Élve vagy halva – vajon hogyan érünk többet?

Tudom, hülye a kérdés. Sőt, provokatív is. Egyáltalán, hogy lehet ilyet kérdezni? Egy olyan világban, ahol az emberi élet értékét mindenki ismeri, ahol a család, az összetartozás és a közösség ereje divatos referenciává vált, és ahol minden egyes boltban, vagy akár a lakásból online is megvásárolhatod a szeretetet és a törődést, ott nem teszünk fel ilyen kérdést, hogy élve vagy halva…

Mert ez egyértelmű. Egyértelmű, hogy fontos számunkra az egészség, a család, a barátok – fontos számunkra az élet. Ha ezt valaki megkérdőjelezi, felháborodunk. Ha kell, bizonyítunk: többször mondjuk ki, több pénzt költünk, több időt szánunk azokra, akik számítanak az életünkben. Olyan társadalomban élünk, ahol nemcsak ismerjük, hanem őrizzük is a legfontosabb emberi értékeket, ápoljuk kapcsolatainkat és hálásak vagyunk azért, amink és akink van. Ilyen társadalomban élünk. Ugye?

Igen, ez az a társadalom, melyben megesik, hogy egy világhírű komikus színész tragikus öngyilkosságát követően facebook rajongó táborának száma 2 nap alatt 1 millió fővel növekszik, és az is, hogy a halálát kihasználó neki emléket állító R.I.P. Robin Williams oldalakat 50-nél meguntam számolni. Ez az a társadalom, mely a halott Michael Jackson lemezeit jobban veszi, mint az élőét. Ahol – ahogyan ezt a The Guardian lényegre törően megfogalmazta – a karrierépítés talán legjobb módja az idő előtti halál.

De mindez csak a felszín. A jól látható, mindenki számára (elvileg) világos megnyilvánulása annak a torz életfelfogásnak, melyben sokan eltöltik napjaikat. De ha mélyebbre ásunk, mégis mit mutat az, hogy a népszerűség, az együttérzés, a törődés szintje ugrásszerűen megnő a halál napján (és ismertségtől függően esetleg még kitart pár napig vagy hónapig)?

Ez nem csak a divatról szól. Nem a szenzációhajhász emberek megetetése a fő probléma. Mindig voltak és lesznek is olyanok, akiket meg kell etetni – akiknek kell a nagy durranás, mert saját életük csekély izgalmat tartogat számukra. Őket sajnáljuk ugyan, hogy mindössze ennyit hoztak ki magukból, de igazi problémát nem jelentenek. A probléma nem a szenzáció keresése, hanem annál sokkal mélyebben gyökerezik.  A probléma az, hogy a józan értékrenddel bíró emberek többsége is – és talán Te magad is – hajlamos a mindennapi életét a fenti közösségi oldal szindróma szerint élni. És csak akkor veszi észre, mennyire szüksége lenne valamire vagy valakire, amikor már elveszítette.

Áldozatává válunk a mindennapok feszültségének, mechanikusan éljük az életünket, és hagyjuk, hogy a pénz utáni hajsza, vagy a mások által ránk tett terhek fontosabbá váljanak, mint emberi kapcsolataink.

Akkor megkérdezem még egyszer: élve vagy halva? Hogyan érünk többet? Elmondod annak, aki a legfontosabb az életedben, hogy mit érzel iránta? Szakítasz időt minden nap egy közös beszélgetésre, vacsorára, vagy sétára a családoddal? Elhívod a rég nem látott barátodat egy beszélgetésre, meglátogatod a szüleidet, kedves rokonaidat, hogy egy kis időt töltsetek együtt? Vagy elég lesz majd évente 15 perc a temetőben?

Nem számít, hogy tudod-e, mennyire fontosak számodra a szeretteid. Az sem számít, hogy ezt hányszor mondod el nekik. Sőt, az sem számít, hogy a hiányt később megpróbálod-e bepótolni. Mert az elveszett idő nem pótolható be. És mert lehet, hogy nem lesz olyan, hogy később. Egy ember mindig többet ér élve, mint halottként. Mindig.

Ha magadba nézel, belül mélyen pontosan tudod, hogy ki és mi az igazán fontos számodra. És miután rájöttél, ennek megfelelően éld az életed minden percét. Addig, amíg megteheted.

Ennél szebben nehéz megfogalmazni a lényeget.