Konfliktusaid legfőbb oka

Írta: | 2016-08-29
Annak, hogy problémás a kapcsolatod egy másik emberrel, számos oka lehet. Legalábbis látszólag. Lehet, hogy seggfej. Lehet, hogy Te viselkedsz seggfejként vele. Lehet, hogy túl sokat akar Tőled. Lehet, hogy túl keveset. Az is lehet, hogy teljesen eltérő az értékrendetek. Vagy talán az irány nem azonos, amerre haladni akartok az életetekben. Vagy az irány hasonló, de az utazás módjáról nem azonos az elképzelésetek.
Egy valami biztos: gáz van köztetek. Az az érdekes a dologban, hogy a konfliktus létrejöttéhez még csak nem is kell az, hogy a másik ember aktív résztvevője legyen az életednek. Lehet ő valaki, akivel együtt éltek (vagy nem együtt, csak egymás mellett), lehet lazább, nem napi szintű a kapcsolatotok, lehet egy egyszeri találkozás, amely komoly konfliktushelyzethez vezetett, de lehet a másik ember akár halott is. Így is lehet konfliktusod vele. Sokaknak van is.
Rengetegen élik frusztráltan, görcsösen az életüket amiatt, hogy konfliktushelyzetek sorozatát élik meg olyan emberrel, aki életük részese. Mások pedig pont azért sajnálkoznak folyamatosan, mert valaki, aki az életük része volt, már nem az. Vagy nem úgy az, ahogy addig.
Sokféle konfliktust élünk meg emberi kapcsolatainkban, valójában azonban mindegyiknek ugyanaz a gyökere.

Ezért nem működik

Amikor az életed egyik szereplőjével való kapcsolatodra gondolsz, felvillan egy kép előtted. Ő a párom. Ő a kollégám. Ő az édesanyám. Ő a barátom. Ő az ismeretlen idegen, akivel most találkoztam először – és talán utoljára. Felvillan egy kép, és hozzá rengeteg jelző, amivel a kapcsolatotokat le tudod írni. A képben benne vannak az érzéseid, a tapasztalataid, az élményeid, a társadalmi koncepciók (mert minden kapcsolat egy szerepkör, amelyre bőven akad általánosító, sokszor igaz, sokszor hamis sablon), és a jelenlegi lelki állapotod hatásai is.
kimerult
Amikor konfliktushelyzetbe kerülsz, vagy tartósan abban maradsz, akkor a szenvedésed fő oka az, hogy a kapcsolatról alkotott képed ütközik a valósággal. Vagyis az okozza a problémádat, hogy nem annak képzeled a kapcsolatodat, mint ami az valójában. Mondhatnám azt is, hogy többet vársz el a másik embertől, mint amit ő ad neked, és legtöbbször tényleg erről van szó, de nem mindig. Gyakran előfordul olyan is, hogy nem is többet, hanem mást vársz, vagy máshogyan vársz valamit.
Elképzelted, hogy életed párjával minden egyes dologban egyet kell értenetek. Nem jött össze, ezért rendszeresen veszekedtek. Elképzelted, hogy a gyerekednek azt az utat kell járnia, amelyet Te megálmodtál neki. Más úton jár, ezért vádolod. Elképzelted, hogy a szüleidnek, a barátaidnak, a kollégáidnak a Tiéddel azonos értékrendet kell vallaniuk. Nem ezt teszik, ezért éles konfrontációba keveredsz velük. Elképzelted, hogy az idegen számára, akivel elintéznivaló ügyed akadt, pont annyira fontos a Te ügyed, mint számodra. Rájössz, hogy nem az, ezért agresszívan vagy kétségbeesetten reagálsz a tapasztaltakra.
Szenvedsz, mert olyan dolgokat képzelsz bele a kapcsolatba, ami nincs ott. Vagy jelenleg nincs, vagy soha nem is lesz. Pedig nem olyan bonyolult ez, csak egy valamit érdemes megértened.

Nézz körbe a buszodon

Amikor évekkel ezelőtt összeomlott az életem, sokat sétáltam. Ez a meditáció egy formája volt számomra. Önmagam keresése, addigi életutam megértése, és a világgal való kapcsolódási pontok megtalálása. Újra, vagy talán most először igazán. Mert éreztem, hogy valahol letértem az utamról, és ezért senki más nem felelős, csak én.
Az egyik sétám során a világgal való kapcsolatom megtalálása érdekében egy játékot kezdtem el játszani. A játék egyszerű, és talán neked is érdemes kipróbálnod. Elkezdtem keresni, hogy mi a közös bennem, és azzal, aki éppen szembejött velem.
Aztán az embereken kívül az állatokkal, majd a tárgyakkal is kerestem a kapcsolódási pontokat. Az az érdekes – legalábbis eleinte érdekes volt, utólag már egyáltalán nem meglepő –, hogy kivétel nélkül mindig meg is találtam a kapcsolatot. Lehetett az bármi: egy külső vonás, egy viselkedési minta, egy átélt szituáció, vagy egy a saját életemre vonatkoztatott asszociáció. Mindig volt valami kapcsolódási pont.
Aztán elment előttem egy busz. Na, ezzel most mit kezdjek? – szólalt meg a belső hangom, mert egy busszal közös tulajdonságot keresni egyesek számára pszichiátriai kezelést igénylő, mások számára finoman megfogalmazva is furcsa jelenség. Számomra viszont nem volt az, és egy pillanat múlva már nem is volt kérdés, hogy mi a közös bennem és a buszban. Az emberi kapcsolataim.
busz_utasok
Igen, bármilyen elvontnak is tűnik a hasonlat, az életünk során felépített és megszakított emberi kapcsolataink pontosan úgy működnek, mint a buszon való utazás. Vannak, akikkel együtt utazunk a buszon, és közülük a legtöbben csak egyetlen vagy néhány megállóra tartanak velünk. Nagyon kevés az olyan ember, akivel a végállomásig együtt utazunk.
Mégis sokan görcsölnek amiatt, hogy akivel csak egy rövid szakaszon hivatottak együtt utazni, azt magukkal rángassák a teljes útra, vagy ha valamiért már leszállt az illető (aminek mindig oka van), akkor a hátralévő útjukat azzal töltik, hogy keseregnek miatta.
Pedig nem kell mindenkivel a végállomásig együtt utaznod. Nem is lehet. Vannak, akiknek annyi a szerepe az életedben, hogy egy-egy megállót együtt utazzatok, és a tapasztalataitok által többé válva külön folytassátok az utatokat. Van, akivel nem kompatibilis az egész életed, csak annak egy szakasza. Vagy még az sem kompatibilis, de pont ebből tudsz sokat tanulni önmagadról és az életről (feltéve, hogy az önsajnálat helyett hajlandó vagy tanulni a tapasztalataidból). Ha az ilyen emberrel való kapcsolatodról olyan képet alkottál a fejedben, ami egy teljes útra szól, akkor keményen konfrontálódni fogtok. Nem egyszer, hanem sokszor, mindaddig, amíg valamelyikőtök le nem száll a buszról.
Aztán vannak olyan emberek is, akikkel közös buszon utaztok hosszú ideig, és ez jó is így – csak az a gond, hogy nem tudtok közösen utazni. Ilyenek az igen gyakori szülő-gyerek konfliktusok, a párkapcsolatok jelentős része, egyes munkahelyi kapcsolatok és bizonyos barátságok is. Jó, hogy együtt utaztok, csak az nem jó, ahogyan utaztok.
Nem jó, mert a fejedben lévő kép egy olyan útitársat ábrázol, aki nem létezik. Ideális útitársat, akivel mindig egymás mellett ültök a buszon, egyikőtök sem rontja el a másik hangulatát egy szellentéssel, és soha nem könyököltök oda a másiknak véletlenül vagy szándékosan. Ilyen útitárs nincs. A fejedben igen, ott létezik, de a valóságban nem.
Nagymértékben javíthatsz az emberi kapcsolataidon, ha egy picit körbenézel a buszodon. Biztos, hogy aki már régen leszállt, azt vissza kell rángatnod? Biztos, hogy aki csak egy-két megállóra tart veled, attól sokat kell elvárnod? Biztos, hogy akikkel hosszan együtt utazol, azokkal teljesen kompatibilissé kell válnotok? Nem lehet, hogy csak egy picit távolabbi ülőhelyre kell átülnöd, mert nem szomszédos ülésre szól a jegyetek? És ha valakivel egymás mellett ültök, de az orrod alá engedte a bűzét, akkor nem lehet, hogy csak meg kéne tanulnod lehúzni az ablakot?
Sokat görcsölünk olyanon, ami nincs. Nincsen hibátlan útitárs. Nem mindenkivel kell egymáshoz közel ülnünk. Nem mindenkivel kell folyamatosan egymáshoz közel ülnünk. Nem mindenkivel kell együtt utaznunk. Nem érdemes azután nézelődni, aki már leszállt. És az sem biztos, hogy éppen a jó buszon utazunk. Azon a buszon, ami arra megy, amerre tartani szeretnénk, és azokkal az emberekkel, akikkel együtt akarunk utazni.
busz_elmegy

Hogyan lesz jó az utad?

Ahhoz, hogy az életed ne szorongásból és sajnálkozásból álljon, érdemes végignézned a buszod utasain. Ki az, akinek a közvetlen közelében szeretnél ülni? Csak néhány ilyen ember lesz. Ki az, akivel tökéletes, ha picit távolabb ültök egymástól, és időnként beszélgettek? Ők már többen vannak, de ha őszinte vagy magaddal, belőlük is kevesebb van, amint amennyi kapcsolatot jelenleg őrizgetsz. Ki az, akivel átmenetileg kénytelen vagy együtt utazni, ezért a következő megállóig harc helyett a békés egymás mellett élést érdemes választanod? Ilyen embert is találni fogsz a buszodon, és a kulcsszó itt az átmenetileg. Mert az elengedés nehéz ugyan, de van, akit káros megtartanod az életedben.
Mindig is lesznek nemkívánatos felszállók. Mindig lesznek olyanok is, akiknek egy megállóra volt csak helye a buszodon, és a következőnél érdemes letessékelned őket onnan. Nem haraggal, hanem megértve azt, hogy a kapcsolatotok többet már nem tud adni neked, csak elvenné a lelki békédet. Ha pedig magától szállt le valaki, akkor érdemes megértened, hogy annak oka volt.
Mindig lesznek olyan útitársaid is, akikkel nem a közös utazás a gond, csak az ülőhelyetek távolsága nem megfelelő. Ők azok, akik számára fontos vagy, és fontos is maradsz mindig, de olyat vársz el tőlük vagy velük kapcsolatban, ami nincs benne a kapcsolatotokban. Soha nem is volt benne, csak Te hitted azt.
És mindig lesznek olyanok is az életedben, akik megpróbálják más irányba téríteni a buszodat. De ez a Te buszod – a Te életed. Te döntöd el, hogy mi legyen az útirány. Senki más nem mondhatja meg, hogy merre utazz, mert senkinek sem joga, sem alapja nincsen arra, hogy egy másik ember életével rendelkezzen.
Jelöld ki az útirányt: ez a busz Sopronba megy. Akinek tetszik, maradjon, akinek nem, az most leszállhat. Aki Békéscsabára akar menni Sopron helyett, az keressen másik buszt magának. Aki nem támogat a céljaimban, hanem másfelé akar téríteni, annak nincs helye a buszomon. Ha tetszik a cél, maradj, és tanuljunk meg együtt utazni. Ha távolabbi ülőhelyre szól a jegyed, maradj távolabb, ha egymás mellett ülünk, akkor pedig ne könyököljük le egymást rendszeresen. Aki pedig leszállt, azért vissza nem megyünk, és nem is nézegetjük a visszapillantó tükörben.
Így is lesznek konfliktusok. Mindenképpen lesznek. Emberek vagyunk, hibázunk, de emberi mivoltunk egyik legnagyobb lehetősége pont az, hogy képesek vagyunk javítani a hibáinkon. Képesek vagyunk megváltoztatni az életünket, és egyik pillanatról a másikra változtathatunk a hozzáállásunkon. Mert ezen múlik minden. A hozzáállás a lényeg.
Tedd széppé az utadat. Oszd ki az ülőhelyeket az útitársaidnak, mert a Te buszodon az irányt is és az ülésrendet is Te határozod meg. Legyen olyan, amilyennek szeretnéd, hogy legyen.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

33 gondolat ehhez az íráshoz: “Konfliktusaid legfőbb oka

      1. Horváth Mónika

        Régóta erről a hozzáállásról szóló írásokat kutatom. Köszönöm neked hogy rátalátam,ami ugye nem véletlen!!!:)

        Reply
        1. Gábor Szerző

          Nincsenek véletlenek. 🙂 Nagyon örülök, hogy tudtam segíteni. 🙂

          Reply
    1. Piroska

      Nekem is vannak hasonlo problemaim. Nagyon tetszenek az irasok.Hasznosak

      Reply
    2. KárpátinéHartmannzsuzsanna

      Örömmel olvastam, tetszett.

      Reply
  1. Baksai Ilona

    Kedves Gábor.Minden írása nagyon tetszik,de ez a mostani mintha az én életem lenne.Még sohasem fogalmaztam meg magamban,d e teljesen magamra ismertem.Köszönöm,és szép napot.?.

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Ilona, nagyon örülök, hogy hasznos volt, köszönöm szépen, hogy olvassa az írásaimat. 🙂 Nagyon jó buszozást kívánok. 🙂

      Reply
  2. Tam-tam

    Nálam majdnem telitalálat…jó lenne ha így alakíthattam volna 30-40 éve a kapcsolataimat…amiben kicsit máshogy látom, talán nem ennyire passzív a szelekció… küzdeni is kell a jó ülőhelyért és alakítani is lehet az útitársat és talán mindenki erre törekszik…de látni kell meddig érdemes… az viszont problematikus ha a vonaljárat rossz irányba hajt,mert leszállni és otthagyni az utazóközönséget emberfeletti erőfeszítés pláne ha be kellene ülni a sofőr helyére…Gratulálok Gábor,lassan klubbot lehetne alapítani…

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Nagyon jó kiegészítés, köszönöm szépen, Tam-tam 🙂 A legtöbben tényleg próbálkoznak, csak nem megfelelő módszerrel. Meg akarják spórolni a tükörbe nézés fájdalmát és munkáját, pedig csak az tudja rendezni az emberi kapcsolatait, aki az önmagával való kapcsolatát már rendezte. A klub nagyon jó ötlet, már egy ideje szeretnék élő programokat is indítani, csak sűrűek voltak a napok. Viszont hamarosan hozzájutok, hogy összehozzam az elsőt, aztán csinálunk rendszert belőle. 🙂

      Reply
  3. Bárdos Zsuzsa

    Nagyon jó ,amiről írsz szeretem ,ahogyan írsz.Én sem használok rózsaszin szemüveget.Értékelem és köszönöm az írásaiadt.
    Üdvözlettel , Zsuzsa

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm szépen Zsuzsa, nagyon örülök, hogy tetszenek az írásaim. 🙂

      Reply
  4. Mihály Anikó

    A szenvedés egyedüli forrása az ellenállás. Nem fogadjuk el azt, ami van, a pillanatot olyannak, amilyen. KÖSZÖNÖM az írást!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Nagyon szívesen, Anikó 🙂 Teljes mértékben egyetértek, az elfogadás hiánya vezet a belső konfliktushoz.

      Reply
  5. Lévainé Somogyváry Katalin

    Kedves Gábor! Nagyon köszönöm az írást, nagyon találó. Eddig még nem gondoltam arra, hogy az élet a buszhoz hasonlítható, de nagyon frappáns összehasonlítás. El is küldtem rögtön az egyik gyermekemnek, akinél ez éppen aktuális, legalábbis úgy érzem, mert erröl még nem beszélt velem, csak sejtem.
    Én már túl vagyok a 60. életévemen is, de mindig megpróbáltam úgy irányitani az életemet, hogy én adjak mindenkinek. Ha visszakapok belöle, nagy örömmel tölt el, ha nem, akkor sem vagyok “haragtartó”. Azt hiszem ezt gyermekeim is idövel megérezték, s ez bizonyítja, hogy jól gondoltam el a dolgokat.
    Köszönöm mégegyszer, hogy ilyen jó és hasznos dolgokat teszel közzé! 😉

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Nagyon szívesen Katalin, örülök, hogy hasznos volt, és köszönöm szépen, hogy elküldted a gyermekednek is. 🙂 Bízom benne, hogy tudok neki segíteni vele, de ha nem fogadja be, akkor majd más úton megtalálja az üzenetet. Szerintem nagyon jó az élethez való hozzáállásod, jó volt olvasni, köszönöm szépen 🙂

      Reply
  6. Tarapcsák Ibolya

    Én is igy élek,de konkrétan ez soha nem fogalmazódott meg bennem,köszönöm a megerősitést!

    Reply
  7. Szűcs József

    Kedves Gábor!
    Örömmel olvasom az írásaidat mindig, ezt írtam már. Mindegyikben van egy pont, amikor eljutok oda, hogy “ú, ezt meg kell osztanom másokkal is!”. Nagyon tetszik a buszos hasonlat! Találóbb, mert részletesen kifejtetted, mint az én “főszereplő-mellékszereplő-statiszta-futottak még” elképzelésem. Amely annak kapcsán ötlött fel bennem még régebben, amikor túl nagy jelentőséget tulajdonítottam olyan személyek véleményének, akik nem főszereplői az életemnek, csupán – legfeljebb – statisztái…
    Igen, sokan esnek csapdába, amikor észreveszik, hogy mások forgatókönyve szerint élik az életüket. Valljuk be, mindnyájunkkal előfordult már, hogy későn kapcsoltunk – ha kapcsoltunk egyáltalán. És bizony, azt is megfigyeltem, hogy amikor “nagy örömmel” fedezek fel valakit a múltból – mondjuk – a fészbúkon és ismerősnek jelölöm, ő nem tudván mit kezdeni hirtelen felbukkanásommal, nem jelöl vissza…
    Minden embernek megvan a szerepe az életünkben, akikkel találkozunk, de a múltba visszanyúlva előcibálni bárkit – értelmetlen. Azonkívül sokszor többet árt a lezárult emberi kapcsolatnak, mint használ.
    Valamikor – versben – így fogalmaztam ezt meg:

    “Ne gondold, megleled újra majd:
    Nem hoz a szél vissza régi dalt.
    Új percek jönnek, új barát
    Énekled új szerelmek dalát…”

    Köszönöm az írásaidat, és a bennük rejlő életfilozófiát. Ha sokunknak sikerülne megtanulni és a viselkedésünkben rutinná tenni, sokkal több boldog ember lenne a földön!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves József, nagyon szívesen, ez a legnagyobb öröm számomra, hogy hasznosak az írásaim. 🙂 A Te hasonlatod is nagyon jó életünk szereplőire. A versed pedig nemcsak fontos, hanem nagyon szép is. Köszönöm szépen, hogy megosztottad. 🙂

      Reply
  8. Betty Zsoldos

    Miközben egy részről elképesztő fontos az a képesség, amit a cikk megfogalmaz, másrészről egy hiányjel maradt bennem az olvasás után. Egy olyan világban élünk, amelyben a fogyasztói társadalom pontosan ez az üzenetet képviseli: váltsd le, ha valami nem jó, nem működik, nem kafa, nem olyan, mint amilyennek gondoltad. Minden iparág a lecserélésen gazdagodik, a divattól kezdve a válóperig. És bár az, hogy ha képes vagy leváltani az életedbe nem illőt, az részben jó, mert nem kötődsz hozzá önmagadat károsító módon, másrészről mégiscsak egy re-aktív helyzetben tart. A pro-aktivitás éppen az, hogy tisztában vagyok az erőmmel, azzal, hogy én képes vagyok jól konfrontálni és konfrontálódni, képes vagyok hatni másokra, képes vagyok a busz közönségének hangulatát, érzelmeit, gondolkodását, magatartását meghatározni – és ezzel a felelősségemmel élek is. Azaz: képes vagyok olyan világot létrehozni, amiben rá tudom venni az utazás minden résztvevőjét, beleértve magamat is arra, hogy a ki/be/le/föl/átszállás helyett előbb vagy utóbb feladja a gyűlöletet, neheztelést, haragot, kicsinyességet, és egységben együtt haladjunk valami Egyetemes Cél felé. Hiszen mi mind egyek vagyunk, ugye?

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Nagyon fontos dolgokat fogalmaztál meg, köszönöm szépen. 🙂 Egy valamivel viszont nem értek egyet. Szerintem nem vagyunk képesek másokat rávenni semmire, ha ők azt nem akarják. Márpedig mindig lesznek olyanok, akik nem hajlandóak változni. Megpróbálhatsz változásra bírni valakit, de több oka is lehet annak, hogy kudarcot vallasz. Az egyik az, ha nem vagytok egymással kompatibilisek (mert mondjuk nem arra van szüksége, amit Te adni tudsz), ezért nem is elég erős a motivációja a változásra. A másik az, ha nincsen eszköze a változáshoz, ami a gyerekkorból hozott nevelési hiányosság. A harmadik ok az, hogy olyan módszerrel próbálod változásra bírni, ami nála nem működik. A negyedik ok pedig az lehet, ha az az ember soha nem is változna senkiért, mert ez az életútja, és mindenképpen ezt fogja végigjárni. Egyáltalán nem biztos, hogy rá tudjuk venni a másik embert a változásra, legfejlebb segíteni tudunk neki benne, ha tényleg eldöntötte, hogy elindul.
      Én is úgy gondolom, hogy mindannyian egyek vagyunk, de a negatív pólus is jelen van, és talán ez nem is baj, mert ha nem szenvednénk, nem tudnánk értékelni a jót, és ha nem lenne olyan, akit nem tudunk megváltoztatni, akkor nem tanulnánk meg, hogy csak a saját életünkért vagyunk felelősök. Ettől függetlenül teljesen egyetértek Veled, hogy érdemes mindig az összhangra törekedni, csak nem mindenkivel fog menni. Itt lép be a képbe két fontos képesség: az elfogadás és az elengedés.

      Reply
  9. Bárdos Zsuzsa

    A mai nap az utlsó a munkahelyemen, holnaptól nyugdíjas vagyok. Az új levelezési címemet küldöm.
    Szeretettel.
    Üdv, Zsuzsa

    Reply
  10. Simon Lola

    Kedves Gábor!

    Nekem is nagyon tetszik az írásod.

    Busz, másnak vonat….az élet egy nagy utazás, különböző megállóhelyekkel, ezt már többen leírták.

    Gondolom,hogy az ember akkor kezd foglalkozni a körülötte lévő világ dolgaival, ha ráér vagy ha gondja van vele.

    Ha nincs gondom, akkor semmi sem érdekes. A saját magunk bölcseleteit nem könyvből, hanem tapasztalatból szerezzük. Ha gödörbe lépünk elesünk.
    Legközelebb tudni fogjuk, hogy veszélyes, ezért kerülni fogjuk a gödröt.

    Én azt mondom mindenkinek van egy “gödre”, csak van aki kikerüli, van aki megbotlik, elesik vagy éppen beleesik a gödörbe és csak segítséggel tud kimászni belőle.
    Hogy miért tetszik az írásod? Azért, mert esetleg másoknak te lehetsz a létra.
    A lépést már neki kell megtenni, adva a “létra”, a lehetőség…

    Üdv: Lola

    Reply
  11. N.

    Ahogy írtad is, a saját életünkért vagyunk felelősek, mondhatni mi vagyunk a sofőrök a saját buszunkon, így jogunk van megszabni, ki szállhat fel és ki nem…de ezzel egyidőben rendelkezünk az utasok felett is, hiszen ha valakinek megmondjuk, hogy sajnos nem érvényes a bérleted, már befolyásoltuk az ő életét is. Mert lehet, hogy felszáll a következőre, de lehet, hogy a végállomásig gyalogol, az meg ugyebár elég kellemetlen.
    Az meg egy más dolog, hogy az én életem az én utam és az én buszom, de attól még nem akarok elütni senkit ha a busz elé ugrik, márpedig ha nem akarok rendelkezni senki felett de közben a menetrendet tartani kell, akkor már totális a katasztrófa. Na ilyenkor mi van? Mert lehet, hogy én ugyan tudok elengedni, de a másik fél ezt nem szívesen veszi tudomásul, és mindenáron fel akar szállni, vagy ha már leült, nem érdekli a többi megálló sem az hogy a sofőr szemével nézve mikor van (számára) végállomás. És akkor megint ott tartunk, hogy szorongunk, ő is, én is, pedig a lehetőség adott (lenne). Utazzunk inkább állva, jobb mint a semmi alapon? Lehet, hogy hülyeségeket hordtam itt össze most hirtelen, de sajnos/nem sajnos, most éppen ez foglalkoztat. Köszönöm, hogy olvashattalak, és, hogy lehetőséget adtál gondolkodni. 🙂

    Reply
    1. Szabó Miklós

      Csatlakoznám sz előttem szolóhoz. Ugyanis pont ebben a cipőben ( buszon) járok. A baj itt is az utasommal van! 20 eve indult el a járat es mindketten sofőrök vagyunk csak hogy az en eltervezett es jónak látott utam s masik irányba tart. A kormányt rángatjuk ide oda es csak amortizálódik a busz. Most a helyzet az , hogy feladva mindent, de en leszalltam. Beultem egy teljesen új gépjárműbe, de minden megállónál ott a bizonyos útitárs es elem ugrik mert fel akar szállni. Mit tegyek h 20 év egyutt utazás utan ne bántsam azzal h itt nincs helye!?

      Reply
  12. Andi

    Hello és köszönöm, hogy olvasgatom. De lenne egy kérdésem. Hogyan rakja ki az ember a garázdaság utasokat?

    Reply
  13. Tamás

    …mint általában, ebben az írásodban is nagyon sok igazság van + tanulságosak, de ebből úgy érzem, egy csoport kimaradt: akiket az “ellenőrök” rángatnak le a buszról – hogy a buszos hasonlatnál maradjak. 🙂
    Akik igazából nem önszántukból, hanem mások hatására “szálltak ki”, akiknél a beléjük nevelt megfelelési kényszer / szülőnek , rokonoknak, gyereknek, stb./ erősebb volt bármilyen kapcsolatnál, “boldogságnál”, még akkor is, ha előre tudták, hogy ez így nekik semmiképp nem lesz jó…

    Reply
  14. Valéria

    Köszönöm Gábor az írásodat. Sok erőt merítek belőle. Ennél az írásnál azonban tennék egy kiegészítést. Azt írod: “Te döntöd el mi legyen az útirány.” Ez is igaz, de…. Vannak dolgok, emberek az életünkben, melyeket nem mi választunk, készen kapjuk őket. Ha tetszik, ha nem. Ez pedig a család, amibe beleszületünk. Senki nem magának válassza a szüleit, testvéreit, rokonait. Lehet velük közeli-távoli kapcsolatot ápolni, de akkor is a szüleid, testvéreid maradnak. Ez örök érvényű. És lehet, hogy olyan családba, rokonságba kerültél, akikkel nem tudsz együtt utazni sehová és ők vannak többen, Te pedig egyedül, vagy jobb esetben a saját családoddal. Ilyen esetre mit javasolsz? Már megtettél mindent, távol kerültél tőlük, de van olyan eset, amikor nem kerülheted ki őket, rád kényszerítik őket pl. törvények. Te nem szeretnél velük utazni, ők sem Veled. Megszakadt a kapcsolatotok, de ettől még a szülőd és a testvéred és rokonod, a vér sok mindenre kötelez, de nem ettől család egy család. Ilyen pl. a törvénybe iktatott szülőkről való gondoskodás, vagy a szülők halála utáni örökösödési eljárás. Szóval ez sajnos nem olyan egyszerű, mint ahogy leírtad. Bárcsak olyan lenne!

    Reply
  15. Simkó Andrea

    Szia!
    Nagyon kreatív,találó és hasznos írás!
    Köszönöm, hogy olvashattam!
    Nagyon jó egészséget, sok sikert és még sok jó írást kívánok neked szívből!😆

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.