Mindennapi Motiváció – Jason McElwain

Hogy tekintesz az értelmi fogyatékos emberekre? De most őszintén. Félrebeszélés nélkül, társadalmilag elfogadott sablon szövegektől mentesen, mi az első gondolatod? Lenézed őket? Sajnálod? Vagy próbálsz tudomást sem venni róluk? Ez a három fajta hozzáállás jellemző az emberek többségére. A kevés kivétel, akik közé remélhetőleg Te is tartozol (ha nem, akkor itt az ideje elgondolkodnod), elfogadja őket, talán még igyekszik támogatni is őket, de egy valami biztos: szinte senki sem tekint úgy egy szellemileg sérült emberre, hogy bármivel is példát tudna mutatni számára.

Amikor motivációra van szükségünk, nem egy autista, vagy bármely más szellemi sérülésben „szenvedő” emberhez fordulunk segítségért. Mert ugye ő szenved, meg amúgy is, ugyan miben lehetne jobb vagy több nálunk?  Így gondolkodik az emberek többsége, még ha nyíltan élesen tagadják is ezt. Nem beszélünk róla, csak úgy csinálunk, mintha nem létezne a probléma. Pedig pont attól létezik, hogy így csinálunk – és attól, hogy problémaként fogjuk fel.

Van egy autista fiú, akit Jasonnak hívnak. Jason McElwain. Nem valószínű, hogy hallottál róla. Egy New York állambeli középiskola kosárlabda csapatának tagja volt, de nem játékosként, hanem az edző segédjeként.

Miután évekig hordta a vizet és lelkesítette a csapatot, a 2006-os szezon utolsó mérkőzésén edzője úgy döntött, Jason is átöltözhet, hogy még jobban átérezze a hangulatot. A mérkőzés vége előtt 5 perccel pedig valami olyan dolog történt, amire azelőtt még egyszer sem volt példa: Jason beállhatott. Ami ezután történt, azt nehéz szavakkal leírni, de az alábbi videó segíteni fog. (Az alsó videósávban magyar felirat is bekapcsolható.)

Mit tanulhatunk Jason McElwain-től? Mit tanulhatunk ettől az autista fiútól, aki esélytelenként, edzője kedvességének köszönhetően szaladhatott be a pályára, és hősként jött le onnan?

Először is a kitartást. Kitartást bármi áron, bármilyen körülmények között. Ennek a fiúnak gyermekkora óta szenvedélye a kosárlabda, és bár soha nem játszhatott, hosszú évekig elvégezte a rá bízott munkákat, ott volt a mérkőzéseken, és nem vesztette el a lelkesedését. Amikor végül beállhatott, gyengén kezdett, és csak pár perce volt arra, hogy megmutassa, mire képes. Megmutatta.

És épp ez a második fontos dolog, amit megtanulhatunk Jason példájából: a maga teljességében megélni a pillanatot, és a lehető legjobban kihasználni a lehetőséget, mely talán csak egyszer adódik az életedben. Sokan túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy saját helyzetük miatt panaszkodjanak, ezért mikor váratlan lehetőség adódik az életükben, észre sem veszik azt.

Van még egy harmadik dolog, amin érdemes elgondolkodni. Hol vannak a határvonalak? Ki a beteg, ki az egészséges, ki a normális, ki az életképes? Sok „normális” ember lelkileg (vagy akár mentálisan is) betegebb, mint a mentálisan betegnek nyilvánított embertársaink. Attól, hogy valaki fogyatékkal él, nem kevesebb, mint bármelyikünk. Vannak dolgok, melyekben kevesebbre képes, és vannak, melyekben többre.

Mindenkitől tudunk valamit tanulni. Ha elfelejtjük azt a koncepciót, hogy bizonyos életek kevesebbet, mások többet érnek, akkor emberi kapcsolataink minősége is jelentősen emelkedni fog.