Van, hogy nem úgy alakul az életünk, ahogy elterveztük. Néha azért, mert rajtunk kívül álló tényezők közbeszólnak, máskor pedig mi magunk követünk el olyan hibát, aminek súlyos következménye van. Talán végzetes. De az is előfordul, hogy kapunk még egy esélyt az élettől – vagy éppen attól az embertől, aki a hibánkkal együtt is szeret minket. Erről szól az a történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Péntek délután volt. A távolsági busz zsúfolásig megtelt a munkából hazafelé tartó emberekkel, és egy kisebb gyerekcsoport is feltuszkolta még magát indulás előtt. A busz elhagyta a végállomást, és ahogy útja során egyik kisvárost érintette a másik után, úgy fogytak el róla szép fokozatosan az emberek. Végül már csak néhányan maradtak: a kis gyerekcsoport a busz végében cseverészett, az első ülések egyikén pedig egy titokzatos idegen ült.
Egy negyvenes éveiben járó férfi volt, ruhája kopott, arca beesett. Az egész út során kifelé bámult az ablakon – nem úgy tűnt, mint aki bárkivel is beszélgetni akar. A gyerekek figyelték egy darabig, miközben halkan sugdolóztak, és félelemmel vegyes kíváncsisággal találgatták, ki lehet az ismeretlen férfi.
Végül egyikük, egy életvidám kislány összeszedte a bátorságát, előre ment, majd a titokzatos idegen melletti ülésbe huppant. „Kérsz csokis kekszet, bácsi?” – szólt hozzá kissé bátortalanul, de szélesen mosolyogva.
A férfi ránézett, arcán halvány mosoly jelent meg, és megköszönte a kislány kedvességét. Beszélgetni kezdtek. A többi gyerkőc is hamar csatlakozott: kíváncsian figyelték, ahogy a titokzatos idegen mesél a csodálatos feleségéről, a régi munkájáról, és arról, hogy három évvel ezelőtt mindent elszúrt. Börtönbe került egy ballépése miatt, és csak most szabadult, épp hazafelé tartott.
A gyerekek feszülten figyeltek. A férfi elmesélte, hogy annyira szégyellte magát azért, amit tett, hogy úgy érezte, nem érdemli meg a feleségét, ezért azt kérte tőle, hogy míg a börtönben van, ne is keresse, még levelet se írjon neki. Nagyon szereti őt, csodálatos nőnek tartja, és remélni sem merte, hogy megbocsát neki.
Amikor három éves büntetése leteltével megszületett a jogerős döntés a szabadulásáról, egyből papírt ragadott, és megírta feleségének, hogy ha még meg tud neki bocsátani, ha még mindig szereti őt és visszavárja, akkor arra kéri, hagyjon neki egy jelet. A házuk előtt áll egy nagy tölgyfa, ami előtt a busz is elhalad. Ha az asszony feltesz rá egy sárga szalagot, férje tudni fogja, hogy még nem veszítette el őt, és azonnal leszáll a buszról. Ha nem lesz jel, akkor elfogadja felesége döntését, tovább megy, és nem zavarja őt többet.
A gyerekek hallgatták, ahogy a férfi csak mesél és mesél a feleségéről, a családjáról, az együtt töltött évek szépségéről, miközben szemei megtelnek könnyel. Már közel jártak a kisvároshoz, ahol a férfi lakott. A gyerekek heves izgalommal a busz ablakaihoz tapadtak, keresve a nagy tölgyfát, és reménykedve, hogy ott lesz majd rajta a sárga szalag. A férfi szíve is hevesen kalapált. Nagyon félt, hogy végleg elveszíti azt, akit a legjobban szeret.
A busz lassított, és ahogy befordult egy kereszteződésnél, már messziről látszott a hatalmas tölgyfa. Tele volt aggatva sárga szalagokkal.
A gyerekek ujjongva ünnepeltek, a férfi pedig egyesével megölelte mindegyikőjüket, majd a buszról leszállva boldogan rohant otthona felé.
*****
Van, hogy csak ennyin múlik minden: a második esélyen. Sok kapcsolat hal meg az ego, a düh és a hosszan őrizgetett neheztelés miatt. Nem a romboló kapcsolatokról beszélek, amelyek csak mérgezik a lelkét annak, aki beleragad, hanem azokról, amelyekben két ember elkövet ugyan hibákat, de folyamatosan törekszik a fejlődésre.
Mert ha ez megvan, és a kapcsolat őszinte szeretetre épül, akkor talán jár még egy esély. Akkor talán van még helye a bizalomnak. Talán a törés nem életre szóló fájdalom marad, hanem életre szóló emlékeztető arra, hogy mi az, ami igazán fontos.
Néha szükségünk van emlékeztetőkre. Mert egyikünk sem tökéletes.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Van hogy imitálnak csak. Nem igazi az érzelem, csak érdekből teszik amit tesznek. Képesek akár egy egész kapcsolatot hazudni. Ugyanazokat a hibákat elkövetni, nem életképesek.
Én is elkövettem ezt a párkapcsolatomban. Sajnos már hiába írnék neki. Nagyon gyorsan mást talált és gyerekük született. Én pedig még nem tudtam elfelejteni vagy elengedni. Ez elég fájdalmas.
Köszönöm ezeket a gyönyörű történeteket . Éppen az ünnephez méltó.
Köszönöm ezt a történetet is!
Legyen a húsvéti ünnep áldott!
Kedves Judit!
Akkor nem érdemli meg. El kell engedni.
Nem éri meg altruistának lenni.
***KEGYELEM-TELJES*** Húsvéti Ünnepet Kívánok!
Ki értünk meghalt a keresztfáján,
feltámadott az ***Ártatlan bárány***.
Alleluja! Alleluja! Alleluja! Alleluja!
…és mi van akkor, ha hiába teszem ki a sárga szalagot…és próbálnék adni egy második esélyt, annak ellenére, hogy nem érdemli még, mivel újból és újból elköveti ugyanazokat a hibákat… mivel az öcsém, megbocsájtanék….de nem hogy leszállna a buszról, fel sem száll. Igy nehéz…
Ma nagypéntek van. Jézus kereszthalálának napja. Pontosan arról szól, amiről a történet, csak nagyban: Isten megbocsát, kitűzi a sárga szalagokat, ott a Golgotán a kereszt, csak rá kell nézni és elfogadni Jézusért a bűnbocsánatot…Köszönöm Uram, hogy így szeretsz!
Hát ez most a legjobb időpontban jött! Két év ego, düh és őrizgetett neheztelés után írtam levelet egy igaz barátomnak és most reménnyel telve mini félsszel vegyesen lesem a sárga szalagot…
Köszönöm az írást! Erika