Ültesd le a képernyő elé a gyereket, hogy addig is legyen egy kis nyugtod tőle. Ültesd le ma, és nézd meg 10 év múlva, ki lett belőle.
Sopánkodj majd rajta, hogy nem őszinte veled, járj majd vele havonta orvoshoz, mert nem fejlődött ki rendesen az immunrendszere, csapd ki majd a balhét, amikor rajtakapod a budiban füvezés közben, szidjad majd, mint a bokrot, mert tiszteletlen a kis hülye, utáld majd a párját, mert elrontja szerencsétlen csemetédet.
És véletlenül se gondolj majd vissza, hogy mit tettél 10 éve.
Akkor, amikor a gyermeked figyelemre vágyva kérdezett valamit Tőled. Akkor, amikor sokadik napon is hiába hívott, hogy építs várat vele. Akkor, amikor veled szerette volna megosztani, hogy mi foglalkoztatja éppen. Akkor, amikor még Te lehettél volna rá hatással, nem a jútyúbinfluenszerek.
Idő. Amiből ma sem jutott elég a gyerekre. De úgyis elvan a videókat nézegetve. És holnap is. Holnapután pedig érkeznek az első apró jelek. A furcsa szófordulatok, amiket Tőled sosem hallhatott. A gyors csatornaváltások, amikor nyílik a gyerekszoba ajtó. A másik szülőnél való bepróbálkozások, amikor a nálad tett próbálkozás kudarcot vallott.
Te pedig nem veszed észre egyiket sem. Pont úgy, ahogy a közeledését, a kéréseit, a szeretethiányát, a szükségleteit sem. Ugyanilyen észrevétlenek maradnak az első jelek. Holnapután és egy év múlva is.
És amikor 10 év múlva majd értetlenül állsz, hogy hogy lett ilyen ez a gyerek, már nem fogsz emlékezni erre az írásra sem. És majd jól kipanaszkodod magadat a hozzád hasonló sorsú, szegény szülőknek.
Ültesd le a képernyő elé a gyereket, hogy addig is legyen egy kis nyugtod tőle.
Vagy talán Te más vagy, és megérted: amit ma megspórolsz, annak lehet, hogy csak 10 év múlva lesz látható következménye – és a terhét onnantól kezdve egy életen át cipeled.