Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

Veszélyes áldozatok – vigyázz, mert magukkal rántanak

Szörnyű látvány az, amikor valaki, akiről tudod, hogy többet, jobb életet érdemelne, gyengén, tehetetlenül kapálózik, vagy csak fekszik élete addigi legmélyebb gödrében. Ilyenkor benned is jó eséllyel beindul a segítő ösztön – főleg akkor, ha erős érzelmi szál köt a szenvedőhöz. És lehet, hogy pont ez lesz a veszted.
Ha baj van, teljesen természetes, hogy mindent megteszel a másik emberért. Próbálsz neki segíteni kimászni a mélypontról, mert szeretnéd őt újra boldognak, testileg-lelkileg egészségesnek látni. Van azonban egy nagyon fontos részlet, amiről sokan megfeledkeznek, és amit egy szerettünk esetében különösen nehéz elfogadni: segíteni csak annak lehet, aki maga is változtatni akar. Te hiába akarod helyette.
Ellenben könnyen válhatsz Te magad is áldozattá, miközben valakinek nyújtod a kezed, és ezért nagyon fontos, hogy fel tudd ismerni, hogy ki az, akinek tudsz segíteni, és ki az, akit – bármennyire is fáj – érdemes elengedned.
segitseg_kez

Akiktől nem kell tartanod

Áldozat és áldozat között óriási különbségek vannak, ezt talán már Te is tapasztaltad. Van, aki padlóra kerül, de egyből feláll, megrázza magát, majd folytatja az útját. Mások lent maradnak, szenvednek egyedül, vagy másokat is bevonva, aztán egy idő után szép lassan, de biztosan kimásznak a mélypontról. Megint mások lent maradnak, és nincs az az ember, nincs az a természeti erő vagy isteni csoda, amelynek hatására bármit is változna az életük. Mert ők maguk nem változtatnak.
A jellegzetes áldozattípusok közül többel már Te is biztosan találkoztál. Először nézzük a legveszélytelenebbeket: azokat, akik a legkisebb hatással vannak a segítőik és a környezetük életére. Ők a magányos áldozatok. Nem azért szenvednek, hogy felhívják magukra a figyelmet, hanem egyszerűen így alakult az életük, és nem tudtak még mit kezdeni vele.
Nem akarják terheli a környezetüket, ezért magukba zárkóznak, és vagy a megoldáson dolgoznak, vagy helyzetükbe beletörődve áldozatként élik tovább az életüket. Megpróbálhatsz nekik segíteni, de sok esetben el sem fogadják, amikor pedig igen, általában akkor sem ők nyújtják a kezüket, csak engednek a szeretetteljes noszogatásnak. Nem céljuk, hogy visszahúzzanak, és legfeljebb csak rövid időszakokra igényelnek az átlagosnál több törődést és figyelmet.
A magányos áldozatok sok esetben introvertált emberek, ezért nem jó, ha rájuk próbálod erőltetni a segítségedet. Ha tényleg fontos számodra, akinek segíteni akarsz, akkor fogadd el, hogy számára viszont nem mindig segítség az, amit Te annak hiszel. De még így is nagyon sokat számít neki már annak tudata is, hogy ott vagy. Ezért azzal teszel a legtöbbet érte, ha biztosítod róla, hogy számíthat rád, és rendszeresen, de nem nyomulva felajánlod a segítségedet. Amikor tényleg tudsz segíteni, azt úgyis jelezni fogja.
magaba_roskad
Az előzőhöz hasonló csoport a magányos vesztesek csoportja. Velük is hasonlóan érdemes viselkedned, csak náluk azért sokkal nehezebb a dolgod, mert nekik a hitük is elveszett. Míg az előző csoportba tartozó emberek csak átmenetileg vannak padlón, addig a magányos vesztesek lehet, hogy így élik le az egész életüket. Úgy tudsz nekik segíteni, hogy megpróbálod visszavezetni őket ahhoz a belső tűzhöz, ami bennük is megvan, csak eltemették mélyre. Nagyon mélyre. Ne a Te hitedet próbáld átadni nekik, mert az nem valószínű, hogy sikerülni fog, hanem abban segíts, hogy megtalálják a sajátjukat.

Akikkel legyél óvatos

Most jönnek a nehezebb esetek. Azok, akik már nemcsak önmagukra, hanem a segítőikre nézve is lehetnek veszélyesek. Azok az emberek, akiknek egyáltalán nem biztos, hogy bármit is tudsz segíteni a gödörből való kimászásban, de ha sokáig próbálkozol, lehet, hogy Te magad is oda kerülsz. Mert magukkal rántanak.
Van egy csoport, akik ugyan nem szeretnek szenvedni, azonban mégis szinte folyamatosan azt teszik, méghozzá elég látványosan. Ők az önjelölt mártírok. Nem akarnak mások terhére lenni, ártani pedig pláne nem szeretnének senkinek, de szükségük van a törődésre, a szeretetre, a figyelemre. Be is fogadják ezt szinte bármikor, csakhogy nem arra használják, hogy változtassanak az életükön.
Számukra a szenvedés szokássá vált, és bár furcsán hangzik, egyfajta függés is kialakult bennük. Megszokták, hogy szívás az életük. Megszokták, hogy a jó nekik csak rövid ideig jár, utána úgyis valami szar következik. Megszokták, hogy a szenvedésük által kapnak figyelmet. Vagy azért, mert gyermekkorukban csak akkor kaptak elég törődést és szeretetet, ha egy betegség vagy egy baleset által „kiérdemelték” azt, vagy pedig azért, mert olyan családi kultúrában nevelkedtek, ahol a szenvedés divat. Igen, divat.
Felnőttként pedig már az a szilárd meggyőződésük határozza meg mindennapjaikat, hogy az életük nem más, mint kudarcok sorozata. És igazuk is van. De nem azért, mert alapból szenvedésre vannak ítélve – hiszen ez senkire nem igaz –, hanem azért, mert tudat alatt ennek megfelelően alakítják az egész életüket. Ha valami jó, már várják, hogy mikor jön a fordulat. Ha éppen boldogok lehetnének, figyelik, hogy mikor romlik el minden. Sokszor még rá is segítenek. Azt mondják magukról, hogy megérdemlik a boldogságot, de ők maguk ezt nem hiszik el.
vagyakozas
Ahogy Eckhart Tolle bölcsen megfogalmazta: „A szenvedés addig szükséges, amíg rá nem jössz, hogy nem szükséges.”  Van, aki képes kilépni ebből az áldozatszerepből. Sokan benne ragadnak egy szenvedéssel teli életben, de mindig vannak olyanok, akik megelégelik ezt, és változtatnak. Végérvényesen. Ehhez persze nagy erőre, kitartásra, és a beléjük nevelt hitrendszer teljes átformálására van szükség.
Van esély rá, hogy ez utóbbiban tudsz segíteni az önjelölt mártíroknak, de csak akkor, ha ők maguk is elkezdenek felfelé kapaszkodni. Van köztük azonban olyan is, akivel hiába próbálkozol, mindig csalódni fogsz. Bár nem akar neked ártani, mégis fájdalmat okoz, mert látod, hogy változtathatna, mégsem teszi. Te pedig minden egyes kudarcba fulladt próbálkozás során az elvárásaid áldozata leszel. Egy áldozatból máris kettő lett.

Akiket kerülj el nagyon messziről

Vannak olyan emberek, akiktől jobban teszed, ha menekülsz. Látszólag segítséget kérnek Tőled, valójában azonban belőled táplálkoznak. Az energiádból, a szeretetedből, és mindabból, amit értük teszel. Nem úgy, mint egy lelkileg egészséges ember, akinek hasznos pluszt adhatsz a figyelmeddel, hanem ezek az emberek szó szerint abból élnek, hogy elveszik tőled, amid van. Kifacsarnak, amennyire csak tudnak.
Az egyik ilyen csoportot az energiavámpírok alkotják. Ők azok az emberek, akik amikor csak tehetik, rád akaszkodnak, rád öntik a saját életük problémáit, de semmilyen megoldási javaslatodra nem nyitottak. Azt akarják, hogy lásd, ahogy szenvednek, sajnáld őket, és kizárólag nekik add az összes energiádat és figyelmedet.
Észre sem veszed, és pillanatok alatt Te magad is áldozattá válsz. Az ő áldozatukká. Amikor velük töltesz együtt időt, soha nem feltöltődve távozol, hanem mindig fáradtan és kimerülten. Sokat adsz, de vissza vagy csak nagyon keveset kapsz, vagy semennyit. Az ilyen embereknek fel sem tűnik, mit tesznek. Természetesnek gondolják központi szerepüket, és másokra egyáltalán nincsenek tekintettel, csak fürdőznek a saját problémáikban.
Őket egyféleképpen tudod hatékonyan kezelni: úgy, ha erősen korlátozod a kapcsolatotokat. A találkozásaitok gyakoriságában és időtartamában, valamint a beszélgetéseitek témáiban egyaránt. Velük kapcsolatban neked kell meghúznod a határokat, mert ők nem fogják megtenni ezt.
Végül nézzük a legveszélyesebb csoportot. Ők a tettetett áldozatok. Egyáltalán nem szorulnak arra a segítségre, amit mondanak, egyszerűen csak a saját érdekeiket akarják érvényesíteni, és ehhez eszközként használnak másokat. Vannak köztük klinikai értelemben vett pszichopaták, és vannak olyanok is, akik mentálisan ugyan nem sérültek, de erkölcsileg tökéletesen értéktelenek.
sotet_arc
Mindkét csoportot nehéz kiismerni, mert az elején mindent megtesznek, hogy a közeledbe férkőzzenek, és szeretetet, vagy legalább szimpátiát csikarjanak ki belőled. Lehetőleg minél többet. A pszichopaták azért veszélyesebbek, mert az ő lelkiismeretükre nem tudsz hatni. Ami nincs, arra nem lehet hatni. Az erkölcsi nulláknál legalább van némi esély arra, hogy elszégyellik magukat, miután keresztülgyalogoltak rajtad. De azért erre se alapozz szerintem.
A tettetett áldozatok jó eséllyel soha nem fognak Téged embernek tekinteni – számukra mindig csak eszköz maradsz. Könnyen beleeshetsz a csapdájukba, és minél erősebb érzelmi kötődés alakult ki benned, annál nehezebb és fájdalmasabb lesz kimásznod belőle. De ha már legalább egyszer megtapasztaltál egy ilyen kapcsolatot, akkor sokkal hamarabb felismered, hogy újra egy hasonlóba kerültél bele. És miután felismerted, én azt javaslom, hogy az alábbi három lépésből álló stratégiát kövesd. Menekülj. Menekülj. Menekülj.
Zárj le velük mindenfajta kapcsolatot. Teljesen. Végleg. Mert ha engedsz a már kialakult érzelmi kötődésednek, vagy a segítő hajlamodnak, akkor könnyen válsz a tettetett áldozat valódi áldozatává. Ez alól csak nagyon ritkán vannak kivételek. Nagyon kevés az olyan ember, aki miután eszközként használt Téged, meglátja benned az Embert, és önmagában az embertelenséget. A többség számára mindig is eszköz maradsz.

Figyeld a másik kezét

Így végignézve a leggyakoribb áldozattípusokat, gondolom ismerős volt számodra is néhány, vagy talán az összes. Eszedbe jutottak sikerélmények és kudarcok egyaránt, és a tapasztalataidra visszatekintve talán most már érted, hogy miért tudtál egyeseknek segíteni, másoknak pedig miért nem. És az is világos már, hogy segítség közben miért kerültél olykor Te magad is nagyon mélyre. Valami viszont még nyitott kérdés maradt: hogyan tudod hatékonyan felismerni azt, hogy kinek érdemes segítened, ki az, akivel fölöslegesen próbálkozol, és ki az, aki könnyen magával ránthat?
segit_felmaszni
Amikor valaki a szakadék szélén lóg, nyújtja feléd a kezét, és megfogod, hogy felhúzd őt onnan, akkor valószínűleg Te is hajlamos vagy olyan erősen koncentrálni a kapaszkodó kezére, hogy semmi mást nem veszel észre. Pedig nem az a lényeg. Nem a kapaszkodó kéz a fontos. Te fogod, ahogy tudod – vagyis annyi segítséget adsz, amennyit képességeid és lehetőségeid engednek –, az eredmény tehát innentől már nem rajtad múlik. Persze olyan szempontból rajtad is, hogy érdemes a segítségedet a másik ember személyiségéhez alakítanod, de ha erre is figyelsz, akkor teljesen nyugodt lehet a lelkiismereted. Megtettél mindent.
Ami viszont legalább ennyire fontos, az az áldozat másik keze. Mit csinál vele, miközben Te húzod őt felfele? Ő is próbálja magát a másik kezével feljebb húzni, hogy hamarabb kijusson a mélyből? Vagy betámaszt, hogy még véletlenül se tudd őt felhúzni onnan?
Vannak, akikkel hiába próbálkozol, és ezt nyíltan meg is mutatják neked. Nem kapaszkodnak, nem próbálkoznak, nem hitegetnek Téged, hanem önként vállalt áldozatszerepükben ragadva átadják magukat a szenvedésnek. Őket hamar felismered, aztán eldöntöd, hogy megpróbálsz-e hitet adni számukra, vagy úgy ítéled meg, hogy nem tudsz segíteni.
Sokkal inkább legyél óvatos azokkal, akik szorítják a kezed. Egy részük valóban erősen próbálkozik, és ezt könnyen észre is veheted a másik kezüket figyelve – vagyis azt, hogy hogyan viselkednek, amikor nem látod őket. Van, aki tényleg kapaszkodik, halad felfelé, még ha olykor lassan is sikerül neki, és látható eredménye van annak, hogy foglalkozol vele.
Azonban az erősen kapaszkodók közül sokan – az önjelölt mártírok, az energiavámpírok és a tettetett áldozatok –, a másik kezükkel nagyon keményen betámasztanak. Ők azok, akik újra és újra felhozzák ugyanazokat a problémákat, semmilyen megoldási javaslatra nem nyitottak (vagy megpróbálják elhitetni veled, hogy nyitottak, de valójában eszük ágában sincs változtatni), semmit nem adnak, csak elvesznek, és egészen más képet mutatnak számodra, mint amit a hátad mögött.
Ezeket a jeleket Te is fel tudod ismerni, ha figyelsz. Ha nemcsak az érzelmi kötődésedre és az ösztönös segítő szándékodra fókuszálsz, hanem az olykor felemelő, máskor kiábrándító tényekre is. Ha nem hitegeted magadat fölöslegesen, és elfogadod, hogy nem mindenki olyan, amilyennek Te látni akarod. És ha elég bátor vagy ahhoz, hogy ha szükséges, képes legyél felülírni a fejedben megalkotott valóságot.
Mert sokszor csak hosszabb idő után derül ki, hogy valakinek tudsz-e segíteni, vagy nem – vagy hogy egyáltalán tényleg segítségre szorul-e, vagy csak a véredet szívja. Érnek majd csalódások, ahogy valószínűleg értek eddig is, de minél többet tapasztalsz, annál jobban megismered az embereket, és megismered önmagad. Arra viszont mindig érdemes emlékezned, bárkinek is próbálsz segíteni, hogy mindenekelőtt saját magadat mentsd meg.
Mert aki számára tényleg fontos vagy, az nem kíván Tőled olyat, hogy miatta feláldozd magad. És mert segíteni is csak addig tudsz bárkinek, amíg magával nem ránt a mélybe.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – a futónő, akit még a lángok sem állítottak meg

Vannak olyan emberek, akik lelkesen elindulnak a céljaik felé, de amikor akadályokba ütköznek, néhány próbálkozás után hamar feladják, és beletörődnek, hogy nem ez az ő útjuk. Sok ilyen ember van. A neveltetésük, a környezetükben lévő emberek és a körülményeik együtt meggyőzik őket, hogy jobban teszik, ha végleg lemondanak az álmaikról.
Mindennapi_MotivacioAztán vannak olyanok is – ők vannak sokkal kevesebben –, akiket nem lehet lebeszélni arról, amit a fejükbe vettek. Ők azok, akik inkább a saját szívükre hallgatnak, mint a mások által emlegetett esélyekre. Még akkor is, ha úgy néz ki, hogy biztos kudarcra vannak ítélve.
Ilyen ember Turia Pitt is. Az idén 30. életévét betöltő fiatal hölgy bányamérnökként végzett, a hosszútávfutás szerelmeseként ultramaraton versenyeken vett részt, mellette pedig modellkedett is. Egészen 2011 szeptemberéig, amikor egész addigi élete pillanatok alatt összeomlott.
A tragédia egy Nyugat-Ausztráliában megrendezett 100km-es ultramaraton során következett be. A környéken bozóttüzek pusztítottak, azonban a szervezők nem fújták le a versenyt, mert biztonságosnak ítélték a körülményeket. Egészen addig rendben is volt minden, amíg hirtelen meg nem változott a szélirány.
A verseny résztvevői közül néhányan ekkor már nem a célba érésért, hanem az életükért futottak. De Turiának nem sikerült elmenekülnie. A gyorsan terjedő tűz csapdájába esett lány testének 65%-a megégett, és nem volt sok esélye annak, hogy egyáltalán túléli a tragédiát.
De ő élni akart. Két hónapig kómában feküdt, kezének tíz ujjából hetet amputálni kellett, és közel két éves kórházi tartózkodása alatt több mint száz műtétet hajtottak rajta végre. Napi 23 órán keresztül kompressziós kötést kellett viselnie, és komoly fizikai fájdalmai mellett iszonyatos lelki teherrel is meg kellett küzdenie: a tükörbe nézve már egy torz arcot és testet látott, az imádott futásról pedig úgy tűnt, hogy végleg le kell mondania.
Turia_Pitt_1
Turia azonban nem adta fel. Édesanyja és párja végig támogatták a felépülés rögös útján: vele voltak a műtétek alatt, a beszéd és a járás újratanulásakor, támogatták őt a kudarcba fulladt próbálkozásainál, és együtt örültek vele minden egyes apró sikernek. Két évvel a tragédia után jelent meg először a nyilvánosság előtt, és kiadta könyvét az átélt tapasztalatairól, küzdelmeiről, és azokról a testi-lelki kihívásokról, amelyekkel hosszú felépülése során szembe kellett néznie.
Turia_Pitt_2
De Turia nem állt meg itt. Esze ágában sem volt végleg lemondani az álmairól, ezért újra elkezdett futni, és elhatározta, hogy ismét részt vesz extrém versenyeken. 2014 nyarán a Kínai Nagy Fal jelentős részét végigjárta, jótékonysági akciójával mintegy 200 ezer dollárt gyűjtve égési sérültek ellátásának segítésére.
Turia_Pitt_3
A következő évben pedig már ironman versenyen indult: a 3.8km úszást, a 180km bringázást és a 42km-es futást 14 óra 37 perc alatt teljesítette. Teste összeégésének egyik következményeként saját hőmérsékletszabályozásra már nem képes, ezért speciális kiegészítő felszereléssel biztosította, hogy ne melegedjen túl az extrém terhelés alatt. De megcsinálta. Mert fejébe vette, hogy soha nem adja fel.
Turia_Pitt_4
Az a lány, aki néhány évvel korábban elveszítette az ujjait, a nőies megjelenését, számos képességét, és kis híján az életét is, olyan lendülettel tért vissza, hogy semmi nem tudta megakadályozni abban, hogy ismét olyan életet éljen, amilyenre vágyott. Párjával, akivel azóta már jegyesek, több jótékonysági programot is szervezett már, emellett motivációs előadásokat tart világszerte, újra aktívan sportol, és ismét teljes életet él. Talán teljesebbet, mint a tragédia előtt, mert a tapasztalatait felhasználta, és többé vált általuk.

Turia_Pitt_5
Amikor úgy érzed, hogy semmi esélyed sincs arra, hogy olyan életet élj, amilyenre szíved mélyén vágysz, amikor leküzdhetetlennek látod az előtted lévő akadályokat, akkor gondolj Turia Pittre, a futónőre, akiben a belső tűz erősebb volt, mint a külső, ami megégette.

Nagy köszönet Juditnak, hogy felhívta a figyelmemet ennek a csodálatos fiatal hölgynek a történetére. :)

Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Álomból rémálom – egy pszichopatával való kapcsolat fázisai

Sokakban él téves kép a pszichopatákról. Egyfajta pejoratív jelzőként használják a kifejezést azokra, akik őrjöngve ordítoznak velük, vagy akik a karácsonyi vásárban kamionnal a tömegbe hajtanak. Pedig a pszichopaták többsége nem ilyen. Nem azzal tűnnek ki, hogy mennyire gonoszak, hanem éppen azzal, hogy mennyire normálisak. Látszólag.
És ha már az elején nem válik gyanússá számodra az, hogy semmi sem gyanús, sőt, minden annyira tökéletes, akkor nagyon könnyen belekerülhetsz Te is egy olyan csapdába, amiből jó eséllyel csak rengeteg szenvedés, önmarcangolás és testi-lelki leépülés árán, vért izzadva leszel képes kijutni. Van, aki még úgy sem.
Ha már áldozatául estél egy pszichopatának, vagy szeretnéd elkerülni, hogy ez megtörténjen, akkor az ilyen kapcsolatokra jellemző négy fázis felismerése sokat segíthet.

1. fázis: az idilli kép megfestése

Ne számíts gonoszságra. Ne számíts agresszív, kontrollálatlan, aljas támadásra. Egy pszichopata ember nem ilyen. Eleinte biztosan nem. Amíg az a célja, hogy közel kerüljön hozzád, addig minden egyes lépését ennek megfelelően rendezi. Nemcsak párkapcsolat esetében – bár ott az egyik legveszélyesebb az ilyen találkozás –, hanem minden emberi kapcsolatban, ahol bármilyen formában megjelenik az érzelem. Lehet ez baráti, rokoni, vagy akár üzleti kapcsolat is.
Egy pszichopata eleinte rendkívül kedves és barátságos veled. Szokatlan közvetlenséggel fejezi ki, mennyire nagyra becsül Téged, azonban az ego-simogató szavai mégsem tűnnek gyanúsnak, hiszen a legtöbbünk hisz a tiszta szívű emberek létezésében. Ez önmagában nagyon jól is van így, csak nem biztos, hogy mindenki, akitől látszólag jót kapsz, jót is akar neked. Van, aki számára nem érző ember vagy, hanem eszköz. Egy olyan eszköz, akit hatékonyan tud használni saját érdekei érvényesítésére: arra, hogy anyagi vagy hatalmi szempontból feljebb jusson, vagy egyszerűen csak arra, hogy figyelmet és törődést kapjon.
oltonyos
Első lépésként ezért a pszichopata egy idilli képet fest önmagáról és a kapcsolatotokról. Rendkívül szerethető személyiségvonásokat mutat számodra, és ügyesen egész hamar a bizalmadba férkőzik. Azért tudja ezt nagyon hatékonyan megtenni, mert rövid idő alatt képes ráhangolódni a személyiségedre, és így egyre több olyan tulajdonságot mutat számodra, amit Te fontosnak és értékesnek tartasz.  Az értékrended mellett hamar kiismeri a vágyaidat is, és elhiteti veled, hogy általa vagy az ő segítségével azok beteljesülnek majd.
Itt azért fontos megjegyezni azt is, hogy a kezdeti idill természetesen nem feltétlenül jelenti azt, hogy pszichopatológiai esettel állsz szemben. Lehet, hogy a másik ember egyszerűen csak tetszeni akar neked. Mert szerelmes. Vagy mert üzleti kapcsolatot szeretne kialakítani veled. Ahogy Salvador Dali mondta: „Önmagában az, hogy valaki nem tud rajzolni, nem jelenti azt, hogy jó festő lesz belőle.” Ennek analógiájára azt is megállapíthatjuk, hogy önmagában az, hogy valaki kezdetben a legjobb oldalát mutatja feléd, nem jelenti azt, hogy az illető pszichopata.
A pszichopaták viszont hajlamosak túlzásokba esni: túl kedvesek, túl közvetlenek, túlságosan stimmel velük minden, amit egy emberi kapcsolattól vársz, és amit egy-egy beszélgetés során megemlítesz, mint számodra fontos tulajdonságot, az könnyen lehet, hogy hamar „meglesz benne”.
Sok esetben azonban fel sem tűnik ez, és amíg nincsen valami érdekütközés köztetek, addig azt hiszed, hogy életed nagy ajándéka ez a kapcsolat. Valójában az is, csak nem úgy, ahogy gondolod: nem úgy, mint kapcsolat, hanem úgy, mint életre szóló lecke.

2. fázis: a bilincs a csuklódra kerül

A pszichopaták sok esetben kifejezetten intelligens emberek. Figyelnek a részletekre, és mindent, amit Tőled hallanak, beépítenek abba a személyiségképbe, amit feléd mutatnak. Ahogy egyre gyakrabban találkozol azokkal a jellemvonásokkal, amikről már tudják, hogy nagyra becsülöd, úgy alakul ki egyre erősebb érzelmi kötődés köztetek. Pontosabban részedről az irányába.
Van azonban más is. Egy pszichopata részéről az érzelmi kötődés kialakítása nem korlátozódik a számodra szimpatikus tulajdonságok megjátszására, hanem gyakran egy másik vonalon is erőteljes hatást gyakorol rád: ez pedig a sajnálat. Ahogy egyre közelebb kerültök egymáshoz, „őszintén” beszél neked arról, hogy rendkívül nehéz helyzetben van, a körülményeinek vagy más embereknek az áldozata, és az, hogy ilyen kemény életszakaszban ismert meg Téged, hatalmas ajándék számára.
De általában elmondja azt is, hogy nem kell sajnálnod őt, mert nagyon erős tud lenni, csak szerette volna, hogy tudjál a nehézségeiről, „mert így korrekt”. Nem szorul segítségre, mert az, hogy vele vagy, számára tökéletesen elég a boldogsághoz. Te pedig elkezdesz szíved mélyéről érkező együttérzéssel nézni arra az emberre, aki annyit szenvedett már, és jó eséllyel még most is keményen szenved. Arra az emberre, akinek sötét és zord világában Te vagy az életet adó fény. A hős megmentő éned bekapcsol.
lanc_kezeken
Szeretet és együttérzés. Két rendkívül erős kötődés. Egyre több időt töltesz vele, egyre több figyelmet, szeretetet, gondoskodást adsz számára, és bár az ő nehézségei az idő múlásával kicsivel sem lesznek enyhébbek, de a szavaival elhiteti veled, hogy a jelenléteddel rengeteget segítesz neki. Van, aki ki is mondja, milyen igényei vannak, de az igazán ügyes pszichopata úgy vezet be börtönének cellájába, hogy Te azt hiszed, éppen őt vezeted ki onnan.
Kattan a bilincs a csuklódon, és cellád ajtaja bezárul.

3. fázis: vádlottá válsz Te is

Telik az idő, és immár erős kötődés alakult ki benned egy olyan ember iránt, aki valójában nem is létezik. Persze vannak olyan tulajdonságai, amelyek valósak, de az az álomkép, amit a szemeid elé varázsolt, csak kettőtök fejében létezik. Van azonban egy nagy különbség köztetek: amíg Te mindent megteszel azért, hogy ez az álom megvalósuljon, neki esze ágában sincs bármit is tenni, hiszen számára az álom nem cél, hanem eszközének üzemanyaga. Ezzel táplál Téged, hogy a lelkesedésed kitartson.
Egy idő után viszont elkezded észrevenni, hogy valami nagyon nem stimmel. Az ígéretek ígéretek maradnak, az idődet, az energiádat, a szeretetedet pedig fekete lyukként szívja el az illető, és miközben ő egyre kényelmesebben érzi magát a kapcsolatban, Te szép lassan elkezdesz elfáradni benne. Nem csoda, hiszen már te is kezded érezni, hogy sokkal többet adsz, mint amennyit visszakapsz. Az álom kezd rémálommá válni.
Amikor azonban a saját igényeidet szóvá teszed, hamar megmutatja a helyed a vádlottak padján. A többiek mellett, akik már annyit ártottak neki. Eleinte bőven elég volt a lelked simogatása ahhoz, hogy magához láncoljon, és az első konfliktushelyzeteket is képes volt az iránta érzett szeretetedre építve feloldani, de amikor megérzi, hogy ez már kevés lesz ide, akkor az érzelmi zsarolás kifinomult módszereivel találod szembe magad. Egy pszichopata ember egyik pillanatról a másikra képes szeretetet adó kedvességről jéghideg, vádaskodó hozzáállásra váltani.
vadol_bilincsben
Mostanra már elmélyült annyira a kapcsolatotok, hogy nagyon könnyen lelkiismeret-furdalást tud kelteni benned, amiért csalódást okoztál neki, és beálltál azon emberek sorába, akik cserbenhagyták őt, az áldozatot. Te pedig elkezded tényleg rosszul érezni magad emiatt, és saját emberi értékeidet kérdőjelezed meg. Így hát marad minden ugyanúgy, és ismét lejjebb adsz az igényeidből – egy darabig.
Aztán amikor ismét elfáradsz, mert továbbra sem változik semmi, az üres szavakból pedig már eleged van, akkor újra gondoskodik róla, hogy egy pillanatra se feledd: ő rendkívül nehéz élethelyzetben van, és nagyon megviseli az, hogy az egyetlen ember, akire számíthat, elfordul tőle. Nagyon nem szép dolog, amit művelsz vele.
Az általa már az elejétől szép fokozatosan, következetesen felépített történet annyira kerek, és a feléd mutatott személyiségkép annyira megnyerő, hogy tényleg elhiszed, amit a pszichopata ember a türelmed fogytát érezve egyre erősebben el akar hitetni veled: azt, hogy Te vagy a vétkes. És mielőtt észrevetted volna, már három érzelmi bilincs is rád került: a szeretet és az együttérzés mellett megjelent a bűntudat is.

4. fázis: valami pusztulni fog

Egy idő után egyre világosabbá válik számodra is, hogy itt valami pusztulni fog. Vagy a kapcsolat, vagy a lelked. Vagy elveszíted azt, aki fontossá – talán az egyik legfontosabbá – vált számodra, vagy elveszíted önmagad. A folyamatos rossz érzés, a tested jelzései, és az egyre erőteljesebb lelki és fizikai leépülés elkezd félelmetessé válni.
Egyre több és egyre nagyobb konfliktus alakul ki köztetek, és egyre jobban kételkedsz abban, hogy az általad megismert személy és az általad megismert történet tényleg úgy igaz, ahogy azt készen kaptad. Eleinte nagyon hatékonyan képes volt bűntudatot kelteni benned, amikor szembementél az akaratával, esetleg előhoztad a saját vágyaidat, vagy meg merted kérdőjelezni a gondosan felépített történetét, egy idő után azonban már a saját túlélő mechanizmusod is bekapcsol.
Még maradsz, mert kötődsz hozzá több érzelmi szálon is, de a láncok, amiket az első fázisban finoman, szeretettel simogatva rád tett, egyre jobban szorítanak. Végül döntesz, mert megérted, hogy ez így nem mehet tovább. Szembesíted őt a saját felelősségével, a saját tetteivel, és azzal, hogy a vádaskodása ugyanúgy nem a szeretetről szól, ahogy az sem, hogy a Te álmaid beteljesüléséért kezdetek óta nem tett semmit, csak ígérgetett.
Megpróbálsz a lelkiismeretére hatni. Csak tudod, bármennyire is logikusnak tűnik, hogy így teszel, ez egy halva született ötlet. Egy pszichopata embernek ugyanis nem tudsz a lelkiismeretére hatni, mert olyanja nincs neki. Azzal, hogy vádolod, két dolgot érhetsz el: vagy látszólag megbánja, amit tett, és az érzelmi kötődésedre építve próbál az eredeti ideális állapotba visszaevickélni, vagy kőkeményen visszatámad, és olyan hideg gyűlölettel beszél veled, mintha a családját irtottad volna ki. A két reakció közül pedig aszerint választ, hogy az adott pillanatban melyik szolgálja jobban az érdekeit.
arc_sotetben
Megpróbálhatod az ő eszközeit alkalmazni, megpróbálhatsz az érzelmeire hatni, de jó eséllyel kudarcot fogsz vallani. Ha már Te felismerted, akkor megpróbálhatod vele is felismertetni azt, hogy mentális betegségben szenved, és megpróbálhatsz segíteni neki abban, hogy megváltozzon, de ehhez mindenekelőtt bűntudatra és önreflexióra lenne szükség a részéről, ezt pedig hiába várod. Egy pszichopata emberben talán az a legfélelmetesebb, hogy tökéletesen el tudja játszani azokat az érzéseket, amik valódi megélésére képtelen.
Ő addig marad a kapcsolatban, amíg az érdeke úgy kívánja, Te pedig addig, amíg bírod. Amíg ki nem nyírod magad teljesen, vagy amíg ki nem zárod őt az életedből végleg. A picit eltávolodás, a kapcsolat lazítása, vagy a további várakozás nem jelent megoldást. Ha ő maga hajlandó orvosi vagy alternatív segítséget elfogadni, akkor van esély a változásra, de ha nem (amire sokkal nagyobb esély van), akkor tovább mérgezi a lelkedet – egészen addig, amíg van mit mérgeznie.

Néhány záró gondolat

A pszichopata ember beteg. Nemcsak lelkileg, hanem mentálisan is sérült. Ha ilyen emberrel találkoztál, és megkeserítette az életedet (vagy még most is ezt teszi), akkor sem érdemes gyűlöletet érezned iránta. A gyűlölet is kötődés, ezt ne feledd. Értsd meg, hogy sérült, értsd meg, hogy eszközként használt Téged, értsd meg, hogy nem az az ember, mint akinek mutatta magát, és értsd meg, hogy csak akkor tud tönkretenni Téged, ha hagyod. Rád tette a bilincset, de a kulcs nálad van.
Természetesen arra is érdemes odafigyelned, hogy nem mindenki pszichopata, akivel nem érezed boldognak magad. Lehet, hogy csak nem vagytok egymással kompatibilisek. Mert más a világképetek. Vagy mert ő egy seggfej. Vagy mert éppen Te viselkedsz seggfejként, csak nem vetted észre magadról. Mindannyiunkkal előfordul időnként. Először tehát jó, ha megteszed azt a lépést, amit egy pszichopatától is elvárnál, csak tőle hiába: az önreflexiót.
Ha azonban a fenti jelekre figyelve világossá válik számodra, hogy tényleg egy pszichopatával kerültél kapcsolatba, akkor inkább a kapcsolat vesszen, mint Te magad.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A gazda, a fia és a szamár – egy tanmese a megfelelési kényszerről

Mit gondolnak majd rólad az emberek? Ha követed az álmaidat, ha őszintén kifejezed önmagadat, ha azt csinálod, amit szeretsz, vagy ha egyszerűen csak hozol egy döntést az életedben? Mit gondolnak majd? A közvetlen környezeted, az ismerősök és az ismeretlenek milyen véleménnyel lesznek rólad és arról, amit teszel?
Ha sokakhoz hasonlóan Te is ilyen gondolatok között emészted magad, akkor neked szól ez a tanmese.
*****
Történt egyszer, hogy egy gazda elment a fiával a vásárba, és vitte magával a szamarát is. Ahogy mentek a város felé vezető úton, maguk mellett vezetve a szamarat, egyszer csak egy szembejövő ember gúnyosan megszólította őket.
„Milyen ostobák maguk! Ott van a szamaruk, és ahelyett, hogy felülnének a hátára, gyalogolnak mellette.”
A gazda zokon vette a másik ember véleményét, ezért felsegítette fiát a szamár hátára, és így haladtak tovább a piac felé. Kis idő telt csak el, amikor egy néhány fős társasággal találkoztak szembe, és a csoport egyik tagja felkiáltott:
„Nézzétek, milyen lusta gyerek! Ott ül a szamár hátán, az apja meg gyalogolhat mellette!”
A gazda ekkor leszólította fiát a szamár hátáról, és felült ő maga. Így folytatták az útjukat, mígnem szembetalálkoztak két hölggyel. Az egyikük így szólt fennhangon a másikhoz:
„Szégyellhetné magát az a lusta fickó! Hagyja szegény gyerekét gyalog megtenni a fárasztó utat, míg ő kényelmesen heverészik a szamár hátán!”
gazda_szamar
A férfi nem tudta, mit tegyen ezután, de végül úgy döntött, hogy felülnek mindketten a szamár hátára. Maga elé vette fiát, majd így haladtak tovább a piac felé vezető úton. Ahogy beértek a városba, arra lettek figyelmesek, hogy az emberek kibeszélik őket és gúnyos arckifejezéssel mutogatnak rájuk. A férfi nagyon rosszul érezte magát emiatt, ezért kis idő múltán megkérdezte az egyiküktől:
„Mi a bajuk velünk, hogy ennyire ellenségesen viselkednek?”
A másik férfi így válaszolt: „Nem szégyellik magukat, hogy túlterhelik azt a szegény szamarat?! Ott ücsörögnek kényelmesen a hátán, miközben szegény állat majd’ megszakad!”
Így hát a gazda és a fia leszálltak a szamárról, és elkezdtek gondolkodni, mitévők legyenek. Törték a fejüket, hiszen már mindent megpróbáltak, hogy az emberek elvárásainak megfeleljenek, mégis mindig kritizálták őket. Végül azt ötlötték ki, hogy levágnak egy vastag faágat, majd a szamár négy lábát hozzákötözve a vállukra veszik, és így cipelik tovább magukkal az állatot.
A szamár azonban nagyon rosszul viselte ezt, és kihasználva, hogy egyik lábán meglazult a kötél, elkezdett rugdalózni, ahogy csak tudott. A gazda és a fia el is ejtették a rudat, a szamár pedig kiszabadult és elszaladt.
„Az emberek tanítottak ma Titeket.” – szólt egy idős férfi, aki végig a közelükben gyalogolt a városba vezető úton. – „Megtanították, hogy ha mindenkinek meg akarsz felelni, egész biztosan kudarcot vallasz.”
*****
Régen én is sokat görcsöltem azon, hogy mindenhol, mindenki számára megfeleljek. Aztán túléltem egy stroke-ot, elhagytak olyanok, akikről azt hittem, szeretnek, összeomlottak a terveim, nem segítettek azok, akiktől segítséget vártam, és volt néhány olyan ember is, akire tényleg számíthattam. Csak néhány. A többiek vagy ítélkeztek, vagy mutogattak, vagy támadtak, vagy sajnáltak, vagy nem is foglalkoztak velem.
Én pedig végül megértettem, hogy olyan emberek véleménye miatt, akik számára nem vagyok fontos, nem érdemes eltemetnem önmagam. Mert az élet egyszeri ajándék, és egyikünk sem azért van itt, hogy olyan életet éljen, ami mások szerint jó, hanem azért, hogy mosolyogva térjen aludni minden egyes nap – aztán egyszer majd végleg.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Ha tényleg eldöntötted

Vannak az életünkben fordulópontok. Sokkal kevesebb, mint amiről azt hisszük, hogy az. Sokszor ugyanis csak átmenetileg érzünk egy eseményt vagy egy érzést sorsfordítónak, valójában azonban néhány nap, hét vagy hónap múlva ugyanúgy folytatjuk az életünket, mint azelőtt. Legyen szó akár párkapcsolatról, akár egy tragédia feldolgozásáról, akár az egészségünk megőrzéséről (vagy visszaszerzéséről), akár személyes céljaink eléréséről.
De akkor, abban a pillanatban úgy érezzük, hogy valami megváltozott. Mert valami nagyon megérintett. Vagy mert valami felismerés belénk hasított. Vagy mert szilveszter van, és egy új év kezdődik új élettel. És most tényleg felállunk a padlóról. Most tényleg elindulunk. Most tényleg kitartunk az elveink mellett. Most tényleg minden megváltozik, most tényleg új életet kezdünk, most tényleg célba érünk. Most aztán tényleg.
Aztán futjuk tovább ugyanazokat a köröket. Peregnek tovább az idő homokórájának szemei, és a kezdeti lelkesedést letörő kudarc fájdalma szépen lassan átalakul halálos beletörődéssé. Semmi nem változik.

Nincs új élet – ez az egy van

Sokaknál gyakorlatilag garantált az elbukás. Nem azért, mert nem lennének képesek változtatni az életükön, hanem azért, mert ezt gyengeségeik, szokásaik és személyiségük, vagyis végső soron önmaguk tagadásával próbálják megtenni. Nézzünk néhány példát.
Aki elnyomó kapcsolatban rekedt, és egyszer csak besokall, vajon tényleg kiszabadul a fojtogató kötelékből azzal, hogy jól beolvas a párjának (vagy az anyjának, apjának, főnökének, bárkijének)? Megtette már többször, csak most talán picit keményebb próbált lenni. Na és? Nagyon ritkán történik maradandó változás. A másik fél ugyanis pontosan tudja, hogy csak egy kis lázadásról van szó, és ilyenkor vagy keményen visszatámad, vagy enged egy kicsit a fojtáson, vagy érzelmi terrort alkalmazva önmagát helyezi áldozatszerepbe. Aztán a vihar elcsendesül, és minden marad ugyanúgy. Az elnyomott továbbra is láncra verve ücsörög.
És aki újévi fogadalmának eleget téve, vagy bármikor máskor érkező hirtelen ihlettől vezérelve egyszer csak elkezd egészségesen enni, leszokik a dohányzásról, nem iszik annyi alkoholt, több mozgást iktat be az életébe, az vajon meddig bírja ezt az életmódot? Igen, vannak, akik egész hátralévő életükben, de ők vannak jelentős kisebbségben. A többség pár hét vagy hónap után pontosan ugyanazt csinálja, mint azelőtt. Miért? Mégis miért esnek vissza annyian?
ugras
A válasz egyszerű: azért, mert olyat csinálnak, ami nem szívből jön. Nem őszinte meggyőződésből, csak pillanatnyi fellángolásból. Vagy divatból. Vagy megfelelési kényszer által vezérelve. Látnak a környezetükben egy jó példát, látnak maguk előtt a messzeségben egy távoli célt, ugranak egy nagyot, és azt hiszik, hogy egyből el is érik azt. De ha nem sikerül – márpedig általában nem sikerül –, akkor a próbálkozás tényével saját lelkiismeretüket megnyugtatva visszaülnek a szarba. Abba az életbe, amelyben nem tudják jól érezni magukat – hiszen ezért akartak változtatni rajta –, azonban annyira nem is rossz számukra, hogy végleg kilépjenek belőle.

Jó helyen vagy

Tudom, ez most fájni fog, sokan pedig még fel is háborodnak majd rajta, de akkor is érdemes szembenézned a ténnyel: a jelenlegi helyzeted a lehető legjobb számodra. Ha nem az lenne, már változtattál volna rajta. Ezután persze zsigerből jön az automatikus védekezőreakció, hogy „de hát nem tudok változtatni, mert ilyenek a körülményeim, ilyenek a körülöttem lévő emberek”, és így tovább. Csakhogy ez nem igaz.
De, tudsz. Tudsz változtatni, ha akarsz. Még ha egy pincében lennél bezárva és lekötözve, akkor is tudnál változtatni valamit. Talán akkor úgy tűnne, hogy túl kevés, amit tenni tudsz, ezért értelmetlen lenne megpróbálnod, de lehet, hogy pont azon a kicsin múlik az életed. Azon, hogy hogyan viselkedsz a fogva tartóddal. Azon, hogy elkezded-e a széked tompa háttámláján dörzsölni a köteleket. Azon, hogy megnézed, találsz-e bármit a sötét pincében, amit hasznosítani tudsz. Ahelyett, hogy csak kétségbeesetten sírnál, megteszel mindent, amire az adott pillanatban képes vagy – tűnjön az bármilyen kevésnek is.

Ezért nem működik

Ha most ezt az írásomat olvasod, akkor erős a gyanúm, hogy nem egy pincében vagy lekötözve. Ettől még bőven érezheted úgy magad. Szerencsétlennek, gyengének, tehetetlennek. És ez természetes, hiszen nem voltál felkészülve a kudarcra. Gyermekként nem tanultad meg, hogy egyszer majd, amikor már Te magad felesz az életedért, eljuthatsz olyan állapotba, hogy nem szívesen éled azt. Nem tanultad meg, hogy ilyenkor hiába mutogatsz másokra, és nem tanultad meg, hogy a valódi megoldás soha nem kívülről érkezik.
Ellenben megtanultál tehetetlennek lenni. Passzívan figyelni az eseményeket, vagy sablonokat követve, külső motiváció hatására cselekedni. Megtanultad, hogy ha az életed nem olyan, amilyenre vágysz, akkor utálnod kell magadat (és persze megvenned azt a csodálatos terméket, amit megoldásként neked ajánlanak).
Van, akinek sikerül így változtatnia az életén. Egy rakás szarnak gondolja magát, ez motiválja a változásra, és végül tényleg eredményeket ér el. Az ilyen sikerek többsége azonban csak átmeneti. A január első napjaiban megtelő konditermek február közepére kiürülnek. A mérgező kapcsolatból kiugrók néhány hét múlva ismét a cellájukban ülnek. A gyermekük boldogságára hivatkozó szülők egy-két megcsalás után (vagy mellett) újra egymás mellett élnek. Nem egymással, csak egymás mellett, folytatva ugyanazokat a lélekgyilkos csatákat, amelyekkel pont annak a boldogságát teszik tönkre, akiért feláldozták a sajátjukat.
szomoru_lany_2
A visszacsúszás oka éppen az, hogy mindössze annyi volt a motivációja ezeknek az embereknek, hogy a jelenlegi életük szar. Ennyi. Amikor pedig megpróbálnak változtatni, akkor valami elől futnak, és nem valamiért. Egy negatív kép lebeg szemük előtt: egy gyűlölt élethelyzet, egy gyűlölt testalkat, egy gyűlölt személy, egy gyűlölt én-tudat.
Így viszont baromi nehéz változni. Egyrészt azért, mert a gyűlölet is kötődés, méghozzá lehet akár olyan erős is, mint a szeretet. Amit vagy akit gyűlölsz, annak a rabja vagy. Akár egy másik emberről van szó, akár egy élethelyzetről, akár önmagad jelenlegi állapotáról, a gyűlöleted rengeteg energiát emészt fel. Értékes energiát, amit akár arra is fordíthatnál, hogy szebbé tedd az életedet. Ahogy Szókratész mondta: „A változás titka az, hogy ne a régivel harcolj, hanem az új építésére összpontosítsd minden energiádat.”
Más oka is van annak, hogy nehezen megy a változás sokaknak. Van egy egyszerű pszichológiai tény, amiről hajlamosak vagyunk az életünk minden területén megfeledkezni: az agyunk nem ismeri a tagadást, amikor képet alkot. Ne gondolj a nagy, rózsaszín elefántra! Na ugye. Márpedig amilyen képet megalkotsz az agyadban, az válik a valóságoddá. Amíg csak valami ellen harcolsz, addig nem tudsz teljes szívből valamiért harcolni. Mert nincs ott a fejedben az a kép, aminek a megvalósulására vágysz. Nem látod magadat fitten és egészségesen, nem látod magadat független, erős emberként, nem látod magadat azt csinálva, amit igazán szeretsz. Csak a szánalmasnak tartott önmagadat látod, és az elől menekülsz.
A gyakori kudarc harmadik oka az, hogy nem megfelelő a változás módszere. Aki élesen szembemegy jelenlegi életvitelével, az gyakran kerül nagyon nehéz helyzetbe. Aki soha nem volt független, az nehezen állja meg a helyét, ha hirtelen kiugrik elnyomó kapcsolatából, és elkezd élni szabadon. Vagy csak elkezdene, mert az emberek többsége megijed, és vagy máshová menekül (jó eséllyel hasonlóan rossz helyzetbe), vagy visszamegy ugyanoda.
Vagy a másik példát nézve: aki soha nem élt egészségesen, az mind testileg, mind lelkileg óriási krízisként éli meg a hirtelen változtatást, és vagy hamar visszahátrál, vagy ezt a negatív élményt raktározza el magában. A gyűlölt változást. A nehézségeket. A lemondást. A szenvedést. A fájdalmas küzdelmeket. Persze a fájdalom szinte mindig együtt jár a változással (főleg akkor, ha komoly célért küzdesz), de nem mindegy, hogy magát a változást ezzel azonosítod-e. Mert ha igen, akkor félni fogsz tőle mindig. És ha elsőre nem sikerül elérned a célodat (ami könnyen előfordulhat bárkivel), akkor jóval kisebb az esélye annak, hogy újra megpróbálod. Mert már tudod, hogy fájdalmas. Ráadásul bele is buktál már egyszer (vagy többször), így a hited is megtörött.

A tartós változás alapja

Talán már Te is érzed, hogy a görcsösséggel, a frusztrációval, a megfelelési kényszerrel, a múltadból való meneküléssel, önmagad utálatával és megtagadásával nem fogsz messzire jutni. Mert ha most egy szar embernek tartod magad, akkor hogyan is várnál ettől az embertől nagyszerű eredményeket? Az első lépés tehát az elfogadás. Ez mindennek az alapja.
Itt és most ez vagyok én. Ez vagyok, de nem ez maradok. Most is értékes ember vagyok, és az egyik legnagyobb értékem az, hogy fejlődni akarok. És változtatok. Nem holnap, hanem ma.
Nem beletörődésről beszélek tehát, hanem elfogadásról. Nem a változásról való lemondásról, hanem a kiindulóállapotod tudatosításáról. Elfogadod, hogy most, ebben a pillanatban itt tartasz. És elfogadod önmagadat ilyennek, amilyen most vagy. Igen, vannak gyengeségeid. Igen, talán most még nagyon messze vagy a célodtól, de amit most látsz, az nem végítélet, csak egy állapot. A jelenlegi állapotod. Amin akár már ebben a pillanatban is elkezdhetsz változtatni, ha úgy döntesz.

Van helye a gyásznak – egy ideig

Természetesen a változás nem mindig megy azonnal. Amikor igazán mélyre kerülsz, és egy teljes érzelmi összeomlást élsz meg, akkor még nagyon gyengének érzed magad ahhoz, hogy bármit is változtass az életeden. Néha még ahhoz is, hogy egyáltalán túléld a napot. Ez a gyász időszaka. Ilyenkor áldozatnak érzed magad, és ez természetes. A szomorúság, a düh és a kétségbeesés egymást váltogatva meghatározza minden gondolatodat. Miért történt ez? Miért épp veled történt ez? Mi lesz most? És miután végigpörgetted az összes kérdést és az összes lehetséges választ az agyadban, egy idő után elkezdesz egy helyben pörögni. Már nem visz előbbre semelyik meglévő gondolatod. Már nem segít sem az agyalás, sem az önsajnálat, sem mások vádolása. Ekkor jön el az ideje a változásnak.
Mert minden további agyalással már csak önmagadat pusztítod. Már senki más nem árt neked, csak Te önmagadnak. A múlt már lezárult, megváltoztatni nem tudod, tovább pedig fölöslegesen rágódsz rajta. Olyan ez, mint amikor megvágod magadat egy késsel. Mégis hogyan tudna begyógyulni a seb, ha folyton piszkálod?
hatarvonalon
Itt az ideje továbblépned. Cselekedned. Szókratész tanácsát megszívlelve az újra összpontosítanod minden energiádat. Megalkotnod azt a képet a fejedben, amit a fizikai valóságodban látni akarsz. Egy új cél felé haladnod teljes szívvel, nem pedig a régi sebeidet nyalogatnod.

Nem biztos, hogy beleférsz a sablonba

Amikor végre elindulsz, rengeteget számítanak az új impulzusok. Új tevékenységek, új emberek, új motivációs források. Bármi, amit eddig elmulasztottál keresni, vagy elmulasztottál észrevenni, most kapaszkodót jelenthet. Elkezdhetsz sportolni. Elkezdhetsz valamit alkotni. Elkezdhetsz rendszeres sétákat tenni az erdőben vagy egy nyugalmas helyen. Elkezdhetsz hozzád hasonló gondolkodású embereket megismerni. Vagy elkezdheted azokat az embereket keresni, akik már megvalósították azt az életet, amilyenre vágysz. Sokkal több segítséget kapsz az utadon, mint azt az indulás előtt gondolod.
Miután pedig elindulsz a célod felé, érdemes megtalálnod a számodra megfelelő útvonalat. Az emberek többsége ugyanis azért bukik el, mert egy önmagára erőltetett minta szerint próbál változni. Fut a célért, de nem élvezi magát a folyamatot. Pedig nem kell végigszenvedned az egész utat. Nem kell gyötrelemként megélned a változást. Nem kell még az áldozatszerepből való szabadulásodat is áldozatként megélned.
Igen, lesznek nehéz pillanatok. Szükség lesz kemény munkára, és lesz olyan is, hogy elbuksz. Lesz, amikor elbizonytalanodsz, lesz, amikor az egésznek semmi értelmét nem látod, és lesz, amikor fájdalmat kell átélned, ha tovább akarsz haladni. De nem kell, hogy az egész erről szóljon. Kitalálhatsz olyan módszereket, amik élettel töltik meg a szívedet. Kérhetsz segítséget. Megjutalmazhatod magadat közben is, nem csak akkor, ha a célodat elérted. Csak arra figyelj, hogy ne azzal jutalmazd magad, amit éppen lezárni készülsz, hanem találj olyan alternatívát, amivel nem ártasz a célodnak – és önmagadnak.

Ne temess, mert visszajön

Végül van még egy fontos lépés, amiről sokan megfeledkeznek. Amikor már a változás tartósnak bizonyul, sokan el is temetik a múltjukat. Azokat a lelki sérüléseket, amiket akkor, a döntés pillanatában maguk mögött hagytak. Legalábbis azt hiszik, hogy otthagyták, pedig belül mélyen még cipelik magukkal. Megpróbálták elfelejteni, pedig a szőnyeg alá söprés soha nem működik. Ami oda kerül, az előbb-utóbb ki is jön onnan. Nem mindig azonnal, és nem mindig ugyanolyan formában, de kijön.
Ezért nem találják sokan a helyüket az életükben, miután változtattak rajta. Ezért támasztanak irracionális elvárásokat partnerükkel szemben azok, akiket egyszer már nagyon kihasználtak. Vagy a kompenzáció másik útját választva ezért lépnek be később ismét egy hasonló kapcsolatba. Nem tették helyre a múltjukat, ezért tovább cipelik magukkal annak minden terhét.
Érdemes tehát visszanézned, de majd csak akkor, amikor már az érzelmi stabilitásodat megalapoztad. Akkor, amikor már a változásod eredményének köszönhetően megerősödött az önbizalmad, és amikor már nem a túlélés köti le az energiádat. Ilyenkor jó, ha visszanézel, átgondolod, hogy mi miért történt veled, és amivel nem tudsz mit kezdeni még, azon vagy egyedül, vagy segítséggel elkezdesz dolgozni. Hogy ne maradjon veled teherként. Hogy megtaláld, mire tudod felhasználni, és így értékes részévé váljon az életednek.

Az utad célja

Végül egy záró gondolat. Sok nehézséggel néztem már szembe én is, és tűztem már ki magam elé komoly célokat. Volt, ami először félelmetesnek tűnt, és volt, ami lehetetlennek. Mégis sikerült. Nem azért, mert bárkinél is több lennék, hanem azért, mert nem adtam fel. Következetesen haladtam a célom felé, és nem számított, hányszor buktam el, mindig felálltam és folytattam az utam.
Azonban a legtöbbet mégsem az eredmények megszerzése által nyertem, hanem azáltal, hogy megértettem: nem az eredmény a legfontosabb. A küzdelmek, kudarcok és sikerek útját járva felismertem, hogy az út valódi célja az utazás maga. Mert soha nem a cél elérése változtatja meg igazán az életedet, hanem az az út, amit a célod felé haladva bejársz. A legnagyobb eredmény Te magad vagy: az az ember, akivé a céljaid felé haladva válsz.
Ha ezt megérted, már nem félsz semmilyen cél felé elindulni. Nem félsz az akadályoktól, nem félsz elbukni, és nem félsz célba érni.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – A férfi, aki 130kg-ot fogyott

Van az a pont, amikor a változás lehetetlennek tűnik. Talán Te is eljutottál már ilyen mélyre. Arra a pontra, amikor a fejedben élő valóság egyszerűen kizárja azt, hogy akár csak egy picit is jobbá váljon az életed. Nem azért, mert lusta vagy megpróbálni, hanem azért, mert már sokszor próbáltad, és a kudarcaid miatt elvesztetted a hitedet.
Mindennapi_MotivacioHasonló érzések kavaroghattak abban a férfiban is, aki gyermekkora óta kövér volt, és napról napra folyamatosan hízva eljutott odáig, hogy 40 éves korára súlya elérte a 230kg-ot. Nemcsak mozogni volt nehéz számára, de még a székről felállni is.
Ha nem is ennyire szélsőséges tapasztalatokkal, de Jared Mollenkopf helyzetét sokan át tudják érezni gondolom, mert az Egyesült Államok mellett hazánk is élen jár az elhízási statisztikában. Nagyon sokan küzdenek súlyproblémával, és mindenféle csodaszert vásárolva elhiszik, hogy instant eredményeket tudnak elérni.
Az emberi szervezet azonban nem így működik. Az agyunk persze vágyik a kényelmes megoldásokra, de legyen szó akár fogyásról, akár más célok eléréséről, valamit semmilyen modern eszközzel nem lehet pótolni: ez pedig a befektetett munka. Az erőfeszítés, amit a céljaid eléréséért teszel. Az időd, az energiád, a figyelmed, amit az előtted álló út megtételére szánsz. És mindenekelőtt a döntés, hogy belevágsz, és megcsinálod, ami most még félelmetesnek, sőt, lehetetlennek tűnik.
jared_mollenkopf_1
Jared Mollenkopf számára is lehetetlennek tűnt, hogy egész életén át tartó kövérségén valaha is változtasson. Azonban elege lett. Rájött, hogy a jelenlegi állapota nemhogy örömöt nem okoz számára, de még rengeteg terhet is jelent. Fizikailag is és lelkileg is. Amikor pedig már eléggé fájt neki a jelenlegi helyzete, nekiállt, hogy változtasson rajta. Ő maga – nem pedig a fogyókúraipar valamelyik aktuális csodájára bízva saját egészségét.
A 230kg-os férfi, aki életének addigi négy évtizede alatt soha nem törődött az egészségével, úgy döntött: elkezd jógázni, és csak valódi ételeket eszik, nem a boltok polcain többségében jelenlévő mesterséges szemetet. Tudta, hogy kemény munka lesz, de azt is tudta, hogy ha sikerül, azzal az egész életét megváltoztatja.
jared_mollenkopf_2
És sikerült. Jared eleinte alig bírt néhány másodpercig csinálni egy-egy mozdulatot, szinte a tüdejét kiköpve erőlködött, rengeteg próbálkozása fulladt kudarcba egy-egy gyakorlat elvégzésekor, de nem adta fel. Csinálta tovább, mert elege lett az addigi életéből. Tudta, hogy oda többet nem tér vissza, és folytatta a küzdelmet – látszólag önmaga ellen, de valójában önmagáért.
jared_mollenkopf_3

Alig telt el 15 hónap, és Jared kitartó munkájának, következetességének és lelkesedésének köszönhetően 130kg-ot fogyott. Több mint másfélszeresét egy átlagos férfi súlyának. De ami ennél is fontosabb: nem kampányszerű fogyókúrával érte el ezt az eredményt, hogy aztán visszalépve eredeti életébe újra pontosan ugyanoda jusson, mint azelőtt, hanem olyan életmódot alakított ki, amit szeret, és amivel tartósan egészségesen élhet.
jared_mollenkopf_4
(h/t: youtube, mirror)
Van az a pont, amikor a változás lehetetlennek tűnik. De ha a céljaid fontosabbak, mint a kifogásaid, akkor elindulsz, és addig dolgozol értük, amíg meg nem valósítod őket. Ekkor válik számodra is értelmezhetetlenné az a szó, hogy „lehetetlen”.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Megérdemled

Tudom, nem mindig könnyű ezt elhinned. Főleg akkor, amikor újabb és újabb külső megerősítést kapsz arról, hogy túl sokat akarsz. Amikor azt magyarázzák neked, hogy maradj a seggeden, mert a vágyaidnak nincsen létjogosultsága. Amikor már a földön fekszel, de azért beléd rúgnak még párat, vagy amikor a saját párod, családtagod, barátod vagy munkatársad kérdőjelezi meg nap mint nap az emberi értékeidet.
Tudom, hogy ilyenkor mit érzel. Azt, hogy talán nem is érdemled meg. Talán nem érdemled meg, hogy legyenek saját vágyaid, nem érdemled meg, hogy megvalósítsd az álmaid, de még azt sem érdemled meg, hogy legalább egy picit jobbá váljon az életed. Picit tartalmasabbá. Picit boldogabbá. Picit élhetőbbé. Mert talán igazuk van azoknak, akik szerint csak ennyi jár neked. Ennyi, ami most van.

Neked segítenek

Tudom, hogy ez így sok. Elfáradtál. A folyamatos harc, amit saját értékeid fölösleges bizonygatásáért vívtál, a rengeteg energia, amit az újabb és újabb gödörből való kimászásra fordítottál, a remény újraélesztése, majd újbóli eltemetése, a sikerélmény hiánya, a napok monoton ismétlődése… Ez így sok. Így nem lehet sokáig bírni. Először a lélek fárad el, azután a test is. És ha ezután a hitedet is elveszíted, akkor talán végleg feladod.
Az egyik legszörnyűbb látvány, amiben életem során részem volt – sokkal többször, mint reméltem –, az a beletörődés üressége egy olyan ember szemében, akiből valaha sugárzott a lelkesedés, a jövőbe vetett hit és az életenergia. Szörnyű végignézni egy lélek lassú halálát. Ha ez a lélek egy fiatal testhez tartozik, akkor még szörnyűbb.
no_sir
Sokan feladják. Sokan beletörődnek, hogy nem érdemelnek többet az élettől. Sem az otthonukban, sem a munkájukban, sem a személyes céljaikban, sem a párkapcsolatukban. Ennyi jutott, kész, jobb, ha végleg feladják. És sokan tényleg így is tesznek.
Mindezt azért, mert nem tanultak meg hinni önmagukban, és nincsen senki az életükben, aki igazán hinne bennük. Vagy talán van, de a több évtized óta őrizgetett mérgező gondolatokat ő sem képes egészségesekre cserélni a másik ember fejében. Erre mindenki csak önmaga képes – mások csak segíteni tudnak benne.
Ahogy abban is sokat segítettek egyesek, hogy az önpusztító, félelmekre épülő, saját vágyaidat és álmaidat elnyomó szellemi táptalajod kialakult az agyadban. Mert valójában ez csak ott van, sehol máshol. Ebből táplálkozol, mert elhitted, hogy csak ebből táplálkozhatsz. Elhitted, hogy nem érdemelsz többet, és elfogadtad ezt így, ahogy van. Látszólag. Mert valójában távolról sem fogadtad el, egyszerűen csak beletörődtél.
Azonban bármilyen furcsán is hangzik, ezek az emberek tényleg nagyon hasznos segítséget adtak neked. Megmutatták, hol vagy gyenge. Megtanították, hogy ha igazán fontos célért küzdesz, akkor szinte biztos, hogy kemény ellenállásba fogsz ütközni. Lehetőséget adtak arra, hogy felismerd: az emberi kapcsolataid minősége valójában kizárólag rajtad múlik. Igen, kizárólag rajtad, mert ha Te mindent megteszel azért, hogy javuljon a kapcsolatod, akkor vagy tényleg lesz pozitív változás, vagy ha a másik fél ebben nem partner, akkor a saját lelki békéd érdekében érdemes korlátoznod, szükség esetén pedig akár teljesen meg is szakítanod a kapcsolatot. Ami nem épít, hanem rombol, azt nem érdemes teherként magaddal hurcolnod.
Ezt persze eleinte nagyon nehéz a gyakorlatba átültetni. Főleg akkor, ha erős érzelmi szál köt ahhoz az emberhez, aki rombolja az önbecsülésedet. Azonban bármilyen régóta is vagy ebben az önkorlátozó áldozatszerepben, ki tudsz lépni belőle, ha két dolgot megértesz. Az egyik az, hogy miért hitették el veled, hogy nem érdemelsz többet, a másik pedig az, hogy Te miért hitted el ezt nekik.

Így lettél önmagad ellensége

Annak, hogy egyesek miért rombolják le az önbecsülésedet, két oka is lehet. Az egyik az, hogy vannak olyan emberek, akik anélkül próbálnak feljebb jutni saját relatív értékskálájukon, hogy ők maguk fejlődnének. Ezt pedig csak úgy tudják elérni, hogy igyekeznek másokat önmaguk alá nyomni. Aki fél attól, hogy fölé emelkedsz, az mindent megtesz azért, hogy elhitesse veled: képtelen vagy erre.
Aztán vannak olyanok is, akik tényleg azt hiszik, hogy képtelen vagy rá. Képtelen vagy megvalósítani az álmaidat, képtelen vagy többet kihozni magadból, mint ahol most tartasz, képtelen vagy olyan életet élni, amilyenre belül mélyen igazán vágysz. És tudod, miért hiszik ezt? Azért, mert ők maguk még soha nem értek el semmi igazán csodálatosat. Soha nem mentek szembe az árral, inkább mindig meghunyászkodtak. Soha nem mertek nekivágni az ismeretlennek, és már régen feladták az álmaikat. Ők azok, akik saját kishitűségüket rád is kivetítik.
De a korlátolt gondolkodásuknak valójában semmi köze hozzád, a képességeidhez és a lehetőségeidhez. Ez róluk szól, nem rólad. Ezt a terhet kapták másoktól, és számodra is csak ezt tudják nyújtani. Nem kell rájuk haragudnod – elég, ha megérted, hogy miért teszik ezt veled. És azt is jó, ha megérted, hogy miért tudják megtenni ezt veled. Hogy miért fogadod el azokat a gondolatokat, amiket az agyadba ültetnek, és miért nem mondod azt: én ennél többet érdemlek.
no_egyedul
Egyrészt azért, mert megtanultad, hogy nem érdemelsz többet. Megtanultad, hogy a korlátaidat ne feszegesd, és megtanultál tehetetlennek lenni, amikor akadályokkal kell szembenézned. De ez a tehetetlenség csak egy tanult tulajdonság, és ennek ellenkezőjét is megtanulhatod – ha úgy döntesz. Megtanulhatsz szembenézni a félelmeiddel, megtanulhatsz küzdeni a saját céljaidért (nem pedig a saját boldogságod árán másokét beteljesíteni), és megtanulhatod leszarni azt, hogy mások mit mondanak. De valami még visszatart ettől – mégpedig az, ami a másik oka az önkorlátozásodnak.
Felelősség. Ez az, amitől a legtöbben ahogy csak tudnak, menekülnek. Felelősséget vállalni a saját életünkért eleinte nagyon félelmetes. Sokkal könnyebb várni a csodát, az isteni közbeavatkozást, a másik ember irányítását, vagy a csillagok kedvező állását.
„Legmélyebb félelmünk nem az, hogy nem vagyunk megfelelőek. Legmélyebb félelmünk az, hogy mérhetetlenül erősek vagyunk. Fényünk az, nem pedig sötétségünk, ami leginkább megrémiszt minket. Azt kérdezzük magunktól: ki vagyok én, hogy csodálatos, nagyszerű, mesés legyek? De valójában miért is ne lehetnél az?”
Marianne Williamson
Amikor először olvastam Marianne Williamson gondolatát, egyből nagy hatással volt rám. Miért is félnénk attól, hogy sikeresek leszünk, hiszen mindenki az szeretne lenni életének valamely területén. Kételkedtem benne, hogy ez bárkit is megijesztene. Aztán elgondolkodtam, és rájöttem, hogy nagyon bölcs meglátás ez. Tényleg félünk. Félünk ragyogni, félünk magasra repülni, mert onnan nagyot lehet zuhanni. Félünk a sikertől, mert utána a kudarc íze még keserűbb. Félünk irányítani az életünket, mert így nem tudjuk másnak átadni a felelősséget. Ha padlóra kerülünk, nincs kire mutogatni.
Ez így túl nagy tehernek tűnik. Ezért maradnak nagyon sokan a középszerűség kényelmes, felelősségtől mentes, mások által elfogadott világában. Aki attól retteg, hogy lezuhan, az inkább nem is használja a szárnyait. Aki mások véleményétől teszi függővé az életét, az elfogadja az általuk rá erőltetett korlátokat. Aki nem tanult meg felelősséget vállalni a tetteiért, az az egész életéért pláne nem fog felelősséget vállalni. Aki fél, hogy a siker felé vezető úton kudarcot fog vallani, az inkább az egész életét egy nagy kudarcként éli le.
Szomorú, de valahol ezt még a kultúránk is támogatja. Az oktatási rendszer belénk neveli azt, hogy ne legyen saját véleményünk. Nagyon sok szülő kijelöli a gyermeke útját, és nem tekinti őt egyenrangú embernek. A vallások belénk nevelik, hogy adjuk át a felelősséget egy felsőbbrendű lénynek. Mellékesen pedig azt is, hogy aki a felsőbbrendű lény hírnöke, azt is érezzük magunknál felsőbbrendűnek. Elég sok sebből vérzik a kultúránk, ha saját ragyogásunk lehetőségéről van szó. Így tényleg nehéz elhinni, hogy megérdemled.

Én máshogy gondolom

Szerintem viszont megérdemled. Megérdemled, hogy ne legyél beteg, hanem testileg-lelkileg egészségesen éld az életed. Megérdemled, hogy sikereket érj el a munkádban, és ennek megkapd a megfelelő ellenértékét – legyen szó akár elismerésről, akár pénzről, akár újabb lehetőségekről. Megérdemled, hogy megvalósítsd az álmaidat, megérdemled, hogy meg tudd venni azt, amire szükséged van, megérdemled, hogy ne kelljen aggódnod a holnap miatt. Megérdemled, hogy ne maradj benne egy mérgező kapcsolatban, és megérdemled azt is, hogy csak olyanok maradjanak az életedben, akik megbecsülnek Téged.
no_boldog
Nem, nem azért mondom ezt, hogy simogassam a lelkedet. Sokan a saját népszerűségük érdekében megteszik ezt, én viszont nemcsak értelmét nem látom, de még károsnak is tartom a semmitmondó léleksimogatást. Azért mondom, hogy megérdemled, mert én sem hittem el ezt magamról régen. Én is közel voltam ahhoz, hogy végleg beletörődjek: csak ennyi jutott nekem. Bár a sorba nem álltam be soha, mégis a saját gondolkodásmódom korlátai közé szorítottam magam. Voltak álmaim, de közülük sok egész életemben csak álom maradt volna.
Aztán valami megváltozott. Egy stroke formájában kaptam meg a jelzést, ami keményen arcon csapott. Nem voltam az utamon. Éreztem, hogy ennél többet is kihozhatnék az életemből, és egy életveszélyes összeomlás kellett ahhoz, hogy el is kezdjek cselekedni.
Amit sokan csapásként élnek meg, abban Te megkeresheted a lehetőséget. Amikor válságba kerül az életed, elakadsz a céljaid megvalósításában, betegséget alkotsz magadnak (mert a betegség is Te vagy, azt nem csak úgy kapod valahonnan), vagy belefáradsz a sehova nem vezető emberi kapcsolataid őrizgetésébe, akkor jött el a változás ideje. Akkor döntesz arról, hogy e két szó közül melyiket mondod ki határozottan: azt, hogy feladom, vagy azt, hogy megérdemlem.
Sokan választják az elsőt. Sokan mondanak le az álmaikról végleg. Sokkal kevesebben vannak azok, akik ki merik mondani azt, hogy megérdemlem, és nem foglalkozva mások véleményével, lerázva magukról a kishitűeket és a piócaként vérüket szívó jelentéktelen embereket, elindulnak megkeresni a lehetőségeket. Mindenben, amit az élettől eddig kaptak – akár jónak, akár rossznak látják azt. Mert megértik, hogy bármit fel tudnak használni saját életük és a környezetük szebbé tételére. Bármit.
Akinek sikerül, aki tényleg elindul, az soha nem véletlenül ér el sikereket. Azért kapja meg azt, amire vágyik, mert tényleg elhiszi, hogy megérdemli azt. Nem csak mondogatja, hanem az agyában valóságként megalkotja. A test pedig mindig követi az agyat. Nem mindig azonnal, de mindig követi. Amit az agyadban valóságodként megalkotsz, az idővel fizikai valóságoddá változik. Ez negatív irányban is működik – nézd csak meg a koldusokat, az elnyomó kapcsolatban élőket, a kudarcaikba beletörődőket, vagy azokat a betegeket, akik hónapokkal, vagy akár évekkel a betegségük előtt már elképzelték az összeomlást –, de működik pozitív irányban is.
Ilyenkor beszélnek az orvosok csodálatos gyógyulásokról – pedig az egyetlen csoda benne az, ami mindig is ott volt az emberben belül, csak végre észrevette azt –, ilyenkor pletykálnak az emberek hirtelen sikerekről, szerencséről, véletlenről, és ilyenkor válnak a kisebbrendűségben szenvedők ellenségessé, lenézővé (mintha tudnának maguknál lejjebb nézni), iriggyé vagy hideggé.
De Téged ez ne érdekeljen szerintem. Inkább arra fordítsd minden energiádat, hogy őszintén önmagad legyél, és olyan életet élj, amilyet valóban megérdemelsz. Teremts értéket a világban, és vedd magadhoz a megérdemelt ellenértéket. Mert a világ nem attól válik szebbé, hogy feláldozod érte önmagad – hiszen soha nem a világért válsz mártírrá, csak azokért, akik rajtad élősködnek –, hanem attól, ha eggyel több egészséges, boldog, teljes életet élő ember él benne.
Így tudsz segíteni azoknak is, akik önhibájukon kívül még nem ilyen életet élnek, és azoknak is, akik hibáztak ugyan, de hajlandóak változtatni az életükön. A többiekkel – az ellenségeskedőkkel, az irigyekkel, az érzelmi zsarolókkal, a Téged eltiporni próbálókkal – pedig semmi dolgod nincsen.
Soha ne húzd össze magadat kisebbre, mint amekkora vagy. Megérdemled, hogy megvalósítsd az álmaidat.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Az ember, aki arcon köpte Buddhát

Emberi kapcsolataink nem mindig kihívásoktól mentesek. Általában nem azok. Gyakran veszekszünk, harcolunk, neheztelünk, idegeskedünk – többnyire teljesen fölöslegesen. Erről szól ez a tanmese, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egy napon Buddha éppen egy fa alatt ülve tanítványaival beszélgetett, amikor egy idegen férfi közeledett feléjük. Megállt Buddha előtt, majd szó nélkül arcon köpte őt. Tanítványaiból egyből feltört a düh és a felháborodás, Buddha azonban teljes nyugalommal letörölte az arcát, majd a férfira nézett, és így szólt:
„És most? Szeretnél még mást is mondani?”
buddhista_szerzetes
A férfi kissé összezavarodott, mert egyáltalán nem számított ilyen reakcióra. Korábban, amikor inzultált másokat, akkor a sértett vagy visszatámadott, vagy ha gyenge jellem volt, akkor meghunyászkodott és megpróbált támadója kedvében járni. De Buddha sem dühösnek, sem gyávának nem mutatkozott: magára sem vette a támadást, és ezzel támadója nem tudott mit kezdeni.
Az egyik tanítvány azonban dühösen így szólt: „Ez már több a soknál! Ezt nem hagyhatjuk annyiban! Meg kell büntetni ezt az embert, különben mindenki így fog viselkedni!”
Buddha ekkor tanítványához fordult, majd nyugodtan így felelt: „Ő nem támadott rám, Te teszed azt. Ez az ember egy idegen, azt sem tudja, ki vagyok. Bizonyára hallott rólam valamit, ami alapján kialakított magában egy véleményt rólam. Nem engem köpött le, hanem a rólam alkotott saját véleményét köpte le. Hogyan tudna engem leköpni, ha nem is ismer engem?”
„Ha belegondolsz – folytatta Buddha –, akkor megérted, hogy ez az ember valójában a saját elméjét köpte le. Én annak nem vagyok a része. Ez a szegény ember közölni akart valamit a köpésével. Amikor intenzív érzelmeket élünk át, akkor előfordul, hogy ütéssel, kiabálással, köpéssel, vagy hasonló megnyilvánulásokkal próbáljuk elmondani a másiknak azt, amit szavakkal nem tudunk közölni. Megértem ezt az embert, ezért kérdeztem meg tőle, hogy szeretne-e még mást is mondani.”
A férfi még jobban zavarba jött, Buddha pedig így szólt a tanítványához: „Ő nem támadott meg engem, de Te igen. Te jól ismersz engem, évek óta velem élsz, mégis reagálsz az ilyen esetekre.”
A köpködő ember összezavarodva, értetlenül távozott. Egész éjszaka ezen rágódott, aludni sem tudott, izzadt, szörnyen érezte magát. Másnap visszatért Buddhához és tanítványaihoz, majd a mester lábai elé borult.
„És most? Szeretnél még mást is mondani?” – kérdezte Buddha.
A férfi ránézett, majd így szólt: „Kérlek bocsáss meg azért, amit tegnap tettem.”
Buddha ekkor így felelt: „Megbocsátani? Hiszen én nem is ugyanaz az ember vagyok, mint akivel tegnap ezt tetted. Ahogy a folyó sem ugyanaz már, mint tegnap, úgy az emberek sem. Akit tegnap leköptél, már nincs itt, és Te is más ember vagy már. Tegnap még arcon köptél, ma már a lábaim elé borulsz. Hogyan is lennél ugyanaz? Az a két tegnapi ember, aki arcon köpte a másikat, és akit arcon köptek, ma már nincsen itt. Nem tudok neked megbocsátani, mert nem is nehezteltem rád sosem. Gyere közelebb, beszéljünk valami másról.”
*****
Vannak csaták, amiket teljesen fölösleges megvívnod. Talán az igazságérzetedet kielégítenéd vele, talán az ego-dat is legyezgethetnéd picit, ha a csatát megnyered, de sokkal többet veszítesz: a lelki békédet. Amikor valaki ezt próbálja elrabolni Tőled, csak rajtad múlik, hogy engeded-e. Akár tudatosan teszi, akár tudat alatt, az ő gyengeségét neked nem kell átvenned.
Amikor valaki rád önti a szemetét, mindig jusson eszedbe, hogy amit tett, az róla szól, nem pedig rólad. Az, hogy Te ezután mit teszel, az vagy Te magad.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A hűtlenség nem gyengeség – hanem döntés

Vannak olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban előszeretettel gyártunk hazugságokat. Mások számára is, de sokszor még önmagunknak is. Mert úgy kényelmesebb, vagy legalább elviselhetőbb az a konfliktushelyzet, amibe kerültünk. De bármennyire is próbáljuk racionalizálni, vagy épp a másik irányból megközelítve, empátiával kezelni a helyzetet, előbb vagy utóbb, de biztosan szembesülni fogunk a saját hazugságunkkal.
Ilyen dolog a hűtlenség is. Egy olyan dolog, amit sokkal többen megtesznek, mint amennyiről kiderül, azonban a hatása kivétel nélkül mindig jelen marad. Egy olyan dolog, amire sokan vagy tévedésként, vagy megérdemelt szórakozásként tekintenek, pedig valójában egyáltalán nem erről van szó. De ahhoz, hogy ezt megértsük, érdemes a felszínnél mélyebbre menni.

Nincs félrelépés, csak lépés

Bár hűtlenségről sokféle emberi kapcsolatban beszélhetünk – hiszen egy barát, egy üzleti partner, vagy egy rajongó is feladhatja korábbi hűségét –, mégis legösszetettebb, egyúttal sokszor legkegyetlenebb formájában párkapcsolati játszmáinkban jelenik meg.
Kevesen képesek úgy lezárni egy kapcsolatot, hogy nincs új lehetőség a láthatáron (vagy már a hálószobában). Aztán vannak olyanok is szép számmal, akik nem is szeretnék lezárni meglévő kapcsolatukat, csak valamiféle beteges bosszút akarnak állni partnerükön, vagy amit tőle nem kapnak meg, azt mással próbálják kipótolni.
Ezt nevezzük megcsalásnak. Hűtlenségnek. Félrelépésnek. Mintha létezne ilyen, hogy félrelépünk. Lépkedünk egy úton, és hopp, picit félrelépünk, aztán visszalépkedünk ugyanarra az útra. Csakhogy ez nem így működik. Ha valaki letér egy útról, azt nem tévedésből teszi – mintha eltévedt volna, és hirtelen nem is tudja, merre kéne mennie –, hanem azért, mert az út, amin eddig járt, nem kell neki.
Talán csak néhány napig, vagy akár csak néhány percig gondolja így – sok ilyen esetet ismerek. Erre mondják azt gyönyörű eufemizmussal, hogy gyengeség. Pedig nem, ennek köze sincs a gyengeséghez. Tudod, mi a gyengeség? Az, ha már nagyon kell, de nem bírom tartani, és beszarok, mielőtt a WC-ig eljutnék. Na, ez gyengeség. Szomorú eset. Ha viszont valaki megcsal egy másik embert, az döntés. Méghozzá egy igen határozott kinyilatkoztatása annak, hogy nem kellesz nekem.
megcsalas
Persze lehet ezt szépíteni, hogy „nem is tudom, mit akarok”, meg „éppen rosszban voltunk, és úgy éreztem, vége”, meg „sokat ittam, nem tudtam kontrollálni a cselekedeteimet”, de azért Te sem gondolod komolyan, remélem, hogy ha valaki együtt van egy emberrel, és a kapcsolatát még nem zárták le egyértelműen, akkor a megcsalása egy félrelépés, ami a fő irányt nem befolyásolja sehogy. Nem, ez nem félrelépés, hanem lépés. Lépés egy egészen más irányba – függetlenül attól, hogy hosszú vagy rövid ideig tart-e.
A hűtlenség nem gyengeség, hanem döntés. Döntés arról, hogy a másik embernek nem vagy elég fontos. Döntés arról, hogy visszaél minden valamit is érő emberi kapcsolat alapjával, a bizalommal. Döntés arról, hogy Téged mint társat és mint embert nem tisztel. Döntés arról, hogy nem egyértelmű választásnak, hanem csak egy lehetőségnek kezel Téged. Egy lehetőségnek a sok közül.

A megcsalás valódi okai

A gyengeség dumát tehát ne erőltessük, szerintem. Ilyen nincs, hogy hirtelen elcsábulok, nem bírok a véremmel, és félredugok. Az állatvilágban megy persze, de a homo sapiens sapiens ennél azért szofisztikáltabb kulturális alapokat épített ki és ad tovább generációról generációra. Persze vannak olyanok, akik nem sajátították el ezeket a kulturális alapokat, de ők vagy mentálisan sérültek, vagy szélsőségesen aberrált nevelést kaptak. Mindkettőnek vannak árulkodó jelei (ezt azoknak mondom, akik ilyen emberrel lépnek kapcsolatba). Aki viszont elsajátította a társas együttélés legalapvetőbb szabályait, mégis megcsalja a másikat, az egyszerűen hozott egy döntést, amin nem kell és nincs is mit szépíteni.
De ehhez még szabályokra sincsen szükség. Ha valakit őszintén, tiszta szívből szeretsz, akkor eszedbe sem jut, hogy a háta mögött mással bújj össze. Megint más a helyzet, ha valaki ezt a másik orra előtt, az ő jóváhagyásával teszi, és bár nem én leszek az, aki elítéli őket ezért, de számomra az egészséges párkapcsolat fogalmába ez nem tuszkolható bele, ezért nem is foglalkozom vele.
Visszatérve a titkos megcsalásra: az őszinte szeretet eleve kizárja ezt. Lehet bármilyen vonzó, bármilyen szimpatikus, bármilyen nyitott egy másik nő vagy férfi, ha neked van valakid, akiért oda vagy, akit tisztán szeretsz, akkor egy pillanatra sem fordul meg  a fejedben, hogy ezzel a harmadik emberrel akár a legapróbb szexuális vonatkozású kapcsolatba is lépj. Mindenféle szabály, erkölcsi norma vagy kulturális berögződés nélkül is a társad mellett vagy – és ott is maradsz. Pont.
Aki hűtlen, az erőszakot követ el a másik emberen. Erőszakkal belegázol az érzelmi világába, erőszakkal sárba tiporja az emberi méltóságát, és erőszakkal összetöri a bizalmát. Mint egy tányért, amit ugyan össze lehet utána még ragasztgatni, de a törés nyoma mindig ott marad.
osszetort_tanyer
A megcsalás alapvető oka az őszinte szeretet hiánya. De nemcsak a másik ember iránti szeretetről van szó, hanem nagyon sok esetben, az önmagunk iránti szeretetről is. Egy hűtlen ember nem tudja igazán szeretni önmagát (hiába hiszik magukról sokan, hogy igen, és hiába hiszi el róluk ezt a külvilág is sokszor), mert ha tudná, akkor nem próbálná a saját értékét egy (vagy több) kalanddal növelni.
Ugyanez a helyzet a bizalommal is. Aki megcsalja a társát, az nem bízik sem benne, sem önmagában, mert nem hiszi el, hogy közösen képesek megoldani egy válsághelyzetet, és képesek egészséges, kiegyensúlyozott, őszinte párkapcsolatban élni egymással.
Végül egy harmadik nagyon fontos dolog is együttesen szenved csorbát a hűtlenség bekövetkeztekor: ez pedig a tisztelet. Azért mondom, hogy együttesen, mert aki megcsalja a másik embert, az sem őt, sem magát nem tiszteli eléggé. Nem képes nyíltan, őszintén megoldani vagy lezárni a kapcsolatát, ezért játszmákba bonyolódik.
De nem érdemes vádolni azt, aki ilyet tesz. Valami oka mindig van annak, hogy sem a párjának, sem önmagának nem tud adni szeretetet, bizalmat és tiszteletet. Valami oka mindig van annak, hogy a menekülőutat választja ahelyett, hogy nyíltan szembenézne a tényekkel, és lépne. Akár kifelé, akár a közös úton továbbhaladva.
Valami oka mindig van ennek, és ez az ok legtöbbször a félelem. Aki a megcsalás útját választja, aki tudatosan meghozza ezt a döntést, az fél. Méghozzá attól fél, hogy ő maga kevés és értéktelen. Ha nem félne, akkor nem játszmázna, hanem nyíltan vállalná az érzéseit és a tetteit. Ilyen szempontból igaz csak, hogy a megcsaló minden esetben egy gyenge ember, de a megcsalás maga nem egy pillanatnyi gyengeség, aminek sokan próbálják beállítani, hanem egy súlyos önértékelési deficitnek és a másik ember durva megalázásának kombinációja.
Egy olyan kombináció ez, amelynek hatása mindig maradandó – akár lezárul a kapcsolat, akár nem. Akár tud róla a megcsalt fél, akár nem. A megcsalás terhét ugyanis valaki mindenképpen cipelni fogja. Ha csak a megcsaló tud róla, akkor ő egyedül. És ennek a tehernek csak egy része az, hogy titokban kell tartania a tettét (egyes torz világképpel rendelkező emberek számára ráadásul ez nem is teher, sőt, akár még élvezhetik is). A másik, ennél még súlyosabb teher az, amit George Bernard Shaw lényegre törően így fogalmazott meg: „A hazug ember büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem az, hogy ő sem tud hinni senkinek.”
De van, aki csak így tud kilépni. Vagy azért, mert kapcsolatfüggőségben szenved, vagy azért, mert olyan mélyre letiporták – valószínűleg még gyermekkorában – az önbizalmát és az önértékelését, hogy valahogyan kompenzálnia kell azt. Valahogyan teljes értékű embernek akarja érezni önmagát, és a dolog iróniája éppen az, hogy az alapvető emberi értékek feladásával próbálja elérni ezt.
Van, amikor csak így megy. Nem azért, mert nem lenne másik út, hanem azért, mert aki nagyon mélyen van lelkileg, az a többi utat nem látja meg.

Jár-e az esély?

Simogatás, csók, lefekvés – szinte teljesen mindegy. Nyilván vannak fokozatok, de a tényen ez nem változtat. A megcsalás gondolati szinten kezdődik. Akkor, amikor tudat alatt, vagy akár tudatosan is megfogalmazza magában valaki, hogy „milyen jó lenne ettől a lánytól/sráctól többet kapni.” Akkor, amikor a meglévő kapcsolatát egy lehetőséggé degradálja, és hajlandó feláldozni azt. De könnyen lehet, hogy nem is degradálta, hanem mindig is egy feladható lehetőség volt számára – csak eddig nem jött képbe másik. És lehet, hogy még önmagának is hazudott.
Mert a megcsalás (vagy akár még a gondolatának megszületése) után rájössz, hogy eddig hazugságban éltél, és nem olyan emberrel vagy együtt, akivel szeretnél. Ilyenkor érdemes minél előbb lezárni a kapcsolatot – megkímélve egymást az erkölcsileg inkorrekt és érzelmileg is megterhelő játszmáktól, egymás megalázásától, és a még meglévő szeretet gyűlöletté alakításától. Mert a gyűlölet is egy kötelék – méghozzá nagyon erős –, amit nem érdemes fenntartani.
De az is lehet, hogy a döntés csak átmeneti. Ezt hívják sokan tévedésnek. Félrelépésnek. És ezt hívom én lépésnek egy másik irányba, ami után érdemes elgondolkodni, hogy van-e visszaút. Akár Te csaltál meg valakit, akár Téged csaltak meg, a kapcsolat ugyanúgy már soha nem folytatódhat. Meg lehet bocsátani, de nem lehet elfelejteni. Fel lehet dolgozni, de nem lehet meg nem történtté nyilvánítani. Fel lehet újra építeni a bizalmat, de sokkal könnyebb lesz azt ismét lerombolni. A megcsalónak is és a megcsaltnak is.
kapcsolat_vege
Valójában mint minden, a megcsalás ténye, de már a gondolata is egy nagyon jó tükör. Ha valakinek ilyen megfordul a fejében, az arról szól, hogy a jelenlegi kapcsolata nem elégít ki. Arról szól, hogy jelenleg szar az élete. És arról is szól, hogy nem hisz benne, hogy a jelenlegi párjával együtt valaha is boldog lesz. Ezért elveszi tőle a bizalmát, és egyúttal kész elveszíteni párja bizalmát is.
Ilyenkor következik az önreflexió. Már azon kevés ember számára, aki erre hajlandó. Miért érzem kevésnek magamat? Miért nem tudom a párommal közösen megoldani ezt? Mi hiányzik valójában az életemből, amit máshoz való meneküléssel remélek kipótolni? Miért öltem ki a kapcsolatunkból a bizalmat? Vagy miért öltük ki azt mind a ketten?
Van, amikor itt be is zárul a kör. Nincs visszaút, mert nincsen értelme. Ha a két emberből akár csak az egyikük is elzárkózik attól, hogy közösen keressék a megoldást, akkor a kapcsolatuknak nincsen jövője. Persze elhúzhatják még egy darabig – hónapokig, évekig, vagy akár évtizedekig is –, de az jó esetben is csak langyos pocsolyában ücsörgés lehet. Általában azonban ennél sokkal fájdalmasabb következményekkel jár, ha valaki egy ilyen párkapcsolatban ragad.
De olyan is előfordul, hogy a kapcsolat még menthető. Ez a ritkább eset. Pedig nagyon sokan maradnak még együtt a megcsalás után is, de csak kevesen képesek ezután – és ennek ellenére – újra megtalálni a harmóniát a kapcsolatukban. És önmagukban. Akiknek mégis sikerül, azok komoly munkát fektetettek bele, és teljes őszinteséggel, nyíltan, egymást segítve, az ego-jukat félretéve jutnak el odáig, hogy tiszta szeretetet tudjanak adni a partnerüknek. Jó eséllyel most először életükben.
Ehhez viszont nagy erő, teljes bizalom és komoly változás szükséges. Változás, amire mindenki képes, de csak nagyon kevesen hajlandóak megtenni. Annál több azoknak a száma, akik elvárják ezt a partnerüktől, megpróbálják a változást kikényszeríteni, vagy csak csendben reménykednek, hogy a másik ember egyszer majd megteszi. Ha Te is közéjük tartozol, akkor jó, ha tudod, hogy senkit nem tudsz megváltoztatni, csak önmagadat. Ha a másik ember mutatja jelét a változásnak – és nemcsak szavai vannak, hanem tettei is –, akkor lehet értelme kitartanod mellette. Ha azonban nincs változás, akkor csak önmagadat mérgezed.
És még egy záró gondolat. A hűtlenség nem csak egy harmadik emberrel való kapcsolatot jelent. Aki magadra hagy, amikor igazán szükséged lenne rá, az is hűtlen. Egyértelmű jelzést ad számodra, hogy nem vagy elég fontos neki. Nem érsz annyit, hogy vállalja a nehézségeket, nem képes adni neked feltétel nélküli szeretetet, és csak akkor kellesz neki, amikor a körülmények számára megfelelnek.
Kevesen vannak azok, akik csak egyszer hűtlenek. Kevesen vannak azok, akik önmagukba néznek, és hajlandóak változni. A többiek megteszik újra. Újra és újra – egészen addig, amíg hagyod.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – Katie Higgins

A legtöbb ember nem azért nem valósítja meg az álmait, mert nem képes rá, hanem azért, mert elhitetik vele, hogy nem képes rá. Lemondanak róla. És egy idő után ő is lemond önmagáról. Rengeteg emberi élet indul így hanyatlásnak, és sokan úgy élnek le éveket, évtizedeket, vagy akár egy egész életet, hogy kevésnek, tehetetlennek, értéktelennek, érzik magukat.
Hatalmas felelősség ez azok részéről, akik a kishitűséget beletáplálják egy gyermekbe (vagy egy gyenge alapokkal rendelkező felnőttbe), de egyáltalán nem jelent végítéletet. Sok olyan ember él köztünk, akinek statisztikai alapon szinte semmi esélye nem lett volna, hogy sikeres legyen, vagy hogy akár csak életben maradjon, azonban őt nem érdekelte a statisztika, hanem küzdött az álmaiért, és meg is valósította azokat.
Mindennapi_MotivacioIlyen ember Katie Higgins is. A 25 éves lánynak élete legelső napjától kezdve komoly nehézségekkel kellett megküzdenie – de még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán megszülethet-e.
1990 karácsony estéjén Katie édesanyja, Mary Higgins olyan hírt kapott, amitől nagyon sokan rettegnek: születendő gyermeke Down-szindrómás, ezért az orvos az abortuszt javasolta. Mary azonban máshogy döntött.
5 hónappal később megszületett Katie, és elindult egy akadályokkal teli, küzdelmes életúton, ahol kevesen voltak olyanok, akik hittek benne. De nemcsak ezt a súlyos terhet kellett cipelnie, hanem egy másikat is: bátyja, Craig rákban meghalt, és ez az egész családot összetörte.
Katie édesanyja ekkor döntött úgy, hogy a fájdalmával valamit kezdeni fog, és elkezdett jóga-, majd táncórákra járni. Nagyon élvezte a mozgást, ám eleinte erős lelkiismeret-furdalása volt, hogy ennyire jól érzi magát az órákon, pedig a gyermeke nemrég halt meg. Aztán rájött, hogy Craig pontosan ezt szerette volna: boldognak látni az édesanyját.
Nem sokkal később a zumba tanár javaslatára Katie-t is magával vitte az órákra, és kiderült, hogy a fiatal lány nagyon is érzi a ritmust, és imád táncolni.
katie_higgins_1
Amanda, Katie zumba tanára hamar észrevette a Down-szindrómás lány tehetségét, és elkezdte külön is tanítani őt, hogy azt csinálhassa, amit igazán szeret. Katie pedig innentől kezdve megállíthatatlan volt: rengeteget gyakorolt otthon is, és 2012-ben sikeres zumba oktatói vizsgát tett. Ma már ő tanít másokat, és csal mosolyt az arcukra minden egyes óráján.
katie_higgins_2
(h/t: oddee, ndss)

Sokan végleg lemondanak az álmukról, mert elhitték, hogy képtelenek elérni azt. Belül mélyen nagyon vágynak rá, mégis tudat alatt – vagy akár teljesen tudatosan – úgy gondolják, hogy nem érdemlik meg azt. Mert beléjük nevelték a tehetetlenséget. Mert soha nem volt senki, aki megmutatta volna nekik azt a csodát, ami mindannyiunkban ott van. Azt a csodát, amire ez a Down-szindrómás lány rátalált – és amire Te is rálelhetsz bármikor. Ha nem adod fel.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!