Nem így tervezted. Először nem is tervezted sehogy. Egyszerűen csak megszerettél valakit, mert jó volt vele együtt lenni. Jó volt vele beszélgetni, jó volt nevetni, új élményeket szerezni, a régi emlékeket felülírni. Jó volt vele lenni – és más szempont egyáltalán nem is volt fontos. Aztán egyre közelebb kerültetek egymáshoz anélkül, hogy a közeledő veszélyt felismertétek volna.
Mint az erdőben kóborló vándor, aki éjszaka a tábortűznél végre egy kis biztonságot és megnyugvást találhat, úgy élted meg Te is a lelki felüdülést ebben a kapcsolatban. Legalábbis eleinte. Idővel persze jobban megismertétek egymást, és kiderült, hogy nem minden olyan, amilyennek tűnt eleinte. Jöttek a konfliktusok.
De még mindig nem volt komoly gond, hiszen az egymás iránt érzett szeretet átsegített a mélypontokon Titeket. Időnként okosan, máskor az érzelmeitek által vezérelve, de valahogy mindig megtaláltátok az egymáshoz vezető utat. Eddigre már elmélyültek az érzéseitek, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy nem ragadtok bele egy értelmetlen állóháborúba.
Csakhogy az idő múlásával az is kiderült, hogy amit Ti megoldásnak könyveltetek el, az sokszor semmi másról nem szólt, mint a probléma szőnyeg alá söpréséről – a szőnyeg pedig szép fokozatosan elkopott, majd szét is foszlott. Az alá söpört szemét pedig újra szem elé került, és már nem is tudtátok hova besöpörni azt.
Az eredményt már jól ismered. Elfojtott feszültség, ami egyre gyakrabban tör felszínre. Veszekedés olyan dolgok miatt, amiknek semmi jelentőségük nincsen. Idegtépő érzelmi zsarolások, taktikázás, bizalomvesztés, méltatlan szavak és tettek – mindez két olyan ember között, akik egymáshoz nagyon közel kerültek.
Nem azokról a kapcsolatokról beszélek, amelyekben soha nem is volt jelen a szeretet, mert az egyik vagy mindkét fél csak használta a másikat, hanem azokról, amelyek valóban őszintén indultak, aztán valahol félrecsúsztak.
De hogyan és miért válik két ember egymás legnagyobb szövetségeseiből olykor kétségbeesett, máskor kifejezetten gonosz ellenségekké? És van egyáltalán visszaút ennyire mélyről?
Közelről könnyű ártani
Úgy tűnik, hogy a szeretet és a lelki béke nem mindig élvez prioritást az életünkben. Van valami, ami rendre be tud szépen furakodni eléjük a fontossági listánk élére, és olyan határozottan felköltözik a dobogó tetejére, hogy onnan kimozdítani komoly melót jelent. Ez a valami az ego.
Az az eleinte halk, majd egyre erősödő hang, ami képes átvenni a cselekedeteink feletti irányítást, és ami a saját igazunk bizonyításának rendületlen vágyát kelti bennünk. Ez az a hang, ami erősebb tud lenni a szeretet szavánál, és a vélt vagy valós konfliktushelyzetek során bátran cseng (vagy olykor harsog) a füledben: „Áldozd fel a lelki békédet, mert az igazad fontosabb! Sérülhet bármi, de nekem, az ego-nak soha ne essen bántódásom!”
És valóban nem esik bántódása az esetek túlnyomó részében – legalábbis az ego birtoklója részéről nem. A másik ember viszont épp ugyanezért küzd a saját ego-ját védve, így óhatatlan, hogy előbb-utóbb ütközés lesz. Húzható a dolog egy ideig elfojtással, képmutatással, vagy önmagunk becsapásával, de tudod: a szőnyeg egyszer szétfoszlik.
Teljesen természetes az, hogy vannak az életünkben konfliktusok. Hogy a fenébe ne lennének? Nincs két teljesen egyforma ember teljesen egyforma véleménnyel, de ha belegondolsz, még önmagaddal sem értesz mindig egyet. Hozol egy döntést, aztán másnap felülbírálod azt. Vagy már egy perc múlva. Biztos vagy valamiben hosszú éveken át, aztán pillanatok alatt elbizonytalanodsz benne. Hogyan is várhatnád, hogy ezek után egy másik emberrel mindig mindenben összhangban legyetek?
Nem a nézeteltéréssel, még csak nem is a konfliktushelyzet kialakításával van a gond – ezek ugyanis nemcsak a személyes fejlődésedet és emberi kapcsolataid elmélyülését szolgálják, hanem evolúciós céljuk is van –, hanem a konfliktus kezelésének módjával. Ez az a pont, ahol a legtöbb emberi kapcsolat elindul lefelé azon a csatornán, ami az emésztőgödörbe vezet. És ez az a pont, ahol először megjelenik a figyelmeztető tábla: „Változtatás szükséges!”
A legtöbb ember ilyenkor meg is fogadja a táblán látható tanácsot, és elkezd változtatni. A dolog apró szépséghibája az, hogy a változtatás nem a konfliktuskezelés módjára vonatkozik, hanem az addig használt módszer egyre erőszakosabbá tételére. Ha a kedves szó nem segít, az ordítozás majd biztosan eredményes lesz. Ha a vita eredménytelen, a veszekedés majd győzelemhez vezet. Ha a másik ragaszkodik a saját igazához, akkor csak az érzelmi zsarolás mértékét kell fokozni, és minden rendben lesz.
Nyilván nem gondoljuk át ezt rendesen, mert ha megtennénk, valószínűleg rájönnénk, hogy éppen a kapcsolat sírját ássuk. A sírásást pedig – ha valóban szükséges – nem érdemes hosszúra nyújtani. Ha azonban nem akarjuk a kapcsolatot élve eltemetni, akkor miért is ásunk sírt neki?
Persze a racionális gondolkodásnak nem sok köze van egy érzelmi alapú kapcsolat érzelmi alapú konfliktushelyzetének rendezésében. Így marad az egyre jobban elfajuló harc, ami hosszan elhúzódó gyűlöllek-szeretlek ciklusokhoz vezet (amelyek mindkét pólusa kötődést jelent), míg végül egyre jobban kiüresednek az érzelmek, és marad a hideg közöny.
Érdekes, hogy a bennünk munkálkodó ego annyira erős tud lenni, hogy még ha nagy gáz van, akkor is simán képes győzedelmeskedni. Ezért van az, hogy egy nagyon beteg emberrel is tudunk veszekedni, egy hajszálon múló kapcsolatnál is egymásnak tudunk menni, és még a legmélyebb időszakainkban is képesek vagyunk dacosak lenni. Talán csak az életösztön és az ellenpólusaként felszínre kerülő halálfélelem tudja felülírni az ego-nkat. De még az sem mindig.
„Nem hangzik ez túl jól!” – gondolhatod most kapcsolataink értékében elbizonytalanodva, de sem pánikba esni, sem beletörődni nem kell a helyzetbe.
Mitől működhet?
Életed legfájdalmasabb sebeit jó eséllyel éppen azoktól kapod, akiket a legjobban szeretsz. Ez tény. Ahogy az is, hogy a legjobb gyógymódot is tőlük kaphatod, ha mindketten úgy döntötök. Mindenekelőtt azonban érdemes megértenünk azt, hogy konfliktusaink dinamikája mögött milyen mozgatórugók működnek.
Ugyanis nemcsak a saját igazságunk védelméről van szó ezekben az összetűzésekben, hanem egy olyan jelenségről is, ami jelentősen megnehezíti a megoldáskeresésünket. Ez a jelenség a kiterjesztés. Hajlamosak vagyunk egy-egy számunkra kedvezőtlen esemény során nem magára az aktuális történésre fókuszálni, hanem olyan általánosításokat levonni, amelyek nem biztos, hogy igazak.
Minősítjük az egész kapcsolatot. Minősítjük a másik ember személyét. Olyan kijelentéseket teszünk, amelyek nemhogy megoldáshoz nem vezetnek, de aláássák az egymásba vetett bizalmat és a kapcsolatba vetett hitet. Mindezt azért, mert képtelenek vagyunk azt nézni, ami van, és nem azt, amitől félünk.
Ugyanis minden konfliktus elmérgesedése visszavezethető egy (vagy több) mélyen gyökerező félelemre. Lehet ez a kapcsolat elvesztésétől való félelem, lehet a saját szabadságunk elvesztésétől való félelem, lehet egy korábbi negatív tapasztalatunk megismétlődésétől való félelem, vagy lehet az életünk egy teljesen más területéről hozott félelem is. Aki nem fél, annak bőven megfelel a béke. Aki azonban valamiben gyenge, az ösztönösen próbálja saját gyengeségét erő fitogtatásával, vagyis erőszakkal kompenzálni.
És itt találhatod meg a válsághelyzetben a lehetőséget. Egyrészt lehetőséget arra, hogy megismerd a gyenge pontjaidat, másrészt lehetőséget arra, hogy megtanulj bölcsebben viszonyulni embertársaidhoz. Mindkét dologgal egyszerre szolgálod önmagadat és a környezetedet is.
Az első lehetőség megragadása, vagyis a tükörbe nézés általában egy gyermekkori lelki sérülésedhez vagy egy nevelésbeli hiányosságodhoz vezet vissza. Nincs ezzel semmi baj, mindannyiunknak van ilyen. Egyáltalán nem kell magadat büntetned azért, mert nem vagy tökéletes, hiszen egyrészt senki sem az, másrészt pont önmagad szeretete (és itt nem az önimádatról beszélek) segíti igazán a fejlődésedet. Sokkal könnyebb úgy haladni, ha nem csak célba érni akarsz, hanem élvezed magát az utat.
A második lehetőség, vagyis az emberi kapcsolataid bölcsebb kezelése néhány kérdést fog felvetni benned.
Mi az, amitől félek, és amit a másik emberre kivetítek?
Mire van szüksége a másik embernek?
Mire van nekem szükségem belül mélyen?
Vele együtt szeretném megoldani a helyzetet, vagy inkább engedjük el egymást végleg?
Ez csak néhány alapvető kérdés; valószínűleg többet fogsz majd megválaszolni magadban. De nem is mindig a válaszok megtalálása tesz bölcsebbé, hanem már az a tény, hogy feltetted magadnak a kérdéseket. Aki ugyanis a felkiáltójeleit, amelyek veszekedéshez vezetnek, és a pontjait, amelyek hidegséghez vezetnek, lecseréli kérdőjelekre, az esélyt ad arra, hogy a kapcsolat ne mérgezze tovább a két embert, hanem építse őket. Ha a másik ember is így tesz, akkor van értelme az együttlétnek.
Ha kettévágsz két almát, és mindkettőnek az egyik felét egymáshoz rakod, mennyiségileg ugyan megkaphatod az egyet, de mivel tökéletesen nem illeszkedhetnek, így mindketten hamar rohadni kezdenek. Két fél ember sem lesz sosem egy egész, hiába próbálják saját hiányosságaikat a másikkal kipótoltatni. Kettőjük egységét csak önmaguk belső egységének megtalálása után érhetik el.
Ha emberi kapcsolatokról van szó, akkor a helyes egyenlet így szól: egy meg egy az egy.
Ha szeretnéd tudatosabban ápolni az emberi kapcsolataidat, akkor egy nagyon jó lehetőség lehet erre az egy hete tartó 21 napos kihívás, amibe most még be tudsz csatlakozni. Itt találod a részleteket, és jelentkezni is itt tudsz: Érdekel, megnézem! Várunk szeretettel. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Kedves Gábor! Még valami eszembe jutott! 🙂 Matematikailag 2 lenne, de a két ember kapcsolatának interakciója, egy jól működő kapcsolat (barátság, rokoni, párkapcsolat ) esetében a nonszummativitás elve alapján ( az egész mindig több, mint pusztán a részek összege) Egy kép, egy dallam, egy szó, több mint pontok, hangjegyek és hangok puszta egyvelege; Erdély is több, mint ennyi meg ennyi magyar, ennyi, meg ennyi román, ennyi meg ennyi roma egyvelege…Bertalanffy (Nem tettem a fentieket idézőjelbe, mert meglehet nem pontosan idéztem.)
Az ego és az önértékelés nem ugyan az a dolog.
Ha a saját értékemet mindig máshoz viszonyítom , alakítom, akkor valami féle kaméleon leszek.
Az embernek legelső sorban a saját valós értékeinek kell megfelelnie.
Amennyiben leadok belőle ugyan úgy szenvedni fogok, mint ha az egom nyomása alatt állnék.
Egészséges egyensúy a lényeg, a harmónia.
Kedves Nessie!
Van igazság a természetgyógyász bejegyzésében, de nincs túl sok köze Gábor írásához. Még csak nem is súrolja az írás lényegét.
Üdv. Barbara
Kedves Gábor! Remekül összefoglaltad, minden mondatod rámutat a tűz erejére, segít a tisztánlátásban, fejlődésben. Nagy- nagy köszönet érte!!!😉
Egy sorozat az egovezérelt öngyilkosságról: https://groups.google.com/forum/#!category-topic/gumitergyo/5hS7lx50c24