetlennek tűnő vehemenciával képes rátámadni, vagy a kapcsolatból látszólag egyik pillanatról a másikra egyoldalúan kiszáll. Aki pedig befelé robban, az általában ezt önromboló szokások vagy egy komoly betegség formájában teszi.
Ez a kényelem ára. Azé a kényelemé, amely az emberek többségét meggátolja abban, hogy idejében azt mondja: „Te figyelj, ne hagyjuk ezt így, beszéljük meg közös megoldást keresve.” Sokáig azonban észre sem vesszük, hogy lefelé csúszunk. Külső szemlélőként nézzük saját kapcsolatunk tönkremenetelét, és várjuk, hátha majd jobb lesz. De nem lesz jobb. Magától szinte sosem.
Egy kapcsolat olyan, mint egy kert: ha nem ápolják, elkezd nőni benne a gaz. A törődést, az egymásra figyelést, az értelmes kommunikációt semmi nem tudja pótolni. Sem a pénz, sem a szőnyeg alá söprés, sem a problémák lekicsinylése, sem az agresszió.

Hiányos útravaló

Persze miért is tudnánk bármit is kezdeni azzal, ha nem minden a saját kis világképünk szerint alakul? Csak kevesünket tanítanak meg erre. Nem az akaratunk és a vágyaink elnyomására, mert az általában menni szokott rengeteg szülőnek és az egész oktatási rendszernek egyaránt, hanem arra, hogy ugyanazt a kérdést más szemszögből is képesek legyünk látni. Csak kevesünket tanítanak hatékony konfliktuskezelésre.
Arra, hogy veszekedés nélkül vitatkozzunk, megalázkodás nélkül változtassunk, elnyomás nélkül érveljünk, és fölösleges csatározások helyett közös megoldást keressünk. Nem olyat, ami nekem mindenben jó, hanem olyat, ami Neked is és nekem is elfogadható.
Feltéve persze, hogy van dolgunk egymással, és fenn akarjuk tartani ezt a kapcsolatot. Mert ha nem, akkor nincsen szükség kompromisszumra, de fölösleges háborúra sem. Egyszerűen csak megértjük, hogy nem vagyunk egymással kompatibilisek, és békében, egymást és a helyzetet elfogadva két külön úton folytatjuk tovább az életünket.
sakk_matt
Lehet ezt ésszel is csinálni. Nem kell feltétlenül a konfliktuskezelésünkben is alkalmaznunk az evolúciós örökségként magunkkal hozott erőszakot. A fajfenntartásban vitathatatlan szerepe van „az erősebb kutya” elvnek, de emberi kapcsolataink már rég nem erről szólnak. Már rég nem a fizikai erő a fő kritérium (ha így lenne, akkor a mostani tizenéves fiúcskák többségét elnézve egy-két generáción belül ki is halnánk), már rég nem a fajfenntartásról szól ez a dolog. Sokkal inkább az ego-ról és a hiányos nevelésről.

Egyetlen kérdés a lényeg

Nem olyan nehéz változtatni, mint amilyennek elsőre tűnik. Kisebb vitákban érdemes elkezdened gyakorolni; amikor nem olyan nagy a tét, hogy fájjon, de ahhoz elég nagy, hogy ne legyen nyugi. Ha ilyenkor megfigyeled önmagadat, és kívülről próbálod nézni vitapartnered reakcióit is, akkor hamar rájössz, hogy tulajdonképpen nem is egymással beszélgettek. A kétirányú kommunikáció illúziójában ringatva magatokat valójában mindkét fél részéről egyirányú információátadás zajlik.
Ritka az, hogy valaki befogadja a másik érveit; a legtöbb ember úgy köpi vissza azokat, hogy meg sem ízlelte, meg sem próbált kezdeni velük valamit. Sokan nem is azért hallgatják meg a másik embert, mert érdekli őket a véleménye, hanem azért, mert udvariasan megvárják, hogy mikor rohanhatják le újra a sajátjukkal.
„A kommunikáció legnagyobb ellensége az az illúzió, hogy valóban megtörtént.”
William H. Whyte
Egyetlen kérdés megváltoztathatja a saját szemléletedet is, és segíthet a másik emberére is hatással lenned. Egyetlen kérdés, amit akkor érdemes feltenned – akár magadnak, akár a vitapartnerednek – amikor érzed, hogy a szavak csak oda-vissza pattognak, de termékeny táptalajt nem találnak. Ez a kérdés így szól: Csak beszélsz, vagy beszélgetünk? Mert beszélni egyedül is lehet, ahhoz nem kell egymás idegeit tépázni.
veszekedes_2
Kapcsolataink egyik legfontosabb alappillére egymás különbözőségeinek elfogadása. Érdemes ezt gyakorolni a nyugis időszakokban. Ismerj meg más kultúrákat anélkül, hogy ítélkeznél fölöttük. Csak figyeld meg, milyen teljes életet tudnak élni mások a Tiédtől egészen különböző kultúrával, szokásokkal, értékrenddel. Megpróbálhatod megérteni őket, és ez részben sikerülni is fog, de teljesen valószínűleg nem. Ahogy egyetlen embert sem tudsz tökéletesen megérteni – csak elfogadni tudod őt úgy, ahogy van.
Aztán visszaemlékezhetsz saját 10 vagy 20 évvel ezelőtti önmagadra is. Máshogy gondolsz most bizonyos dolgokat, mint akkor? Remélhetőleg igen, különben elvesztegettél évtizedeket az életedből. Túlélted akkor a napjaidat a mostanitól eltérő világképpel? Túlélted, itt vagy. Elítélted volna magadat akkor azért, mert úgy gondolkodsz? Nyilván nem, hiszen azt tartottad helyesnek. Hoztál jó döntéseket akkor is, és rosszakat most is? Na látod.
Mégis mire ez a nagy arrogancia, amivel a saját igazunkat megpróbáljuk az egész világra erőszakkal kiterjeszteni? De még ha csak egyetlen emberre is erőltetjük azt, már azzal is túllépünk saját hatáskörünkön, hiszen hiába szeretnék ezt egyesek csak időnként, mások folyamatosan elhinni, valójában senkinek az életével nem rendelkezünk. Sem az életével, sem a véleményével, sem a döntéseivel.
Ezért végül egyetlen kérdés marad csak két ember között: beszélsz, vagy beszélgetünk? Mert ha beszélgetünk, akkor van értelme a kapcsolatunknak.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – a street workout-os nagyi

Képzeld el, hogy azt csinálod, amit szeretsz. Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólad mások, egyszerűen csak csinálod. Mert így érzed jól magad. Vagy mert olyan fontos cél felé vezet, amiért megéri leküzdened a pillanatnyi nehézségeket. Nem téríthet el senki és semmi, csak a saját érzéseidre figyelsz. Tudod a számodra helyes utat.
Mindennapi_MotivacioÉrezted ezt mostanában? Vagy érezted egyáltalán gyerekkorod óta? Nagyon sokan nem. A legtöbb ember inkább lemond az álmairól, csak ne kelljen másokkal konfrontálódnia. Inkább beáll a sorba, csak ne kelljen a furcsálló, gúnyolódó, ítélkező tekinteteket állnia, amiért kilóg onnan. Inkább lesz olyan, mint a többiek, csak megfeleljen mások elvárásainak.
Ezért ücsörögnek annyian a langyos pocsolyában, és ezért van az is, hogy rengetegen tönkreteszik magukat lelkileg és fizikailag. Elfojtják azt, amire szívük mélyén igazán vágynak, és élnek egy olyan életet, amit mások szerint élniük kellene.
De lehet ezt másképp is csinálni. Például úgy, mint az a 72 éves orosz néni, aki a kis fejkendőjében kiballagott a szabadtéri edzőparkba, és nekiállt edzeni a fiatalok között. És hogy a kontraszt még teljesebb legyen, gyakorlatilag ugyanazokat a gyakorlatokat csinálta, mint amiket a nála 50-60 évvel fiatalabbak szoktak, csak a mai fiatalság jelentős részénél nagyobb elszántsággal és lelkesedéssel.
orosz_nagyi_1
Tiszteletet érdemelnek a kivételek. Azok, akik maguk is tesznek a céljaikért, és másokat sem tántorítanak el a sajátjaiktól. Nagyon jó látni az alábbi videón, ahogy a néni kemény próbálkozásait a fiatal edzőtársak nem gúnyolódva, hanem tisztelettel és segítőkész hozzáállással figyelik. Csodálatos példája ez az elfogadásnak és az egymástól tanulásnak.

Van még valami más is, amivel sokat tanít ez az idősen fiatal néni: a kitartása. Nem számít sem életkor, sem statisztika, sem a körülmények, sem mások véleménye. Nem rejtőzik kifogások mögé. Keményen küzd, fejlődik, halad a céljai felé. Nem csinál mindent tökéletesen, de próbálkozik, és mindig megtalálja a módját, hogy megvalósítsa, amit akar. Példaértékű a teljesítménye és a kitartása.
orosz_nagyi
(h/t: youtube)
Ezt hívom én életnek, nem azt, amit rengeteg ember ilyen címen művel. Az csak létezés. A saját félelmei és mások elvárásai által állított rácsok közti létezés. A street workout-os néninek szűk volt a cella, ő más utat választott. Nem igazán foglalkozik azzal, hogy mit gondolnak róla mások. Konkrétan leszarja. Csinálja azt, amit szeret, ami számára fontos, és nem akar senkinek sem megfelelni. Mert lehet így is élni. Szenvedéllyel, célokkal, jól érezve magunkat.
Élhetsz Te is így. A lehetőség mindannyiunk számára adott.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Kis hazugságaink nagy csapdája

Van egy életforma, amely viszonylag ritkán fordul elő a földi ökoszisztémában: az őszinte ember. Néhányat persze szinte mindannyian fel tudunk sorolni magunk körül, de van, akinek egy keze is elég a számoláshoz. Ha pedig jobban belegondolunk, és tényleg komolyan vesszük az őszinteség definícióját, akkor könnyen lehet, hogy nagy gondba kerülünk, amikor akár csak egyetlen ilyen embert is próbálunk megnevezni. Beleértve önmagunkat is.
Mert bár szeretjük magunkat őszinte, tisztességes, mindig határozott erkölcsi normákat követő, helyes úton járó, jó embernek hinni, a valóság többnyire jóval árnyaltabb a fejünkben élő képnél. És ez persze nemcsak a saját magunkról alkotott képre igaz, hanem az embertársainkhoz való viszonyulásunkra is.
arc_fekete-feher
Az általánosan is jellemző bipoláris gondolkodás (a világ vagy fekete, vagy fehér, az emberek vagy jók, vagy rosszak) a bizalmunk osztogatásában is megjelenik: van, aki előtt gondolkodás nélkül bezárjuk az ajtónkat, esélyt sem adva neki arra, hogy az előítéleteinket megcáfolja, és olyan is van, akit naiv (vagy már egészen ostoba) hittel idő előtt beengedünk elménkbe és szívünkbe.
Aztán koppanunk. Pedig olyan jól indult minden. „Biztosan igazat mond!” Hát persze, hogy igazat mond! Tutira. Miért is hazudna bárki is, aki olyan jó embernek tűnik… Hiszen az évtizedek alatt formálódott világképünk alapján a „rosszaktól” nem várunk őszinteséget, a „jókról” viszont ezt feltételezzük minden körülmények között. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy vannak hamis barátok, érnek hatalmas csalódások, és bizonyos élethelyzetekben még a legjobbnak gondolt ember is kifordulhat magából.
Az őszinteség hiánya azonban nem is mindig ezekben az extrém helyzetekben okozza a legnagyobb károkat, hanem sokszor azokban az ártatlannak hitt mindennapi játékokban, amelyeket többnyire észre sem veszünk, vagy természetesnek tekintünk.

Zsigerből megy a kamu

Mondhatnám, hogy gonosz, hazug világban élünk. Hazudnak a politikusok, hazudik a média, hazudunk egymásnak, hazugságból épített várakban élünk. Népszerű kiáltvány ez, sokan le is aratják érte a babérokat, vagy csak önmagukat nyugtatgatják vele, de még ha hangzatos is, sok értelme nincsen. Persze van igazságalapja, tényleg gyakran futunk hazugságokba, azonban ennek mélyebben húzódó okát gyakran nem is az emberi gonoszságban, hanem sokkal inkább a tudatlanságban találjuk.
Mert átverni csak azt lehet, akinek nincsen elég ismerete. Vagy magáról a hazugságról, vagy annak következményeiről. Akit gyermekkora óta bombáznak a hazugságokkal, annak fel sem tűnik, ha kap egy újabbat. Aztán már az sem, ha ő adja másnak. Így válik szép fokozatosan a kultúránk részévé a hazugság. Megtanuljuk, hogy a nem szimpatikus ismerőssel, a nem szeretett családtaggal vagy a szerettünk által kedvelt vadidegennel jópofizni kell. Egy erőltetett mosollyal és néhány semmitmondó szóval betakargatjuk a hányingert és a „tűnj már innen a közelemből” érzésünket, aztán eljátsszuk ezt újra legközelebb is. Újra és újra, amíg valamelyikünk élete végéhez nem ér.
Megtanuljuk, hogy kifelé mutassuk a szépet, hitessük el mindenkivel, hogy fantasztikus dolgokat érünk el, hogy csodálatos a párkapcsolatunk, hogy nagyszerű családi életet élünk, hogy a közösségi médiára feltöltött szelfieinken spontán elkapott, őszinte pillanatokat mutogatunk… és miközben egész hatékonyan elhitetjük mindezt másokkal (meg ők is velünk), észre sem vesszük, hogy az önbecsülésünket mekkora hazugságokra építettük. És azt sem, hogy mindeközben belülről rohad a házunk.
no_padon
Ez a méreg lassan öl. Nehezen kimutatható, és amikor már egyértelműen látszik a hatása, a legtöbb ember nem is gondol rá, hogy szenvedéseinek mi a valódi oka. Amikor már a kemoterápia és a természetgyógyászat között vacillál a pozitív szövettani eredményét látva, vagy amikor a félelmei miatt lemond egy régi álma megvalósításáról, vagy amikor egy újabb kapcsolata ment kínok között a kukába, akkor ki gondolna arra, hogy lassan adagolt hazugságok vezettek idáig? Másoktól benyelt, vagy éppen saját maga által kreált hazugságok.
Kulturális berögződés ide vagy oda, a hazug játszmák mindig visszacsapnak. Nem mindig azonnal, de idővel biztosan. Hiába gondoljuk, hogy egy apró hazugsággal nem árthatunk a gyermekünknek, egy elhallgatott ténnyel nem árthatunk a párunknak, egy nem őszinte gesztussal nem árthatunk önmagunknak, ezek szép fokozatosan lerakódnak, és formálják a tudatunkat. Akinek pedig egészségtelenné válik a tudata, az a testét és a lelkét is elkezdi mérgezni.

Belénk van kódolva?

Persze a társadalmi szokások létjogosultságának megkérdőjelezése után is marad még érv a hazug játszmák mellett – méghozzá nem kisebb, mint maga az evolúció. Elég ha csak körbenézünk egy picit, és az állatvilágban, sőt, a növények között is rengeteg példát találunk a megtévesztésre, az álcára, a becsapásra. A kaméleon nem azért váltogatja a színeit, mert így azt érezheti, hogy „hű de jól nézek ki!”, hanem a hatékonyabb rejtőzködés és az egymás közötti kommunikáció érdekében. Vagy gondolj a húsevő növények áldozatcsalogató trükkjeire. A hazugság tehát mindig is jelen volt az élővilágban.
Van azonban egy nagy különbség a fenti példák és az általunk alkalmazott legtöbb hazugság között: míg az állatok és a növények játszmái a túlélést és a fajfenntartást szolgálják, addig az emberi játszmák többségéről ez nem mondható el. Sőt, könnyen válhatnak életellenessé. Nekünk ugyanis nem kell elhitetnünk másokkal, hogy kedveljük őket, vagy hogy baromi jó az életünk. Megtesszük, mert a pillanatnyi jó érzésünk vagy az aktuális érdekünk felülírja a hosszútávú boldogság iránti vágyunkat.
Belül mélyen persze mindenki tudja, hogy nem attól lesz boldog, hogy másoknak ezt hazudja, és nem is attól, hogy mérgező kapcsolatokat ápolgat, a legtöbben mégis megteszik, mert nem használják ki azt az óriási lehetőséget, amit nehézségeink legfőbb okozója és megoldója, a saját agyunk kínál számunkra.
no_alarc
A legtöbb esetben nekünk nem kell hazudnunk. Csinálhatjuk máshogy is. Felvállalhatjuk őszintén önmagunkat. Élhetünk frusztráció nélkül is. Válthatunk munkahelyet, kizárhatjuk az életünkből azt, akinek nincsen ott helye, költözhetünk máshová, vagy felépíthetünk ugyanott valami egészen újat. Leszarhatjuk, hogy mit gondolnak rólunk mások. Mint egy virág a réten, aki valószínűleg nem lesz depressziós, ha nem olyan piros, mint a szomszédja.
Agyi kapacitásaink azt is lehetővé teszik, hogy különbséget tegyünk a rövidtávú és a hosszútávú érdekeink között. Megérthetjük, hogy ami most kényelmes, az hosszútávon baromi szűkké válhat. Mert két percig egész könnyű is lehet elviselni egy kellemetlen helyzetet, egy frusztráló személyt vagy egy energiavámpírt, de évekig vagy évtizedekig már nem annyira. Még akkor sem, ha nem ugyanarról a személyről van szó, hanem mindig egy újabbról. Önmagunk tönkretételének tényén ez nem változtat.

Kegyes hazugságaink kegyetlensége

Van az a hazugság is, amivel azt hisszük, segítünk a másiknak. Segítünk neki megnyugodni, segítünk neki jól éreznie magát, vagy segítünk neki elviselni egy helyzetet. Ezért vesznek sokan udvariasan a sütiből, amit legszívesebben a WC-n húznának le, vagy ami egyszerűen már túl sok nekik, csak nem merik kínálójuknak ezt őszintén elmondani. Ezért mennek el sokan a barátaikkal, a párjukkal vagy a kollégáikkal olyan programra is, amitől herótjuk van, csak mert nem merik azt mondani, hogy bocsi, nekem ez nem okoz örömet. És ezért hallgatják annyian órákig a környezetük kéretlen tanácsait, értelmetlen nyafogásait vagy semmitmondó pletykálásait, csak mert képtelenek kimondani azt a hárombetűs szót, hogy NEM. Köszi, én ebből nem kérek.
Az emberek többsége szinte az anyatejjel együtt magába szívta a megfelelési kényszert. Inkább a konfliktust fel nem vállalva, szép udvariasan tönkreteszi magát, mintsem hogy kiálljon a saját érdekei és érzései mellett, és őszintén elmondja, ha valami nem jó neki. Inkább várakozik, hogy valami majd csak megváltozik, mintsem hogy kezébe vegye az életének irányítását, és álarcosbál helyett csak őszinte emberi kapcsolatokat őrizzen meg.
ferfi_alarc
Sokan tévesen összekapcsolják az őszinteséget a kegyetlenséggel. Nem, nem kell tőrként a másikba döfni az igazságot. Attól még, hogy az igazat mondod, mondhatod számára befogadható csomagolásban is. Még ha fáj is neki, hosszútávon ez jelenti a valódi segítséget. Mert ha nem jó a süti, legközelebb tud mást adni. Ha nem jó a program, legközelebb tud másra hívni. Ha nem Te vagy a megfelelő ember, aki meg tudja őt hallgatni (mert nem vagytok egy hullámhosszon, vagy mert valójában egy energiavámpír), akkor tud mást keresni. Nem az őszinteség a valódi kegyetlenség, hanem az, ha valaki elfojtja a saját érzéseit.
Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy akár csak rövidtávon is jót teszünk a másikkal, ha hazudunk neki. Nemrég láttam videón egy rövid TED előadást, amiben egy ápoló mesélt arról, hogy miért válaszol igennel a haldoklóknak, akik megkérdezik, hogy meg fognak-e halni. Régen hazudott ő is, mert nem akart nekik fájdalmat, önmagának pedig frusztráló perceket okozni. Aztán egyik alkalommal máshogy csinálta. Elmondta. A reakció pedig egészen váratlanul érte: a haldokló ember ugyanis nem összezuhant, hanem megnyugodott. És azóta ugyanezt tapasztalta szinte minden egyes betegnél.
Nem értek egyet emberi sorsok predesztinálásával, amit az egészségügyben sokan megtesznek, de a hazugsággal sem, ami átitatja a kultúránkat. Egy haldoklónak is el lehet mondani őszintén, hogy a jelenlegi ismereteink alapján hamarosan meghal, de mindent megteszünk, hogy a tudásunkat a szolgálatába állítsuk. És bár a példa extrém, de pontosan ugyanez igaz a mindennapi apró (vagy nagyobb) hazugságainkra is.
kezet_megfogja
Tudod, miről szól ez valójában? A tiszteletről, vagy annak hiányáról. Mindegy, hogy mivel magyarázzuk – megfelelési kényszerrel, társadalmi szokásokkal, érdekekkel, kényszerhelyzettel –, a tényen ez nem változtat: aki hazudik, az nem tiszteli eléggé sem a másik embert, sem önmagát.
Aki fontos számodra, annak nem azzal adsz a legtöbbet, ha egy számára azonnal befogadható, átmenetileg a lelkét simogató hazugságot tálalsz, hanem azzal, ha őszintén elmondod az igazságot, és segítesz neki azt először emészthetővé, aztán hasznossá tenni.

Mind közül a legveszélyesebb

Hazugságaink tárháza kimeríthetetlennek tűnik, ha egy másik ember megtévesztése a cél. Van azonban valami, ami még ennél is sokkal veszélyesebb tud lenni: az, amikor önmagadnak hazudsz. Amikor elhiteted magaddal, hogy az utált munka jó lesz neked. Amikor bemeséled magadnak, hogy az álmod megvalósításához kevés vagy, és igazuk volt azoknak, akik megpróbáltak lebeszélni róla. Amikor beleragadsz egy langyos vagy akár egy mérgező kapcsolatba, mert elhiteted magaddal, hogy a gyerek, a tisztesség, a sajnálat, vagy bármi más miatt ott kell maradnod. Amikor olyan életet élsz, amiben nem tudsz kiteljesedni, de csak várakozol, hogy egyszer majd másképp lesz.
Ezek a legveszélyesebb hazugságok, mert ezek bármelyikével egy egész életet végleg el lehet cseszni. Egy életet, aminek a végén senki nem fogja azt mondani, hogy „oké barátom, ez gyönge volt, játszd újra ügyesebben.”
Érted, ugye?
Nagy köszönet Katának, hogy elgondolkodtatott erről a témáról. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A pásztor és a vadkecskék – egy történet egymás megbecsüléséről

Hála és megbecsülés. Két olyan fogalom, ami a fogyasztói társadalomban igencsak háttérbe szorult. Két olyan fogalom, ami sokak számára már jelentéssel sem igazán bír. Az emberek többsége ugyanis megtanulta, hogy amije nincs, azért sóvárogjon vagy bosszankodjon, miközben mindazt, amije van, adottnak vegye és elhanyagolja. Erről szól ez a rövid tanmese, amivel nemrég találkoztam.
*****
Élt egyszer egy kecskepásztor a hegyekben, aki nyáját rendszeresen kihajtotta a hegy oldalában elterülő legelőre. Egy nap vadon élő kecskék keveredtek a sajátjai közé, a pásztor azonban ennek még örült is, hiszen arra gondolt, hogy így még nagyobb nyájat tudhat magáénak. Amint besötétedett, a vadkecskéket saját kecskéivel együtt behajtotta barlangszerű istállójába.
Másnap vihar érte el a környéket, zuhogott az eső, villámlott, így a pásztor nem terelte ki a nyájat a legelőre, hanem az istállóban elkezdte a kecskéknek szétosztani az elraktározott takarmányt. A sajátjainak alig adott valamit, épp hogy csak kibírják valahogy, a vadkecskéket azonban bőséges táplálékkal látta el, hogy magához csábítsa őket.
kecskek
Amikor a vihar elállt, és újra a szabadban legelhettek a kecskék, kivitte a pásztor a teljes nyájat a megszokott legelőre. Saját kecskéi szokás szerint elkezdtek békésen legelészni, a vadkecskék azonban egyből elfutottak. A pásztor bosszúsan rázta az öklét, miközben utánuk kiáltott:
„Átkozott kecskék, de hálátlanok vagytok! Nagyon jól bántam veletek, bőségesen lakmározhattatok, aztán most meg faképnél hagytok!”
A kecskék visszanéztek, és egyikük így szólt a pásztorhoz:
„Eszünk ágában sincs maradni. Ha a régóta veled lévő kecskéket nem becsülöd meg, és miattunk még mostohábban bánsz velük, akkor velünk is így fogsz, amikor újak jönnek, vagy amikor már nem fűződik érdeked hozzá, hogy jól bánj velünk.”
*****
Miközben az emberek többsége az életét átrohanva üldözi a boldogságot (mintha azt el kéne kapni), és azon görcsöl, hogy mi hiányzik még az életéből, elfelejti megbecsülni mindazt, amije már megvan. Az emberi kapcsolatait, a hozzá hűséges társat és barátokat, a szeretetet, a segítő kezeket, a tetőt a feje fölött, az ételt, amit az asztalára tehet, és a legnagyobb ajándékot, amit valaha kapott: az életet.
Sokan fogyasztják a napjaikat abban az illúzióban ringatva magukat, hogy ami van, az mindig lesz is. De aki veszített már el hozzá nagyon közel álló embert, vagy került már ő maga közel a halálhoz, az pontosan tudja, hogy semmi sem adott, és amit nem becsülünk meg, azt sokkal könnyebben el is veszítjük. A legtöbbünk azonban ezt csak nagyon mélyre kerülve érti meg. Ahogy a bölcs mondás szól: „Csak igazán sötétben látjuk meg a csillagokat.”
De nem kell, hogy így legyen. Elég lehet a tudatos megértés és a szívünk kitárása is.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Az önutálat kultúrájában élünk

Gondolj egy pillanatra azokra az emberekre, akiket őszintén szeretsz. Te köztük vagy? Komolyan kérdezem. Ott vagy abban a szűk körben, akik igazán fontosak számodra? Szánsz elég időt önmagadra? Megbecsülöd magadat? Tiszteled magadat? Tiszteled az érzéseidet, a vágyaidat, a szükségleteidet? Szereted a külső és belső tulajdonságaidat, az életedet, a döntéseidet, a múltadat és a jelenedet – és összességében önmagadat, minden értékeddel és hibáddal együtt?
Nem valószínű. Ha az emberek többsége közé tartozol, akkor nap mint nap bünteted magadat különféle okok miatt, és olyan harcokat vívsz önmagaddal, amelyek nem az életedet szolgálják, de még csak nem is rólad szólnak. Nemsokára megérted, miért mondom ezt. Előtte azonban elmesélek egy rövid történetet.

A legkegyetlenebb ellenség

A történet egy fiúról szól, legyen a neve mondjuk Gábor. Mondhatnám, hogy ennek az írásnak a szerzője, de legalább annyira lenne ez igaz, mint amennyire nem. Mert az a Gábor, a 6 évvel ezelőtti fiú sok tekintetben más volt még, mint az, aki most vagyok. Az az akkor közel 28 éves fiú erősnek és keménynek hitte magát, ami részben igaz is volt, de hiába érezte, hogy senki és semmi nem állíthatja meg, egy valakivel nem számolt: önmagával.
Ez a fiú rengeteget küzdött a céljaiért, és útját kudarcokon keresztül vezető sikerek vezették. Komolyan vette az életét, komolyan vette a döntéseit, és akár a tévedéseiről, akár a céljainak eléréséről volt szó, keményen bánt önmagával. Túl keményen. Addig tolta, amíg túl nem tolta. Valamiért mégis itt maradt. Nem vitte el a stroke – egy látszólag a semmiből érkező csapás, amire orvosilag nem akadt magyarázat, de a fiú később megértette, hogy önmaga volt saját stroke-jának okozója. Önmaga legkegyetlenebb ellensége.
Pedig nem kellett volna, hogy így legyen. Mondhatott volna nemet is néha. Célokra, amik nem a legfontosabbak között voltak számára. Emberekre, akik számára ő nem volt a legfontosabbak között. Félelmekre, amiknek akár volt alapjuk, akár nem, rabláncként fonódtak a kezeire és a lábaira. Görcsösségre, amivel mindenáron a saját akaratának érvényesülését várta.
fiu_padon
De nem mondott nemet. Tudatosan legalábbis nem, ezért amikor a belső harcai már nem tudtak belül maradni, kijöttek egy kis híján tragédiába torkolló betegség formájában. Ekkor értette meg igazán, hogy amit a szőnyeg alá söprünk, az egyszer ki is jön onnan. Mindig kijön – a kérdés csak a mikor és a hogyan. És ekkor értette meg igazán azt is, hogy mennyire fölöslegesen volt kegyetlen önmagával.
Hányszor büntette magát fölöslegesen… Hányszor tűrte el azt, ami nem jó… Hányszor nem vette észre azt, ami jó… Hányszor várta, hogy jobb legyen, és hányszor bánta meg utólag, hogy csak várakozott… Hiába hitte azt, hogy szereti önmagát, nagyon szemét módon bánt magával.

A hazugságháló csapdájában

A legtöbb ember csak szeretné szeretni önmagát. Azt mondja, hogy szereti, megtesz minden kétségbeesett próbálkozást, hogy ezt el is hitesse magával (és másokkal), de belül mélyen kínozza a csalódottság, a bűntudat, a neheztelés és a vád. Eltemeti a múltjának fájó részeit, marcangolja magát a téves döntései miatt, elmenekül saját elméjének otthonából, ha egy megoldásra váró helyzettel nem tud mit kezdeni, és a belső feszültségét vagy saját testi-lelki egészségének rombolásába öli, vagy a környezetén vezeti le.
Vajon hányan mondják betegségük idején hálásan, hogy „igen, letértem az utamról, köszönöm a jelzést, változtatok”? És ezzel szemben hányan vannak azok, akik utálják a betegségüket, utálják saját pillanatnyi állapotukat (ezzel még betegebbé téve magukat), és külső megoldást várnak arra, ami belül romlott el?
Vajon hányan fogadják el a múltjuk negatív tapasztalatait, a nekik kárt okozó emberek tetteit, és saját tökéletlen lépéseiket mindenféle vád és önvád nélkül? És ezzel szemben hányan vannak azok, akik vagy másokra mutogatnak, vagy önmagukat gondolják egy szánalmas kis szarnak, mindössze azért, mert valami nem úgy alakult, ahogyan azt szerették volna?
Vajon hányan fogadják el saját testüket és személyiségük minden vonását olyannak, amilyen, felismerve, hogy az elfogadás és a fejlődés nem egymást kizáró, hanem egymást segítő folyamatok? És ezzel szemben hányan vannak azok, akik gyengeségeikre, hiányosságaikra, szenvedélybetegségükre vagy túlsúlyukra bűntudattal gondolnak, tartósan változtatni rajta mégsem tudnak?
szomoru_arc
Olyan kultúrában élünk, ahol az emberek jelentős része elvesztette a kapcsolatot önmagával. Olyan kultúrában élünk, ahol mindenki tudja, mi a dolga, milyennek kellene (mások szerint) lennie, ki a jó és ki a rossz, mit kell szeretni és mit kell utálni, mit szabad és mit nem szabad. Olyan kultúrában élünk, ahol az emberek többsége nem jár haza saját lelkének otthonába.
A rengeteg külső inger és hangos zaj sokakban elnyomja belső lényének kétségbeesett kiáltásait: Ki is vagyok én? Miért nem élvezem az életemet? Miért kell bűnösnek éreznem magam attól, hogy valamit máshogy gondolok, vagy valamiben más vagyok, mint a többiek? Miért nem a saját utamat járom, és ezt miért nem szeretettel, mosolyogva teszem?
De ezek a kérdések elől a legtöbben elmenekülnek. Munkába, szenvedélybetegségbe, instant megoldások keresésébe, agresszióba, önmaguk feladásába, betegségbe, vagy végső soron a halálba. Inkább futnak, mint hogy válaszoljanak. Inkább hazudják maguknak azt, hogy jól vannak, mint hogy változtassanak. Inkább utálják magukat a saját tetteikért, kinézetükért, adottságaikért és életükért, mint hogy megtanulják elfogadni és szeretni önmagukat.
Így ragadnak bele rengetegen egy olyan hálóba, ami eleinte talán még segített nekik abban, hogy tájékozódjanak a világban, később azonban saját csapdájukká vált. Egy hálóba, ami olyan hazugságokból épült fel, mint hogy mindenkinek meg kell felelnünk, hogy ha valamiben nem vagyunk jók, akkor büntetést érdemlünk, vagy hogy mások által meghatározott mintákat kell egy az egyben követünk. Olyan hazugságháló ez, amit a környezetünk kezd el szőni számunkra, aztán a készítésébe mi magunk is bekapcsolódunk.

Látens agresszió

A hazugságháló szövése gyermekkorban kezdődik. A szülő büntet, mert a gyerek rossz. Az iskola büntet, mert a gyerek rosszul teljesít valamiben. És úgy általában a felnőttek büntetnek, mert a gyerek rosszul gondol vagy csinál valamit. De egyáltalán hogyan lehet egy kisgyerek rossz? Miért lenne az? Azért, mert nem tanította meg neki senki, hogy a tetteivel kárt is okozhat? Ez nem a gyerek hibája, hanem vagy egy fejlődési folyamat kezdete, vagy a szülő hiányossága.
gyerek_pluss
És miért kéne egy gyereknek mindenben kiválóan teljesítenie az iskolában? Melyik az a felnőtt, aki ebben példát mutat neki? Melyik tanár, orvos, mérnök, bolti eladó, ügyvéd, kazánszerelő vagy politikus jó mindenben, és használ mindent, amit tanítottak neki?
Hogy ez az alapműveltség része? Tényleg éhen halt már bárki is azért, mert idegenforgalmi szakmenedzserként nem emlékezett rá, hogy a diagonálmátrix minden főátlón kívüli elemének értéke nulla? Vagy súlyos károkat szenvedett el az a villamosmérnök, ügyvéd vagy ruhatáros, aki nem tudta megmondani az 1.543 mol/dm3 koncentrációjú nátrium-hidroxid oldat tömegszázalékos összetételét?
Egyszerre kényelmes és veszélyes dolog sablon emberek gyártásába fogni. Kényelmes, mert gondolkodás nélkül mindenkire rá lehet húzni ugyanazt a mércét, ráadásul a birkák többnyire arra mennek, amerre a csordavezér tereli őket. De veszélyes is, mert rengeteg élet szalad így vakvágányra, rengeteg frusztrált, szorongó, önmagát nem ismerő és nem is szerető, megtört ember járja az utcákat, és tér haza aludni, hogy másnap ugyanúgy folytassa. Olyan emberek, akik egy darabig ugyan ellátják a nekik szánt feladatot, de csak idő kérdése, hogy vagy teljesen összetörjenek, vagy kitörjenek a helyzetükből. Persze hosszútávban nem sokan gondolkodnak, rövidtávon pedig nagyon hasznosak az emberi robotok.
De egy gyermek (vagy felnőtt) lelkét nem csak tudatosan lehet rombolni. Sokszor a vicces, kedves, vagy éppen jogosnak vélt szavak okozzák a legnagyobb károkat. Azok a szavak, amelyek nem a másik cselekedetének megértésére irányulnak, hanem a személyiségéről mondanak ítéletet.
Rossz voltál, szégyelld magad! Már megint elbénáztad! Nem az eszedért szeretünk! Mit is vártam tőled! Ha nem hagyod abba, akkora pofont kapsz…!
Ugye nem kell tovább sorolnom? Ami ilyenkor történik az nem más, mint a gyermek bűnének kikiáltani a felnőtt tehetetlenségét, ami benne felsőbbrendűségi érzéshez vezetett. Mert ha valóban tudná kezelni a helyzetet, nem fenyegetőzne. Ha képes lenne elfogadni másokat, akkor a saját elvárásainál messzebbre is látna. Akkor nem alacsonyabb rendű lényként kezelné a gyermeket, hanem partnerként, akivel egymástól tanulhatnak. Mert van mit, mindannyiunknak. Amíg dobog a szívünk, van mit.

Szenvedhetsz, ha akarsz

Felnőttként már nem könnyű kiszakadni az önutálat kultúrájából. Nem könnyű újra hinni önmagunkban, az álmainkban, a saját értékeinkben, és elfogadni azt, hogy tökéletlenségünkkel együtt vagyunk tökéletesek. Nem könnyű lefejtegetni magadról a hazug rétegeket – mindazt, ami nem Te vagy, csak rád pakolták mások, mert eszközként használtak Téged, vagy mert tényleg azt hitték, hogy ezzel segítenek.
Nem könnyű változtatni, de csak addig, amíg rá nem jössz, mennyire jó a változás. Amíg meg nem érted Eckhart Tolle szavait: „A szenvedés addig szükséges, amíg rá nem jössz, hogy nem szükséges.” Amíg el nem kezdesz befelé figyelni, és meg nem tanulod szeretni önmagadat úgy, ahogy van. Nem beletörődni az adottságaidba és a jelenlegi helyzetedbe, hanem őszintén elfogadni, hogy jelenleg ez vagy Te.
no_tukor
Sokat változtál már az elmúlt évek, évtizedek alatt (ha nem így lenne, még mindig kakis pelenkában olvasnád ezeket a gondolatokat), úgyhogy semmi nem zárja ki, hogy ezután is változz, fejlődj, haladj előre az utadon. De az ég áldjon meg, miért kéne közben utálnod magadat? Ki mondta, hogy ez csak úgy megy? Miért akarsz berohanni a célba, és majd ott boldognak érezni magadat? Miért ne lehetnél közben is az?
A múltad adott, megváltoztatni nem tudod. Feldolgozni, megérteni és hasznosítani viszont igen. A jelened szintén sok adottságot tartalmaz. De egyik sem halálos ítélet, csak néhány részlet a nagy egészből, amihez még szabadon hozzátehetsz. Ha így döntesz.
Maitrí. Valószínűleg nem hallottad még ezt a kifejezést. Szanszkrit nyelven egyetlen szóban elmondható az, amit magyarul így lehet körülírni: feltétel nélküli barátságosság önmagammal. Maitrí. Egyetlen szó, ami szembe megy az egész vérünkbe ivódott önutálat-kultúrával, és azt mondja: nem baj, hogy ilyen vagy.
Nem baj, hogy kövér, nagy fülű, esetlen, logikátlan, téves döntéseket hozó, nem megfelelő párt választó, szenvedélybeteg, idegeskedő, vagy céltalanul bolyongó ember vagy. Nem baj, hogy nem tudsz ügyesen beparkolni az autóddal elsőre, nem baj, hogy alkoholba, cigarettába, gyógyszerekbe vagy az önpusztítás más módszereibe menekülsz, nem baj, hogy még mindig nem valósítottad meg az álmaidat, nem baj, hogy nem olyan életet élsz, mint amilyenre a szíved mélyén vágysz.
Nem baj, hogy ilyen vagy. Nem baj, hanem egy állapot. Az, hogy milyen leszel ezután, nem az önutálaton múlik, hanem azon, hogy elég fontos-e számodra, hogy változtass. Ha nem, akkor marad minden ugyanígy, ha viszont elég fontos, akkor változtatsz. Ez pedig sokkal könnyebben megy úgy, ha közben elfogadod és szereted önmagad. Mert nem kényszerből járod az utadat, hanem szívből. Hittel, meggyőződéssel, szeretettel.
Ma van a harmincnegyedik születésnapom. Hat évvel ezelőtt nem volt biztos, hogy lesz több. Mára már megértettem, hogy ebben amúgy sem lehetünk soha biztosak. Egy valami azonban megváltozott bennem: ma már azt érzem, hogy ha ez lenne az utolsó, akkor sem csinálnék semmit máshogy. Ha ez lenne ittlétem legutolsó napja, akkor sem gondolnám rossznak az életemet, és semmit nem sajnálnék sem a múltamban, sem a jelenemben. Mert amit tudtam, megtettem. És ezután is minden nap így teszek.
Maitrí. Legyél nagyon jó barátja önmagadnak.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – fél lábon is végigcsinálom

Csodálatos dolgokra vagyunk képesek, mi emberek – akkor is, ha önmagunk pusztításáról van szó, és akkor is, ha a padlóról való felállásról. Persze legtöbbször mindkettőt csak saját tapasztalat árán ismerjük fel, mert könyvből ezt megtanulni nem lehet. Vannak, akik erős, magabiztos énjüket képesek teljesen lerombolni a félelmeik, a káros szokásaik, vagy egy őket ért negatív hatás miatt, és hiába próbál nekik bárki segíteni, nem tudnak – mert nem akarnak – visszafordulni a teljes leépülés felé vezető úton. Mások esélytelennek tűnő helyzetből, a környezetük hitetlenkedése, vagy akár komoly visszahúzó ereje ellenére is megvalósítják azt, amire a legtöbben csak annyit mondanak: lehetetlen.
Mindennapi_MotivacioAztán vannak olyanok is, akik életük során megvalósítják mindkettőt, és egy végzetesnek tűnő mélyrepülés után újra felépítik magukat, az életüket, az álmaikat, és megmutatják, hogy nincsen végleg elvesztett harc, ha fejben nem könyveljük el magunkat vesztesnek.
Ilyen ember Earl Granville is. Az amerikai veterán 9 évvel ezelőtt Afganisztánban teljesített szolgálatot, amikor egy bomba robbant fel a kocsijuk alatt. Két barátja meghalt, ő pedig az egyik lábát elveszítette. A tragédiák sorozatának azonban még nem volt vége: két és fél évvel később ikertestvére, aki szintén a hadseregben szolgált, öngyilkos lett.
Earl teljesen magába zuhant: önpusztító életet élt, egyre mélyebbre és mélyebbre csúszott, és úgy tűnt, nincsen számára visszaút. De volt, mert a mélyponton eldöntötte, hogy változtat. Rendbe szedte magát lelkileg, egészséges életmódra tért át, és elkezdett más segítségre szorulókat is támogatni.
Earl_Granville_1
Kézzel hajtott biciklivel három maratont is teljesített, majd elérkezett az idei év, amikor a bringát letéve lábprotézissel vágott neki a 42km-es távnak. Mintegy 15 kilométer után azonban egyre jobban lassulni kezdett, és egyre nagyobb fájdalmat érzett a lábában. De nem adta fel: folytatta a versenyt, és kísérőjével, Andi Piscopo-val közel 9 óra alatt be is fejezte.
Earl_Granville_2
(h/t: wcvb)
Nem is akárhogyan: a célegyenesben gondolt egyet, felkapta Andi-t, és a hátán cipelve tette meg az utolsó métereket, a bostoni maraton legemlékezetesebb pillanatával megajándékozva a nézőket. Itt tudod megnézni ezt a csodálatos jelenetet:

Vannak, akik a padlóra kerülve végleg lent is maradnak. Másokat érhet bármekkora kudarc, érezhetnek bármekkora fájdalmat, az életet választják. Összeszedik magukat, felállnak, és haladnak tovább előre, szebbé téve a saját életüket, és példát mutatva sokaknak.
A két csoport között egyetlen lényeges különbség van: az, hogy a fejükben mit fogadtak el valóságnak.
Nagy köszönet Janinak, hogy felhívta a figyelmemet Earl történetére. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Nem fog senki megmenteni

Beléptem a szerszámos helyiségbe. Valaha más céllal szerepelt a terveken, de szerszámos lett belőle. Ahogy a kamraszerű szobában felkapcsoltam a villanyt, Édesapám saját kis birodalmának egy apró részlete tárult elém. Amióta meghalt, mintha minden értékesebbé vált volna itt. Pedig nem így van. Minden eszköz, minden alkatrész, még az utolsó kis csavar is ugyanilyen értékes volt azelőtt is, csak mi nem ismertük ezt fel korábban.
Nem gondoltuk, hogy egyszer majd tömve, mégis üresen fog állni itt ez a szoba. Nem néztünk szembe vele, hogy a lélek, aki életet adott a körfűrésznek, az L-vasnak és a kábelrögzítőnek, egyszer majd távozik, és nem is jön már vissza hozzánk soha. Nem hittük, hogy ilyen fiatalon ilyen üressé válhat számunkra egy ház, ami addig élettel volt megtelve.
Amíg mindenki itt van, bele sem gondolunk, hogy mennyi mindent visz magával az, aki végleg elmegy. Mennyi tudást, amit nem vettünk át Tőle. Mennyi szeretetet, amiben még részünk lehetett volna. Mennyi egymással váltott szót, mennyi egymással megosztott csendet, mennyi egymásnak adott érzést, hitet, támogatást és figyelmet.
Aztán a képzeletbeli papírkötegre, amire mindezt felírjuk, a halál egyetlen mozdulattal rányomja a végérvényes pecsétet: TÚL KÉSŐ.
Ennyi volt.

Két és fél milliárd másodperc

Ennyi a földi életünk. 2.5 milliárd másodperc. Van, akinek picit több, és van, akinek picit – vagy sokkal – kevesebb. Persze nem tűnik ez olyan kevésnek, de mint a homokszemek, úgy peregnek a másodpercek. Észre sem veszed, és már néhány százzal kevesebb maradt. Holnap ilyenkor már közel százezerrel. És bár sokan a csodára, a nagy lehetőségre, a másik emberre vagy a jobb körülményekre várva úgy úszkálnak életük másodperceinek tengerében, mint Dagobert bácsi az aranytallérjai között, egy nagy különbség azért mégis van: a másodperc-tallérok folyamatosan fogynak. Amit nem költesz el, azt végleg elveszíted. Amit a jó alkalomra várva elmulasztasz megélni, az már soha többé nem lesz a Tied.
kez_vizcsepp
Mégis nagyon sokan várakoznak. Olyan életet élnek, amilyenre nem vágytak, olyan emberekkel vívnak csatákat, akik megkeserítik a napjaikat, olyan dolgokat csinálnak, amikhez semmi kedvük nincsen, és jobb híján próbálják mechanikusan letudni mindazt, amit a különböző külső hatások rájuk kényszerítenek. A fény a szemükből már régen kiveszett.
Sokan élnek így, rabszolgaként. A munkájuk, a körülöttük lévő emberek, a körülményeik rabszolgáiként. De leginkább a saját agyuk rabszolgáiként. Mert beletörődtek abba a készen kapott valóságképbe, amely így szól: neked csak ennyi jár, ne is akarj többet – szar ember vagy, szar élet jutott neked
Elhitték ezt, és már nem is lázadnak ellene, mint gyermekként talán még tették – de boldogok lenni sem tudnak így. Érzik is ezt belül mélyen, mégsem tesznek semmit azért, hogy máshogy legyen. Többnyire nem lustaságból, hanem azért, mert tehetetlennek érzik magukat. Mert megtanultak tehetetlennek lenni, és csak várják, hogy a rabszolga életből felszabaduljanak. Pontosabban megfogalmazva: hogy valaki felszabadítsa őket. A kormány, az Isten, a lottó nyeremény, a megmentő társ, a rokonuk vagy egy ismeretlen.
Csak tudod, a legtöbb embernek éppen elég kihívást jelent a saját élete, nem feltétlenül van energiája, tudása és bölcsessége arra, hogy még egy másikat is megmentsen. Akinek pedig van, annak is véges a szabadideje és a terhelhetősége. Az emberek többsége számára tehát két opció marad: vagy felszabadítja saját magát, vagy az Életre várakozva éri utol a halál.
Nem, nem azt mondom, hogy ne számíts senkinek a segítségére. Még csak azt sem, hogy nem fog tudni neked senki sem segíteni. Időnként mindannyiunknak szüksége lehet segítségre, és mindig található olyan ember, aki tud és akar is segíteni. De a munkát senki nem fogja elvégezni helyetted. Ha elbuksz és a padlón fekszel, hiába húz fel valaki egyszer, kétszer vagy százhuszonkétszer, mert ha a saját erődet nem használod, és a saját képességeidet nem fejleszted, akkor életképtelenné válsz. Akkor mindig csak várakozva, kiszolgáltatottan nyújtod a kezedet, és egyszer nem lesz majd senki, aki megfogja.

A hajó, melyet víz soha nem érhetett

Képzeld el, hogy van egy hajód. Nem adod el, nem hagyod el, mert szereted. A nyílt vízre viszont még soha nem hajóztál ki vele, mert a tenger félelmetes. Akárhányszor megfordult a fejedben a gondolat, hogy az álmaidat követve elindulj a tengerre, a hullámok, a viharok, az elsüllyedés veszélye mindig visszatartott. A hajód pedig már régóta ugyanott áll a part homokfövenyén – stabilan, biztonságban, élettelenül.
Ahogyan Te is. Mert bár minden vágyad az, hogy egyszer végre vízre szállj, mégsem teszed meg, csak ácsorogsz tétlenül, sóvárgó szemekkel a tengerre meredve. A hajód pedig, amelyet a tenger vize még soha nem érhetett, szép lassan elrohad ott, ahol van: a parti homokfövenyen.
hajo_parton
Van egy hajód. Van egy életed. Nem adod el, nem hagyod el, mert szereted. Mégis ott hever a parton kihasználatlanul, mert azt hiszed, hogy aki nem mozdul, az nem kockáztat semmit. De tévedsz. Pont az kockáztatja a legtöbbet, aki nem mer kockáztatni. Mert végül sem Téged, sem senki mást rohadtul nem fog érdekelni, hogy hány vihart sikerült elkerülnöd a parton ácsorogva, hányszor láttál olyan hullámot a tengeren, ami talán veszélyt jelentett volna, vagy hányszor képzelted el magadban, hogy milyen is lehet szabadon hajózni a nyílt vízen. Egyetlen dolog számít majd: az, hogy hajóztál-e valaha, vagy a megfelelő alkalomra várva a hajód lécei és a tested csontjai együtt rohadtak el a parton.
Tudom, kemény szavak ezek. De a szavaknak általában nem a nyersesége szokott igazán fájni, hanem az igazságtartalma. A gyenge pontjainkon vagyunk sebezhetőek. A halogatás, az álmok feladása, a tartalom nélküli élet és a kaput könyörtelenül bezáró halál a legtöbb ember számára gyenge pont.

Haladás vagy türelem?

Önismerettel mindannyiunk foglalkozott már valamilyen szinten. Van, aki önszántából tette, és van, akit az élet rákényszerített. Akármelyik úton is jártunk a kettő közül, jó eséllyel kerültünk már olyan helyzetbe, amikor szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy nem kapjuk meg azonnal azt az eredményt, amit szeretnénk. Van, amikor türelemre van szükség. Akkor viszont mi van a „ne várj, mert az életed másodpercei gyorsan leperegnek” szöveggel?
Csak látszólag futunk ellentmondásba ezzel. Olyan ugyanis nincsen, hogy nem történik semmi. Az állandóság illúzió – még a kövek is változnak. Földünk minden élő és élettelennek tartott eleme egy folyamatosan változó, lüktető, formálódó ökoszisztéma része. A kérdés tehát nem az, hogy valaki vagy valami változik-e vagy állandó marad, hanem az, hogy merre változik.
Ha ezt megértjük, akkor már azt is könnyen felismerjük, hogy a türelmes várakozásunknak csak akkor van értelme, ha közben vagy mi magunk, vagy valaki más a céljaink felé haladásunkat segíti. Ahogy a természetben is: a ragadozó csak akkor áll lesben, akkor használja a türelem képességét, ha tudja, hogy a préda arrafelé fog menni. Nem sűrűn látni várakozás közben csontvázzá aszott oroszlánokat a gnúk vonulási útjától száz kilométerre, vagy saját hálóján éhen halt pókot az intenzív osztály plafonjának sarkában.
oroszlan_vadaszik
A legtöbb állat csak akkor várakozik, ha van értelme. Az ember kivétel. Az ember képes elhitetni magával, hogy anélkül elérheti a célját, hogy bármit is tenne érte, vagy ha tesz is érte, az első vagy néhány kudarc után beletörődik, hogy bukásra van ítélve. És tulajdonképpen igaza is van – csakhogy ezt az ítéletet nem másvalaki hozza meg, hanem ő maga saját maga számára.
A türelemnek csak a céljaid felé haladás közben van értelme – ellenkező esetben csak az életed elpazarlásához vezet. Mindig legyen célja a türelmednek, és jó, ha tartozik hozzá egy terv is. Egy stratégia, amit könnyen lehet, hogy az utad során majd módosítanod kell – illetve nem kell, csak érdemes, ha tovább szeretnél haladni az akadályok ellenére –, de ez teljesen természetes. Tervre nem azért van szükség, mert mindennek feltétlenül úgy kell történnie (az élet általában gondoskodik is róla, hogy ne így legyen), hanem azért, hogy következetesen, lépésről lépésre tudj haladni a céljaid felé – ha szükséges, akkor módosítva a következő lépésedet, de mindig tudva, hogy mi az éppen aktuális feladatod.
Mert aki térkép nélkül bolyong egy ismeretlen tájon, az nem biztos, hogy valaha is eljut oda, ahova szeretne.

Kopott ruhák és rossz borok

Gyönyörű ruhák, elegáns étkészletek, jó borok, egyedi díszek. Különleges alkalmakra tartogatjuk őket. Mintha nem lenne minden egyes nap egy különleges alkalom arra, hogy éljünk, hogy mosolyogjunk, hogy élvezzük az életet. Mintha biztosan tudhatnánk, hogy eljön az a nap számunkra, amire várunk.
Ki nem mondott szavak, elfojtott érzések, dacból visszafogott bocsánatkérések, elmulasztott ölelések. Várunk, hogy majd átadjuk őket. Majd egyszer. Majd valamikor. Majd amikor minden körülmény megfelelő lesz. De a „majd valamikor” szinonimája legtöbbször a „soha”. Így vesznek el szerelmek, ismeretségek, barátságok, emberéletek. Így kerülnek a süllyesztőbe álmok, célok, vágyak, remények. Mert várunk – hol türelmesen, hol türelmetlenül, de legtöbbször nem előrefelé haladva, hanem visszafelé sodródva.
csonak
Talán Te is hallottál a híressé vált Hudson folyóra való leszállásról. 2009 . január 15-én a US Airways 1549-es járata vadludakkal találkozott, és miután az összes hajtóműve használhatatlanná vált, a pilóta siklórepülésben a folyóra tette le a gépet. Mind a 155 utas túlélte, de elképzelni is nehéz, mi játszódhatott le a landolás közben a halálfélelem által bénult emberek fejében.
Az egyik utas, Ric Elias egy TED előadás keretében mesélt a rémálomnál is durvább élményeiről és arról, hogy mit tanult mindebből. Egy mondata nagyon megragadott: „Csak a rossz borokat gyűjtöm.” Nem várakozik már a megfelelő alkalomra, nem teszi el a jó bort ünnepekre vagy évfordulókra, hanem ha van, aki megissza, akkor kibontja. Mert megértette, hogy minden alkalom különleges, és soha nem tudhatjuk, hogy amit holnapra halasztunk, azt valaha bepótolhatjuk-e. Nem tudhatjuk, hogy mikor jön el az utolsó holnapunk.
„Húsz év múlva sokkal jobban fogod bánni azokat a dolgokat, amiket nem tettél meg, mint azokat, amiket megtettél. Engedd hát ki a vitorlát! Hajózz ki a biztonságos kikötőből! Fogd be a jó szeleket a vitorládba! Kutass! Álmodj! Fedezz Fel!”
Mark Twain
Csak azt érdemes halogatnunk, amiről hajlandóak vagyunk végleg lemondani. Igaz ez a céljainkra és az emberi kapcsolatainkra egyaránt. Nem érdemes abban az illúzióban ringatnunk magunkat, hogy bármi is megoldódik majd magától, és az eredmény tetszeni fog nekünk. A legtöbb dolog ugyanis úgy oldódik meg magától, hogy megy a kukába.
Vannak persze kivételek, de a Világegyetem nem azért működik, hogy egyetlen személyt kiszolgáljon, egy segget kinyaljon, aki kényelmesen heverészik a csodára várva. Aki viszont felemeli a fenekét, és elindul a céljai felé, az sokszor onnan kap ehhez támogatást, ahonnan nem is számít rá.
A csokipapír fülére rá van nyomtatva a lejárati dátum. A miénkre nincsen, de ettől még nekünk is van olyan. Addig viszont élhetünk teljes, szabad, boldog életet – pont olyat, mint amilyenre már gyermekként is vágytunk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!