Lehet, hogy ezt az egész élet nevű dolgot mindeddig rosszul értelmezted? Lehet, hogy hülye játékszabályok szerint játszottál egy olyan játékot, amelyben nincsenek is játékszabályok? Lehet, hogy egészen kicsi korodban benyeltél egy hazugságot, aminek a következményeit azóta is görnyedt háttal cipeled?
„Ebből a gyerekből még lesz valaki.” – minden így kezdődött. Megmondták a nagyok, hogy belőled lehet valaki, ha okos, ügyes, szép, szorgalmas, jó kislány vagy kisfiú vagy. Szerintük. Szerintem meg rabszolga. És bár durvának tűnik a párhuzam, azért érdemes elgondolkodnod rajta. A rabszolga a teljesítményéért kapja az ételt, a szállást és a jogot, hogy életben maradhasson. A gyermektől szintén elvárt a teljesítmény – méghozzá olyan teljesítmény, ami a szülő, a tanár, a nevelő, a felnőtt, a társadalom szemében jónak minősül –, cserébe pedig jutalom és (jó esetben) szeretet jár. Rabszolgaság ez is, csak nem fizikai, hanem érzelmi alapú, és a következményei sem olyan súlyosak. Látszólag.

Miért mondom ezt?

Ha az első felháborodásodat leküzdötted, és tovább olvasod ezt a gondolatsort, akkor elárulom: nem, nem tartok minden szülőt alávalónak. Nem tartom az egész iskolarendszert hiábavalónak. Nem tartom a világ összes gyerekét valami aberrált eszme áldozatának. Csak elgondolkodtam valamin, amin nem szokás gondolkodni.
Elgondolkodtam, mert azt látom, hogy az emberek többségét csontig áthatja a görcsös megfelelési kényszer. Azt látom, hogy mindenki akar lenni Valaki – olyan valaki, aki jobb, mint a többiek, olyan valaki, akinek nagyobb az autója, szebb a háza, több a pénze, jobb helyekre jár, boldogabbnak látszik az élete, mint a többieknek. Olyan valaki, aki véletlenül sem lóg ki a sorból – hiszen a társadalmi elvárásokat ugyebár követni kell –, de azért a sok sablon között ő egy kicsit sablonabb. Olyan valaki, aki nem szarja le, hogy nincs is ilyen szó, hogy sablonabb.
És tudod, mi a közös pont? Tudod, hol találkozik ez a sok törekvés, ami emberek tömegeit mozgatja valamilyen irányba (hol előre, hol hátra)? Ott, hogy ez a Valaki, akivé ez a sok ember mind válni akar, nem önmaguk. Ez a valaki egy kép, amit nagyon sok művész és álművész festett meg együtt. Olyan is lett: eklektikus, szükségszerűen konfliktusokkal teli, sokszor átláthatatlan, és az egyén számára befogadhatatlan. Egy olyan kép, amire ha ránézel, nem a szépségét csodálod, hanem egyszerűen csak azt érzed: ez túl sok. És ez frusztrál, nem is kicsit.
Az történt, hogy egészen kicsi korod óta megtanultad, hogy meg kell felelned annak a képnek, amit mások festettek meg számodra. Annak a képnek, amelynek az elkészítésében neked alkotóként csak egy igen kevés rész jutott. Annak a képnek, amelyet tudat alatt, vagy akár egész tudatosan folyamatosan az orrod elé nyomtak, mint egy mintát, amit követve majd szépen beteljesíted a neked szánt életet.
lehetsz_valaki
Legyél valaki. Legyél olyan, akit mások valakinek tartanak. Legyél orvos. Legyél mérnök. Legyél jogász. Legyél jó állampolgár. Legyél magyar. Legyél keresztény (vagy zsidó, vagy muszlim, vagy akármi). Legyél társadalmilag elfogadott. Legyél értékes ember – egy olyan értékrend szerint, amit készen kaptál születésedkor, ha tetszett, ha nem.
De mi van akkor, ha az élet valójában nem is erről szól? Mi van akkor, ha ezek a játékszabályok nem előre visznek, csak megkötöznek? Mi van akkor, ha évtizedekig építgetsz valamit, hogy aztán életed alkonyán arra ébredj, hogy nem is volt értelme az egésznek? Mi van akkor, ha nem is az lenne a feladatod, hogy valakivé válj, hanem az, hogy ne válj olyanná, aki nem Te vagy? Mi van akkor, ha már eleve vagy valaki, és a cél az, hogy ez a valaki kiteljesedjen?

Hol van az a valaki?

Bármilyen visszataszítóan is hangzik, egy újszülött gyermeket sokan csak nyersanyagnak tekintenek. Emberi lénynek, természetesen, de nem önálló személyiségnek. Hiányosnak, nem önmagában teljesnek. A legtöbb felnőtt belecsúszik abba a hibába, hogy az újonnan érkezett kis emberi lényt önmagánál kevesebbnek tartja. Nem a baba életét tartja a sajátjáénál kevésbé értékesnek, hanem magát a babát képzeli alacsonyabb rendűnek.
Persze ha ilyet mondok, az éles tiltakozást vált ki sokakban, de nem is akarok finomabban fogalmazni. Vajon hány szülő keresi azt, hogy mit tud megtanulni a gyermekétől? Nem a nevelés folyamatából, hanem magától a gyermekétől? Hányan mernek szembenézni önmagukkal, és azt mondani: ezt Te jobban csinálod, mint én? Mert bizony a gyerekek sok dolgot jobban csinálnak, mint mi, felnőttek, és aki egy pillanatra hajlandó félretenni az ego-ját, az hamar észre is veszi ezt. És vajon hány olyan szülő vagy tanár van, aki nem egy általa elképzelt útra próbálja terelni a gyermeket, hanem abban segít neki, hogy megtalálja a sajátját? Ilyenkor hány kéz lendül a magasba?
Persze kezet lendíteni könnyű, még akkor is, ha nincsen alapja, de egyenrangú partnerként kezelni egy gyermeket (és sokszor még egy másik felnőttet is) egészen más történet. Ahhoz egyrészt bátorság szükséges (hiszen emberi természetünk minden lehetőséget megragad, amelyben vélt vagy valós helyzeti előnyét érvényesítheti, és aki erről lemond, az sebezhetőbbé teszi önmagát), másrészt pedig egy jóval mélyebb megértés, mint amit az oktatási rendszer vagy a hagyományos családmodell valaha is közölni képes volt. Annak megértése, hogy aki most érkezett, annak megtaníthatjuk, amit mi eddig megtapasztaltunk itt, de nem rendelkezhetünk az élete felett. És annak megértése, hogy mi is tanulhatunk tőle olyat, amit már régen elfelejtettünk – vagy soha nem is tudtunk.
gyereket_vezet
Ha mindezt megértjük, akkor a saját életünkre is más szemmel fogunk már tekinteni. Rájövünk, hogy túl sok a sallang. Túl sok az értékként eladott értéktelen maszlag. Túl sok a ránk aggatott álarc. Túl sok az önként felvett álarc. Túl sok olyan dolgot cipelünk, ami nem hozzánk tartozik. Amire nem vágyik a lelkünk. Ami semmi mást nem szolgál, mint azt, hogy olyan életet éljünk, amilyet elvárnak tőlünk.
Aztán 50-60-70 évesen eljut oda az ember, hogy már nem bírja ezt a sok fölösleges terhet. Ilyenkor vagy összeroppan alattuk, és méltatlan módon távozik közülünk (esetleg megkeseredve marad még egy ideig), vagy ha azon kevesek közé tartozik, akik akarnak változtatni az életükön, akkor egész egyszerűen elkezd egyre több lényegtelen dolgot leszarni maga körül. Már nem érdekli, hogy nem tökéletes a frizurája, ha kis hajlékából kilép a világ színe elé. Már nem akarja legyilkolni azt, aki véletlenül rálépett a lábára, vagy direkt beszólt valamit. Már nem versenyzik másokkal, hogy kinek jobb, kinek szebb, kinek menőbb az akármije. Már nem sajnál elveszíteni olyan embereket, akik nem önmagáért szeretik, hanem érdekből, vagy feltételekhez kötve. Elkezdi megtalálni önmagát a sok magára pakolt réteg alatt. Pontosan azt teszi, amit öt évszázaddal ezelőtt Michelangelo, aki így fogalmazott: „Megláttam az angyalt a márványtömbben, és addig véstem, míg ki nem szabadítottam.”
Ezt az utat nevezzük önismeretnek. Pedig nevezhetnénk Életnek is, mert aki nem találja meg önmaga belső lényegét, aki nem tud kiszabadulni a külső elvárások és a soha nem kért jó tanácsok márványtömbjéből, annak soha nem is volt saját élete. Csak élt valamit, ami hol tetszett neki, hol nem, kiszolgáltatva magát a külső hatásoknak, mint egy sodródó hajó, amelynek nincsen kormányosa.

A bögre tartalma

Lehet sodródva is élni. Lehet álarcot hordva is élni. Nevezhetjük ezt is életnek, hiszen minden szó tartalma csak szubjektív definíció kérdése. Én nem életnek nevezem, hanem létezésnek. Valaminek, aminek valódi tartalma nincsen. Valaminek, aminek a maradandó értéke sem sok, hiszen visszatekintve csak fölösleges mókuskeréknek tűnik az egész. Valaminek, ami nem más, mint önkéntes mártírszerep egy értelmetlen cél érdekében.
szobor_no
Nem hiszem, hogy valakivé kell válnod. Valaki voltál már akkor is, amikor megérkeztél ide. Amikor talán még senki nem tekintett teljes értékű embernek, csak egy babának, akire azt mondták: lehet még belőle valaki. Már az voltál. Valaki. Valaki, akinek még sok tanulnivalója volt, és akinek még most is sok tanulnivalója van. Valaki, akinek voltak vágyai, voltak álmai, voltak szükségletei. És ez azóta sem változott, legfeljebb csak eltemetted magadban mélyen ezeket.
Elhitted, hogy valakivé kell válnod, és kívül kerested ezt a valakit. Elhitted, hogy az eléd vetített képnek kell megfelelned – annak a képnek, amit hozzád hasonlóan esetlen, hibákat elkövető, tökéletlen emberek toltak az orrod elé. Elhitted, hogy mások jobban tudják, mire van szükséged, mint Te magad. Elhitted mindezt, és boldogabb ugyan nem lettél, de egy eredményt mindenképpen elértél: túlbonyolítottad az életed.
Pedig az életnek nem kellene ennyire bonyolultnak lennie. Nem kellene színjátékot játszani mások előtt, másokért, mások miatt. Nem kellene beleroppanni az elvárásokba – sem másokéba, sem a sajátjaidba. Nem kellene folyton harcolni azért, hogy másoknak tetsszen az életed.
Bőven elég lenne annyi, hogy azt csináld, amit igazán szeretsz, és próbálj nem ártani senkinek vele. Ennyi. Ha még másoktól tanulva fejlődsz is eközben, és másokat is segítesz az életeddel, akkor nemcsak értelme, hanem haszna is van annak, hogy itt voltál. Lehetne még tovább ragozni, hogy vannak ember alkotta szabályok, amiket érdemes betartanod (és olyanok is, amiket nem), hogy társadalomban élsz, amivel járnak bizonyos kötöttségek, hogy van, amit mások jobban tudnak Nálad, és érdemes meghallgatni őket, de mindez már csak következmény. Kövesd a szíved és ne árts. Ha ez megy, nagy baj nem lehet.
Talán itt az ideje, hogy egyszerűsítsd az egész életed. Hogy levakard magadról mindazt, ami nem Te vagy, és megtaláld valódi Önmagad. Hogy ne újabb és újabb rétegeket magadra pakolva próbálj mások szemében többnek látszani, hanem nem félve attól, hogy eleinte kevesebbnek látszódsz majd, megszabadulj a fölöslegtől, majd pedig valódi önmagadat kezdd el kiteljesíteni. Hogy Te magad válj többé, ne a rád pakolt rétegek. Hogy olyan életet kezdj el élni, ami rólad szól, és amit Te magad irányítasz.
Ehhez pedig mindenekelőtt arra lesz szükség, hogy megszabadulj mindentől, ami nem Te vagy. Ahogy Bruce Lee nagyon szépen megfogalmazta: „Ürítsd ki a bögrédet, hogy meg tudd tölteni.”
Most már tényleg azzal, ami Te magad vagy.

 

Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.

A hírlevél a legbiztosabb módja, hogy az elsők között értesülj az írásaimról, az előadásaimról, a workshopjaimról, a jótékonysági programjaimról és egyéb rendezvényeimről:

A "Kérem az infókat" gombra kattintással elfogadom az Adatkezelési tájékoztatót

AJÁNLAT

Írásaim

Mindennapi Motiváció – Fedor Aleksejevich Hasjanov
Képzelj el egy 81 éves bácsit. Sajnos az emberek többsége
Tovább
Meddig akarod még cipelni?
Vannak dolgok, amik nagyon mély sebeket okoztak a lelkedben. Átvertek,
Tovább
Mindennapi Motiváció – A bennünk élő jó
Vannak, akik szidják az emberiséget, és azt mondják, pusztulásra vagyunk
Tovább
Gyere a szakadékhoz!
– Gyere a szakadékhoz! – biztatom. – Félek. – mondja
Tovább
Hülye kifogások, amik visszatartanak a céljaidtól
Kifogások. Szeretjük őket, ragaszkodunk hozzájuk, és mérhetetlenül kreatívak tudunk lenni,
Tovább
A keselyű nem a barátod – néhány gondolat az érdekemberekről
Fontossá általában kétféle ember számára válhatsz: az egyik az, aki
Tovább

16 Comments

  1. Blue roses

    Szia Gabor 🙂
    “Vajon lesz beloled valaki”? Na ez jo kerdes! Mindenkibol lesz valaki – jo vagy rossz – az csak rajtunk mulik. Rajtunk hogy akarjuk e? Akarjuk e tovabb adni? Nem sablon termeket nevelni a gyerekeinkbol! Sok kudarc aran meg is tanultam. Es batran mondhatom megerte. 🙂
    “Lehetsz valaki”! Ehhez nagyon szemelyes tapasztalat kot, amit itt nem fogok leirni. De tanitasnak nagyon jo volt. Akkor is, ha a legmelyebb sebet ejtette a lelkemen.
    A jeje utolso gondolata: – mintha en irtam volna!! Minden szava igaz ram is.
    Szokott olyan erzesem leni, hogy valakibol vagy valamibol tul sok. Neha magambol is, amit nem szeretek.
    Udv. Rozika

  2. zodi

    Kedves Gábor!
    Megszeretném koszonni hogy a segítőszándékodat.
    A tapasztalataid es ahogyan leírod azokat nagyon tetszenek.Jól,érthetően tudsz kozvetíteni és ez nagyon ritka egyensúly.Kaptál egy olyan adottságot ami hitelessé tesz és én szeretem ezt látni? a soraid között.
    Felemelnek az írásaid mert jo az indíttatas, tudod mi kell a léleknek…
    köszönöm?udv.:zodi

  3. Totya

    nagyon jó írás (ez is)… 🙂 szerintem akkor szabad valaki, ha a világi Világ szemében nem Valaki, hanem Senki…mert akkor már a külvilág nem nehezedik rá, és nem is akar megfelelni semmilyen külső kényszernek…

  4. Mágnes

    Kedves Gábor!
    Nagyon örülök, hogy rátaláltam az oldaladra. Szinte naponta olvasom az írásaidat, és nagyon sokat tanulok belőlük. Én mindig is különc voltam, emiatt az élet több területén nem is sikerültek a dolgaim a saját és a társadalmi elvárásoknak megfelelően. De nagyon nagy mélységeket és magasságokat megélve már eljutottam oda, hogy nem akarok senkinek megfelelni. Ennek tovább fejlesztésében ez az írásod is sokat segített. Köszönöm, és hosszú alkotó időszakot és jó egészséget kívánok szeretettel!

  5. András

    “Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”

  6. Fodor Zsuzsanna

    “Talán itt az ideje, hogy egyszerűsítsd az egész életed. Hogy levakard magadról mindazt, ami nem Te vagy, és megtaláld valódi Önmagad.” Mosolygok ezen a gondolaton. A talán ott sem kellene legyen talán 🙂 Remélem ébrednek meg emberek a te szavaid által is, Gábor, nagyon sokan alszunk… vagy épp mindannyian, csak ki ki a maga szintjén. Óriási lépés az ébredés is, ami pedig utána jön, az sokszor -legalábbis számomra- kész harc. Kitartást mindenkinek ebben a szakaszban!
    Úgy érzem, be kell ollóznom egy idézetet, számomra nagyon összhangban van írásoddal:
    “Amíg életedet az egós elme irányítja, addig képtelen vagy igazán nyugalmat, békét és kielégülést találni, leszámítva azokat a rövid időközöket, amikor éppen megszerezted azt, amit akartál, amikor egy sóvárgás éppen beteljesült. Mivel az ego az én érzékelésének származtatott terméke, ezért külső dolgokkal kell azonosulnia. Folyamatos védelemre és táplálásra szorul. A leggyakoribb egoazonosulások birtoklással függenek össze, pl. a végzett munkáddal, a társadalmi ranggal és elismeréssel, a tudással és iskolázottsággal. a fizikai megjelenéssel, a különleges képességekkel, a kapcsolatokkal, az élettörténettel, a családfával, a hitrendszerekkel, és gyakran még politikai, nemzeti, faji, vallási, illetve egyéb kollektív jellegű azonosulásokkal. Pedig ezek közül egyik sem a valódi éned. Ijesztőnek találod ezt? Vagy megkönnyebbülést jelent ezt megtudni? Mindezekről a dolgokról előbb-utóbb le kell mondani. Most még talán nehéz elhinni – és én semmiképpen sem kérem tőled, hogy elhidd –, hogy a felsoroltak egyikében sem találhatod meg valódi identitásodat. Tudni fogod, hogy igazat szólok. Legkésőbb akkor, amikor a halál közeledtét érzed. A halál mindent lehánt rólad, ami nem te vagy. Az élet titka: „a halál előtt meghalni”, és rájönni, hogy nem létezik halál.” Eckhart Tolle

  7. Nekem még mindig a magukon álarcot hordó emberekkel van a legnagyobb gondom…
    Engem nem úgy neveltek, nem olyan emberek éltek körülöttem, akik abból éltek, hogy mást mutattak, mint amik…
    Mondjuk ez szinte már népbetegség, a kivagyiság és az ego világában, hogy mást, többet akarunk mutatni, mint amik az emberek maguk…

    én inkább maradok a különcök világában…

  8. CSÍKI MARGIT

    Kedves Gábor, engedd meg, hogy a kérdést kissé módosítsam: Lett-e belőlem Valaki? Nagyon jó kérdés.Jól elgondolkodtam ezen, s arra jutottam, hogy igen:EMBER. Talán :JÓ EMBER, de ezt mások tiszte eldönteni. A gyermekkor egyszerű, falusi világából nem sok mindent hoztam magammal : a három nagymama( akkor mág a dédnagymamám is élt)s a szülők szeretetét, a jóságot s a becsületességet. Ennyit. De ez elég volt iránytűnek, hogy eligazodjak az élet útvesztőiben. – Másrészt a versek, mesék , történetek nagyon vonzottak , s ez nyitogatta bennem a kíváncsiságot…Ezen az úton lépegettem tovább, jó messzire eljutva a szülői ház kapujától, egészen Kolozsvárig… Néha kalandos túrákat is tettem az alkotás izgalmas ösvényein. Soha senki sehol nem szólt értem.Mindig minden helyzetben magam kellett megállnom a helyem. Ez adott bizonyosfokú önbizalmat , hitet önmagamban. Aztán később az összegyűjtött tapasztalattal és tudással visszatértem szűkebb pátriámba, abba a világba ahonnan elindultam.Kinyitottam a világotjárt tarisznyámat, hogy a SZERETETET, A JÓSÁGOT S A BECSÜLETET átadjam a gyermekeknek. A nyelvészet s az irodalom bűvös birodalma csak ESZKÖZ volt erre. A másoknak való megfelelés sohase volt az én asztalom . Volt is emiatt néhány konfliktusom , míg meg nem tanultam leszarni a dolgokat( de ez egy másik írás témája lenne ) A gyermekek világa sokmindenre megtanított, lehámozott rólam néhány fölösleges sallangot Csak azt fogadják el, ami őszinte, tiszta , valódi…Nagyon sokat kaptam tőlük. Segítettek jobbá válnom.Jobb emberré, vagy csupán EMBERRÉ.

  9. Both Rózália

    Hihetetlenül jó az írás. Elgondolkoztató. Ha nem felelsz meg az elvárásoknak, akkor már különc vagy és nem fogadnak el az ismerősök, sőt még a rokonok sem.

  10. Nagy Katalin

    Köszönöm szépen Gábor! Ez az egyik legjobb írásod!És szóról-szóra rólam (rólunk) szól .
    Az Én életem is pontosan így kezdődött. De szép kislány, és még okos is.Biztos sokra viszi majd az életben. Édesapám hamar elhunyt, 13 éves voltam akkor. Édesanyám pedig minden megtett azért, hogy ne érezzem magam hátrányos helyzetben és tanulhassak. Aztán így is lett.Mert meg akartam felelni. Láttam hogy mennyit küszködik azért, hogy nekem jobb legyen mint neki, és megvalósíthassam az álmait.De valahol éreztem, hogy ez nem az én utam, még akkor is ha ” nemes célt ” szolgált. És menekültem. Hamar ki is léptem belőle; férjhez mentem, gyereket szültem, és még mindig ” ívelt felfelé ” az életem.Mostmár a férjemnek és a gyerekemnek is megfeleltem. Jó anya és feleség akartam lenni. De még mindig nem az én álmaimat valósítottam meg, még mindig nem a saját utamat jártam.Megint menekültem.Újabb házasságok,újabb gyerek,újabb megfelelés. Az életem még mindig felfele ívelt. Vállalkozások, gyönyörű ház, kocsi.mindenem megvolt. De hol vagyok Én? Negyven éves koromban tettem fel magamnak ezt a kérdést, amikor is szerelmes lettem egy olyan férfiba akinek nem volt semmije. Mégpedig azért nem mert ő soha senkinek nem akart megfelelni. Élte a maga felelőtlen élét. Újra menekültem,mert azt hittem, hogy mellette önmagam lehetek.Végre nem kell megfelelnem senkinek. De tévedtem.A kezdeti boldogságot ” jòlétet” pokoljárás követte.Most még jobban meg akartam felelni ennek az új érzésnek mint valaha. És mindenemet elveszítettem. Idővel a szeretteimet is. Ötvenhárom évesen rá kellett eszmélnem, hogy senkim és semmim nem maradt.És itt jött a fordulópont az életemben. A megfelelési kényszer az embert kifelé viszi önmagából. Én már annyira messzire kerültem,hogy azt hittem soha nem találok vissza.De amikor az ember lába alatt meginog a talaj,elágazáshoz érkezik. És akkor én döntöttem. Magam mellett. Az élet mellett. Nem túlélen, hanem megélem az életem.Ma már azt csinálom amit szeretek és úgy ahogy szeretem.Megértettem valamit: az Univerzum az Isten vagy nevezzük bárhogy, nem értünk, vagy ellenünk van,hanem a részei vagyunk. És innentől kezdve már nem akarok megfelelni senkinek,magamnak sem! Elvárásaim sincsenek senkivel.Hosszú,kemény és fáradságos utat jártam be idáig,de hazataláltam.A legnagyobb helyre ahová érkezhettem. Önmagamhoz.Ha valaki lenni akarsz : LÉGY ÖNMAGAD! És akkor boldog leszel!
    Bocsánat a hosszú lére eresztésről,de kikívánkozott belőlem. Hátha más is tanul belőle. Legyen szép napod.

  11. jéjé

    Jaj, Gábor, most ezzel nagyon beletaláltál. Még friss-meleg a cikked, de muszáj reagálni.
    “… amin nem szokás gondolkodni” – írod. Nem csak amin, hanem általában nem szokás gondolkodni. Ha arról beszélek, hogy töröm a fejem valamin, sokszor csak üveges tekinteteket kapok válaszul. Vagy elviccelést.
    Gond az is, hogy a szülőknek a saját tapasztalataikat és értékrendjüket kellene továbbadni a gyerekeiknek. De többnyire nem ezt teszik: amit továbbadnak, az nem a sajátjuk. Azt adják, amit ők is úgy kaptak a saját szüleiktől, akiknek szintén nem volt a sajátjuk… elvárások voltak, abszolút és teljes igazságnak kikiáltott rész- vagy viszonylagos igazságok. Ilyeneket kaptam én is, élni viszont nem tanítottak meg. Nem azért, mert nem akartak, hanem mert ők sem tudtak.
    És igen, a huszonnegyedik órában próbálom magamról lefejtegetni az egymásra “rohadt” rétegeket és álarcokat. És meg kell mondjam, ha fizikálisan fejtegetnék ennyit magamról, már olyan lennék, mint egy seprűnyél… 🙂
    És azt is meg kell mondjam, nem aratok vele osztatlan sikert. Lázadónak neveznek, mert nem tudom benyelni az egyházam összes tanítását kritika nélkül. Viszont, ha konkrétumot kritizálok, többnyire csak poros, kétezer éves tanításokat kapok válaszul. Ha felhánytorgatom, hogy a “felebarát” fogalmán való vég nélküli rágódás helyett foglalkozzunk inkább életközeli és megvalósítható dolgokkal, hát, az a fanyar mosoly feleletül nem túl őszinte…
    A magam hite szerint azért lettem teremtve, hogy tovább teremtsem magamat. De nem egy sablon szerint, ami “minden emberre” igaz.
    Bocs, hosszú vagyok. Már csak egyetlen gondolat.
    Ha egyértelműen és világosan fogalmazok, akkor durvának neveznem egyesek. Ha nem vagyok hajlandó tovább ácsorogni reménykedve valaki segítségében egy fal előtt, akkor izgágának. Ha felteszem a magam kérdéseit, ha saját útról beszélek, akkor lázadónak.
    Nem folytatom, így is sok voltam. Bocsánat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük