Veszélyes-e az oltás, vagy létszükséglet? Kellenek-e a korlátozások, vagy át vagyunk verve? Felelősen gondolkodik-e az, aki maszkot visel, vagy csak a saját egészségét teszi tönkre vele? Hasznosak-e a kormányzati intézkedések, vagy csak fedősztorit nyújtanak a kizsigereléshez?
Valahogy azt érzem, hogy elcsúszott a fókuszunk. Vagy talán soha nem is ott volt, ahol érdemes lennie. Persze, fontosak a fenti kérdések, hogyne lennének fontosak – de közel sem a legfontosabbak.
És most hirtelen nekem ugrasz, hogy bagatellizálok, meg hogy ezen vagy azon az oldalon állok, meg hogy amúgy is hogy veszem a bátorságot, hogy senki létemre okoskodjak itt.
És pont ez a lényeg. Elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez.
Mert tudod, a fenti kérdések csak következmények. Az, hogy vérre menő csaták, undorítóan személyeskedő veszekedések, arrogáns véleménydiktatúrára való törekvések zajlanak egyéni, csoportos és társadalmi szinten is, az bizony nem véletlen.
Elcsúszott a fókuszunk. Vagy talán soha nem is ott volt, ahol érdemes lennie. Szerintem.
Bal oldal vagy jobb oldal. Járvány vagy manipuláció. Oltás vagy emberkísérlet. A kulcs nem az egyik vagy a másik, hanem a “vagy”.
Mit kezdünk a “vagy”-gyal? Kitöröljük a francba a másik alternatívával együtt? Ahogy teszi ezt a legtöbb ember? Olyan nincs, hogy “vagy”, csak az van, amiben én hiszek! Amit én akarok, amit én tartok igaznak, ami az én meggyőződésem szerint helyes! Nincs “vagy”! Nincs alternatíva! Nincs máshogy gondolkodás, nincs ellentmondás!
És miközben emberek tömegei teljes meggyőződéssel lobogtatják pirosra, kékre, vagy akármilyen színűre festett zászlajukat, vajon melyikük veszi észre, hogy a zászló színe önkényes? Melyikük jön rá, hogy a zászlót nem ő maga festette, csak kezébe vett egyet, ami éppen megtetszett neki?
Mert azt hallotta egész életében, hogy a piros, a kék, vagy az akármilyen szín a helyes. Hogy a zászlónak ilyennek kell lennie. Hogy az oltás jó. Vagy rossz. Hogy a kormány jó. Vagy rossz. Hogy a vírus veszélyes. Vagy nem az. Hogy a másik ember idióta. Vagy követendő példa.
És közben mindez nem más, mint együgyű hitvita.
Mert bizony nagyon úgy tűnik, hogy bár tízmillió szakértő országában élünk, ezek a szakértők egymással ellentétes igazságokat hangoztatnak. Ez egy dolog. Na de az igazságok mögött a legerősebb érvek az “azt mondta az Ikszipszilon”, a “mindenki tudja, hogy ez így van”, meg a “másik oldal rosszabb, mint ez”.
Hitviták. Együgyű, egyetlen tengely mentén mozgó igazság-csapkodások, melyek vagy nyomokban sem tartalmaznak kritikus gondolkodást, vagy egyetlen szempontra épülnek. És bár érthető, hogy mindenki magának akar jót, de a “hogy lesz nekem jó?” kérdés némileg árnyalódik egy közösségben élve. Itt ugyanis a másik gondolatainak bedarálása már nem biztos, hogy az eredeti célhoz vezet.
Mert akkor mindenki darálni fog.
És ha ez így van, akkor senkinek nem marad ideje arra, hogy haladjon. Mert el van foglalva a darálással. Mert meg akarja semmisíteni azt, amivel nem ért egyet, és ha tehetné, talán azt is megsemmisítené, akivel nem ért egyet. Nem kell ehhez stanfordi börtönkísérlet.
És ha megfigyelted, a felkínált lehetőségek száma mindig kettő. Vagy ez, vagy az, ami ezzel ellentétes. Polarizálás. Ősi manipulációs technika, melyet előszeretettel alkalmaz éppúgy a népszerűségre vágyó insta influenszer, mint a hatalomra törekvő politika vagy az eladást célzó reklámpszichológia. Fekete vagy fehér. Választanod kell.
Te pedig választasz a kettő közül, mert evolúciós örökségként magaddal hoztad, hogy ha két lehetőséget látsz, ne keress harmadikat, hanem ragadd meg azt, ami éppen vonzóbb számodra. A másiktól pedig félj, gyűlöld, töröld el, mert veszélyes csapda.
Van más lehetőség is. A “vagy” elfogadása. A véleményterror felszámolása.
Máshogy gondolod, mint én? Szuper, beszélgessünk. Nem anyázva, nem egymás személyét fikázva, nem megpróbálva ráerőszakolni a saját igazságunkat a másikra, hanem nyitottan, figyelmesen meghallgatva őt, aztán őszintén elgondolkodva. Mert oka van annak is, hogy ő ezt mondja. És bár az okot szeretjük elrendezni annyival, hogy “seggfej”, ez még mindig csak az 1 bites véleményterror tünete.
Érdeklődve figyelni a másikra. Megkérdőjelezni a saját igazságunkat. Megnyitni a zárt valóság-rendszerünket új elemek befogadására. Egy piros, vagy kék, vagy akármilyen színű csíkot rajzolni a fekete vagy a fehér vásznunkra.
Szerintem itt kezdődik az intelligencia.
Meggyőzhetőség. Önreflexió. Értelmes véleménycserék. Tapasztalatra épülő gondolatok. Konszenzusra törekvés. És ha konszenzus nem lehetséges, akkor egy egészséges kompromisszum megtalálása.
Nem darálás. Nem elnyomás. Nem megfojtás. Nem a másik emberi lény megalázása. Nem bal vagy jobb, hanem ember és ember együttélése.
Mit kezdünk a “vagy”-gyal? Ez a legfontosabb kérdés szerintem. Vagy talán még egy fontosabb van nála: Hová vezet az, ha ragaszkodunk a “vagy” megsemmisítéséhez?
A választ megtalálod a történelem könyvekben.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Így igaz. Nincsenek abszolút igazságok. A legprimitívebb gondolkodás
megdönthetetlenül ítélkezni, hogy jobb vagy bal, fekete vagy fehér, oltani vagy nem oltani.