Nem tudom, Te hogy vagy vele, de nekem még egyetlen egyszer sem vált jobbá az életem azáltal, hogy a jelenlegi helyzetem miatt görcsöltem. Tényleg nem. Még egy egészen picit sem. Pedig kitartóan próbálkoztam, elhiheted. Nem csak úgy ímmel-ámmal, félgőzzel járt az agyam, hanem odatettem magam rendesen: egész nap, munka közben, baráti vagy családi programokon, kikapcsolódás helyett, de főleg az éjszaka magányos óráiban, amikor nem volt hova menekülni, és egyedül maradtam a gondolataimmal.
Ismerős a helyzet számodra is, gondolom. Belekerültél egy lélekromboló élethelyzetbe, az agyad kattog, a legsötétebb gondolataid cikáznak benne, és tehetetlenül forgolódsz, hogy most akkor mi lesz. Vagy még bele sem kerültél, de már azon görcsölsz, hogy mi van, ha belekerülsz. És bár valószínűleg tudat alatt, ösztönös reakcióként tetted, a lényegen ez nem sokat változtat: megvalósítottad életed tönkretételének egyik leghatékonyabb receptjét.
Agyalás. Probléma keresése ott is, ahol nincsen probléma. Görcsölés azon, ami vagy már elmúlt, vagy még meg sem történt – és a megtörténtét picit sem befolyásolja az, hogy görcsölsz-e miatta. Mi emberek nagyon jók vagyunk ebben a műfajban.

Zsákutcából csak tolatni lehet

Végigjártam már ezt az utat én is néhányszor. Becsaptak, és én azon agyaltam, vajon mivel érdemeltem ezt ki. Elhagytak, és azon görcsöltem, vajon visszajönnek-e hozzám. Egyedül voltam, és attól féltem, hogy egyedül is maradok. Kapcsolatban voltam, és azon kattogott az agyam, miért nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt én akarom – és elvárom. Elvesztettem valakit vagy valamit, és kétségbe voltam esve, hogy végleg a padlón maradok.
És tudod, mi történt ez a rengeteg átagyalt óra, nap és hónap hatására? Semmi. Az égegyadta világon semmi. Aki becsapott, az ugyanúgy becstelen maradt. Aki elhagyott, az vissza se nézett többet. Aki az életből távozott, azt sem tudtam visszatartani, bármennyit is rágódtam magamban. Amikor egyedül maradtam, a saját görcsösségem volt a legnagyobb akadálya annak, hogy találjak valakit. Amikor az elvárásaim és a valóság ütközése miatt valakivel konfliktusba kerültem, a túlagyalásom, a feszengésem és a saját elképzeléseim erőltetése pontosan annyit használt, mintha a medence vizébe pisilnél, hogy melegebb legyen: először jó ötletnek tűnhet, aztán rájössz, hogy a pisid hamar lehűl, és attól, hogy sokszor megteszed, melegebb nem lesz, de előbb-utóbb több lesz a medencében az ammónia, mint a víz. Ahogy az emberi kapcsolatodban is több lesz az elvárás, mint a szeretet.
Beléptem már sokszor ebbe az utcába én is. Nem vettem észre a bejáratnál a hatalmas T betűt, csak a végén a falat, amibe mindig jó erősen bevertem a fejemet. A fejemet, amivel folyton azon pörögtem, hogy miért nem mennek úgy a dolgok, ahogy én azt szeretném, vagy hogy mi lesz, ha valami nem sikerül. Na mi lesz? Az élet megy tovább – akár megyek én is, akár pörgök tovább egy helyben.
Akárhányszor beleszaladsz a túlagyalás zsákutcájába, onnan mindig csak visszafelé fogsz tudni kijönni. És előtte mindig, kivétel nélkül mindig bevered a fejed.

Nem az a gond, hogy használod

Mennyivel egyszerűbb egy fának, nem igaz? Ő valószínűleg nem futtatja le magában az összes létező algoritmust az összes létező eshetőségre, miközben az egész életét pontosan ugyanazon a helyen éli le. Tavasszal virágzik, nyáron levelekbe burkolózik, ősszel lehullajtja azokat, télen pedig viseli a hótakaró súlyát az ágain. Ha valaki vagy valami letöri egy ágát, begyógyítja a sebet és él tovább. Ha kivágják, vagy a villám csap bele, akkor vége van.
Persze nem vagyok fa, nem tudhatom, hogy mit él meg magában, de jó eséllyel nem tölti életének napjait azon szorongva, hogy mikor vágja ki valamelyik alatta járkáló ember, lepisili-e egy szarvas, vagy mikor törik le egy-egy ága.
Nekünk embereknek elég komplex műveletekre képes az agyunk, és ez nem mindig tűnik előnyös tulajdonságnak. Amikor például átélsz egy pár percig tartó kellemetlen, megalázó, vagy fájdalmas élményt (beszól valaki, veszekszel egy szeretteddel, esetleg ellopják a tárcádat), aztán az élmény ugyan lezárul, Te azonban még napokig, hetekig, vagy akár évekig is tovább játszod azt az agyadban, az nem túl praktikus használata központi idegrendszered irányítóközpontjának.
Alapvetően nem azért kerülsz gondba, mert használod az agyadat, hiszen ezzel már előrébb vagy, mint embertársaid közül sokan. Keresed a megoldást, próbálkozol, és ez nagyon jó.  A túlélés érdekében is, és a lelki békéd megtalálása szempontjából is. Azért kerülsz mégis gondba, mert nem megfelelően használod azt a csodálatos erőforrást, amivel rendelkezel.
alagutban
Mi történik, amikor egy sötét erdei szakaszon, vagy egy sikátoron kell keresztülgyalogolnod? A szemeiddel nem sokat látsz, az agyad viszont máris odaképzel minden lehetséges fenyegetést, ami a fantáziád és a racionalitásod éppen aktuális kombinációjából megszületik. A fejedben. Sehol máshol, csak a fejedben.
„Mi van, ha megtámad valaki? Mi van, ha nekem ront egy feldühödött kutya? Mi van, ha egy sorozatgyilkos éppen ma, éppen most, éppen itt, éppen engem szemelt ki következő áldozatául?”
Persze, benne van a pakliban ez is. Lehet, hogy az általad másodpercek alatt lepörgetett huszonöt lehetséges csapás közül valamelyiket tényleg át kell élned. Vagy egy huszonhatodikat. Azon viszont érdemes elgondolkodnod, hogy ha ezen görcsölsz folyamatosan, azzal megelőzöd-e azt, amitől annyira félsz. Mert ha nem, akkor lehet, hogy teljesen fölöslegesen parázol. Lehet, hogy az agyad egy helyben toporgása helyett inkább érdemes továbblépned egy lépéssel, és azt mondani: „Oké, ez a félelmem, ez és ez történhet, és ha megtörténik, akkor ezt és ezt tehetem azért, hogy jobb legyen.”
Mert ha csak hagyod csapongani a félelmeid által vezérelt gondolataidat, akkor jó eséllyel úgy jársz, mint a pók hálójába került légy: minél jobban pörög, minél inkább csapkod, annál jobban beleragad.
Félsz, hogy kirúgnak a munkahelyedről? Ahelyett, hogy görcsbe állt gyomorral mennél minden egyes nap dolgozni, inkább gondold végig, hogy mi lesz a következő lépésed, ha ez bekövetkezik (nem, az épület felgyújtása nem feltétlenül jó ötlet, ugorj tovább eggyel). Azon agyalsz, hogy vajon megcsal-e a párod? Ahelyett, hogy találgatnál, vagy ellenőrizgetnéd őt, inkább gondolkodj el azon, hogy mi az oka a bizalomhiányodnak. Lehet miatta is, de Te miattad is, sőt, akár mindketten benne lehettek. Rettegsz, hogy meghal valaki, akit szeretsz? Mindenképpen meghal, de akár sok ideje van még addig, akár kevés, Te éppen a szeretetben együtt töltött perceket, órákat, napokat áldozod fel a félelmed miatt. Azon görcsölsz, hogy valami nem jött össze, és soha nem éred el a célodat? Ahelyett, hogy beletörődve magadba roskadnál, vagy tétován forgolódnál, próbáld újra, próbáld picit másként, próbáld picit jobban. Amikor az agyad sötétben tapogatózik, ne hagyd cél nélkül csapongani, hanem keress valami fényforrást. Leginkább önmagadban.
csonakos
Olyan ez, mint amikor egy csónakban evezel a folyón. Talán csináltad már, de ha nem, akkor is el tudod képzelni. Tiéd a csónak, de a folyó nem. Húzhatsz az evezőkkel, de nem Te döntöd el, hogy belefutsz-e az utad során egy vízesésbe. Ha kétségbeesetten siránkozol, vagy fölöslegesen pörgeted az agyadat, azzal még nem kerülöd el a vízesést. Ha evezel, akkor talán igen. Akkor sem biztos, mert életünk során vannak bizony hatalmas vízesések is, de sem a számuk, sem a méretük nem csökken azáltal, hogy előre görcsölsz miattuk. És még a tájat sem tudod megcsodálni útközben.
Evezz ügyesen, és amit tudsz, kerüld el, amit pedig nem, azt próbáld túlélni, és tanulj belőle. Tanulj zuhanni, tanulj úszni, tanulj új csónakot készíteni – tanulj bármit, ami által értelmet nyer a tapasztalatod. Agyalni viszont teljesen fölösleges.
„Ha meg tudod oldani a problémádat, akkor mi szükség van az aggódásra? Ha pedig nem tudod megoldani, akkor mi értelme van az aggódásnak?”
Shantideva

Elvárástól az elfogadásig

Amit az agyunk művel, az nem más, mint egy egyszerű kiterjesztés. Mint a test irányítója, az agy feladata éppen az, hogy kontrolláljon minden egyes funkciót, ellenőrizzen minden egyes állapotot, és – enyhe képzavarral élve – kézben tartsa a rendszer működését. Csakhogy a legtöbb ember agya elkövet egy hatalmas tévedést.
Vess egy pillantást az alábbi képre.
univerzum
Igen, ez az univerzum. És most próbáld megtalálni rajta magadat. Segítek: valahol a barnás köd bal alsó szélén keresgélj. És ez még csak a világegyetem általunk ismert része. Ugye Te sem vagy olyan arrogáns, hogy azt hidd, mindent képes vagy egymagad irányítani?
Mégis sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy az agyunk irányító funkcióját megpróbáljuk kiterjeszteni egy másik emberre, vagy akár az egész világra. Agyalunk azon is, amire semennyi, vagy csak csekély hatásunk van.  Aztán koppanunk. Jó nagyot. A fölösleges görcsöléssel megkeserítjük a saját életünket (és jó eséllyel a környezetünkét is), a végeredmény pedig az, hogy hátrébb kerülünk, mint ahol voltunk.
Persze sokan ilyenkor azt mondják: „De hát ezek az érzéseim, nem tudok mit csinálni, ezért jár az agyam!” Igen, az érzések mindig őszinték, és nem is érdemes őket elfojtani. Éld meg őket, érezd a félelmet, érezd a csontig hatoló fájdalmat, törj össze, hagyd, hogy lenyomjon a padlóra, amit átélsz, aztán szedd össze magad, állj fel, és keresd meg, hogy mit tudsz Te magad tenni azért, hogy jobb legyen. Ne akard a saját akaratodat az egész világegyetem működésére rákényszeríteni, mert nem fog sikerülni.
Része vagy az univerzumnak, nem pedig az irányítója. Van, amin képes vagy változtatni, és van, amivel kapcsolatban csak a hozzáállásodon tudsz változtatni – de ezzel is rengeteget teszel önmagadért és másokért is. Itt kezdődik az elvárások feladása, és az elfogadás gyakorlása. Itt kezdődik az agyad görcsös irányítási kényszerének lecsillapítása. Megérted, hogy amin előre aggódsz, azt az aggódásoddal nem kerülöd el, amin pedig utólag agyalsz, azt nem teszed nem megtörténtté. Viszont mindkettővel az egyetlen vagyonodat, a jelen pillanatot vesztegeted el.
mester_gondolkodtam
Könnyen felismerheted, ha túlagyalod a dolgokat. Maradjunk a csónakos példánál: mi történik akkor, amikor egy vízeséshez érsz? Van időd azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha lezuhansz? Van időd tétlenül pörgetni az agyadat a lehetséges végkifejleteken? Dehogy van. Evezel, húzod a lapátokat, mint az őrült, a túlélésed érdekében. Cselekszel, nem gondolkodsz fölöslegesen. Csak akkor van ideje az agyadnak rágódnia, amikor a folyó nyugodt, és nem vagy közvetlen életveszélyben. Erre érdemes mindig emlékeztetned magad.
A túlagyalás ellenszere az elfogadás. Elengeded a görcsös irányítási kényszert, és nem az egész világegyetemet, a nagy egészet akarod a magad képére formálni, hanem hozzáteszed a saját kis részedet, a többit pedig elfogadod olyannak, amilyen. Megérted, hogy a csónakos vagy, nem pedig a folyó. Evezz vagy dőlj hátra, és élvezd az utazást.
Végül még egy fontos gondolat. Az elfogadás nem egyenlő a beletörődéssel. Az elfogadás nem arról szól, hogy hagyod, hogy áldozat maradj, hanem arról, hogy megérted: senkit nem tudsz megváltoztatni, csak önmagad. Bekapcsolod az agyad, átgondolod, mit tehetsz, majd cselekszel – a többi pedig már nem rajtad múlik. Az agyadnak nincs több feladata. Hiába pörögne tovább egy helyben, most már kikapcsolhat.
És amikor idáig eljutsz, egy olyan érzést tapasztalsz meg, amit nem lehet szavakkal átadni. Egy csodálatos könnyűséget, ami a legmélyebbről érkező, őszinte, nyugodt mosolyban tör felszínre – és ott is marad mindaddig, amíg az agyadat lecsendesíted.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!