Ezért nem vagy még mindig boldog

Írta: | 2016-01-04
A legtöbb ember boldogtalansága látszólag egyetlen okra vezethető vissza: a többi emberre. Kapcsolataink minősége alapvetően meghatározza, hogy mennyire érezzük szépnek, teljesnek és szerethetőnek a saját életünket. Ha a körülöttünk lévők szeretnek, és idegenek sem köpnek ránk vagy tesznek nekünk keresztbe, akkor megadatik számunkra az annyira vágyott boldogság. Így működik ez – legalábbis látszólag. És hogy miért csak látszólag, azt mindjárt elmagyarázom.
De előtte még elmesélek egy rövid történetet. Volt egy kutyám, akit Rosco-nak hívtak, és imádtam. Igazi családtag volt, rendkívül intelligens (sok humanoid típusú lény megirigyelhetné), életerős, szeretni tudó, és nagyon sokat tudtam tőle tanulni. Ő is nagyon sok dolgot tanult tőlünk – például azt, hogy az úttesten ne szaladjon át, hanem leüljön, ha a széléhez ér, vagy azt, hogy ne járkálja össze sáros tappanccsal a házat, hanem amikor bejön, egyből oldalra feküdjön, megvárva, amíg letöröljük a lábait. De még az edényét is visszahozta a kertből, miután végzett a vacsival.
Rengeteg mindent tudott Rosco. Van viszont egy dolog, amit nem tudtam volna megtanítani neki. Persze akkor eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam, és most sem jutna eszembe. Egy olyan dolog, amit nem is szokás kutyáknak tanítani – legfőképpen azért, mert sem értelme, sem esélye nem sok lenne megtanítani nekik. Ez pedig a fára mászás. Most persze mosolyogva vagy csak értetlenül nézel ki a fejedből, hogy hogy a fenébe jön ez ide, de teljesen rendben van így. Nem is vártam, hogy azonnal megértsd, ahogy Rosco kutyámtól sem vártam el, hogy felmásszon a fára. És pontosan ezért meséltem el ezt a kis történetet.
Az a helyzet ugyanis, hogy bármilyen kényelmes is azzal a hittel élni, hogy ha a többiek jók, akkor boldog életed lesz, ez nemcsak hogy nem igaz, de még rendkívül káros is az emberi kapcsolataidra nézve. Káros, mert függővé válsz. Függővé másoktól, és függővé a kiszolgáltatottság kényelmétől. Igen, ez kizárólag a kényelemről szól, még ha bántó is, hogy ezt mondom. Aki nem irányítja a saját életét – vagy azért, mert lusta hozzá, vagy azért, mert nem is tanította meg neki senki, hogyan tegye –, az az áldozat szerepében ücsörögve mindig valaki mástól várja, hogy az élete jobbá váljon.
boldogtalan_par
Elvárások. Apró, kellemetlen érzésekből született, egyre csak növekvő paraziták, amik szép lassan felzabálják az agyadat. Először csak kis bosszúságot okoznak, idővel azonban egyre nagyobb terhet jelentenek azok az általában elég gyakori esetek, amikor valakitől nem azt kapod, amit vártál. És bár könnyen lehet, hogy ez az ő hibája is, de a Tiéd biztosan. Méghozzá ott hibázol, hogy olyat vársz el egy embertől, amire ő – átmenetileg vagy tartósan – képtelen.
Hányszor volt olyan, hogy egy primitív bunkótól, akinek annyi az esze, mint egy marék kavicsnak, azt vártad, hogy kulturáltan viselkedjen Veled? Hányszor veszekedtél a pároddal azért, mert nem csinált meg valamit, amit megígért – vagy meg sem ígérte, csak szerinted meg kellene csinálnia? Hányszor vártál hiába legalább egy kelletlen köszönömöt attól, akinek segítettél? Vagy hányszor ragaszkodtál görcsösen ahhoz, hogy valaki az életed része maradjon csak azért, mert a rokonod, vagy mert valaha jóban voltatok?
Jogosak az elvárásaid? Persze, hogy azok. A Te világképed szerint biztosan, de könnyen lehet, hogy a kulturális norma szerint is azok. Na és? Komolyan kérdezem: és akkor mi van? Igazságot keresel a világban? A Te igazságodat? Vagy az abszolút igazságot? Ami mindenkire, mindenhol és mindenkor igaz? Azért, mert ezt Te így gondolod?
Ez nem így működik. Különbözőek vagyunk, különböző értékrenddel, különböző tapasztalatokkal, különböző készségekkel és képességekkel, és még egyetlen szót is képesek vagyunk egymástól teljesen különbözően értelmezni, nemhogy egy egész életet. Amiben Te jó vagy, abban a másik gyengébb lehet, és fordítva. Ami számodra természetes, az a másik ember számára értelmetlen, megerőltető, vagy akár az adott helyzetben kivitelezhetetlen is lehet. Vagy azért, mert eszébe sem jut, vagy azért, mert még ha meg is próbálná, akkor sem sikerülne neki.
Mindig van valami oka annak, hogy valaki nem teljesíti az elvárásaidat (vagy ha úgy tetszik, seggfej – legalábbis számodra). Így nevelték? Vagy éppen ilyen lelki állapotban van? Gyenge pontjára tapintottál? Vagy valamiért észre sem vette, hogy szerinted mit kellene tennie? Esetleg a Te elvárásoddal van gond? Ahelyett, hogy idegesítenéd magad, mindig keresd az okot.
Rosco kutyám nem mászott fára soha. És nem is vártam el tőle, hogy ezt megtegye. Persze elvártam tőle más dolgokat, amik részben az ő érdekeit szolgálták (nem fogadunk el kaját idegenektől), részben a kettőnk kapcsolatát segítették (nem kakilunk a szőnyegpadlóra, nem esszük meg a vacsi közben lábat elhagyó papucsot), részben pedig önös érdekből születtek (milyen okos az én kutyám, még kézjelekre is engedelmeskedik). És ha nem teljesítette azt, amit elvártam tőle, akkor nem voltam elégedett – és ebből akár konfliktus is születhetett.
Most már érted a példát, remélem. Rengeteg elvárásunk van másokkal szemben, amelyek mind az imént említett három okra vezethetőek vissza. Vannak tehát építő jellegű elvárásaink is, ahogy vannak teljesen fölöslegesek is. Nem is magával az elvárással van a gond, hiszen jó, ha vannak vágyaink és elképzeléseink – hacsak nem buddhaként szeretnénk egy hegyen ülve leélni az életünket. A problémát tehát nem feltétlenül az elvárásaid okozzák (bár sok esetben már azok is fölöslegesek), hanem az, hogy hagyod irányítatlanul kószálni őket a fejedben, és tisztán érzelmi alapon kezeled azt, hogy megvalósulnak-e vagy sem.
veszekedes
De mielőtt a megoldást megkeresnénk, gondolkozzunk el egy kérdésen. Vajon honnan jött ez a sok elvárásod? A válasz egyszerű: hoztad magaddal. Igen, gyerekkorodból. Ülj le! Ne ülj le! Szólalj már meg! Fogd már be! Mé’ nem tanultad meg a leckét? Mé’ nem pakoltad már össze a játékaidat?
És tudod, mi a valódi gond ezzel? Az, hogy a fent említett mondatokban a “miért” csak egy retorikai kellék, a kérdés pedig nem is kérdés valójában. Ugyanis a legritkább esetben érdekli a felnőttet az, hogy a gyerek valójában miért nem teljesítette az elvárásait. A lényeg, hogy nem teljesítette. És ilyenkor persze megszólal az ego: Mi az, hogy ez a velem alárendeltségi viszonyban álló kis ember nekem ellent mer mondani? Hogy képzeli, hogy megkérdőjelezi az igazamat, a tekintélyemet, a hatalmamat?
A felnőtt eleve kizárja az egyenrangúsági viszonyra jellemző kommunikációt, hiszen félti az egoját. A gyerek pedig megtanulja, hogy az elvárásoknak bizony meg kell felelni. Aztán az oly sokak életét megkeserítő görcsös megfelelési kényszer mellett szép fokozatosan felerősödnek a saját elvárásai is. Amíg kicsi volt, egyszerű volt a helyzet: ha éhes volt, enni kapott; ha kellett neki egy játék, akkor vagy megkapta azt, vagy hagyták sírni, amíg meg nem nyugodott. És hamar megnyugodott, mert nem is voltak olyan fontosak az elvárásai. De ahogy nőtt, és vele együtt nőtt az egoja is, az elvárások szerepe is felerősödött. Kialakult egy világképe, elkezdett járni egy utat – ami vagy a sajátja, vagy valaki mást követett gondolkodás nélkül –, és csakhamar ez vált az egyetlen helyes úttá a fejében. Aki pedig nem ezt az utat járja, az rossz. Rossz, mert nem felel meg az elvárásainak.
Ilyen egyszerű. Így juthattál el odáig, hogy most folyton azon emészted magad, hogy másoknak megfelelj, és hogy mások Neked megfeleljenek. Megpróbálják mások Rád erőltetni a saját világképüket, Te pedig ugyanezt próbálod megtenni velük. Nem túl harmonikus együttélés ez; nem csoda, hogy nem vagy boldog. De amilyen könnyen bele lehet ragadni az elvárások csapdájába, olyan könnyen ki is lehet mászni belőle.
csapda_kijarat
A megoldást egyetlen szóban össze tudom foglalni: elfogadás. Az elvárásaidon keresztül önmagadra rakott lelki terhektől az elfogadás gyakorlásával tudsz megszabadulni. Elfogadod, hogy nem vagyunk egyformák. Elfogadod, hogy mindenki hibázhat (még Te is). Elfogadod, hogy ami más, az nem feltétlenül rossz, csak ha annak fogod fel. És elfogadod azt is, hogy nem kell mindent felvenned, amit eléd tesznek. Sőt, nem is kell mindenkit megőrizni az életed részeként.
Ha valaki fontos számodra, és szerinted építő jellegű elvárásaid vannak vele szemben, akkor beszéljétek meg. Nem egymást támadva, hanem olyan megoldást keresve, ami lehetőleg mindkettőtök számára jó. Ez a hatékony konfliktuskezelés alapja. Nem számít, hogy a párodról, az édesapádról, a gyermekedről, egy barátodról vagy egy idegenről van szó, mindig érdemes két dologból kiindulnod. Az egyik az, hogy egy veled egyenrangú féllel beszélsz – és jó, ha így is kezeled őt (igen, a gyereket is). A másik pedig az, hogy az ő fejében nem feltétlenül ugyanazok a fogaskerekek kattognak, mint a Tiédben (vagy ha jobban tetszik a biológiailag korrekt megfogalmazás: az ő agyi neuronjai másfajta szinapszisokat alakítottak ki).
Ha erre a két dologra rendszeresen emlékezteted magadat, akkor hamarosan képessé válsz elfogadni másokat olyannak, amilyenek, és elfogadni a világot is a jelenlegi állapotában. Ez nem azt jelenti, hogy mindent úgy kell hagyni, amilyen. Fejlődésre mindig szükség van – ez maga az élet. Az elfogadás nem beletörődést jelent, hanem azt, hogy nem görcsölsz a jelenlegi helyzeten. Nem cipelsz fölösleges terheket, hanem úgy keresed a fejlődés lehetőségét, hogy közben megtanulod értékelni azt, ami van. Pont azért, mert fontos számodra a másik ember. Nem támadod őt, hanem segíteni próbálod, és azt is elfogadod, ha nem Te tudsz neki segíteni. Mert ilyen is van.
Ha pedig nem fontos számodra a másik ember, vagy fontos lenne ugyan, csak számára nem vagy elég fontos, akkor még egyszerűbb a helyzet: mosolyogj, és zárd ki az életedből, hogy ne szívja le az energiádat teljesen (vagy Te a sajátodat). Nincs szükséged olyan emberekre, akikkel nem vagy kompatibilis. Sem a saját világképed, sem a hited, sem vér szerinti kötelék, sem valami más kényszer nem indokolja, hogy fenntarts egy mérgező kapcsolatot. Ha mérgező, annak oka van. Az, hogy ilyenné vált (vagy eleve ilyen volt), nem biztos, hogy a Te hibád, de ha görcsösen ragaszkodsz hozzá, az már igen. Ahogy az is, ha az elvárásaidhoz ragaszkodsz görcsösen olyan emberekkel szemben, akik számára a Te elvárásod nem sokat jelent.
Ha boldog szeretnél lenni, akkor szabadulj meg minél több elvárástól, mert azok által lehetetleníted el a saját boldogságodat. Azt a kevés elvárást pedig, ami a számodra fontos emberekkel szemben megmarad benned (mert valóban helyük van), érdemes értelmi, nem pedig érzelmi vonalon kezelned. Akivel lehet, azzal mindig próbálj közös megoldást találni, de ne görcsölj, ha nem sikerül. Ha fontosak vagytok egymás számára, akkor próbáljátok újra (és ha tényleg fontos számotokra a másik, akkor sikerülni is fog), ha pedig nem ér annyit ez a kapcsolat, akkor ne próbáld erőszakkal meggyőzni a másikat az igazadról. Én ezt javaslom.
A boldogságod azon áll vagy bukik, hogy képes vagy-e az elfogadásra. A kutya nem fog fára mászni – ha tetszik, ha nem.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

33 gondolat ehhez az íráshoz: “Ezért nem vagy még mindig boldog

  1. Erdős Réka Ildikó

    Szia! Nagyon tetszenek az írásaid és a szabad szájú stílusod…szívesen megismernélek és közös munkában is látnék fantáziát! Üdv-Réka

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Szia Réka,
      köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszenek az írásaim. 🙂 Még csak belelestem az oldaladba, de nagyon szimpatikus, amit és ahogy írsz. Én is nagyon örülök, ha tartjuk a kapcsolatot és együttműködünk. Emailben meg tudod írni, hogy van-e valamilyen elképzelésed már?
      Legyen szép napod! 🙂
      Gábor

      Reply
    2. Krisztián

      Tisztelt Szerkesztő Úr! Hálásan köszönöm az írásait. Nagyon inspirálóak. Sokat elolvastam belőlük. Egy olyan észrevételem van hogy esetleg ezekből az írásokból lehetne csinálni egy könyvet. Nem tudom hogy gondolt-e ,ár erre?
      Mindenesetre, én továbbra is olvasom az írásait! Mert, nagyon hasznosak számomra. Nagyon remélem hogy sikerül ezekből az írásokból könyvet csinálnia természetesen ha, megfogalmazódott Önben a gondolat hogy komolyan fontolóra veszi. Erőt, egészséget szeretnék kívánni a továbbiakban Önnek.

      Tisztelettel: Krisztián

      Reply
  2. Budai Sándor

    Szia Gábor! Hálás vagyok minden írásodért.Az ÉLET dolgait ilyen pontosan és jól megfogalmazni csak kevés embernek adatik meg.Nekem sok mindenben segítettél, újraértelmeztem magam és környezetem kapcsolatát.
    Honnan meríted bölcsességed kelyhét? Kik voltak tanítóid? (könyv,személy) Továbbra is várom írásaidat és kitartást egészséget kívánok Neked az új esztendőben.
    Üdvözlettel: Sándor

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Szia Sándor,
      nagyon köszönöm a kedves szavaidat, örülök, hogy hasznosak az írásaim. 🙂 Annyi tanítóm volt, hogy nem tudnám Neked felsorolni. A szüleim, a harcművészet, az élet kegyetlen fordulatai, a kudarcok, majd az azokból való felállás, a kutyám, a kisgyerekek, akik sok mindenben még sokkal bölcsebbek nálunk, és sorolhatnám még sokáig. Könyvekből/előadásokból Napoleon Hill, Hamvas Béla, Tony Robbins, és még sokak munkáját tudom ajánlani. De szerintem nem az a lényeg, hogy kitől tanulunk, hanem az, hogy felismerjük-e azt, hogy mindenkitől tudunk tanulni valamit. Ha ezt tudjuk, akkor képesek vagyunk folyamatosan fejlődni, és nem a rosszat látni, hanem a lehetőséget minden emberben. 🙂 Persze vannak olyanok is, akiket érdemes kizárni az életünkből, de ez is egy újabb tanulság.
      Még egyszer köszönöm szépen a kedves szavaidat, és azt is, hogy olvasol. 🙂
      Legyen szép napod!
      Gábor

      Reply
  3. Kovács Ági

    Szia! Nagyon jót írtál, jól összeszedted a kérdésekre megadtad a választ! Én megtanultam a magam életén!
    Köszönöm szépen!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Szia Ági, köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Igen, Neked is sokat tanított az élet, és az a lényeg, hogy felálltál a padlóról és egyre szebbé teszed a saját és környezeted életét. 🙂
      Legyen szép napod!
      Gábor

      Reply
  4. Anna

    Szia Gabor,

    Nagy erdeklodessel olvasom minden irasodat.Bizony az elet a legjobb tanitomester.
    Nekem is nemreg tanitotta meg ezt.Mara mar ratalatam a sajat utamra.Megvannak a celjaim, tudom mit akarok, ki vagyok, es hogy a boldogsagom kizarolag tolem fugg.Adok amit tudok, nem varok el senkitol semmit.
    Elengedek, es elfogadok.Minden azon all, hogy mikent allunk a dolgok melle, hogyan gondolkodunk.

    Udv
    Anna-Maria

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Szia Anna,
      nagyon örülök, hogy hasznosak az írásaim, köszönöm szépen, hogy olvasol. 🙂 Nagyon tetszik az élethez való hozzáállásod, és egyetértek, tényleg minden fejben dől el. Én hiszek benne, hogy közös erővel egyre többeknek meg tudjuk ezt tanítani.
      Legyen szép napod! 🙂
      Gábor

      Reply
  5. Borbély Zoltán

    Köszönöm,hogy megosztod gondolataidat,érzéseidet és tapasztalataidat,miáltal Én is egyre több és jobb lehetek magam és környezetem számára!
    Ha úgy érzem,hogy akár szamodra,akár olvasótáborod számára értékes es tartalmas írással tudok szolgálni,akkor nem fogok habozni!
    Jó egészséget kívánok!
    Szép estét!
    . Zoli

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Szia Zoli, köszönöm szépen a kedves szavaidat, nagyon örülök, hogy hasznosak számodra az írásaim. 🙂 És igen, pontosan ez a célom, hogy egymást segítve, közös erővel picit szebbé tegyük a világot. Nagyon örülök, hogy Te is teszel ezért. 🙂
      Én is a legjobbakat kívánom, legyen szép napod!
      Gábor

      Reply
  6. Rózsa

    “Ha pedig nem fontos számodra a másik ember, vagy fontos lenne ugyan, csak számára nem vagy elég fontos, akkor még egyszerűbb a helyzet: mosolyogj, és zárd ki az életedből, hogy ne szívja le az energiádat teljesen (vagy Te a sajátodat). Nincs szükséged olyan emberekre, akikkel nem vagy kompatibilis. ”

    Ez miért olyan nehéz? Ha majd 10 évig szívta az energiámat, pakolta ráma a terheit, megoldásban hiába próbáltam segíteni, ő a panaszt választotta. Normális ember menekül ilyen barátságból, én próbáltam segíteni. De elfogyott erre az energiám. Viszont borzasztó nehéz teljesen kizárni. Mért? Hasznos tanács? És nagyon szuper a cikk!!! Tényleg

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm szépen Rózsa, örülök, hogy tetszett. 🙂 Azért nagyon nehéz lezárni egy ilyen barátságot, mert jószívű ember vagy. Nem tudsz nemet mondani, inkább mártírként feláldozod önmagadat. Én is próbálok segíteni annak, akinek tudok, de megtanultam, hogy nem mindenkinek tudok. Ha pedig úgy érzed, hogy egy kapcsolat rombol, és nem épít, akkor szerintem az első lépés az, hogy ezt őszintén, nem támadva, de alaposan átbeszéled a másik féllel. Elmondod neki, hogy szereted és fontos számodra, de ez a helyzet nem jó, és tönkretesz Téged. Ha szeret, akkor megérti, és kerestek közös megoldást. Ha viszont csak a saját érdekei a fontosak számára, akkor nem szeret, csak kihasznál. Nem mindig megy elsőre, hogy változás történjen, ezért érdemes próbálkozni egy darabig, de ha nincs változás, akkor szerintem zárd ki az életedből, bármennyire is fáj. Véges időnk van itt a Földön, és amit nem boldog élettel, hanem önmagad pusztításával töltesz, azt soha többé nem kapod már vissza.

      Reply
  7. Bordásné Szakács Eszter

    Szia! Újra köszönöm az írásodat. Sok mindent fènybe emelt bennem! Szèp napot!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Szia Eszter,
      nagyon örülök, hogy hasznos volt, köszönöm szépen, hogy olvasol. 🙂
      Legyen szép napod!
      Gábor

      Reply
  8. András

    Alapvető igazságok, de a lényeg, hogy igazságok. Sajnos több helyen is magamra és a jelenlegi helyzetemre ismertem.

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm András, örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Szerintem egyáltalán nem “sajnos”, hogy Magadra ismertél. Ez az első és legfontosabb lépés a változás felé. Innentől kezdve apró lépésekkel tudsz haladni előre, például először a jelentéktelen dolgokkal kapcsolatos elvárásaidat építed le tudatosan, aztán tudsz haladni a számodra fontos emberekkel kapcsolalatos elvárásaid helyre tételével. Közben pedig élvezed, hogy egyre kevesebb konfliktusod lesz másokkal és Önmagaddal. 🙂

      Reply
  9. Reni

    Kedves Gábor! Örülök, hogy rátaláltam erre az oldalra és leginkább erre a cikkre. Végre valaki leírja azt, amit érzek. Sajnos viszont az elfogadás nálam nem működik. Hogyan fogadhatnék el egy olyasvalakit, aki tönkreteszi a körülötte lévő emberek életét? (és közben a sajátját is). Eleinte próbáltam neki segíteni, nagyon komolyan és kitartóan, de rajta nem lehet. Semmi változás. És csupa olyan ember veszi körül, akik jók, akik nem érdemlik meg, hogy így bánjanak velük és ezt nekem napi szinten végig kell néznem. Mégis ezt hogy lehet elfogadni? Elképzelni sem tudom. 🙁
    Minden esetre köszönöm az írást, többször is el fogom még olvasni.

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Reni,
      az olyan embert, aki önpusztítást végez és másoknak is árt, nagyon nehéz elfogadni. Főleg akkor, ha erős érzelmi szál köt hozzá. Én ilyenkor emlékeztetni szoktam magamat, hogy ha szeretem őt, akkor a szeretetem csak akkor tiszta és őszinte, ha feltétel nélküli. Másrészt pedig senki életét nem irányíthatom a sajátomon kívül, ezért sem jogom, sem alapom nincs rá, hogy a saját utamra tereljek egy másik embert. Ez azokra is vonatkozik, akiket szeretek, és azokra is, akikkel nincsen érzelmi kapcsolódás. De ez tényleg nagyon nehéz, és nekem sem mindig megy. Ilyenkor annyit tudunk tenni, hogy szeretettel próbálunk segíteni a másiknak, vagy ha nem fontos számunkra, akkor kizárjuk az életünkből.

      Reply
  10. Ildikó

    Húúúú ez nagyon tetszik,nagyon megfogott,nagyon jól szájbarágósan leírtad!!És tényleg:mekkora igazság!!!Újra végigzongorázva,nem csak egy általános “bölcsesség”,hanem tényleg őszinte szavak,amik így lépésről-lépésre átgondolva,megoldható!Nem olyan mint amikor olvasok valamit,és az jön le,hogy:”ja,könnyű mondani!”.Szuper!!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm szépen Ildikó, nagyon örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Minden probléma megoldható, ha nem problémának, hanem feladatnak tekintjük, és lebontjuk apró lépésekre. 🙂 Köszönöm, hogy olvastad az írásomat, és nagyon sok sikert kívánok minden feladat megoldásához. 🙂

      Reply
  11. Palatinus Gábor

    Szia! 😉

    Ezt bárcsak elolvasná egy adott személy!
    Engem nagyon megérintett és, ha őt érintené meg, az lenne a csoda! 🙂

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Szia Gábor,
      remélem eljut hozzá is. 🙂
      Köszönöm, hogy olvastad. 🙂

      Reply
  12. Babos Valeria

    Kedves Gabor! Mar halogatom egy ideje, hogy koszonetemet fejezzem ki, ezekert a tanulsagos, es okos, megszivlelendo irasokert, en nagyon szeretem. oket olvasni, nemelyik nagyon melyen erint, sok tekintetben valaszt ad a kerdeseimre, olyan lelkizo, tipusu vagyok, nehezen dolgozok fel serelmeket, nem olyan konnyen elengedo vagyok.Koszonom a sok segitseget, es varom tovabbi irasait!

    Reply
  13. Oferi

    (Az út két irányba visz, elszakadás a valóságtól, visszatérés a valóságba) Az elfogadás és felszabadulás az ego halála. Az ember elhagyta Istent, hogy megkeresse.. A szeretet nem lesz önzés, és az önzésből nem lesz szeretetet. Vagy ez Él, vagy vagy az. “Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja.” A szeretet nem születhet meg, amíg az ego él. Az Istenben való feltétel nélküli bizalom szabadítja fel az embert a félelem és az ego uralma alól. Nincs más út az ember számára csak a visszatérés a teremtő szeretete, gondviselése, oltalma alá. Hazatérés.

    Reply
  14. Losonczi Erika

    Köszönöm irásaid ! Nekem is vannak még hasonló gondjaim ,ezért is olvasom szivesen.
    Igyekszem menteni, kijegyzetelni.Szivélyes üdvözlettel…

    Reply
  15. Zsuzsa

    Örülök, hogy rád találtam! Köszönöm az írásaidat! Sokat segítenek!
    Zsuzsa

    Reply
  16. Moha

    Kedves Gábor!

    A Facebook-on osztotta meg egy barátom a cikkét. Elolvastam. Valószínűleg azért, mert részben érintve vagyok. Boldogtalannak nem tudom magamat, sőt, de van energiavámpír a szűk csapatomban.
    Úgy gondolom, nagyon sok okos, fontos, megfontolandó, megteendő dologgal találkoztam, amikor az írását olvastam. Ám a végén mégis ellenkezés volt bennem. Nem értettem, hogy miért, hiszen amiket ír, szépek és jók, nem vagyok mazochista típus, nem akarok csakazértis szenvedni.
    Aztán töprengve rájöttem, mi a bajom: bizonyos pontokon nem koherens a cikk logikája. Illetve nem visz végig dolgokat.

    1.
    Egyfelől a gyerek nem egyenrangú partnerem. Annak a következményiet látjuk mindenfelé, hogy a felelősséget vállalni még nem tudó gyereket egyenrangú félként kezelik, kezeljük nagyon sokan. Egyenrangúak akkor vagyunk, ha ugyanazon kötelezettségeink mellett ugyanazon felelősségünk is van. S egyenrangúak akkor vagyunk, ha mindketten tisztában vagyunk, be tudjuk látni a következményelet is. Erre egy gyerek nem képes. Ahogy nem vagyok egyenrangú az orvosommal és a könyvelőmmel sem, mert ők olyanokat tudnak, amiket én nem. Ez esetben rang-különbség van. Ahogy a “Pistike ne gyújtsd fel a fotelt!”-esetében is, mert ez nem demokratikus megbeszélés kérdése. Pistike a pillanatnyi tüzet látja, én a felnőtt, ugye sokkal többet.

    2.
    Másfelől azt mondja a cikk, hogy a végső megoldás, ha a jobbítás nem megy: “Ha pedig nem fontos számodra a másik ember, vagy fontos lenne ugyan, csak számára nem vagy elég fontos, akkor még egyszerűbb a helyzet: mosolyogj, és zárd ki az életedből, hogy ne szívja le az energiádat teljesen. Nincs szükséged olyan emberekre, akikkel nem vagy kompatibilis. Sem a saját világképed, sem a hited, sem vér szerinti kötelék, sem valami más kényszer nem indokolja, hogy fenntarts egy mérgező kapcsolatot. ” Aham, de mi van, ha a gyerekünk, a szüleink az alany? Mondjuk egy olyan felállásban, hogy együtt élünk? Akkor mi a gyakorlat? Arról nem beszélve, hogy a munkatársi kapcsolatok nem saját hatáskörű fenntartással bírnak. Minden egyéb esetben ez a takarítás működhet.

    3.
    Harmadrészt: ha együtt dolgozásról, együtt élésről van szó, nagyon sok esetben a feszkó elengedése azt jelenti, hogy akkor én leszek szívatva.
    “Ez nem azt jelenti, hogy mindent úgy kell hagyni, amilyen. Fejlődésre mindig szükség van – ez maga az élet. Az elfogadás nem beletörődést jelent, hanem azt, hogy nem görcsölsz a jelenlegi helyzeten.”
    Vagyis egyfelől a második pont kimondja, hogy van, akivel nem lehet zöldágra vergődni, ez meg azt mondja, ha nem tudom elelngedni azt, ami lehetetlen, akkor bennem van a hiba. Újra kérdem: mi van, ha a gyerekem az alany?
    Vagyis ezen a ponton a gyakorlati megoldás marad el. Ha folyamatosan folyik a csap, mert úgy hagyja, ég a villany, mert úgy hagyja, nyitva hagyja a lakásajtót, nem lakatolja le a biciklit, feléteti a hűtőt a haverokkal, stb., mert neki másképpen működnek a kerekei (jöjj, empátia!), akkor, hm, akkor mi van? Mert ki nem tojja le, hogy én a Republicot szeretem, ő meg Mittoménkidance-t? De ha az én bőrömre, pénztárcámra jár másképpen a kereke, akkor, no, akkor mi a megoldás? Ha munkatársól van szó, a kérdés ugyanígy feltehető.

    Abban, hogy a boldogság elsősorban belső lelkiállapot és nem a külső tényezők függvénye, egyetértünk. De ez nem kizárólagos, hiszen az energiavámpíroktól való megszabadulás megkönnyebbülést, enyhet ad. Tehát igenis függ a másiktól a boldogság-érzetem.

    Üdvözlettel!

    Üdvözlettel:
    Mohácsi Zoltán

    Reply
    1. Tamás

      Én a gyerekeimet mindig egyenrangú félként “kezeltem”, persze mindig figyelmeztetve őket a veszélyekre, következményekre, mert ugye egyszer ők is felnőttek lesznek és akkor nem lesz nekik minden “új”. … és nem bántam meg. A baj ott kezdődik, ha egy gyereket burokban nevelnek, aztán “felnőtté válása” után egyszerre felnőttként kezelik. Akkor nem tud hirtelen mit kezdeni az életével, helyzettel.
      A másik dolog, amit megemlítenék, hogy sajnos /vagyis nem sajnos 🙂 /, de nekem soha nem voltak előre, de utólag sem “elvárásaim”, egyik kapcsolatomban sem, mégis 90%-ban ez lett a vesztük. Először minden rendben, tolerálunk, elnézünk szinte mindent a másiknak, sőt kimondottan szórakoztató, érdekes, hogy egy másik ember a “megszokott után” másképp oldja meg a dolgokat, másképp áll az egész élethez, aztán, mikor leszáll a rózsaszín köd, akkor elkezdenek mások véleményére adni, jönnek a barátoktól, rokonoktól a “kijózanító jó tanácsok”, akkor megpróbálnak egyszerre irányítani, formálni, alakítani, “idomítani”… Rend szerint ebbe törik bele a bicskájuk, akkor jönnek a szemrehányások, játszmák és minden, ami addig szép és más volt szépen ellenszenvessé, provokatívvá válik. Ez, a ki mit mondott, de főleg a “naprakész” barátnők, és rokonok /akik persze saját érdekeiket helyezik általában előnybe/ az elején említett bizonyos 90-tól még nagyobb százalékban ártottak eddig, hiába volt részemről megértés, végtelen tolerancia, elfogadás, szeretet… Nehéz volt, de szerencsére megtanultam kezelni ezeket a helyzeteket és minél kevesebb sérüléssel, akármennyire is fáj/t megszabadulni az ilyen “idomároktól”… Még valami: akik ilyenek voltak, szinte egytől egyig megbánták utólag, nem, mintha ez valamiféle elégtétel lenne számomra…

      Reply
  17. Éva Márfi

    Nagyon jó írás,sokat tanulok még idős fejjel is tőled Gábor!Sajnálom hogy nem hamarabb bukkantam az írásaidra,sok mindent megváltoztatott volna az életemben,bátrabbá tett volna!Minden cikked”felnyitja”a szememet,szinte nekem szól mind!Köszönet érte!

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.