Sok a kötekedő barom, igaz? Pedig csak szeretnéd nyugodtan intézni a mindennapi dolgaidat, foglalkozni a szeretteiddel, élni az életedet… Mégis rengeteg az olyan idióta körülötted, aki egy-egy beszólással pillanatok alatt elveszi a jókedvedet, vagy éppen helyzetével visszaélve keresztbe tesz Neked, ahol tud.
Mennyivel egyszerűbb lenne az élet nélkülük! És Te naivan azt hiszed, hogy egy rövid kioktatással képes vagy megváltoztatni az ilyen emberek hozzáállását, és legközelebb majd jobban meggondolják, mit mondanak vagy tesznek. Vagy talán nem is hiszel benne, csak hirtelen elszáll az agyad és ingerülten visszavágsz a Téged ért sérelemért. És miután kicsit lenyugszol, elkeseredetten tudatosul benned ismét, hogy mindig a jól nevelt, rendes emberek szenvednek az idióták miatt, akik viszont úgy tűnik, nagyon jól elvannak mások cseszegetésével.
Én mégis azt mondom, Te vagy a hibás. Nem az értékrendeddel van baj, az nagyon is helyén van. De ahogy Jack Sparrow kapitány tömören megfogalmazta: „Nem a probléma a probléma. A probléma a hozzáállásod a problémához. Érted?” Belekerültél egy helyzetbe, amiben rád akarják adni az áldozat szerepének kabátját. Erről – és ez ellen – nem tehetsz semmit, hiszen jó eséllyel rajtad kívülálló okok vezettek ide. Csakhogy ezt a kabátot Te fel is veszed, és ez viszont már a Te felelősséged. Ott követed el a legnagyobb hibát, hogy a saját személyed elleni támadásként fogod fel azt, ami valami egészen más dologról szól.
ingerult
Elmesélek egy egészen rövid kis történetet. A napokban esett meg, rövid és jelentéktelen, legalábbis számomra az. Az üzenete miatt osztom meg Veled. A helyszín egy utasokban hiányt nem szenvedő, de közel sem túlzsúfolt villamos, ami éppen közeledik a megállóhoz. Nincs itt semmi különleges: mindjárt megállunk, megvárom, amíg az előttem lévők leszállnak, majd én is ezt teszem és folytatom az utam. De még mielőtt a villamos beérne a megállóba, váratlanul egy hangra leszek figyelmes a hátam mögül, egészen közelről:
Ha három centivel odébb kulturálódnál, akkor le tudnék szállni.
Ez nekem szólt, egyből tudtam. És ahogy felnéztem a telefonomról, egy idétlenül vigyorgó srácot láttam, aki büszkén feszített a haverja mellett. Most aztán begyűjtötte a sikerélményt mára – vagy talán az egész hétre, ki tudja, mennyire szánalmas az élete. Mindenesetre átnyújtotta nekem az áldozat szerepének kabátját, és csak rajtam múlt, hogy felveszem-e. Elkezdhetem neki magyarázni, hogy nem a legújabb lövöldözős app miatt nyomogatom a telefonom, hanem éppen egy következő cikkemhez írom össze a gondolatokat, amivel segíteni szeretnék másoknak; nem olyan idétlen kis kreténeknek, mint ő, hanem azoknak, akik valódi problémákkal küzdenek a valódi életükben, és elhatározták, hogy változtatnak rajta. Vagy visszaszólhatok neki, hogy „ha három centit lefogynál, pont elférnél” (bár még anélkül is elfért volna). Vagy felidegesíthetem magam és válaszolhatok neki valamit ingerülten, esetleg szó nélkül betörhetem az orrát, amiben viszont nemcsak a harcművész tudással való visszaélést tiltó eskü akadályoz meg, hanem az erkölcs és a kultúra is. De leginkább az, hogy ennek semmi köze hozzám.
Védhetem a megsértett egómat, de csak akkor, ha elfogadom, hogy megsértették az egómat. Megpróbálhatok igazságot szolgáltatni magamnak, de csak akkor, ha a történteket a személyem – vagy akár a személyiségem – elleni támadásként fogom fel. De annál sokkal fontosabb dolgaim vannak, és sokkal több fontos ember van számomra, minthogy egy szerencsétlen hülyére akár egyetlen másodperccel is többet szánjak a kelleténél. Így elvette három másodpercemet – egyet, míg felnéztem a cikkírásból, és kettőt, míg a szemébe néztem. Aztán szó nélkül az ajtó felé fordultam és folytattam a napomat annak normál rendje szerint: megvártam, míg a villamos megáll és az előttem állók leszállnak, majd én is leszálltam és folytattam az utam.
Maga az esemény teljesen közömbös számomra, mert az áldozat szerepének felém nyújtott kabátját nem vettem fel. Semmi személyesség, semmi egó, semmi fölösleges energia- és időpazarlás. Az egészben egyedül a társadalmi jelenség zavar, hogy az emberek többsége azonnal ítélkezik másokról, holott semmit nem tud a történetükről, helyzetükről, de sokszor még arról sem, hogy éppen mit csinálnak. De pont ezen próbálok változtatni én is, és még azok a lelkes és kitartó emberek is, mint amilyen remélhetőleg Te is vagy: akik hisznek abban, hogy a felelősségvállalás, a tolerancia, de még maga a szeretet is tanítható. Úgyhogy három másodperc az életemből bőven megérte, hogy rászánjak még néhány órát, és a példából cikk szülessen, ami remélhetőleg segít mindazoknak, akik még gyakran felbosszantják magukat a körülöttük lévő idiótákon. Így lesz támadásból segítség, amihez viszont az elkövetőnek már semmi köze – ahogy nekem sincs ahhoz, amit ő önelégülten vigyorogva közölni próbált.
Mert valójában az ilyen embereknek nem Te vagy a legfőbb problémájuk, még ha abban a pillanatban úgy is érzed. Ennek semmi köze a személyedhez. Ezek az emberek magukban rengeteg harcot vívnak, rengeteg félelemmel élnek együtt, és rengeteg fölösleges terhet cipelnek magukkal, melyektől képtelenek voltak megszabadulni a múltban. Saját gyengeségüket vetítik ki másokra, kisebbségi érzésüket próbálják így kompenzálni, vagy egyszerűen csak nem csinálnak semmi olyat az életükben, amivel értéket teremtenének, így marad számukra a rombolás. De a romboláshoz mindig két ember kell – egy, aki csinálja, és egy, aki hagyja. Jusson ez eszedbe mindig, amikor olyan kabátot próbálnak Rád adni, amire nincsen szükséged.
És még valami: remélem, emlékszel még arra, hogy mi az egyetlen vagyonod (ha nem, akkor itt egy kis segítség). Használd jól, ne pazarold el! 😉
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

One Comment

  1. Andi

    Kedves Gábor! Egyike vagyok a nap mint nap tömegközlekedésben harcoló embereknek. Én arra jutottam, hogy nem tudhatom, hogy a szerencsétlen hülye, aki épp beszól, nem pont azért szól be nekem, mert nem vettem észre, hogy rátehénkedek a kislábujjára, vagy épp a telefonomba mélyedve nem vettem észre, hogy egy ideje már finomabban próbált jelezni nekem, hogy leszállna. Mindenkinek van egy világa, és ha a másik világa ettől eltér, akkor szerintem próbáljuk őt jobban megérteni, nem idiótának hinni, és az egót sérteni célzó beszólásnak venni azt, amikor a világát megmutatja nekünk. Még ha ezt olyan stílusban is teszi, ami az ízlésünkkel nem egyezik. Én eszerint próbálok élni. Igen, néha elszakad a cérna nálam, de nem biztos, hogy mindig az én meglátásom igaz. Ezért, bár nagy lehet a kísértés, nem szeretek lehülyézni vagy idiótázni senkit. Ne ítélkezzünk azonnal, egy mondat miatt, ami pont sérti az egónkat. Köszönöm szépen az írásaid, nagyon elgondolkodtatók, hiánypótló táplálékok. Andi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenegy − 9 =