– Gyere a szakadékhoz! – biztatom.
– Félek. – mondja ő.
– Tudom. Gyere…
– De mi lesz, ha…
– Olyan nincs.
– …ha nem sikerül és lezuhanok…
– Mondom: olyan nincs. Gyere…
– Nem merek.
– Csak egy lépést… – biztatom tovább – …itt vagyok Veled.
– Jó, de…
– Nincs de.
– Jó…
…
– Látod? Nem is volt nehéz. – mondom neki lelkesítően.
– Tényleg. – feleli kicsit megkönnyebbülve.
– Gyere tovább!
– Jó, de…
– Nincs de. Csak gyere!
– És ha lezuhanok? – kérdezi újra félve.
– Nem zuhansz le. Én sem zuhantam le. Gyere, fogom a kezed.
– Itt vagyunk. – próbálom megnyugtatni kedvesen.
– Félek. Nagyon mély. Én ezt nem merem megtenni. – hallom ismét a gyengeség kétségbeesett tiltakozását. – Mi van, ha nem sikerül?
– Bízz bennem! – mondom neki zárszóként, kedves, de határozott hangon.
De mi van akkor, ha tényleg nem sikerül neki? Felvállaltam a felelősséget egy emberéletért. Pedig valójában nem, hiszen mindenki a sajátjáért felel, de én most mégis ezt érzem. Mi van, ha neki tényleg nem sikerül? Talán nem mindenki lehet győztes? Vagy talán már túl késő, és nem lesz elég ereje?
A szakadék szélén állunk kézen fogva. És én elengedem a kezét. Még nem hiszi, hogy indulnia kell. Még nem érzi felkészültnek magát. Én pedig meglököm. Mert bízom benne, és bízom önmagamban. Sikerülnie kell. Meglököm, és ő kétségbeesetten zuhan a mélybe. Nem maradt már kifogás. Leomlott a gyengeség bástyája. Nem maradt több lehetőség, csak egy. És én figyelem, ahogy zuhan. Bízom benne. Benne és önmagamban, hogy jól döntöttem.
És a zuhanás megtisztítja mindentől, ami fölösleges. Már nem keres kifogásokat. Már nem vár. Már nincs mibe kapaszkodnia. Már nem fél. Mert valami erősebb a kifogásoknál és a félelemnél. Valami erősebb bárminél, amibe eddig kapaszkodni próbált. A zuhanás megtisztította látását: megtalálta azt, amit már mindenhol keresett, csak ott nem, ahol valójában mindig is volt: önmagában. És elkezd repülni. Az életösztön megindítja szárnycsapásait, és lassan, de határozottan emelkedni kezd felfelé.
Én pedig a szikla pereméről nézem mosolyogva.
[Inspiráció: Christopher Logue: Come to the edge]
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Egy intelligens vita népszerű alternatívái: 1. Ledózerolás - Én ezt
Tovább
Vannak olyan kapcsolatok, amelyek egymás megbecsülésére épülnek. Ahol a két
Tovább
Sokszor mondják egy-egy gyerekre, hogy rossz. Gyengén teljesít, rendetlen, fegyelmezetlen,
Tovább
Mindnyájunknak vannak céljai. Legalábbis azoknak, akik élnek, és nem élőhalottként
Tovább
Szia Gabor 🙂
Ez egy roved, de annal tomorebb iras.
Es felunk az elet szakadekaitol. Felunk, ha beleesunk ott is maradunk. Pedig ami elottunk van azon mindenkeppen at kell mennunk. Es ki lehet jonni a legmelyebb, vagy legveszelyesebb szakadekokbol is. Csak kell hozza az elni akaras, az oszton! Ami vagy ott van bennunk, vagy nincs. Ez a ketto parban szarnyakat ad!! Megtanit repulni, nem felni tobbe a szakadekoktol. Egy ilyen utazasra fel kell noni, meg kell erni ra. Aki megerti annak tobbe nincs akadaly az utjaban.
Udv. Rozika.
Ahogy facebook-on közben már megbeszéltük, hasonlóan látjuk a dolgot, csak a határvonal a kérdés mindig. Van olyan helyzet, amikor közbeavatkozunk, hogy ne pusztítsa el valaki magát, vagy mások ne tegyék ezt vele, és van, amikor jobb, ha hagyjuk a másik embert, hogy magától csináljon mindent. Sokszor nehéz eldönteni, hogy melyik út a helyes. És olyan is van, hogy nem egyetlen helyes út van. 🙂
Mindenkinek sajàt döntèse kell hogy legyen bemegy e az ajtòn vagy sem amit megmutatnak neki.ledobni valakit a szakadèkbòl annak beleegyezèse nèlkūl mèg nem hozott nagy eredmènyt ugyanakkor karmatikus velejàròjàt viseli az aki “ledobja”a màsikat.nem vàllalhatok felelőssèget a màsik helyett..
Az azt jelenti, hogy él… 🙂 Mert ez maga az élet: újabb és újabb szakadékokon való átjutás. És egy idő után ez már természetessé válik, sőt, rájövünk, hogy a szakadék valójában csak a fejünkben van…
Nagyon örülök, hogy tetszett, és köszönöm ezt a remek kérdést. 🙂
Nagyon tetszett az írás. Csak egy kérdés fogalmazódott meg bennem: mi van, ha sikeresen leküzdötte a szakadékot, de pár lépéssel vagy nappal, vagy kilóméterekkel odébb újabb és újabb szakadékok kerülnek elé?
Igen, és sokan sajnos rá sem szánják magukat egész életükben.Pedig a biztonság csak illúzió, sokkal veszélyesebb egy helyben maradni, mint nekivágni az ismeretlennek.
Bizony nagyonsokan sokáig tétovázunk mielőtt rászánnánk magunkat a döntésre,mert nem bízunk kellőképpen sajátmagunkban.