A legtöbb kapcsolat nagyon jól indul. Szinte ideálisan. Ennek persze jó oka van: sok benne a hazugság. De még ha alapvetően őszinte is egymással a két ember, akkor is jó eséllyel becsúsznak az elején kisebb-nagyobb hazugságok, vagy maradnak rejtve nem túl előnyös tulajdonságok.
És ez érthető – sőt, tulajdonképpen teljesen természetes. Hiszen a cél ilyenkor még a hódítás, a másik érdeklődésének felkeltése; ehhez pedig nyilván a legjobb formánkat hozzuk, és a legszebb képet festjük magunkról. Aztán persze idővel kiderül, hogy van itt azért más is: bosszantó hülye szokások, egymásnak ütköző vélemények, időről időre felbukkanó kételyek, apró, vagy akár egészen komoly csalódások.
Ez az a pontja életünknek, amikor igazán megértjük Márai Sándor elgondolkodtató szavait: „Sokkal nehezebb megőrizni valamit, mint szerezni vagy elpusztítani.” Ezért van az, hogy manapság az emberek jelentős része úgy dobálja el a kapcsolatait, mint a papírpoharakat. Mert onnantól kezdve, hogy két ember végre tisztán, álarcok nélkül látja egymást, a kapcsolat már csak egy új tényezővel maradhat működképes: ez pedig a munka. Ahogy egy kertet is ápolni kell, ha virágokat, nem pedig gazt szeretnénk látni benne, úgy egy párkapcsolat is folyamatos gondozást igényel. Azonban ez a kert különleges, mert egyetlen kertész ide soha nem elég: mindig kettőre van szükség.
Megszerezni könnyű. Elpusztítani is. A megőrzéshez viszont már kevés a vágy és a felszínes szeretet – ehhez megértésre, elfogadásra és olyan mély szeretetre van szükség, ami már nem csak spontán érzésekből áll. Ha ezek hiányoznak, akkor válik a kapcsolat mérgezővé. Vagy azért, mert elfogadás hiányában az egyik fél megpróbálja a saját elveit maradéktalanul a másikra erőltetni (esetleg mindketten ugyanezt teszik), vagy azért, mert valódi szeretet hiányában a két ember egyszerűen nem kompatibilis egymással. Ekkor van az, amit egy fájdalmasan gyönyörű hasonlattal egyszer így fogalmazott meg valaki: „A virágaimba szerettél bele, de a gyökereimbe nem. És amikor eljött az ősz, nem tudtad, mit tegyél…”
halott_virag

Mérgező vagy ösztönző?

Azt már látjuk, hogy egy párkapcsolat hogyan válhat mérgezővé a kezdeti álarcok és a később elmulasztott ápolás miatt. De vajon a Te kapcsolatod tényleg mérgező? Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak tanulnotok kell még egymásról, egymástól, az életről, két ember együttműködéséről? Talán arról van szó, hogy – Sir Arthur Stanley Eddington szavait kölcsönözve – azt hittétek, hogy ha ismeritek az egyet, akkor ismeritek a kettőt is, hiszen egy meg egy az kettő, de rá kellett döbbennetek, hogy magáról az összeadásról tudtok keveset?
Mérgezitek egymást, vagy fejlődésre ösztönzitek? Jobb, ha lezárod és vissza sem nézel, vagy a kert jó, csak a gondozásával van a hiba? Sokan mennek, eldobva egy lehetőséget – akár életükben a legnagyobbat. És sokan maradnak, pedig menniük kéne, mert addig mérgezik magukat a kapcsolatban, amíg a lelkük szépen lassan meghal. Az ész és a szív nem mindig jó csapattársak. Persze az már régen rossz, ha egy kapcsolatban az észnek kell döntenie, az viszont nem árt, ha időnként jelen van bizonyos helyzetekben. Például akkor, amikor valami nagyon nem stimmel közted és a párod között, és sem az ölelés, sem a békítő szex, sem a közös nyaralás nem teszi ezt helyre. Vagyis amikor valódi megoldásra van szükség, nem terelésre, és nem is az érzelmek hiánya okozza a gondot, hanem az elvek ütközése.
Mielőtt azonban kiderítjük, hogy mérgező-e a kapcsolatod, érdemes tisztázni, hogy egyáltalán ki mérgez kit, és hogyan. Mert könnyű lenne azt mondani, hogy a másik teszi ezt veled, hiszen rád akar erőszakolni olyan dolgokat, szokásokat, életkörülményt vagy elveket, amikre neked semmi szükséged nincsen. Könnyen lehet, hogy így is van, azonban mindig jó, ha a saját házad táján is körbenézel kicsit.
Mérgezni ugyanis Te is tudsz azzal, hogy nem fogadod el a másik embert olyannak, amilyen. Ha csak elvárásaid vannak, azzal egyrészt önmagadtól rabolod el a boldogság lehetőségét, másrészt a kapcsolatotokat is megmérgezed. Érdemes tehát az ujjal mutogatás helyett az agyunkat is bevonni az események alakításába, mert a legtöbbször az derül ki, hogy nem az egyik kertész miatt haldoklik a kert, hanem mindketten hunyók ebben.

Így ismered fel, ha menni kell

Emberek vagyunk. Összetettek, egymástól különbözőek, nem tökéletesek, és nem is mindig következetesek. Hiba minden kapcsolatba és minden életbe becsúszik, és az is gyakori, hogy egy-egy hibát éveken, évtizedeken, vagy akár egy egész életen át hurcolunk magunkkal. Vagy ha nem magát a hibát, akkor a következményeit. Tökéletlen élőlényeknek tökéletes kapcsolata sem lehet egymással, azonban az mindig jól látható, hogy egy kapcsolatnak van-e jövője vagy sem (még akkor is, ha sokan becsukják a szemüket, nehogy szembe kelljen nézniük a tényekkel). Két kulcsszót mondok, ami segíthet a döntésben.
Az egyik kulcsszó a változás. Ha csak vársz, és a változás legapróbb jeleit sem látod a partnereden – és önmagadon –, akkor a kapcsolatod haldoklik, és csak egymást mérgezitek vele. Változás nélkül ugyanis nincsen élet sem. A világ folyamatosan változik, miközben mi emberek a biztonságos állandóság illúzióját kergetve azt hisszük, hogy a legkevésbé veszélyes stratégia az, ha mindent ugyanúgy csinálunk, mint régen.
Pedig mi sem vagyunk olyanok, mint régen. Nem is igazán a párkapcsolat kezdetén becsúszó hazugságokra gondolok, hanem azokra a komoly változásokra, amelyek mindannyiunkban lejátszódnak, ahogy életünk során idősebbek, tapasztaltabbak, és jó esetben még bölcsebbek is leszünk. Ez utóbbi viszont csak akkor lehetséges, ha nem betonozzuk be az agyunkat, hanem képesek vagyunk változtatni, amikor szükséges. Például akkor, ha a párkapcsolatunk válságba kerül.
Ha bármi jelét látod annak, hogy a párod képes változtatni a viselkedésén, a szokásain, vagy azon, ami nagyon zavar benne, egyúttal önmagadról is elhiszed, hogy képes vagy változtatni a hozzáállásodon, akkor érdemes maradnod. Bármilyen lassú is a változás, a lényeg, hogy legyen. Ha azonban változásnak semmi jele nincsen, akkor ez a kert nem az a kert, ahol neked bármiféle virág terem.
kezek_egyutt
A másik kulcsszó az együtt. Külön ugyanis nem fog menni – az csak újabb konfliktushoz vagy önfeladáshoz vezet. A legtöbb nézeteltérés éppen azért mérgesedik el, mert mindkét fél abból indul ki, hogy inkább a másik ember szívjon, mint ő maga. Érthető. És tudod, időnként még helye is van ennek – még akkor is, ha éppen Te vagy szopóágon. Tényleg vannak olyan időszakok, amikor a másik embernek nagyobb szüksége van a segítségre, mert olyan az élethelyzete, vagy mert az összetűzés a személyiségének egy gyenge pontját érinti.
Teljesen természetes tehát, hogy egy kapcsolatban nincs mindig egyensúly. A kérdés nem az, hogy ki szív jobban éppen, de még csak nem is az, hogy ez az állapot meddig áll majd fenn – hiszen erre a legtöbbször úgysem kapunk választ –, hanem az, hogy a két ember mire használja a kezeit ilyenkor. Arra, hogy egymásra mutogassanak, aztán dobálják egymásra a szart, ahogy a legtöbben teszik? Vagy megfogják egymás kezét, és azt mondják: „oldjuk meg együtt”?
És ha ezt mondják, akkor utána el is kezdenek cselekedni? Mert a kiengesztelés nem elég, ezt Te is biztosan megtanultad már. Ha a párod csak kiengesztel, hogy ezzel elfedje, vagy legalább jegelje a konfliktust, azonban semmiféle változás nem történik ezután, akkor ugyanúgy mérgező kapcsolatban vagy, mintha csak egymást nyírnátok folyamatosan. A különbség csak annyi, hogy finomabb a méreg, és van időnként egy kis nyugi, a végkifejlet azonban hasonló lesz. A kiengesztelés kevés; a lényeg a figyelem. Egyre jobban és egyre többször figyeltek egymásra – hiszen korábban semennyire sem tettétek, vagy csak nagyon keveset, éppen ezért alakult ki a konfliktus köztetek. Ezért jutott ide a kapcsolatotok.
Figyelem és változás. Együtt. Ennyi a lényeg. Ha ez jelen van, jó eséllyel érdemes maradnod. De ha semmi nyomát nem látod ennek, akkor szerintem ne idd tovább a mérget, még akkor se, ha finom. Mert ami finom, az is lehet halálos.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!