Tanítóink legjobbjai nem azok, akik annak képzelik vagy mondják magukat, hanem azok, akik egész lényükkel, egész személyiségükkel és életükkel képviselik azokat az értékeket, melyeket érdemes megőriznünk. Ők azok a tanítók, akik csak kevesen vannak az életünkben, de ha nyitottak vagyunk, akkor pont elegen. És ha valóban nyitottak vagyunk, akkor nem a bölcs öreg mestert keressük, hanem meglátjuk az igazi tanítót bárkiben – akár a saját kutyánkban is.
Számos olyan fontos dolgot tanultam Rosco kutyámtól, amit nemcsak hogy az iskolában nem sajátíthatunk el, de sajnos rengetegen egész életüket ezen értékek nélkül élik le. Nemrég írtam már néhány ilyen alapértékről (ha még nem olvastad, akkor előbb ezzel kezdd: Leckék az egyik legjobb tanítómtól – a kutyámtól), most pedig folytatom a sort. Mert van mit…

1. Legyél kíváncsi!

Rosco kutyám egész életében megőrizte azt a csodálatos megismerési vágyat, ami képes mindig fiatalon tartani a lelket. Egy új illat, egy ismeretlen ember vagy állat, egy soha nem látott táj, vagy csak egy szokatlan helyzet mindig felkeltette az érdeklődését. Nyoma sem volt még élete végén sem a társadalmunkra annyira jellemző apátiának.
A kíváncsiságnak is persze több fajtája van. Lehetsz kíváncsi arra, mi fog történni a szappanopera következő részében (akár a TV-ben, akár az életben), miket dobált be a kosarába az előtted álló vásárló, milyen szaftos vagy megbotránkoztató hírek terjengnek a munkahelyeden. De ennél jóval produktívabban is lehetsz kíváncsi: megpróbálhatod jobban megérteni a másik embert, jobban megismerni a világot és a saját környezetedet, keresheted a szépséget mindenben, amit csak meglátsz. Ez a megismerési vágy az, ami kutyáinkban őszintén él, és ami gyerekkorunkban még bennünk is megvolt. Hogy meg is marad-e, az döntés kérdése.

2. Őszintén add önmagad!

A kutyák nem játszanak szerepeket. Ösztönösen cselekszenek, őszintén szeretnek vagy nem szeretnek valakit. A megfelelési vágy számukra az alapvető szabályok betartására korlátozódik, nem válik kényszerré. Rosco rendkívül intelligens kutya volt, aki betartotta a családi együttélés alapvető szabályait, de mindig őszinte maradt önmagához. Hiába kapott őrző-védő kiképzést, hiába tanítottuk meg, hogy ne fogadjon el ételt másoktól, ő örök életében bízott az emberekben.
Emberként ez az egyik legnagyobb kihívás az életben: bármilyen körülmények között, bármilyen külső hatás ellenére őszintén önmagunknak maradni. A kisgyermek megfelelési vágya kényszerré, majd felnőttkori frusztrációvá válik, és a társadalmi nyomás fokozatosan beőrli azt, aki különleges. Pedig mindannyian annak születünk.

3. Ne szokj le a játékról!

Egy kiskutya – ahogy egy kisgyerek is – rengeteget játszik. Rosco kutyám mindig is egy energiabomba volt, és ahogy teltek az évek, ugyan kevesebbet játszott már, de soha nem szokott le róla. Imádta a saját labdajátékunkat, imádta ellopni a sapkánkat, amikor lehajoltunk, besegített az ásásba, és mindig elcsent egy-egy gallyat, vagy akár egy nála hatszor nagyobb faágat is a nagy metszések alkalmával. A kiskutya sokat játszik, és amikor felnő, megőrzi játékos énjét. A kisgyerek is sokat játszik, de amikor ő felnő, a gyermek végleg meghal benne.
Soha, tényleg soha ne szokj le a játékról! Mert amint túl komolynak, túl öregnek, vagy túl magas státuszúnak gondolod magad ahhoz, hogy önfeledten játssz, a lelked egy része meghal. És ha végleg abbahagyod a játékot, ha végleg meghal benned a gyerek, akkor hamarosan Te is követed őt. Túl sok a halottként élő felnőtt, és túl kevés az idős gyerek.

4. Ne feledd az igazi otthonodat!

Rosco lakásban nőtt fel. Sok év után adatott meg neki – ahogy nekünk is –, hogy kertes házban éljen. És bár szeretett bent lenni velünk, soha nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy kimenjen a szabadba, amint lehetőség volt rá. Gyakran szólt ő maga, hogy ideje levegőzni, de ha megelőztük ebben, akkor kivétel nélkül mindig lelkesen jött. Mert tudta, hogy az igazi otthonunk maga a természet.
Mi emberek egyre jobban elszakadunk ettől az otthontól, és falakkal, technológiával, mesterséges időtöltéssel próbáljuk pótolni azt az űrt, ami ezáltal keletkezett. Fejfájásra gyógyszer, stresszre TV, magányra facebook – ez a modern kori terápia. Pedig a legjobb orvos mindig is a természet lesz, mert amikor újra megtalálod vele a kapcsolatot, akkor érsz igazán haza.

5. Folyamatosan tanulj!

Vajon meddig tanulunk életünk során? Egyáltalán meddig vagyunk képesek tanulni? Rosco kutyám volt az, aki megmutatta, hogy bármeddig. Amikor idős korára gyakorlatilag teljesen megvakult, élni akarása és tanulásra való fogékonysága odáig vezette, hogy új módszereket találjon a mindennapi kihívásokra. Megtanult figyelni és reagálni a póráz legapróbb rezdüléseire is, hogy a séták és a futás öröméről ne kelljen lemondania. Összeállított egy térképet a fejében a szobáról, hogy a fejét minél kevesebbszer beverve járkálhasson körbe. Alkalmazkodott a helyzethez, tanult, új képességeket sajátított el, és ezt egészen élete végéig folytatta.
Iskolarendszerünk egyik legnagyobb hátránya az, hogy rendkívüli hatékonysággal szünteti meg az emberekben a tanulási vágyat. Kisgyermekként még él bennünk a felfedezésnek, az új dolgok megismerésének, a tudás magunkba szívásának vágya. Mire elhagyjuk azt az intézményt, mely egyik legfontosabb célja pont e vágy kielégítése lenne, addigra megutáljuk magát a tanulást. Mert amit tanulunk, annak többnyire nem sok értelme van. És ahogy tanuljuk, annak általában semmi. Pedig a tanulás maga nemcsak szükséges ahhoz, hogy egy folyamatosan változó világban eredményesen tudjunk működni, hanem alapvetően élvezetes is. Élvezetes, ha megfelelő módszerrel csináljuk, és nem hagyjuk, hogy egy ránk erőltetett rendszer kiirtsa belőlünk a vágy csíráját is.
Rosco_2

6. Soha ne add fel!

Rosco-ból mindig sugárzott az élet szeretete. De egy boldog környezetben, szerető családban ez természetes. Az igazi élni akarás csak akkor tud megmutatkozni, amikor komoly a baj, és amikor valóban az élet a tét. Rosco életének utolsó szakaszában olyan példát mutatott élni akarásból, ami minden ember számára követendő. Érzékszervei folyamatos romlása, sőt, megvakulása után sem hagyta el magát, nem adta fel, nem várta beletörődve a halált. Ő élni akart – és élt, még ha küzdelmekkel teli is volt minden nap, még ha annyiszor be is verte a fejét, még ha időnként fájdalmai is voltak. Élni akart, köztünk lenni, boldogan sétálni a szabadban, szaglászni, menni a szíve után. Élni akart, és ez mindig sugárzott róla.
Megdöbbentő, mennyi ember hagyja el magát, adja fel a harcot, mond le az álmairól és éli halva életét.  Ahogy Benjamin Franklin fogalmazott, „sok ember meghal 25 évesen, de csak 75 évesen temetik el.” Van, aki tényleg sokat húz még ki lelki halottként az élők között, de van olyan is, aki hamar távozik, mert ott és akkor, amikor igazán küzdenie kellett volna, ő feladta.

7. Éld meg a pillanatot!

Ez az egyik legfontosabb lecke, amire Rosco megtanított. Nagyon egyszerű, mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. Sőt, hajlamosak vagyunk egyáltalán észre sem venni. A kutyák csodálatos természetességgel képesek arra, amire közülünk csak kevesen: megélni a pillanatot a maga teljességében. Rosco soha nem rutinszerűen üdvözölte a hazaérkező családtagokat, hanem minden egyes nap őszinte örömmel ugrált körbe minket. Soha nem hurcolta magával a problémáit, hanem teljes szívvel átadta magát a játék, az evés, vagy az együttlét örömének.
Ha mást nem is jegyzel meg, ezt mindenképpen: csak ez a pillanat az, ami a Tiéd, mert a múltad vissza már nem fog jönni, a jövődet pedig most, ebben a pillanatban formálod. Éld meg a maga teljességében!
Egészen biztos, hogy még most sem sikerült mindent összegyűjtenem, amit Rosco kutyám tanított – és amit érdemes mindannyiunknak megfogadni. Te mit tartasz a leghasznosabb útravalónak?
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!