Hidd el, tudom.
Ismerem a fájdalmat. Sok ruhájában találkoztam vele az úton. Volt, hogy épp csak megérintett, és volt, hogy az életemre tört.
Ismerem a megránduló izom fájdalmát, ismerem a kettétörő csontét, a mindent elpusztítani látszó fejfájásét, és a tompa, de kitartó szenvedését is.
Ismerem a csalódás fájdalmát, tudom milyen veszíteni, és tudom milyen elveszíteni valakit.
Tudom, hogy fáj. Voltam ott.
Azt is tudom, hogy egyedül érzed magad. És így még jobban fáj. A padló magányos hely. De tudod miért az? Mert aki ott maradt, annak nem számít, hogy ki van még ott rajta kívül. Aki ott maradt, annak nem számítasz. Ő csak saját magával foglalkozik.
És hol vannak a többiek? Ők felálltak. Mert tudják, hogy a padló magányos hely. És azt is tudják, hogy ott nem terem semmi.
Jól ismerem a fájdalmat. Először féltem tőle. Aztán gyűlöltem. Végül pedig szolgálómmá tettem. A fejlődésem kulcsává.
De ő maga nem változott: a kéretlen idegen, aki Neked szögezi a kérdést: Te, vagy én? Csak egyikünk maradhat. És válaszra kényszerít, ha tetszik, ha nem. Mert a nem döntés is döntés.
A padló magányos hely. Sokaknak kényelmes is. De senki nem marad egy helyben sokáig. Aki nem mászik felfelé, az lecsúszik. És mindig van lejjebb. Hidd el. Mindig.
Ahogy feljebb is. Nyújtjuk a kezünket, de neked kell megfogni. Neked kell megfeszítened az izmaidat úgy, ahogy még soha nem tetted, de amire mégis képes vagy.
Velünk jössz, vagy elveszítünk?
Nagyon köszönöm.Minden írásod..Ezt is..Mindegyik teli találat!! Lilla