Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

Amit senki nem vehet el Tőled

Az egyik legsúlyosabb bűncselekmény, amit ember ember ellen elkövethet az, ha megpróbálja elnyomni őt. Nem egy-egy hirtelen felmerült vitás kérdésben, vagy a világról alkotott véleményében, hanem az önkifejezésében. Abban, amire belül mélyen igazán vágyik. Ami a személyiségének elengedhetetlen része. Amitől értelmét látja annak, hogy reggelente felkeljen, amiről ha beszél, megjelenik a csillogás a szemében, és amitől azt érzi, hogy igazán él, nem csak létezik. Megpróbálni elvenni ezt valakitől olyan tett, amit sem magyarázkodással, sem megbánással nem lehet enyhíteni.
Sokan mégis elkövetik ezt a bűncselekményt. Vannak, akik a szeretet és a törődés zászlaját lobogtatva, mások aljas játszmáik részeként, megint mások ostoba közönyük eredményeként. A végeredmény szempontjából azonban nem sok különbség van: ahogy a halottnak is mindegy, hogy gyógyító szándékkal, pusztítási vágyból, vagy tudatlanságból itatták meg vele az idegmérget, úgy a lelkileg halott ember sem lesz élőbb attól, hogy nem is akartak ártani neki. Mert megtették.
És megteszik ezt nagyon sokan. Párkapcsolatban élő emberek, akik hülyének nézik a társukat egy távolinak vagy lehetetlennek tűnő cél, egy furcsának gondolt hobbi, vagy egy nevetségesnek kikiáltott gyermekkori álom miatt. Folyamatosan szórják neki a lekicsinylő, megalázó beszólásokat, és nem elég, hogy nem támogatják őt, sok esetben még lelkiismeret-furdalást is próbálnak kelteni benne, számon kérve rajta azt, hogy hogy merészel önző módon saját magára is gondolni néha. Mintha azért született volna meg a Földre, hogy kiszolgáljon másokat.
Megteszik ezt szülők és más közeli rokonok, barátok is, akik az általuk járt – de nem általuk kitaposott – útra próbálják erőszakosan ráterelni szerettüket (bár a „szerettük” kifejezés pontatlan, hiszen ez közel sem tiszta szeretet), ha pedig ő saját utat szeretne taposni magának, akkor a lelki mérgek válogatott formáit adagolják neki folyamatosan. Letörik a szárnyait, csak mert ők soha nem használták a sajátjukat. Okosnak hangzó érveket sorakoztatnak fel ellene. Próbálják lebeszélni arról, amit igazán szeretne. Kívülállóként viselkednek vele. Megpróbálják őt bedarálni, vagy ha ez nem sikerül, akkor hideg közönnyel elfordulnak tőle.
És mivel a törvény nem bünteti a boldogság rablógyilkosait, ráadásul sokszor felismerni is nehéz őket, így egyetlen esélye marad annak, aki szeretné követni az álmait, és egy rohadó környezetben, mérgező táptalajban próbál kivirágozni: megtanulja megvédeni önmagát – amíg élőhelyet nem tud váltani.

A legnagyobb ellenséged

Nem tűnik egyszerűnek a helyzet. Ha szeretnéd követni az álmaidat, ha szeretnél elérni valami lényegeset, akkor jó eséllyel számíthatsz olyanokra, akik megpróbálnak visszahúzni. Lehetnek távolabbi ismerősök vagy ismeretlenek, de az is lehet, hogy a közvetlen környezeted. Ám bármilyen furcsán is hangzik, nem ezek az emberek az igazi ellenségeid.
Ők valójában tanítanak. Többnyire tudtukon és akaratukon kívül teszik, mégis tanítanak. Megmutatják, hol vagy gyenge. Mint egy hajó, amelyik úszik a vízen: ha nincsen lék rajta, nem süllyed el, ússzon akár egy kis tavon, akár a nyílt óceánon. Ha Te magad egyben vagy, határozott vagy a céljaidat illetően, és szereted önmagadat annyira, hogy nem áldozod fel a boldogságodat olyanokért, akik nem tudnak őszintén szeretni, akkor azok, akik megpróbálnak visszahúzni, mindig árnyékra vetődnek.
Sikerük kulcsa a saját gyengeséged. Az, hogy saját magad ellenségévé válsz, és feladod mások miatt az álmaidat. Mert elvenni csak azt lehet, amit hagynak. Ahol nem elég erős a védelem, mindig onnan lopnak. Persze az nem a Te felelősséged, hogy vannak ilyen emberek, az viszont igen, hogy mit engedsz meg nekik.
Ezért érdemes megértened, hogy aki másokat cseszeget, az gyenge. Nincs egyensúlyban önmagával, nem fogadja el a világ különbözőségeit, és mások megváltoztatásával próbálja kompenzálni a saját belső hiányosságait. Az, hogy ezt megteszi, az ő gyengesége – a Tiéd pedig az, ha partner vagy ebben. Ha befogadod azt, amit kapsz az ilyen emberektől, akkor úgy jársz, mint amikor idegen test vagy anyag kerül a szervezetedbe: egy idő után gyulladást és gennyesedést okoz.
Rengetegen élik le az életüket a krónikus gyulladás állapotában. Érzik, hogy nem jó ez így, de ragaszkodnak a megszokotthoz. Eltűrik a bántást és az elnyomást a szeretetre vagy az anyagiakra hivatkozva. Bűntárssá válnak a saját maguk ellen elkövetett merényletben.
Pedig nem kellene ennek így történnie. Az, hogy valaki lenéz Téged az álmaid és a személyiséged miatt, nem azt jelenti, hogy egy értéktelen selejt vagy, hanem csak azt, hogy ő annak tart. Ő – vagyis nem az egész világ, hanem az az egy ember, vagy az a néhány ember, aki így viselkedik veled. De ettől még az álmaidnak kicsivel sem lesz kevesebb a létjogosultsága.
Valamiért megszülettek benned, és nem gondolom, hogy ez a valami az, hogy lassú halált haljanak. Igen, eleinte mesevilágnak tűnnek, mert még csak a gondolataidban és a vágyaidban élnek. Még nincsen fizikai formájuk, épp ezért kételkednek bennük annyian – köztük Te magad is. De minden igazán fontos dolog így kezdődik: egy álommal, egy mesevilággal, ami napról napra, évről évre egyre jobban megmutatja magát fizikai valóságában.
Úgyhogy semmi gond nincsen, ha bizonytalan vagy. Az sem baj, hogy mások erre rájátszanak. Az előtted lévő utat soha nem láthatod teljesen, de elindulni el tudsz rajta. És érdemes is, amíg még megteheted. Mert arra hiába vársz, hogy valaki majd megment Téged – ez a Te feladatod, és a rendelkezésre álló időd véges.

Amire érdemes felkészülnöd

Elindulni persze nehéz. Főleg egy mérgező környezetben, ahol magányos harcosként, vagy csak kevés segítséggel vagy kénytelen lépésről lépésre haladni előre. És a „csak el kell indulni, és onnantól minden megy a maga útján” típusú, jól hangzó bölcseletek sem feltétlenül igazak. Az utad során is lesz ugyanis akadály bőven. Egy részét mások tolják eléd, a másik részét pedig Te magad.
Mindenekelőtt ott vannak a saját félelmeid. A „nem vagyok elég jó” érzés, a magány, a kudarctól való rettegés, de még a sikerrel járó felelősségtől való menekülés is. A legtöbben ezek a félelmek elől ostoba kifogások mögé menekülnek, és bár némelyik még elég erősnek is tűnik, belül mélyen senki nem hiszi el. Mert számos oka lehet valakinek arra, hogy feladja az álmait, de elég egyetlen ok arra, hogy ne tegye: az, hogy szívből arrafelé szeretne haladni. És ha tényleg így van, akkor megállíthatatlanná válik.
Arra is érdemes felkészülnöd, hogy az óvatosságod felesleges: ha igazán nagy célért küzdesz, akkor mindenképpen el fogsz bukni néhányszor, amíg eléred. De ez jó. Tényleg az. Akit ugyanis megkímélnek a kudarctól, azt elzárják a valódi fejlődés lehetőségétől is. Akinek mindig minden sikerül, annak túl alacsonyan van a léc, ezért közel sem válik olyan erőssé, mint aki elbukik, feltápászkodik, újra elbukik, majd újra feltápászkodik. Az, hogy az oktatási rendszer és sok szülő is kudarckerülő, kudarcot büntető világképet nevel a gyermekekbe, nem azt jelenti, hogy a világ tényleg úgy működik.
És van még valami, amivel érdemes megbarátkoznod: ha igazán fontos az álmod, akkor a megvalósulása érdekében fontos dolgokról kell lemondanod. Olyan dolgokról, amik számítanak, és amiket szívesen az életed részének tekintenél, de már nem férnek bele. Vagy időben, vagy energiában, vagy mindkettőben. Életed legjelentősebb, ugyanakkor legnehezebb döntései nem arról szólnak, hogy a fontos dolgok érdekében lemondasz a nem fontosakról, hanem arról, hogy az igazán fontos dolgok érdekében lemondasz a fontosakról.
A „soha ne add fel” attitűd tehát önmagában csak egy üres szlogen, ami ráadásul veszélyes is lehet. Nálam oda vezetett, hogy mindenhol mindenben a maximumot akartam teljesíteni, a szervezetem pedig egy idő után megelégelte ezt. És mivel a kisebb, egyre erősödő jelzések nem bizonyultak elégnek ahhoz, hogy észbe kapjak, így egy stroke formájában nulláztam le magam. Aki nem tud semmire nemet mondani,  az jó úton halad arrafelé, hogy hamarosan mindenre nemet kelljen mondania. Egész egyszerűen azért, mert „üres bögréből nem lehet önteni”.
Ezért érdemes meghatároznod, hogy mik az igazán fontos dolgok az életedben, és azokra mondj igent, a többire pedig tanulj meg nemet mondani.

A tűz, amit eloltani nem lehet

Igen, előjönnek majd időről időre a félelmeid. Lesz, hogy elbizonytalanodsz, és lesz, hogy megpróbálnak mások Tőled mindent elvenni. Pénzt, lehetőségeket és szeretetet el is tudnak, de egy valamit biztosan nem: azt a belső tüzet, ami ott él mindannyiunkban. Azt a felfedezési vágyat és azt a gyermeki eltökéltséget, amivel bármikor kihajózhatsz a nyílt vízre, ha úgy döntesz, hogy ezt szeretnéd tenni. Ha úgy döntesz, hogy az álmaidról senki kedvéért nem vagy hajlandó lemondani.
Amikor úgy érzed, hogy visszahúzó emberek miatt kezdesz elbizonytalanodni, akkor gondolj arra, amit Theodore Roosevelt nagyon szépen megfogalmazott: „Nem a bíráló számít, nem az, aki fanyalog, mert az erős ember egy pillanatra megbotlott, vagy mert ezt vagy azt szerinte jobban is csinálhatta volna az, aki cselekedni mert. Egyedül azé az érdem, aki kiáll a küzdőtérre, akinek arca porban, verejtékben és vérben fürdik, aki vitézül tör előre, aki újra meg újra téved és hibázik, mert a tévedések és hibák minden erőfeszítés velejárói, aki síkra száll a nemes ügyért, aki szerencsés esetben végül megízlelheti a diadal gyümölcseit, s ha derekas teljesítménye dacára végül mégsem arat sikert, legalább tudja, hogy soha nem kell osztoznia a bátortalanokkal és hidegszívűekkel, akik nem ismernek sem győzelmet, sem vereséget.”
A belső tüzedet soha senki nem taposhatja el. Van, amikor csak pislákol, van, amikor úgy tűnik, hogy már csak parázsként meghalni készül, de bármikor újra lángra kaphat, ha táplálni kezded. Mert mindannyiunkban ott van az a kislány vagy kisfiú, aki csak játszani és fejlődni szeretne. Élvezni azt, hogy élhet, mosolyogva ébredni reggel és így térni aludni, közben pedig megélni a jelen pillanatot, észrevenni a mindennapi apró csodákat, tanulni a bukásokból, minél jobban megismerni a világot, és mindenekelőtt szeretni. Szeretni önmagát, és szeretni azokat, akik az életében igazán számítanak.
Az a kisgyermek ott benned mélyen még őrzi az álmait. Hiába teltek el évek vagy évtizedek, hiába próbálták mások elrabolni tőle, hiába érték őt apróbb, aztán súlyosabb sérülések, neki még élnek az álmai, és épp ezért él ő maga is. És amint megtalálod őt magadban, onnantól az életed már nem a napok mechanikus túléléséről, hanem az őszinte önkifejezésről szól.

Él valahol egy lány…

Él valahol egy lány, aki így tett. Akinek rengeteg oka lehetett volna, hogy feladja az álmait, mégsem hagyta, hogy azokat bárki is elrabolja tőle. Próbálták és próbálják visszahúzni őt is, de már soha többé nem lesz mások beszűkült gondolkodásának rabja. Ilyen ez a szabadság: amint egyszer megízleled, már nem engedsz belőle.
És ő nem engedett belőle. Számtalan akadályon keresztül halad az útján, és az őszinte önkifejezésének formáját megtalálva másoknak is mosolyt csal az arcára. Elindult a semmiből, létrehozott egy saját oldalt és elnevezte Tündérkert Dekornak – mert ő hisz a mesékben és a csodákban. Nem „még” hisz, hanem már újra hisz. És épp ezért valósítja meg azokat.
Él valahol egy ilyen lány vagy fiú benned is. Keresd meg Őt, mert megéri. Nagyon megéri.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Az idős ember vádaskodása – egy történet a rosszindulatú pletykákról

Sokan úgy dobálóznak a szavaikkal, hogy észre sem veszik, mekkora károkat okoznak velük. Feltételezésekre alapozva formálnak határozott véleményt valakiről, lehúzzák őt mások előtt, és mindent megtesznek azért, hogy mindenki olyannak lássa azt az embert, mint amilyennek ők látják. Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Élt egyszer egy idős ember, aki nem szerette szomszédját, ezért elkezdett rosszindulatú pletykát terjeszteni róla. Mindenkinek, akivel beszélt, azt mondta, hogy a szomszédja egy közönséges tolvaj, senkinek nem szabad megbíznia benne. Ennek eredményeként a szomszédot le is tartóztatták, ám a tárgyalás során kiderült, hogy ártatlan.
A bíró az ítélethirdetés előtt így szólt az idős emberhez: „Milyen alapon terjeszt hamis vádakat másokról? Van fogalma arról, hogy mekkora kárt okozhat ezzel?”
Az idős ember így védekezett: „De hát ez csak az én véleményem, nem ártok én vele senkinek.”
A bíró ekkor ezt mondta neki: „Az összes vádat, amit mondott a szomszédjáról, írja fel egy papírra, tépje szét darabokra, majd hazafelé menet szórja ki a kocsija ablakán. Aztán holnap jöjjön vissza az ítélethirdetésre.”
Az idős ember így is tett, majd másnap visszament a bíróságra.
„Mielőtt kihirdetem az ítéletet,” – mondta a bíró – „menjen, és szedje össze a tegnap kiszórt papírdarabokat.”
„De hát ez képtelenség!” – fakadt ki az idős ember – „Hogy tudnám összeszedni azokat? A szél már rég széthordta, fogalmam sincs, hol keressem.”
A bíró ekkor így szólt: „Pontosan ugyanez a helyzet a rosszindulatú pletykákkal is. Lerombolhatja vele a másik ember jó hírét és becsületét, amit lehet, hogy ő már soha nem tud majd visszaszerezni. Ha valakiről nem tud jót mondani, inkább ne mondjon róla semmit. Aki nem tanul meg uralkodni a szája fölött, az szavainak rabszolgájává válik. Ha megcsúszunk, visszanyerhetjük az egyensúlyunkat, de ha a szavainkkal csúszunk meg, azokat már soha többé nem tudjuk visszavonni.”
*****
Amikor hallasz valakiről valamit, érdemes emlékeztetned magadat arra, hogy amit kaptál, az csak egy vélemény, nem pedig az abszolút igazság. Mindössze arról van szó, hogy valaki ilyennek látja azt az embert, vagy ilyennek akarja láttatni őt. Mielőtt Te magad is véleményt formálsz, mindig gyűjts saját tapasztalatot.
Másrészt pedig arra is jó, ha odafigyelsz, hogy Te magad mit terjesztesz másokról, és mire használod az energiádat. Mert amíg negatív gondolatok töltik ki az agyadat, addig nem jut hely a pozitívoknak. Ha valaki nem szimpatikus számodra, lépj túl rajta, és ahelyett, hogy az ő életével foglalkoznál, éld a sajátodat.
Ha kevesebb rosszat szeretnél látni a világban, akkor teremts több jót. Ez a fejlődés útja.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Attól még, hogy nem fáj, könnyen belehalhatsz

Talán nincs még egy élőlény a Földön, amelyik annyit hazudna önmagának, mint az ember. Persze jó okkal tesszük: a valósággal való szembenézés ugyanis nagyon fájdalmas tud lenni. Hiszen ki élvezné azt, hogy bevallja magának: nem a megfelelő emberrel van együtt, semmi öröme nincs a munkájában, élete jelentős részét értelmetlen dolgokra pazarolta, kihasználják azok, akiktől őszinte szeretetet remélt, lemondott a gyermekkori álmairól egy konform élet miatt, vagy hogy mindez egyszerre igaz, és belül mélyen úgy érzi, hogy egy összességében rendkívül szánalmas életet él? Ki meri ezt magának bevallani?
A legtöbben ezért inkább hazudnak önmaguknak. Eleinte csak kisebb dolgokban, aztán ahogy süllyednek egyre mélyebbre és mélyebbre, kénytelenek növelni az adagot. Pont úgy, mint egy fájdalomcsillapítót.

Az emberi lélek fájdalomcsillapítói

Ha valami fizikailag fáj, legtöbben egyből fájdalomcsillapítóhoz nyúlnak. Nemcsak a bevált orvosi gyakorlat támogatja ezt, hanem az a modern kori hitrendszer is, mely szerint nincs idő a betegségre. Rohanni kell (mintha lenne hová), helyt állni és teljesíteni (bármi áron, az egészséget is feláldozva), és minél hamarabb elnyomni azt, ami rossz – még ha újra és újra elő is jön az.
Pontosan ugyanezt csinálja lelki fájdalmaival is az emberek többsége. Amint kezdik rosszul érezni magukat a bőrükben, és választaniuk kell, hogy változtatnak az életükön, vagy önmaguknak hazudva maradnak ugyanott, a legtöbben ez utóbbi mellett döntenek.  A dolog keserű iróniája az, hogy sokaknak közülük fel sem tűnik, hogy válaszút elé kerültek. Mert ők csak egyetlen utat látnak: azt, hogy fájdalomcsillapítón éljenek. Vagy inkább létezzenek – mert életnek én mást hívok. De ezek az emberek el sem hiszik, hogy lehetne ezt másképp is csinálni.
És hogy mik ezek a lelki fájdalomcsillapítók? Van belőlük bőven. Mert az emberi kreativitás nemcsak a valós életünk fejlesztésében, hanem annak elfedésében is szépen megmutatkozik. Az agy csodálatos dolgokra képes – és hogy ez csodálatos fejlődés vagy csodálatos rombolás lesz, az kizárólag a tulajdonosán múlik.
Panaszkodás
Kezdjük az enyhébb fájdalomcsillapítókkal – azokkal, amelyekkel az emberek többsége is kezdi, amikor beleütközik a ténybe, hogy az élete nem éppen olyan, mint ahogyan azt elképzelte. Ilyenkor jön a panaszkodás. A lelki szemét kontrollálatlan kiöntése, melynek bár látszólag segítségkérés a célja, valójában nem szól másról, mint önsajnálatról és kényelemről.
Igen, fontos az érzelmeink kifejezése. Fontos, hogy ne fojtsuk magunkba azt, ami nem jó, hanem kezdjünk vele valamit. Csakhogy ez a valami nem feltétlenül azt jelenti, hogy emésztetlenül kiköpjük, aztán nézegetjük, hogy ez milyen gusztustalan. Ennél azért jóval többre képes az emberi agy.
Aki valóban változást szeretne, az nem elégszik meg a tényekkel, hanem megoldást is keres rájuk. Ha pedig egyedül nem talál, akkor úgy kér segítséget, hogy a megoldásban maga is közreműködik. Aki csak panaszkodik, az még nem szenvedett eleget. Annak még jó úgy, ahogy van. Jobb, mint tenni a változásért. A panaszkodás egy mentális hintaszék, ami megadja a cselekvés illúzióját, de haladni nem lehet vele semerre.
A gyakori reakció erre az persze, hogy van, amin nem tudunk változtatni. Erre pedig én csak azt mondom, hogy valóban így van. Tényleg van, amit egyedül, vagy akár összefogva sem tudunk megváltoztatni egyetlen emberéletnyi rövid idő alatt. Még tettekkel sem, de panaszkodással pláne nem. Ezért ajánlom minden panaszkodónak szeretettel Maya Angelou szavait: „Ha valami nem tetszik, változtasd meg! Ha nem tudod megváltoztatni, változtass a hozzáállásodon! De ne panaszkodj!”
Kifogások
A lelki fájdalomcsillapítók következő csoportját a kifogások alkotják. Amikor a valóságból való meneküléshez már nagyobb adag szükséges, és nem elég pusztán nyafogni a dolgok miatt, akkor jönnek az érvek. Az okosnak vagy meghatónak tűnő magyarázatok, amelyeket azért fabrikál magának a langyos kakiban ücsörgő, hogy ne érezze a bűzt annyira.
Persze időről időre így is megcsapja az orrát, ezért szép fokozatosan a kifogás válik saját kis világának valóságává. Ezzel kel, ezzel fekszik, és zsebből húzza elő bármikor, amikor tenni kéne valamit. De ez picit sem változtat a tényen, hogy míg ő azt magyarázza, miért lehetetlen megcsinálnia valamit, addig van, aki megcsinálja azt.
Menekülés
Amikor már a kifogásokból kotyvasztott fájdalomcsillapító is gyengének bizonyul, akkor jön a következő szint: a menekülés. Sokféle módja van ennek is, de a leggyakoribb az önpusztítás, azon belül is a tudat alatt választott testi betegségek és a tudatosan választott szenvedélybetegségek (hazánkban főleg az alkoholizmus).
A társadalom az első csoportot általában sajnálni szokta, míg a másodikat nagyon könnyen megbélyegzi. Pedig senkinél sem rosszabbak ők – csak gyengék. Túl sokáig éltek fájdalomcsillapítókon, és már annyira legyengültek, hogy úgy érzik, képtelenek megbirkózni a valósággal. A menekülés már nagyon erős fájdalomcsillapító – annyira erős, hogy sokan bele is halnak.
Mások lehúzása
Vannak, akik nem befelé rombolnak, hanem kifelé. Nem önsajnálatba merülve, vagy betegségben szenvedve próbálják tudat alatt kompenzálni tétlenségüket, hanem úgy, hogy mások életét keserítik meg. Ennek nagyon egyszerű oka van: a saját értéküket próbálják növelni, és ahelyett, hogy önmagukat fejlesztve emelnék a valós értéküket, inkább másokat maguk alá tiporva próbálják a relatív értéküket nagyobbnak érezni.
Olyan emberek ők, akikben a gyengeség érzéketlenséggel párosul, így vagy fel sem tűnik nekik, hogy kártevővé váltak, vagy baromira nem érdekli őket. Attól függ, hogy kiben milyen aberrációt okozott a gyermekkori neveltetése. Mert ha ott nem lett volna valami nagyon elcseszve, akkor nem váltak volna másokon keresztülgázoló seggfejjé, hanem odafigyelnének embertársaikra.
Élősködés
Ártani nemcsak közvetlen támadással lehet, hanem burkoltan, szeretetbe csomagolva is. Meg is teszi ezt sok olyan ember, aki megtanulta, hogy saját erejének használata nélkül is elérhet eredményeket. Ők az energiavámpírok. Azok az emberek, akik úgy kérnek segítséget, hogy simán meg tudnák csinálni a feladatot maguk is, úgy öntik rád folyamatosan a bajaikat, hogy meg sem hallják a megoldási javaslataidat, és úgy akaszkodnak rád, hogy le sem tudod vakarni őket magadról. Ismerős, ugye?
Mindannyiunk életében akadnak ilyenek. Nem tanultak meg önállóan élni, ezért élősködnek másokon. Képtelenek meghúzni a segítségkérés egészséges határait, ezért addig vesznek el, amíg adnak nekik. Ha pedig ezt a másik ember megelégeli, akkor önmagukat áldozatnak, embertársukat pedig lelketlen szemétnek bélyegzik.
Ez is egy fájdalomcsillapító. Van, aki le tud így élni egy egész életet – miközben másokét keseríti meg –, de sokszor ennek a mentalitásnak egyenes következménye az, hogy az ilyen ember egyedül marad. Egy idő után ugyanis mindenkinek elege lesz abból, ha folyamatosan az ő vérét szívják.
Nem produktív hit
Végül nézzük azokat a fájdalomcsillapítókat, amelyeknek látszólag nincsen káros hatásuk, ám azért válnak mégis veszélyessé, mert zsákutcába vezetnek, és mire az emberek többsége rájön erre, addigra már nem sok maradt az életéből. Ezek azok a fájdalomcsillapítók, amelyek nem produktív hitre épülnek – vagyis olyan „igazság”-halmazra, ami nem viszi az életüket előre.
Ezt szokás a bullshit kategóriának is nevezni. Tudod, amikor egy-egy „kiválasztott” elmondja, hogy mit üzennek neked az angyalok, megmondja, hogy mit kell tenned a tuti boldogságért, és mik azok a személyedre szabott, mégis mindenkire igaz, kizárólagos és csak náluk elérhető módszerek, termékek és útmutatások, amik megváltoztatják az életedet. Amivel hol agresszíven, hol finoman, szinte észrevétlenül mossák az agyadat.
És tudod, miért van ennyi ilyen hírnök? Azért, mert van rá igény. Az emberek jelentős része ugyanis bármit bekajál, ami boldogságot ígér számára. Lelkesen követi az instant csoda módszereket, issza az önjelölt megváltók szavait, és energiát, időt, pénzt nem sajnálva hagyja, hogy simogassák a lelkét. Mert akkor nem fáj annyira. És mert a közhely szerint a remény hal meg utoljára.
Elképzelhető, hogy így van, csak van valamiről, amiről megfeledkeznek: az ember lelke sokkal hamarabb meghal, mint a remény. Sokan a nem produktív hitüket őrizgetve élnek napról napra, és észre sem veszik, hogy már rég feladták az álmaikat, és már rég nem a saját életüket élik, hanem azét, akinek egy helyben toporgásukért még fizetnek is. A bennük élő remény pedig már nem más, mint kiszolgáltatott várakozás.

Szokássá váló süllyedés

A lelki fájdalomcsillapítók nagyon hasonlóan hatnak gyógyszerként kapható fizikai társaikhoz. Tünetet kezelnek, de a fájdalom okát nem szüntetik meg. Sőt, még el is fedik azt. Rövidtávon működőképesnek tűnnek, de amit elnyomnak, az előbb-utóbb úgyis kijön. Vagy hasonló, egyre erősödő tünetekkel, vagy egy látszólag független problémaként: egy lelki összeomlás, egy betegség vagy egy feloldhatatlannak tűnő belső konfliktus formájában.
Így már talán számodra sem olyan meglepő, amikor azt látod, hogy valakit egyszer már orvosilag gyógyultnak minősítenek, hamarosan mégis újra visszaesik, ahogy az sem, hogy hányan gyalogolnak be úgy a temetőbe, hogy viszik magukkal a céljaikat, az álmaikat, a vágyaikat, és mindazt a csodát, amit megélhettek volna. Pedig nem kellett volna így történnie, ha azt a rengeteg energiát, amit lelki fájdalomcsillapítóik kreálásába és használatába öltek, a változásba fektették volna.
Természetesen van, amikor hasznos, vagy akár szükséges is lehet a fájdalomcsillapító. Van, amikor tényleg túl nagy a fájdalom, és átmenetileg elviselhetőbb valami fájdalomcsillapítóval az élet. Ha tört már el nagyobb csontod, vagy szenvedtél már el komoly sérülést, akkor tudod, miről beszélek. Ugyanígy a lelki fájdalmaink esetében is előfordul, hogy szükség lehet fájdalomcsillapítóra. Túl nehéz lenne még szembenéznünk a tényekkel, ezért áltatjuk még magunkat egy kicsit.
Azonban van egy nagy különbség a fizikai és a lelki fájdalomcsillapítók között. Testünk gyógyulásra törekszik, akár teszünk érte valamit, akár nem. Ez egy automatikus mechanizmus, amit fájdalomcsillapító mellett – és annak ellenére is – képesek vagyunk megvalósítani. A törött csont beforr, a vágott seb begyógyul, akár szedünk rá gyógyszert, akár nem. A lelki sérülések azonban máshogy működnek. Azok maguktól nem gyógyulnak, csak ha kezdünk velük valamit. Ezért van az, hogy sokan egész életükön keresztül hurcolják magukkal a terhüket, ami nemhogy könnyebb nem lesz idővel, de még rájuk is telepedik.
Ezért nem érdemes túl sokáig lelki fájdalomcsillapítókat szedni. Hozzászokik a szervezeted, egyre csak növeled az adagot, de az életed közben picit sem változik. Ami fáj, azt megpróbálhatod csillapítani, de jobban jársz, ha szembenézel vele, megéled a fájdalmat, és nem hazudsz tovább magadnak.
Mert kétféle út van a padlóra kerülés után: vagy egyre erősebb fájdalomcsillapítókat szedve ott éled le az egész életedet, vagy felállsz, mész tovább, és megkeresed, hogy mit tudsz a tapasztalataidból hasznosítani. Hogy ne csak passzívan szemléld az eseményeket, hanem legyen értelme annak, ami történt veled. És hogy olyan életet élj, amilyenre a szíved mélyén vágysz.
Ez az a döntés, amit senki más nem fog meghozni helyetted.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – Lehet így is élni

Vannak olyan emberek, akik végigszenvedik az életüket egy olyan munkahelyen, amit nem szeretnek, olyan családi környezetben, ami nem támogatja őket, olyan célokért dolgozva, amik nem is a sajátjaik. És mindezt életnek hívják. Sokan élnek így, aminek a legfőbb oka az, hogy elhitték: máshogy nem lehet.
Aztán vannak olyanok is, akik nem hiszik el ezt a hazugságot. Akik kiállnak a világ elé, őszintén megmutatják önmagukat, elindulnak a saját útjukon, és nem hagyják, hogy bárki is visszahúzza őket.
Ilyen ember volt Yvonne Dowlen is. 1925-ben született az Egyesült Államokban, és még kisgyermekként ismerkedett meg a korcsolyázás világával, ami azonnal magával ragadta. Egy egész életen át tartó szerelem lett belőle.
Korcsolyaművészként is rengeteg sikert ért el több mint 80 éven át tartó pályafutása alatt, és tanárként is sok gyermek életét változtatta meg. Mert nemcsak korcsolyázni tanította őket, hanem az életre is: arra, hogy merjenek őszintén önmaguk lenni, és ne görcsöljenek mások véleménye miatt.
Ahogy ő maga is mondta: „Aki másokra támaszkodva tanul meg járni, az soha nem lesz képes kecsesen és könnyedén haladni.” Ezzel a szemlélettel élte végig az életét, ennek köszönhetően érte el a sikereit, és ez segítette át az igazán kemény kihívásokon is. Mert neki is akadt bőven.
80 éves volt, amikor egyik nap szokásához híven autóba ült, hogy kimenjen a jégkorcsolyapályára edzeni. Persze az emberek jelentős része már itt leakad: 80 évesen vezetni? Meg edzeni? Meg egyáltalán élni? Pedig nem kellene ennek szokatlannak lennie. Nem kell valakinek csak azért, mert idős, a halált várva szobanövényként vegetálnia. Lehet teljes, önálló, boldog életet is élni ennyi idősen.
Tehát beült az autójába, ahogy máskor is tette, azonban ezúttal nem érkezett meg a pályára. Egy túl gyorsan hajtó furgon az autójába szaladt, Yvonne pedig komoly agyi sérülést szenvedett. Egy bevérzés keletkezett, ami után orvosai azt mondták neki, hogy soha többet nem tud majd korcsolyázni.
A soha két hónapig tartott. Yvonne ugyanis máshogy döntött, és minden jóslás és tiltás ellenére addig fejlesztette magát, amíg újra fel tudta venni lábára a korcsolyát, és mindössze egyetlen veszélyes gyakorlatot kihagyva ismét a teljes repertoárját gyakorolta. Az akaratereje és a lelkesedése tovább vitte azon az úton, amit választott, és ami boldoggá tette.
De nem ez volt az egyetlen igazán kemény kihívás időskori évei alatt. 88 évesen stroke-on esett át, ami után tényleg minden oka meglett volna, hogy soha többé ne lépjen pályára. Őt azonban ez sem állíthatta meg: a felépülése után ismét felhúzta lábára a korcsolyát, és folytatta azt, amitől azt érezte, hogy igazán él, nem csak túléli a napjait. „Szeretek felkelni reggel, mert tudom, hogy van egy újabb napom.” – mondta egyszer egy interjúban.

90 éves korában fejezte be földi életét, amit az utolsó pillanatig szenvedéllyel élt. Napi 5-ször kiment a korcsolyapályára edzeni, gyakorolni, fejleszteni magát – és mindenekelőtt élvezni az életet.
Yvonne Dowlen soha nem ment nyugdíjba. Egész egyszerűen azért, mert nem volt rá szüksége. Nem arra várakozott, hogy végre abbahagyhassa azt, amit munkaként csinál, hanem egész életében azt csinálta, amit szeret. Mert lehet így is élni – és ez nem a szerencsén múlik, még csak nem is anyagi kérdés, hanem egyszerűen egy belülről jövő elhatározás. Egy döntés, ami úgy szól: a kifogások helyett inkább megkeresem a lehetőségeket.
Ez az a döntés, amit bárki bármikor meghozhat.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Emberek, akiktől könnyen hányingered lehet

Nemcsak az ételek között van olyan, amit nem vesz be a gyomrunk; bizonyos emberi jellemvonások is kiválthatnak hányingert abból, akit egyenességre és őszinteségre neveltek. Mert aki életének minden megpróbáltatása, minden kihívása és negatív hatása ellenére megőrizte a gerincét, az sokszor nem tud mit kezdeni ugyanúgy két lábon járó, ám gerinccel nem rendelkező társaival. Azokkal, akik a szemébe vigyorognak, a háta mögött viszont vicsorognak. A képmutatókkal.
Tudod, mit szeretek abban, ha valaki nyíltan utál engem? A letisztult egyszerűséget, amivel a kapcsolatunk a helyére kerül, és ott is marad: a kukában. Nincs kérdés, nincs találgatás, nincs áskálódás, nincs manipuláció. Őszintén kifejezi az érzéseit, és ha nem vagyunk egymással kompatibilisek, akkor a kapcsolatunk le is zárul békében. Részemről mindenképpen békében, ő pedig ha cipelni kívánja a terhét, akkor cipeli tovább egymaga.
Ezért van az, hogy még a nyíltan gyűlölködőket is jobban tisztelem, mint azokat, akik látszat életet élnek. Pedig ennek a kategóriának is akad szép számmal képviselője.

Belülről rohadó mintapolgárok

Vannak ezek a „jó emberek” mindenfelé – valószínűleg a Te életedben is bőven akadnak –, akik baromira megfelelnek minden társadalmi elvárásnak: gondos szülők vagy erkölcsös fiatalok, rendesen végzik a dolgukat, és igazán nem lehet senkinek sem oka arra, hogy bármiért is megszólja őket. Legalábbis a kép, amit mutatnak magukról, az ilyen.
A valóság azonban ennél összetettebb. Hiába teszik ugyanis a szépet akkor, ha érdekük épp úgy kívánja, mert amint a szélirány változik, már egészen más „értékrendet” képviselnek. Hiába kedvesek veled szemtől szemben, mert amint megfordulsz, már nem tudhatod, hogy mire számíts tőlük. Hiába vallják magukat a társadalom becsületes mintapolgárainak, mert a sumákolás, az áskálódás és a képmutatás mindennapi eszköztáruk elengedhetetlen elemei. És hiába mutatják magukat kifelé boldognak, belül mélyen nagy üresség tátong a lelkükben.
Barátok, akik gondolnak rád, ha épp kellesz nekik, de nagy ívben leszarnak, amikor neked lenne szükséged rájuk. Összeszokott társaságok, amiket semmi más nem tart össze, mint jelentéktelen eseményeknek és mások életének kibeszélése. Párok, akik kifelé példaértékű kapcsolatot mutatnak, miközben csalják egymást, és a másik szemébe hazudnak. Családtagok, akik egymást nyírják pénz, örökség vagy más közös ügy miatt, aztán mosolyogva összeülnek az ünnepi asztal köré, hogy bájosan elcsevegjenek, majd másnap ugyanúgy folytatják az aknamunkát egymás ellen. Munkatársak, akik fals mosollyal üdvözlik egymást nap mint nap, miközben azon ügyködnek, hogyan túrhatnák ki a másikat.
Emberek, akik viselkedésükkel hányingert keltenek – mégsem ezért olyan veszélyesek.

Az idegrendszered lassú halála

Jó érzésű emberként teljesen természetes, ha nem veszi be a gyomrod mások egy-egy gusztustalan megnyilvánulását. De míg látszólag a hányinger és a belőled időnként előtörő bosszúság jelentik a legnagyobb gondot, amit ezek az emberek okoznak számodra, valójában sokkal súlyosabb a kár, amit elszenvedsz – csak azért nem tűnik fel, mert ezt rövidtávon nem érzékeled, később pedig lehet, hogy már nem tudod összekapcsolni szenvedésedet annak valódi okával.
Tudod, mi a legveszélyesebb abban, ha alattomos, képmutató emberek vannak tartósan a környezetedben? Az, hogy megszokod. Ez válik a valóságoddá, és alkalmazkodsz. Abban pedig egész jók vagyunk, mi emberek: idővel alapállapottá tud válni számunkra az, ami újonnan teljesen természetellenes volt. Gondolj csak bele, milyen hamar meg tudod szokni a bűzt, ha tartósan egy WC-ben ücsörögsz, vagy milyen gyorsan reagál a tested a hidegre, a túlhevültségre, a vírusfertőzésre, vagy akár egy egyszerű fáradtságra.
Ugyanígy hozzá lehet szokni egy képmutató élethez is. Boldog nem leszel tőle, viszont beletörődsz, hogy ez van: vívod a saját kis harcaidat, örülsz az apró sikereidnek (ami sokszor csak annyi, hogy épp nem Te vagy a mocskolódás célpontja), és siratod a kudarcaidat. Reménykedsz, amikor jót kapsz (mert ez is előfordulhat néha), aztán visszasüllyedsz, amikor újra Téged dobálnak.
Így válnak a saját moslékukban ücsörgők veszélyesebbé, mint a nyíltan támadó ellenségek. Mert ezek az emberek szép lassan mérgezik meg a lelkedet – és az egész életedet. Egy olyan szubkultúrába rángatnak bele, ahol nem az emberi értékek jelentik az összetartó erőt, hanem a közös ellenség kibeszélése és kicsinálása. Egészen addig, amíg egyszer a közös ellenség szerepét Te kapod meg.
Még hosszú évekkel ezelőtt volt egy nagyjából egy évig tartó időszak az életemben, amikor mindennapos fejfájással küzdöttem. Nem előjött újra és újra, ahogy sokaknak szokott, hanem folyamatosan fennállt, és gyakorlatilag nem volt olyan pillanat, hogy ne éreztem volna. Egy nagyon erős migrénes fejfájással kezdődött – egy intenzív, nyílt támadással (ami persze a saját támadásom volt önmagam ellen), amit nehéz volt ugyan átvészelni, de viszonylag hamar vége lett. Az igazi harc viszont csak ezután kezdődött.
Fennmaradt ugyanis egy már nem olyan erős, de folyamatosan feszítő fájdalom a fejemben, és hiába teltek el napok, hetek, aztán hónapok, a helyzet picit sem lett jobb. Ellenben egy idő után eljutottam arra a pontra, hogy már a folyamatos fejfájás vált a valóságommá, és el sem tudtam képzelni, milyen lehet az élet nélküle.
Kezdtem elveszíteni a hitemet. Kezdtem beletörődni abba, hogy nekem már így kell leélnem az életemet. Folyamatosan feszítő fájdalommal a fejemben, ami hol enyhébb, hol erősebb, de mindig jelen van. Hiába erőlködöm, nem tudok megszabadulni tőle; ellehetetleníti a hatékony munkavégzést, a boldog pillanatok teljes megélését, de még a pihenést és a regenerációt is. Egy újabb fejfájásos nap telik el, majd egy újabb hétnek lesz vége, és már nem tudok haladni az életemben, csak vánszorgok.
Ilyen hatással van az életedre a képmutató emberek közelsége is. Túl nagy kárt nem feltétlenül okoznak egy-egy akciójukkal, de a veszélyük pont abban rejlik, hogy mint egy parazita, folyamatosan szívják a véredet. Körülfolynak Téged a mérgező gondolataikkal, a kicsinyes játszmáikkal, a panaszkodásaikkal, az álszent megnyilvánulásaikkal és az én-központú életszemléletükkel, és mire észbe kapsz, már fürdesz velük a mocsárban.
Nem biztos, hogy átveszed tőlük ezt az értékrendet, mert ha elég erős a személyiséged, és nem hagyod, hogy visszafejlődjön a gerinced, akkor meg tudod őrizni emberi értékeidet. Csak tudod, ettől még a mocsárban vagy Te is. Ettől még nem tudod felhőtlenül élvezni az életedet, és nem tudsz hatékonyan haladni a céljaid felé sem, mert az energiád jelentős része arra megy el, hogy elviseld a környezetedet, és hogy ne húzzanak le magukkal egyre mélyebbre.
Ezért nagyon fontos az, hogy milyen emberek közt éled le az életedet. Mert a virágot is locsolhatod lelkesen, de ha nem jó a talaj, akkor nem fog fejlődni benne. És hosszútávon a túlélése is kérdéses.

A gyökérség gyökerei

Mindezek után teljesen jogosan merülhet fel benned a kérdés, hogy mégis hogyan történik ez? Hogyan válik valaki ilyen kicsinyes, mások életén csámcsogó, kifelé példás jellemet mutató, belül azonban a saját moslékában ücsörgő, torzult személyiségű emberré, aki szemtől szemben teszi neked a szépet, de ha megfordulsz, már Te vagy a célpontja? Magyarul hogyan válhat valaki ekkora gyökérré annak ellenére, hogy látszólag hasonló életet él, mint gerinces társai?
A rövid válasz ennyi: úgy, hogy csak látszólag él hasonló életet. Csak látszólag kapott hasonló értékrendet, és az is csak látszat, hogy minden őt ért negatív hatást jól feldolgozott. Valójában az ilyen emberek súlyos lelki terhet cipelnek. Belül mélyen ők is érzik, hogy mind evolúciós, mind társadalmi szempontból jelentéktelen életet élnek – hacsak nem zárkóztak be annyira, hogy nem találkoztak még egyetlen őszinte, másokon nem csámcsogó, saját céljai felé haladó emberrel sem. Ez azonban a 21. században már nehezen elképzelhető, hiszen a társadalmon belüli hatékony információáramlásnak köszönhetően mindannyiunkat érnek a negatív impulzusok mellett pozitívak is szép számmal. Ha valakiről ezek lepattannak, az már a személyes döntésének az eredménye.
De több oka is van annak, hogy egy legalább minimális intelligenciával rendelkező emberi lény így tesz. Az első és legfontosabb az, hogy ilyenné nevelték őt. Vagy úgy, hogy szülei közvetlenül a képmutató, sunyi jellemvonásokat adták át neki, vagy pedig úgy, hogy a szülők erős megfelelési kényszerben szenvedtek, ezért saját és gyermekük érdekeit háttérbe szorítva egy másoknak tetsző, folyamatosan az aktuális szélirány szerint lavírozó, frusztrált életet éltek – és tudatosan vagy tudat alatt erre kényszerítették gyermeküket is.
Így válik a gyermek maga is egy frusztrált felnőtté, aki mások életén csámcsog, kihasználja a környezetét, és saját értékét úgy próbálja bizonygatni, hogy mindenkit, aki jobb nála valamiben, megpróbál maga alá húzni – ahelyett, hogy ő maga fejlődne és felemelkedne. Kerüli a nyílt konfliktusokat, de amint valakinek már nem az arcát, hanem a hátát látja, áskálódásainak célpontjává teszi.
A másik oka a gerinctelen életvitelnek az, hogy az ilyen embereknek többnyire rendkívül tartalmatlan az élete. Nincsen eléggé fontos céljuk, túlságosan jelentéktelen életet élnek, ezért foglalkoznak másokéval. Nem köti le őket az, hogy önmagukat fejlesztve eljussanak valahová, ezért bárki mást, aki mellettük elhalad, megpróbálnak visszarántani. Az a legnagyobb szórakozásuk, hogy a saját kis moslékukból milyen golyót gyúrjanak, amivel embertársaikat megdobálhatják.
Azonban fontos, hogy megértsd: nem eredendően gonosz ember az ilyen, hanem gyenge. Gyenge, mert gyengévé nevelték, később pedig ő maga nem tudott változtatni ezen. Vagy azért, mert nem volt megfelelő eszköztára hozzá, vagy azért, mert nem akart. És ha nem akar, akkor nem is fog változtatni soha. Pedig ha azt a rengeteg energiát, amit látszat-életének fenntartására szán, önmaga fejlesztésébe fektetné, akkor élhetne ő is minőségi, másokon nem keresztülgyalogoló, saját céljai felé haladó, teljes életet. De ha máshogy dönt, akkor Te ez ellen semmit nem tehetsz.
Ne várd, hogy őszintén bármit is megbeszélhetsz az ilyen emberrel. Egyetértően bólogat majd neked, vagy sértődötten távozik, de elgondolkodni jó eséllyel nem fog. Vannak persze kivételek. Nem sokan, de vannak. Előfordul, hogy valaki, aki korábban gerinctelen életformában működött, egy súlyos tragédia vagy egy hosszú önfejlesztési folyamat eredményeként hajlandó tükörbe nézni, de az emberek jelentős része ezt élete végéig nem teszi meg. Mindenkinek érdemes megadnod rá az esélyt, azonban ha nincsen jele a változásnak, akkor jó eséllyel teljesen fölösleges várnod rá. Jobban teszed, ha továbblépsz.

Embernek maradni

Ha lehúzó, mások életén csámcsogó, irigy, áskálódó emberek vesznek körül – vagy akár csak egy ilyen is van a közvetlen családi, baráti vagy munkahelyi környezetedben –, akkor szép feladatot kaptál az élettől. Mert nem kell, hogy tragédia legyen ez számodra; lehet egyszerűen egy megoldandó feladat is. A megoldás pedig általában az, hogy a saját lelki békéd érdekében elengeded az ilyen embert. Nem számít, milyen közel áll hozzád, mert ha úgy dönt, hogy a mocsárban dagonyázik tovább, akkor csak úgy lehetnél jó fej a szemében, ha Te is bent ragadnál vele. Ennek viszont pontosan tudod, hogy mi az ára…
Ha mégis ilyen környezetben vagy kénytelen élni átmenetileg, akkor próbáld kialakítani benne a saját mikrokörnyezetedet, ahová nem engeded be a pusztítást, amit a körülötted lévők okoznak. Olyan ez, mint amikor víz és pokróc nélkül nézed az erdőtüzet: eloltani nem tudod, ezért a legtöbb, amit tehetsz, az az, hogy nem táplálod. Ha már ott vagy, akkor legalább ne égesd meg magad.
Amikor újabb gerinctelen megnyilvánulást tapasztalsz, próbálj kimaradni belőle: válts témát, hagyd el a helyszínt, vagy ha ezt nem tudod épp megtenni, akkor kösd le az agyadat valami egészen más dologgal. Idézd fel a kedvenc versedet, gondolkozz a céljaidon, vagy keresd meg, hogy mit tudsz tanulni gerinctelen embertársadtól.
Mert tanulni mindenkitől lehet. Van, akitől azt, hogy mit ne tegyél, vagy éppen azt, hogy hogyan tudsz megfelelően reagálni, amikor épp rád önti a saját szemetét. Hosszútávon azonban jobb, ha nem ragadsz bele egy ilyen környezetbe. Annál sokkal értékesebb és rövidebb az életed, mintsem hogy fölösleges szardobálásra pazarold el. Vannak céljaid, vannak álmaid, vannak vágyaid, és van egy saját elképzelésed arról, hogy mit szeretnél kihozni abból a rövid időből, amit itt töltesz. Hozd ki belőle a legtöbbet.
És ne feledd: ami annak látszik, ami, az nagyon gyakran az is, ami. Úgyhogy ha már mások hazudnak neked, legalább Te ne hazudj Önmagadnak.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A tizennyolcadik teve – egy történet a hatékony problémamegoldásról

Vannak megoldhatatlannak tűnő élethelyzetek. Talán számodra is ismerős: éles konfliktusba kerülsz valakivel, vagy önmagadat emészted valami miatt, és minél többet agyalsz, minél erősebben próbálkozol, annál jobban elmérgesedik a helyzet. Pedig sokszor nem is olyan bonyolult a megoldás, csak egy higgadt fejre és egy kis kreativitásra van szükség. Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egy vándor haladt keresztül a sivatagon. Hosszú napok óta menetelt már a tevéjével, mire végre egy oázishoz érkezett. Megitatta az állatot, majd lepihent volna kicsit, ám hirtelen erős hangzavarra lett figyelmes. Ahogy felkapta a fejét, három férfit látott meg a közelben, akik heves veszekedést folytattak egymással.
Egyre több ember gyülekezett körülöttük, de a többségük nem segítő szándékkal érkezett, hanem egyszerűen csak bámészkodni ment oda. A vándor is közelebb lépett hozzájuk, és a veszekedésből kiderült számára, hogy a három férfi egymás testvérei, akik nemrég veszítették el édesapjukat. Nem tudtak megegyezni az örökségükön, apjuk végakaratát ugyanis látszólag lehetetlen volt teljesíteni.
Csak ordítoztak egymással, vádolták egymást, és erőszakosan próbálták a saját igazukat érvényesíteni, ám minden erőlködés hiábavaló volt. A vándor megszólította őket, és megkérdezte, pontosan mi a heves vitájuk tárgya, miért nem tudnak békésen megegyezni.
A testvérek elmondták neki, hogy édesapjuk a halála előtt meghagyta, hogy tevéinek felét a legidősebb fiú kapja meg, harmadát a középső, kilencede pedig a legkisebb testvért illeti. A gond csak az volt, hogy apjuknak összesen 17 tevéje volt, ezért fiai sehogy sem tudtak megegyezni.
A vándor ekkor így szólt hozzájuk: „Van egy javaslatom számotokra. Itt az én tevém, tegyétek hozzá az örökségetekhez. Így lesz 18 tevétek. A fele 9, ennyit kap a legidősebb közületek; a harmada 6, ennyi lesz a középsőé; a kilencede pedig 2, ennyi tevéje lesz a legkisebbnek. Ez összesen 17 darab teve – pontosan annyi, amennyi az örökségetek.  A tizennyolcadik tevét pedig visszaadjátok nekem, így édesapátok akarata is teljesül, Ti is békésen megegyeztek, és én sem veszítek.”
A három testvér örömmel belement az ajánlatba, és áldották idegen segítőjük eszét, amiért ilyen egyszerű és békés megoldást talált számukra. A vándor pedig folytatta útját a sivatagban.
*****
Sokszor teljesen fölöslegesen görcsölünk egy adott helyzeten. Amikor nem megy valami elsőre, akkor az emberek többsége vagy feladja, vagy újra és újra ugyanazt a módszert erőltetve próbálja az akaratát érvényesíteni. Pedig az, hogy valamire most még nincsen megoldásod, nem azt jelenti, hogy soha nem is lesz, hanem csak azt, hogy eddig még nem találtad meg.
Mert aki folytatja a keresést, és az indulatai helyett az agyát szabadítja fel, az mindig talál megoldást – csak idő és kitartás kérdése. És bár eleinte ez tűnik a fárasztóbb útnak, hosszútávon sokkal jobban megéri, mint a környezetünket vagy önmagunkat pusztítani.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A legveszélyesebb szavak nem azok, amiket annak hiszel

Sokan kínosan ügyelnek arra, hogy soha egyetlen csúnya szó se hagyja el a torkukat. Legalább mások előtt ne. És miközben sértőnek és kártékonynak ítélik meg azt, ha valaki éppen káromkodik, észre sem veszik, hogy önmaguknak és környezetüknek mennyit ártanak – látszólag teljesen ártalmatlan szavakkal. Olyan szavakkal, amelyeket nem a társadalmi megítélésük, hanem a használatuk helye tesz igazán veszélyessé. Sokkal veszélyesebbé, mint amilyen egy-egy káromkodás lehet.
Érdemes áttekintenünk ezeket a szócsokrokat, mert az egész életünkre hatással vannak.

Amikor a nagyobb tér beszűkülést jelent

Veszélyes szavaink első nagy csoportjába azok tartoznak, amelyek akár pozitív, akár negatív kiterjesztést eredményeznek.
„Mindig ezt csinálod!”
„Soha nem figyelsz rám!”
„Folyton csak én szívok!”
„Örökké szeretni foglak!”
…és a sor folytatható még sokáig (nem, nem a végtelenségig, mert az is csak egy pesszimista kiterjesztés lenne). Amikor a „mindig”, a „soha” és az ezekhez hasonló általánosító szavakat használjuk, akkor nem mást teszünk, mint beskatulyázzuk a másik embert, önmagunkat, vagy azt a helyzetet, amivel szembesültünk. Örök érvényű, általános igazságokat fogalmazunk meg arról, amire könnyen lehet, hogy nem létezik örök érvényű, általános igazság.
Persze valamilyen szinten természetes, hogy ezt tesszük. Minden egyes másodpercben rengeteg információt dolgoz fel az agyunk, és ezt úgy tudja hatékonyan megtenni, hogy szelektál és kategorizál. Úgy képzeld el, mint hogyha apró színes labdákat öntenének rád folyamatosan, és rendszeresen megkérdezné tőled valaki, hogy pontosan melyik labdából mennyid van.
Eleinte talán próbálod megkülönböztetni még az egyes színárnyalatokat is, egy idő után azonban óhatatlanul egyszerűsíteni kezdesz: már nem érdekel, hogy ez a labda okkersárga, a másik meg enyhén-borús-égen-áttörő-nyári-naplemente sárga, mert nincs már arra agykapacitásod, hogy minden egyes árnyalatot számon tarts. Sárga, sárga.
Amikor viszont az embertársaidról, a világról és az önmagadról alkotott képről van szó, akkor nem árt, ha megkülönböztetsz árnyalatokat. Mert vannak. Kategóriáinkat ugyanis szubjektív szabályrendszer alapján állítjuk fel (akár egyénileg, akár társadalmi szinten), és még a jó és a rossz fogalma is csak a fejünkben létezik. Ezért veszélyes általános igazságokat megfogalmazni.
Amit mondasz, az nem az abszolút igazság, hanem a Te igazságod. Nem tény, hanem vélemény. Amit mástól hallasz vagy olvasol – akár a hozzád legközelebb állóktól, akár tőlem, akár bárki mástól –, az is csak egy nézőpont. Ami épít, őrizd meg, ami nem, azt dobd el. És a saját gondolataiddal is érdemes ugyanezt tenned.
A „mindig” helyett pontosabb és hasznosabb, ha azt mondod, „úgy érzem, sokszor”, a „soha” helyett pedig azt, hogy „eddig még nem volt rá alkalom”.

Önkéntes áldozati bárányok

A következő nagy csoportba azok a szavaink tartoznak, amelyekkel a saját máglyánkra hordjuk a rőzsét.
„El kell mennem a boltba.”
„Muszáj tanulnom a vizsgára.”
„Kénytelen vagyok elviselni ezt a helyzetet.”
Ó, dehogy. Semmit sem kell. Ami nem tetszik, az is a Te választásod. Lehet, hogy szar, lehet, hogy fájdalmas, lehet, hogy semmi kedved nincs hozzá, de akkor sem kötelesség, csupán lehetőség. Elmész a boltba, mert jobb, mint éhen halni. Tanulsz a vizsgára, mert szeretnél rajta átmenni. Elviseled a helyzetedet, mert a konfliktustól és a bizonytalanságtól való félelmed erősebb, mint a változás iránti vágyad.
Nem érdemes hazudnod önmagadnak. Az önjelölt áldozatszerep csak arra jó, hogy megmagyarázd, miért szenvedsz – arra viszont nem, hogy ne szenvedj. Ahhoz többre van szükség: határozott döntésekre, felelősségvállalásra és tudatosságra. Mindez sokat segít abban, hogy értékeld a helyzetedben azt, ami jó, és felismerd azt, hogy miért vagy benne.
Innentől kétfelé ágazik az utad: vagy elfogadva azt, ami van, tudatos döntés által vezérelve benne maradsz, vagy szintén elfogadva a jelenlegi helyzetedet úgy döntesz, hogy ennél Te többre vágysz, és elkezdesz változtatni rajta. Ha nem megy azonnal, akkor szép fokozatosan, apró lépésekkel haladva előre.
És látod, már nem is vagy áldozat. Már nem kell semmit megtenned – egyszerűen csak megteszed, mert így jó neked. A jelenlegi lehetőségeid közül a legjobb. De ha önként mászol fel az áldozati asztalra, akkor nagyon nehéz elkerülnöd, hogy Te legyél a vacsora.

Ha magadat nem szereted…

Az önjelölt áldozatszerephez hasonlóan káros tud lenni az önmagunkba vetett hit hiánya.
„Le kéne fogynom.”
„Bárcsak eljutnék egyszer a Taj Mahalhoz!”
„De jó lenne, ha sikerülne jó állást találnom!”
„Talán én is egyszer boldog leszek…”
Tudod, miért nem éri el a célját az emberek többsége? Pont ezek a mondatok miatt. Mert nem is hiszi el igazán, hogy ő mindezt megérdemli, ezért sem önmaga, sem a környezete nem fog ebben teljes szívvel közreműködni.
Képzeld el a szituációt: bemész a pékségbe, és így szólsz: „Lehet, hogy kérnék valamit. Talán kenyeret… de nem biztos. Egy kilót… vagy kettőt… vagy nem is tudom…” Vajon kit fog kiszolgálni a pék? Téged, aki talán kér valamennyi valamit, vagy azt, aki határozottan belép, megmondja, mire van szüksége, és előveszi a pénzt, amivel kifizeti az árát? Mert ára mindennek van. Egyrészt a határozottságod, másrészt a munkád és az energiád, amit a céljaid elérésébe fektetsz.
Úgyhogy ha szeretnél valamit elérni az életedben, akkor jobban jársz, ha nem kérsz elnézést a létezésedért, hanem konkrétan megfogalmazod (mindenekelőtt önmagadnak), hogy mi a célod, és megfizeted annak méltányos árát időben és energiában (mert ezek a valódi fizetőeszközök, a pénz csak egy általánosan elfogadott cserealap).
Ha az álmaid megvalósításáról van szó, akkor a feltételes módnak nincsen helye. Kijelentő mód, jelen idő – és akkor valóban lesz is belőle valami.

A szívbe kedvesen szúrt tőr esete

Nem megfelelő szavak használatával nemcsak a saját boldogságunkat nyírhatjuk ki hatékonyan, hanem másét is.
„Soha nem fogod elérni a célodat!”
„Mindig mindent elbénázol!”
„Már megint rossz vagy!” (– mondja ezt a szülő gyermekének, mintha a gyerek nem ösztönösen tükröt tartana számára.)
Sok szájból hangzanak el ilyen szavak. Sokan törik le mások szárnyait úgy, hogy áldozatuk talán soha többé nem repül már velük. Ők a csendes gyilkosok. Azok az emberek, akik lassan, de következetesen mérgezik mások gondolatait – és ezáltal hosszútávon az egész életüket. Vannak, akik jóhiszeműen teszik ezt (mert ők csak „segíteni akarnak”), másoknak fogalmuk sincs róla, hogy mit tesznek, megint mások a saját alacsony önbecsülésük kompenzációjaként próbálják a közelükben lévőket maguk alá húzni ahelyett, hogy inkább önmagukat fejlesztenék.
Bármelyik is legyen ezek közül a motivációjuk, a lényegen nem változtat: ártatlannak tűnő szavakkal ártanak. És kevés ártalmasabb dolog van annál, mint hogyha valakinek az önmagába vetett hitén gyalogolnak keresztül sáros lábbal.

A „majd egyszer” nem naptári nap

Végül elérkeztünk azokhoz a szavakhoz, amelyeknek pusztán kényelmi szerepük van. Semmi másra nem szolgálnak, csak arra, hogy a ne kelljen cselekedni.
„Egyszer majd belevágok saját vállalkozásba!”
„Valamikor összefuthatnánk!”
„Nem fogom én ezt tűrni sokáig!”
És tudod, mi történik? Eljön a hétfő, aztán a kedd, aztán a szerda… Eljön a július, az augusztus, a szeptember… Eljön az új év, az új évtized, majd eljön az új temetés időpontja. A Tiéd. És úgy zárul le az életed, hogy a naptárban nem szereplő „majd egyszer” megy veled a temetőbe.
Régen én is sokat halogattam. Beszéltem az álmaimról, de nem tettem értük sokat. Tervezgettem, hogy mibe vágok majd bele, és vártam a megfelelő alkalomra. Egészen addig vártam, míg az alkalom el is jött – csak nem a cselekvésre, hanem a halállal való szembenézésre. És amikor egy stroke után ott feküdtem összetörve a kórházi ágyon, rájöttem, hogy ez nem sokon múlott.
Minden álmomat, minden tervemet, minden ki nem mondott szót, minden elmulasztott ölelést, minden meg nem tett lépést kis híján vittem magammal a temetőt gazdagítani. Ekkor értettem meg igazán Buddha szavait: „Az a baj, hogy azt hiszed, van időd.”
Ma már nem hiszek a „majd egyszer”-ben. Nincsen rá semmi garancia, hogy lesz belőle valami. Amire azt mondod, hogy „majd megteszem”, az vagy a jelenlegi fizikai korlátaidba ütköző dolog lehet, vagy nem elég fontos neked. Mert fontosabb egy másik szempont – vagy egyszerűen fontosabb a pillanatnyi kényelmed.
Ha röviden szeretném összefoglalni a halogatásmentes élet lényegét, akkor azt mondom: élj úgy, hogy bármikor nyugodtan halhass meg. Élj úgy, hogy ha most jönne el földi életed vége, akkor azt tudd mondani: „Így volt teljes az életem. Nem várakoztam semmire, amit tudtam, megtettem, ami bennem volt megosztottam.” Mert amit ma elmulasztasz, azt lehet, hogy holnap már nem teheted meg.

Néhány záró gondolat

Ahogy látod, nem a direkt támadás szokott lenni a legveszélyesebb. Nem azok a szavak ártanak a legtöbbet, amik bántják a fülünket, hanem azok, amiket talán észre sem veszünk. Azok a lassan ölő mérgek tudják a legnagyobb károkat okozni, amiket szeretetbe, viccbe, vagy félelembe csomagolva adunk át másoknak, vagy ápolgatunk mi magunk. Ezért fontos, hogy egy kis tudatosságot csempésszünk a mindennapjainkba, a rutinszerűen használt szavainkba, a régóta belénk rögzült szokásainkba.
Mint minden tartós eredmény elérését, ezt is apró lépésekkel érdemes elkezdeni. Ha picit odafigyelsz, egyre gyakrabban észreveszed magadon, hogy mikor helyezed önmagadat áldozatszerepbe, mikor teszed meg ezt másokkal, vagy mikor hiszed azt, hogy rengeteg időd van még megtenned valamit. És amint elkezded megváltoztatni a szavaidat, az égész életeden változtatni tudsz. Mind az embertársaiddal, mind az önmagaddal való kapcsolatod minősége sokat javul, ha megteszed magadnak ezt a szívességet.
Úgyhogy legközelebb, amikor valaki azt mondja, hogy „de kurva jó volt ez a rakott krumpli”, akkor gondolkodj el, hogy vajon tényleg akkora kárt okozott-e azzal, hogy őszintén megélte a pillanatot.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – A siket énekesnő, aki nem volt hajlandó feladni az álmait

Nem mindig úgy alakul az életünk, ahogy azt eltervezzük. Van egy elképzelésünk a jövőnkről, vannak álmaink, vannak terveink – és van, hogy mindez egyetlen pillanat alatt összeomlik. Sokan ilyenkor feladják. Talán tesznek még néhány erőtlen, kétségbeesett próbálkozást, de hamar beletörődnek, hogy ennyi volt, ennyi jutott csak nekik. Vannak azonban olyanok, akiknek ez nem elég.
Mandy Harvey 4 évesen kezdett el énekelni. Azonnali szerelem volt ez számára, és bár a család anyagi körülményei nem voltak túl jók, a zeneórák sosem maradhattak el. A kislány annyira elszánt volt, hogy még munkát is vállalt csak azért, hogy mindig meglegyen a szükséges pénz a zenei tanulmányaira. Elhatározta, hogy énekesnő lesz.
Azonban közel sem a család anyagi körülményei jelentették a legnagyobb akadályt Mandy számára. Kiskorától kezdve baktériumfertőzések sorozata miatt folyamatosan romlott a hallása, és az orvosok figyelmeztették a szüleit, hogy mire középkorú felnőtt lesz, akár teljesen meg is süketülhet.
Egy állandó pallosként lebegett ez a feje fölött, de az éneklés továbbra is jól ment neki – egészen addig, míg a középiskola utolsó évében egy térdsérülés utáni műtétek és gyógyszerezés szövődményeként rohamos léptékűvé vált hallásának romlása. Hallókészüléket kapott, de hamarosan már az sem segített. A mélypont akkor érkezett el, amikor első éves főiskolásként a zeneórán várta, hogy a tanár elkezdje a diktálást. Csak várt, várt, aztán rájött, hogy a tanár valójában már be is fejezte. Sírva rohant ki az óráról. Romba dőlt az álma – és az egész élete.
Sötét hónapok következtek: Mandy teljesen bezárkózott fizikailag és lelkileg is. Nem tudta, hogyan kommunikáljon az emberekkel, dühös volt és elkeseredett, amiért ez történt vele, és sokáig ki sem mozdult a szobájából. Abbahagyta a főiskolát, és úgy tűnt, hogy énekelni sem fog soha többet.
Aztán szép lassan elindult benne valami. Egy érzés, ami azt súgta neki egyre erősebben, hogy ez így nagyon kevés. Nem azért született meg, hogy áldozatként túlélje a napjait – ennél ő sokkal többet szeretne az életében. Elkezdte elfogadni a történteket, alkalmazkodott a helyzetéhez, és egyre jobban visszatalált önmagához. Aztán egy napon édesapja megkérte, hogy énekeljen el egy dalt, amit ő majd gitáron kísér.
Mandy először azt hitte, édesapjának elment az esze, vagy egyszerűen csak nem akarja tudomásul venni, hogy lánya már nem képes énekelni. Mégis belement a dologba, és amikor az első hangok elhagyták a torkát, apja szemében könnycseppek jelentek meg. „Ennyire rossz?” – kérdezte tőle Mandy, de a csodálat és a meghatódottság könnyei voltak ezek. Minden hang a helyén volt.
Mandy újra elkezdett énekelni – immár teljesen siketen. Nemsokára pedig eljött az a pillanat is, amikor úgy döntött: kiáll a közönség elé is. Eleinte borzasztóan félt, de tudta, hogy ha még van esélye arra, hogy megvalósítsa az álmát, akkor a félelem nem tarthatja őt vissza.
Nem is tartotta. Annyira nem, hogy számos sikeres fellépés után úgy döntött, az egyik legnépszerűbb tehetségkutató show-ban, az America’s Got Talent-ben is megmutatja magát. Hogy mit művelt ott a színpadon, miközben a kitartásról szóló saját dalát énekelte, azt nehéz lenne szavakkal leírni, úgyhogy nézd meg inkább ezt a rövid videót:

Mandy most 29 éves. Azt csinálja, amit még egészen pici lányként megálmodott: énekel. Úgy, hogy nem hall semmit, jeltolmács segítségével kommunikál a zsűrivel, mezítláb áll ki a színpadra, hogy a talpain keresztül érezze a zene ritmusát, és az izmainak memóriáját használja a precíz hangképzésre. Mert hiába tűnt lehetetlennek, túl fontos volt az álma ahhoz, hogy csak úgy feladja.
Nem mindig úgy alakul az életünk, ahogy azt eltervezzük. De aki úgy dönt, hogy a boldogsága fontosabb, mint a körülményei, a félelmei és a kifogásai, az nem tud olyan mélyre kerülni, ahonnan ne lenne képes felállni. Aki kilép az önjelölt áldozatszerepből, és hajlandó kitartóan küzdeni, az előtt nincsen akadály.
És ez egyetlen határozott döntés kérdése.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Így mossák az agyadat csendben és hatékonyan

Hülyét csinálni abból lehet a legjobban, aki nem tudja, hogy éppen hülyét csinálnak belőle. Nem is kell előkotornunk általános iskolai emlékeinket ahhoz, hogy egy-egy „osztály balekja” személyében életszerű példát találjunk erre; elég csak körbenéznünk jelenlegi életünkben.
Nem, nem a tipikus lúzerekre gondolok, akiket csak a társadalmi szolidaritás ment meg az evolúció munkájától, hanem az átlagemberre. Azokra, akik reggel bemennek dolgozni és este hazamennek, törlesztik a banki hiteleket, megmondják nekik, hogy mit csináljanak, mit gondoljanak és mit ne – és mindeközben elhitetik velük, hogy szabadok. A dolog tragikomikus része az, hogy sokan tényleg el is hiszik.
Napjaink talán legkelendőbb árucikke a szabadság. Az emberek többsége kapkodja, mint a levegőt, miközben fel sem tűnik neki, hogy csak egy illúziót vásárolt meg. Egy olyan illúziót, ami instant örömforrást jelenthet ugyan, de ez többnyire néhány percnél nem tart tovább. Aztán kiürül a szervezetből, és szükség van belőle egy újabb adagra.
Ezért nyalják be annyian a politikai propagandát, és követnek vakon önjelölt népvezéreket, hiszen meg vannak győződve róla, hogy ezzel épp az áhított szabadságukat váltják meg. Ezért van az is, hogy az emberek jelentős része olyan munkát végez, amit nem is igazán szeret – vagy egyenesen utál –, mert elhiszi, hogy ennyi jutott neki, és így még legalább viszonylag szabad és biztonságos életet élhet. És ezért veszik meg rengetegen ész nélkül azokat a termékeket, amiket ügyes marketingesek az arcuk elé tolnak, megetetve velük, hogy ezektől lesz szabadabb és boldogabb az életük.

Túl nagy ár a semmiért

Sokan sokféleképpen adják el neked a szabadság illúzióját, de a cél mindig ugyanaz: a manipuláció. Az, hogy ne kelljen kényszeríteni Téged egy ideológia követésére, egy termék megvásárlására vagy egy helyzet elfogadására, hanem Te magad mondd azt, hogy „igen, ezt akarom!” Mert így sokkal hatékonyabb. Nem kell harcolni, nem vagy veszélyes, kevesebb energiába, időbe és pénzbe kerül elérni, hogy azt csináld, amit mondanak.
De még mielőtt az összeesküvés-elméletesek vagy az anti-összeesküvés-elméletesek erőre kapnak, megjegyzem: nem összeesküvés-elméletről beszélek, hanem egyszerű emberi tulajdonságokról. Olyanokról, mint kapzsiság és arrogancia az egyik oldalon, ostobaság és valahová tartozni vágyás a másik oldalon. Így talál egymásra eladó és vevő, függetlenül attól, hogy politikáról, vallásról, gazdasági társaságról vagy családon belüli dominanciáról van-e szó.
Az eladó többnyire jól jár (legalábbis rövidtávon), a vevő számára viszont a tranzakciónak mindig elég rossz az ár-érték aránya. Magyarul megszívja újra és újra, akárhányszor részt vesz a játékban. Túl sokat fizet a semmiért vagy a nagyon kevésért cserébe. Nézzük meg, hogy mik a leggyakoribb ilyen játszóterek.

Vedd meg a boldogságodat

Vegyük elsőként az embereket fogyasztóvá degradáló gazdasági társaságokat. Pontosabban azok döntéshozóit, akik ugyanolyan emberek, mint a többiek, csak erről gyakran megfeledkeznek (az időnként felbukkanó kivételek természetesen minden esetben tiszteletet érdemelnek). Számukra az elsődleges cél az anyagi haszon, minden más csak utána következik. Ha egyáltalán következik. Az emberek eszközzé válnak, akikkel csak annyit kell törődni, hogy megmaradjanak fogyasztónak, vagy ha kihullanak, akkor legyen helyettük utánpótlás.
Ha az ember mint élőlény kicsit is számítana ebben a képletben, ha kicsit is felelősségteljesen gondolkodna egy fogyasztási termékek eladásából élő vállalat, akkor nem kínálnának mérgeket alkohol, cigaretta, kozmetikum vagy akár egy egészségesnek kikiáltott műzli formájában.
Ehelyett mi történik? Emberek tömegei kajálják be, hogy ha valamire rá van írva, hogy epres, akkor az egészséges – még ha epret soha nem is látott a termék, ellenben E-számok tömkelegével tele van nyomva a megfelelő íz és állag érdekében. Ahogy azt is sikerült elhitetni a társadalom jelentős részével, hogy az igényesség és a jó társaságba tartozás szimbóluma az alkohol, a szabadságé a cigaretta, a vonzerőé pedig a kozmetikum.
Nem is a direkt reklámok okozzák a legnagyobb károkat – bár azok is erősen hatnak még a tudatalattinkra is –, hanem a közvetettek, amelyek a többség számára fel sem tűnnek. Megnézel egy filmet, és a kemény férfi hős vagy a független, erős nő alapvető kelléke a szájában a cigaretta. Vagy ott van a szex utáni cigi, ami sokakban már feltételes reflexszé erősödött mintakövetéssé vált. Aztán a bánatot alkoholba kell fojtani, de az ünnepléshez vagy a bulizáshoz is elengedhetetlen a pia. Közben pedig szenvedélybetegek milliói élnek önjelölt rabságban, teszik tönkre az egészségüket, és egy részük bele is hal csak azért, mert képtelen lemondani arról, amit gazdasági társaságok profitszerzés céljából vagy menő dolognak, vagy hatékony megoldásnak állítottak be számára.
De a rejtett manipulációval nemcsak a válogatott mérgek rád tukmálásánál találkozhatsz, hanem olyan ártatlannak tűnő dolgokban is megjelenik, mint a boltok készletének átrendezése. Úgyhogy legközelebb, amikor azon bosszankodsz, hogy már megint nem találod a lisztet, akkor jusson eszedbe, hogy ez nem véletlen. Ha mindig tudnád, hogy a gyakran vásárolt dolgok hol találhatóak, akkor kisebb eséllyel „botlanál bele” olyan dolgokba, amiket nem is akartál megvenni, de ha már ott van, bedobod a kosárba. Ahogy bedobod a csokit vagy a rágót is a kasszánál sorban állva, mert addigra már eljutottál a döntési fáradtságig, és egy-két apróság pluszban „már nem számít”.
A manipuláció még kifinomultabb formája az, amikor a gyerekeken keresztül hatnak a felnőttekre. A boltok polcain gyerekszem magasságba kerülnek a nekik tetsző dolgok (mert majd a gyerek eldönti, hogy mit vegyen meg neki a gondos szülő), és a gyorséttermek (amelyek „ételeinek” összetevőjéről most ne beszéljünk) sem jófejségből kínálnak gyerekeknek játék meglepetéseket és szórakoztató programokat.
Rengeteg példát tudnék még mondani a mindennapi agymosásra – az eredetinél kisebb méretűvé zsugorodott akciós csokitól kezdve a gyerekekkel és kutyákkal reklámozott termékeken át egészen a motivációt és a boldogságot árucikként forgalmazó önjelölt gurukig és MLM hálózatokig –, de ha picit figyelsz, akkor Te is nagyon könnyen észreveszed ezeket.
Ha viszont nem figyelsz, akkor a semmit is el lehet neked adni. Erre egyébként 2015-ben egy amerikai cég zseniális szarkazmussal rá is játszott, amikor a mesterségesen gerjesztett, őrült vásárlási lázról híres „fekete pénteken” konkrétan a semmiért kértek pénzt vásárlóiktól. Mindenki, aki 5 dollárt fizetett számukra, a cég előzetes ígéretéhez híven nem kapott semmit. A cég ezzel az akciójával közel 20 millió forintnak megfelelő összeggel gazdagodott.
Itt viszont legalább senki nem vert át senkit. Nem úgy, mint azokban az esetekben, amelyekkel Te is nap mint nap találkozol, ha nyitva tartod a szemed.

Legyél jó robot

A manipuláció másik két fontos játszótere a politika és a vallás. Mindkettőnek vannak tényleg emberi értékeket szolgáló képviselői, akik minden tiszteletet megérdemelnek, de sok az olyan ember is, aki saját céljai elérésének eszközeként használja e két terület valamelyikét (vagy mindkettőt). Ők azok, akiknek az az érdekük, hogy minél több jó robot kövesse őket, akik amik lehetőleg feltétel nélküli kiszolgálást biztosítsanak.
Egy robot akkor jó, ha könnyen irányítható a távirányítójával. Nem gondolkodik, nem kérdez, hogy miért jobbra vagy balra kell épp mennie, hanem ha azt a gombot nyomták meg, akkor arra megy. Nem pofázik vissza, ha valamivel nem ért egyet, hanem alapból egyetért és bólogat. Nem panaszkodik, hogy már megint miért rúgtak belé, miért rabolták ki, és egyáltalán miért cseszegetik egy távirányítóval, hanem szép csendben engedelmeskedik. Minden egyes nap. Mert jó robot.
A jó robottá nevelés az iskolában kezdődik. Oktatási rendszerünk legfontosabb célja nem az önkifejezésre, hanem a megfelelésre nevelés. Nem önállóan gondolkodni tanítják meg a gyerekeket (mert aki gondolkodik az veszélyes, hiszen nem irányítható), hanem visszamondani azt, amit a fejükbe tömtek.
Ilyen alapokkal indulnak neki a felnőtt életnek, ahol igénytelen TV-műsorokkal, ostoba reklámokkal és uszító plakátkampányokkal tovább folytatódik a már nem is annyira rejtett manipuláció. Mert már elrejteni sem kell, mehet ez nyíltan is, úgyis megeszi az érzelmileg manipulált tömeg. Ahogy megeszi azt is, hogy Hunyadi Jánosként babakocsis migránsoktól kell megmenteni a hazát,  (ugye azt is észrevetted, hogy a menekültek idegen szóval való megnevezése is a rejtett manipuláció egy hatékony formája?), vagy hogy salátatörvények megszavaztatásával olyan rendeletek lépnek életbe, amikről az emberek többségének fingja nincs, hogy valójában mit is jelent.
Ahogy Konfuciusz mondta: „Minél több a rendelet, annál nagyobb a rendetlenség.” De amíg az emberek többsége nem veszi észre, hogy hülyének nézik, addig hülyének is fogják nézni – és ennek minden következményét ő viseli.

Intravénásan kapott kulturális méreg

Végül nézzük a legveszélytelenebbnek tűnő, és épp ezért a legveszélyesebb területet: a kultúrát. Igen, most következnek az eretnek gondolatok. Mert ugye mindenki tiszteli a nagy költőket és a hagyományokat, megdobogtatja szívét a Himnuszunk, és lelkesen tanítja gyermekeinek a népdalokat – csak közben észre sem veszi, mennyi kárt okoz önmagának és embertársainak.
Nehéz eldönteni, hogy van-e ebben tudatos manipuláció, vagy egyszerűen ostoba hagyományőrzésről van szó, de a végeredmény szempontjából teljesen mindegy: olyan kulturális mérgeket szívunk magunkba gyermekkorunktól kezdve, amelyek nagymértékben befolyásolják a gondolkodásunkat – és így az egész életünket.
Belegondoltál már például abba, hogy a meséinkben hol vannak a hősnők, akik megvalósítják az álmaikat? Miért csak megmentőre váró női szerepek vannak, és miért mindig a férfi az, aki biztosítja a happy end-et? Vajon ez a burkolt szexizmus nem tesz rá egy lapáttal arra, hogy a nőknek még mindig küzdeniük kell azért, hogy a saját céljaik felé haladhassanak, a férfiak jelentős része még mindig fontosabbnak tartja saját szerepét a család boldogulásában, a kisbabával otthon lévő anyákat pedig lazán vakációzóknak gondolják?
És vajon az egymás elfogadására, a megbocsátásra és az élet tiszteletére tanító gondolatok helyett miért olyan agresszióval, bosszúvággyal és nehezteléssel átitatott művekkel tömjük a gyermekek agyát, mint a Piroska és a Farkas, a Jancsi és Juliska, vagy akár a Gólya, gólya, gilice című csodálatos gyermekdalunk? Hol vannak itt a valódi értékek? Mikor találkoznak a gyerekek például a Gandhi által nagyon szépen megfogalmazott bölcsességgel: „A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul.” ?
Aztán itt van a Himnuszunk: ez a meghatónak és szépnek kikiáltott nemzeti ereklye, amit meghallva a szenvedés, az önsajnálat és a tehetetlenség nehezedik rá az ember szívére, hatékonyan hozzájárulva ahhoz, hogy elhiggyük magunkról és az egész magyarságról, hogy tényleg a világ áldozatai vagyunk. És pontosan ezért válunk azzá – mert ahelyett, hogy a múlton rinyálnánk és a jövőtől félnénk, akár meg is élhetnénk a jelent, szebbé tehetnénk a saját életünket és a környezetünket, és a mástól várt segítséget megadhatnánk magunknak.
Pedig vannak a kultúránknak értelmes és előremutató részei is, csak valahogy azok kevesebb hangsúlyt kapnak.

A nálam nagyobb ellenség elve

Az emberi manipulációnak alapvetően két formája létezik: tudatos és nem tudatos manipuláció. Az első gyökere a hatalomvágy és a kapzsiság, a másodiké a közöny és az ostobaság. Az ellenszer pedig mindkét esetben ugyanaz: figyelem, tanulás és önreflexió.
Az ostobaságból elkövetett nem tudatos manipuláció esetében – ilyen például egy gyermek jóhiszemű félrenevelése vagy egy mérgező kulturális berögződés őrizgetése – az imént említett három ellenszer alkalmazása elég is a változáshoz. Persze ez sem könnyű menet, de aki akar, az rengeteget tud fejlődni benne. A tudatos manipulációra viszont érdemes még néhány szót szánni, hogy jobban megértsük, valójában mi is zajlik.
Tulajdonképpen egy egyszerű pszichológiai elvről van itt szó: ha el akarsz érni valakinél valamit, ám ez részéről áldozatot követel, akkor mutass neki a Te alternatívádnál egy rosszabbat, és hitesd el vele, hogy éppen attól készülöd megmenteni őt. Vagy kicsit élethűbb megfogalmazással így szól ugyanez: ha kártevő vagy, és nem szeretnéd, hogy ez kiderüljön, akkor kiálts ki valakit magadnál nagyobb ellenségnek, önmagadat pedig a megmentőnek.
Így hitették el az emberekkel például a szenvedélybetegségekből megélő cégek azt, hogy a magánytól és a jelentéktelenségtől mentik meg őket, így vált a kormány a magyarság idegenektől való megmentőjévé, így lettek a kozmetikumok a kisebbrendűségi érzés és az egyedül maradástól való félelem ellenszerei, és így történhet meg az is, hogy mindenféle szemétből összerakott, ételnek nevezett termékeket áruló gyorséttermek a stressztől mentik meg az embereket. Legalábbis ezt szeretnék elhitetni magukról ezek az érdekcsoportok – és sokan tényleg el is hiszik az arcukba tolt hazugságot.
Ezek után megmosolyogtató, hogy mennyien félnek a földönkívüliektől, pedig a földlakóktól sokkal inkább kéne.

Figyelj a részletekre

Túlzásnak érzed mindezt? Pont azért tűnik annak, mert ezek a dolgok annyira beépültek a kultúránkba, hogy már természetesnek vesszük őket. Menő cigizni, menő piálni, menő kibeszélni az embereket, menő gyűlölni más nemzeteket, menő lenézni a nőket, menő másokon keresztülgázolni.
Pedig mindez nem menő. Ez szégyen. A társadalom szégyene. És az egyéni ember kudarca. Ettől nem lesz senki sem értékes – a valódi értékek egészen másról szólnak.
Akkor vagy igazán értékes, ha egészségesen élsz, és nem hanyagolod el önmagad. Akkor vagy igazán értékes, ha odafigyelsz a környezetedre, kedves és tisztességes vagy. Akkor vagy igazán értékes, ha segítesz másoknak, jó példát mutatsz a gyerekeknek – és a felnőttek közül azoknak, akiknek még lehet. Akkor vagy igazán értékes, ha elültetsz egy fát, megmentesz egy állatot, tiszteled az élet minden formáját, és elfogadod mások különbözőségét.
Akkor vagy igazán értékes, ha pia nélkül is hülyére tudod röhögni magadat a barátaiddal, ha cigi nélkül is erős és kitartó tudsz lenni, és ha kórházba járogatás nélkül töltöd életed második felét. Akkor vagy igazán értékes, ha nem egy-egy rád tukmált terméktől érzed 15 percig egyedinek és szabadnak magad, hanem belülről, tiszta szívből az vagy. Akkor vagy igazán értékes, ha nem mások céljainak rabszolgája vagy, hanem megvalósítod a sajátjaidat. Akkor vagy igazán értékes, ha békében vagy önmagaddal és a világgal.
De nem kell azon görcsölnöd, hogy számtalan módon próbálnak manipulálni nap mint nap; elég, ha csak picit jobban odafigyelsz, és elgondolkozol azon, amit tapasztalsz. Főleg az apró részleteken, amik igazán számítanak.
Mert ha csak passzív résztvevője vagy az életednek, akkor úgy kúsznak be a fejedbe a gondolkodásodat befolyásoló mérgek, hogy észre sem veszed azokat, és hamarosan már nem a saját életedet éled, hanem azt, amit mások neked szántak.
Ugye érzed a különbséget?
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A folyó tanítása – egy tanmese a görcsös ragaszkodásról

Szeretjük a biztonságot. Annyira, hogy görcsösen ragaszkodunk hozzá még akkor is, ha valójában nem is létezik. Mert valamilyen furcsa logika szerint úgy gondoljuk, hogy egy folyamatosan változó világban a változástól való elzárkózás biztonságot jelent.  Képesek vagyunk elhinni, hogy ha valami nem jó, de nem teszünk semmit, akkor majd valahogy mégis jó lesz. Persze hamar felismerjük, hogy magától semmi nem lesz jobb picit sem, de ahelyett, hogy változtatnánk, mástól várjuk – vagy akár elvárjuk – hogy biztosítsa a boldogságunkat. Erről szól Richard Bach mély mondanivalójú története.
*****
Egy kristálytiszta vizű, nagy folyó mélyén különös lények éltek. A folyó csendesen hömpölygött felettük a maga természetességével – nem törődve azzal, hogy éppen fiatal vagy öreg, gazdag vagy szegény, jó vagy gonosz lény felett halad el. A lények a folyó medrében lévő gallyakba és kövekbe kapaszkodva éltek. Görcsösen kapaszkodtak, hogy ellenálljanak a folyó áramlásának – ebből állt az életük, ezt tanulták születésük pillanatától fogva.
Egy napon azonban az egyik lény így szólt: „Elegem van már ebből a folyamatos kapaszkodásból. Bár nem látom a szemeimmel, de bízom a folyóban, hogy tudja, merre tart. Nem kapaszkodom tovább görcsösen, hadd vigyen az áramlat arra, amerre akar. Belehalok az unalomba, ha csak kapaszkodnom.”
A többiek csak nevettek rajta, és ezt mondták neki: „Te megbolondultál! Ha elengeded az ágadat, az áramlat, amit annyira imádsz, hozzávág a kövekhez és szétzúzza a testedet! Biztos lehetsz benne, hogy hamarabb belehalsz abba, mint az unalomba!”
De ez az egy lázadó lény nem törődött a többiek véleményével: elengedte az ágát és átadta magát a folyó áramlásának. Hozzá is csapódott a sziklákhoz keményen, ám miután nem volt hajlandó újra belekapaszkodni az ágakba, a folyó szépen egyre feljebb emelte a mélyből. Immár szabad volt, és sziklához sem csapódott többé.
A folyómederben élő lények pedig elkezdtek ámuldozva beszélni róla: „Nézzétek, csoda történt! Egy olyan lény, mint mi, de ő repülni tud! Eljött a Megváltó, hogy megmentsen mindannyiunkat!”
A folyó áramlásával sodródó lény ekkor így szólt hozzájuk: „Kicsivel sem vagyok több nálatok. Ha én Megváltó vagyok, akkor Ti is azok vagytok. A folyó mindannyiunkat felemel, ha elég bátrak vagyunk, hogy elengedjük a görcsösen szorított ágainkat. Mert ez az életünk igazi értelme: az utazás, a kaland!”
A többiek azonban még nagyobb áhítattal kiáltozták: „Eljött a Megváltó!” És mire újra felnéztek, társuk már a folyó áramlásával haladva eltűnt a szemük elől. Ők pedig magukra maradtak, és továbbra is görcsösen kapaszkodva az ágaikba elkezdtek legendákat gyártani a Megváltóról.
/A tanmese eredeti formájában Richard Bach Illusions c. művében jelent meg./
*****
Sok furcsa lény él közöttünk. Olyanok, akik görcsösen ragaszkodnak a megszokott kis életükhöz, és bár szoronganak és panaszkodnak miatta, a változásért mégsem tesznek semmit. Olyanok, akiknek fontosabbak a félelmeik és a kényelmük, mint az álmaik. Olyanok, akik már nem hisznek önmagukban, ezért másokat is megpróbálnak visszahúzni. Olyanok, akik a csodára várnak – ahelyett, hogy felfedeznék azt önmagukban.
Mert a csoda, amire annyian várnak, mindannyiunkban ott van.
Nagy köszönet Zsókának, hogy figyelmembe ajánlotta ezt a tanmesét. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!