Eldobható kapcsolatok

Írta: | 2016-01-18
A lány és a fiú egymásra mosolyog. A fiú egy eldobható papírpoharat szorongat a kezében, miközben a lány egy szalvétát nyom az eldobható borotvát reklámozó óriásplakát plexi lapjára, és egy eldobható tollal felírja rá a telefonszámát. Elindul egy kapcsolat. Egy eldobható kapcsolat.
Nem kellenek ahhoz válási statisztikák és egyéb okos kimutatások, hogy mindannyian érezzük: párkapcsolataink – és általában az emberi kapcsolataink – pontosan visszatükrözik fogyasztói társadalmunk gazdasági érdekek által gerjesztett működését. Megszerezzük… Használjuk… Elromlik vagy megunjuk… Végül eldobjuk. Csak az a különbség, hogy érzelmeket nem olyan könnyű elsőre eldobni – ugyanis gyakran visszajönnek. Vagy átalakulnak félelemmé, gyűlöletté, és olyan lelki sérülésekké, amelyeket sokan egész életükben cipelnek magukkal.
Ettől még ugyanúgy fogyasztjuk a kapcsolatainkat is, mint a papírpoharakat. És persze szenvedünk miattuk. Szenvedünk, de nem változtatunk. Vajon mi ennek az oka? Miért értéktelenedik el az, ami két embert egykor olyan szorosan összekötött? És hogyan tudunk kilépni a kapcsolatfogyasztói létből – vagy megelőzni azt, hogy egy ilyen életet élő ember áldozatává váljunk?
kapcsolat_szemet
Napjainkban divat az önmegvalósítás. Divattá vált saját érdekeink érvényesítése, divattá vált az egyediségünk hangsúlyozása, és divattá vált még a szingliség is. Ami ez utóbbit illeti, szerintem a kérdés nagyon gyorsan lezárható. Nincs párod? Parázol emiatt? Ha igen, akkor hiába hangsúlyozod, hogy milyen szuper a szingli életed, mert a divatmajmokat be tudod csapni ugyan, de önmagadat nem. Ha pedig nem parázol, akkor éld így az életedet, de ezzel fölösleges büszkélkedni. Azt sem hirdeted ki hangosbemondóval (vagy teszed ezt virtuálisan egy facebook kiírással), hogy ma is sikerült egy szép nagyot kakilnod. Örülj neki, éld tovább az életedet, de ehhez nem kell mozgalmat alakítani. Szerintem.
Ami pedig az érdekeinket és az egyediségünket illeti, ez már összetettebb kérdés. Attól függetlenül, hogy divat-e vagy sem (ez a része ugyanis engem egyáltalán nem érdekel), úgy gondolom, hogy teljes életet csak úgy tud élni valaki, ha mer őszintén önmaga lenni, és nem másoknak akar megfelelni. Amikor arról írtam, hogy hogyan lehet megszabadulni a gyerekkorunk óta belénk nevelt megfelelési kényszertől, néhányan nem igazán értették meg a lényeget. Azt gondolták, a tanács arra vonatkozik, hogy ha szarsz mindenkire, akkor boldog leszel. Van egy szűk réteg, akiknél ez tényleg működik (ők az általam potyabuddhistának nevezett érzelmi analfabéta pszichopatológiai esetek), de egy érzelmileg és értelmileg ép, vagy legalább kevéssé sérült ember számára nagyon fontos az, hogy szeressen és viszont szeressék őt.
Élj szeretetben, ugyanakkor ne másoknak akarj megfelelni – ez a látszólagos ellentét az, amivel a legtöbb ember nem tud mit kezdeni. Így hát marad a két véglet: a kapcsolatfüggés és az önzés. Általában ilyen sorrendben. A boldogság elszáll, a kapcsolat kiürül, és már csak a magánytól való félelem tartja ott az egyik vagy mindkét felet, végül pedig valaki kilép, és persze ő lesz az önző ezért.
De mi van akkor, ha azt mondom: nem csak ez a két véglet létezik? Mi van akkor, ha nem a másik térfelére próbáljuk átnyomni a már kiürült eldobható papírpoharat, hanem őszintén magunkba nézve átgondoljuk, hogy vajon miért nem töltöttük meg azt újra? Vagy hogy eleve miért hagytuk kiürülni?
Egy kapcsolat kudarca mindig két emberen múlik. Mindig. Kivétel nélkül. Vagy azért ment tönkre, mert nem ápolták megfelelően a kapcsolatot, vagy azért, mert csak az egyik ápolta azt – ez esetben viszont ő már a legelején hibázott, amikor olyan párt választott, akinek ő nem elég fontos ahhoz, hogy tegyen is valamit kettőjükért. A rossz választás nem szégyen, csak egy hiba. És vele együtt jár a felelősség is, ami elől persze a legtöbben próbálnak elmenekülni. Tudom, megnyugtató érzés abban a hitben élni, hogy kizárólag a másik a hibás, csakhogy ez soha nem igaz.
Itt kezdődik a változás: a felelősség felismerésével. Mert nemcsak azért vagyunk felelősek, hogy teleszemeteljük a bolygónkat, hanem azért is, hogy teleszemeteljük egymás lelkét. Aztán kidobjuk a kapcsolatot a kukába. És bár néhány párkapcsolati kudarc után a legtöbben már pontosan látják, hogy valami nagyon nem stimmel az életükkel, az okokat csak nagyon kevesen hajlandóak megkeresni. Kudarc követi a kudarcot, és lezárul egy újabb eldobható kapcsolat.
Pedig nem olyan bonyolult ez. Kezdj el gondozni egy kertet, és megérted. „Sokkal nehezebb megőrizni valamit, mint szerezni vagy elpusztítani.” – írta Márai Sándor, és a kis kertedben ezt nagyon jól meg fogod tapasztalni. Elülteted a virágokat, és a kezdeti lelkesedésed által vezérelve nap mint nap gondozod őket. Hálás vagy és boldog. Aztán adódik néhány probléma (ami lehet, hogy csak feladat lenne, de Te problémának látod), vagy egyszerűen csak a megszokás unalma kezdi áthatni a tevékenységedet, és jönnek olyan napok, amikor csak nagyon keveset foglalkozol a kerteddel. Vagy egyáltalán semmit. Idővel egyre több ilyen nap következik, és a kertedben elkezd nőni a gaz. Nem olyan szépen lassan, ahogyan a virágaid nőttek (és most pusztulnak), hanem jóval gyorsabban. A jó kertész ilyenkor gyomlál, és megmenti a virágokat. Sokan viszont a gazt hagyják meg, és kitépik a virágokat a kertjükből – a kapcsolatukból, és önmagukból.
Érthető, hiszen ez tűnik könnyebbnek. A kultúránk nem arra épül már, hogy bármit is megjavítsunk. Ami szar, az szar – dobjuk ki és szerezzünk be újat. És bár a szupermarketek polcairól lekapott műszaki termékek többségének tervezett lejárati ideje van, az emberi kapcsolatoknál ez nem igaz. Mégis úgy tűnik, hogy elég hamar lejárnak. És ha ez sem a nő, sem a férfi számára nem jelentene fájdalmat, akkor azt mondanám, rendben van így. De nincs rendben. Nagyon nincs rendben, mert sokan tényleg, őszintén, tiszta szívből hisznek benne, hogy végre megtalálták életük párját, akiből aztán néhány év múlva a legnagyobb ellenségük vagy egy közömbös idegen lesz.
elhidegules
Hová tűnnek ezek az érzelmek? Tényleg ennyit tud változni egy ember lelke néhány év leforgása alatt? Tényleg képesek vagyunk úgy eldobni egy kapcsolatot, mint egy papírpoharat?
Én azt mondom, nem. Nem vagyunk képesek rá, csak úgy csinálunk, mintha képesek lennénk. Úgy csinálunk, mintha nem a saját felelősségünk lenne, hogy így alakult, hanem kizárólag a másiké. Így könnyebb kidobni a szemétté vált érzelmeket. Így könnyebb azt mondani, hogy tovább léptünk, és a múlt szemetét egy nagy lepellel letakarva belekezdeni egy újabb eldobható kapcsolatba. Ami eleinte persze megint nem lesz eldobható, de nagyon könnyen azzá válik, ha újra hagyjuk, hogy nőni kezdjen a gaz. És az a helyzet, hogy sokszor pont azért kezd nőni, mert az előző kapcsolat(ok) szemete még ott bűzölög a lepel alatt.
Így működik ez. Amíg nem teszel teljesen helyre egy kapcsolatot (legfőképpen önmagadban), addig időről időre meg fogja csapni az orrodat a letakart szemét bűze – akár benne vagy még abban a kapcsolatban, akár már nem. De mégis mit jelent helyre tenni egy kapcsolatot? Megjavítani vagy eldobni? Megőrizni vagy elengedni? Vajon mindig a megjavítás a jó megoldás? Kell-e mindenáron együtt maradni?
Nem, dehogy. Van, hogy két ember egyszerűen nem kompatibilis egymással, és ez sokszor nem derül ki azonnal, hiszen a legtöbb kapcsolat elején a szerelem kémiájához egy adag hazugság is vegyül. Vagy legalább elhallgatás – hiszen rossz vagy kevésbé előnyös tulajdonságainkat nem akarjuk a másik elé tárni. De sokszor még mi magunk sem vagyunk tisztában velük.
Természetes tehát, hogy két teljesen más úton járó ember is egymás mellé sodródhat egy ideig, és a közös útjuk nem fog sokáig tartani. Vagy ha sokáig tart, akkor kínkeserves szenvedés lesz. Gyakran viszont nem ez a helyzet, hanem azért kerül a kukába egy kapcsolat, mert két ember annyira őrizgeti az egoját, hogy elfelejti, milyen volt annak idején háttérbe szorítani azt. Amikor még a szerelem elintézte ezt a tudat helyett.
Ha mindketten magatokba néztek, és őszintén válaszoltok az alábbi néhány kérdésre, akkor viszonylag hamar el tudjátok dönteni a pároddal, hogy érdemes-e a közös kertet megőrizni, vagy békésen elengedjétek egymást.
El tudjátok fogadni az elején elhallgatott tulajdonságaitokat? Amit nem, azon akar változtatni az érintett? Segítetek egymásnak ebben ahelyett, hogy egymást támadnátok?
Közös irányba haladtok? Vannak közös céljaitok? Vagy csak a szex, egy hobbi, a közös munka, vagy a gyerek tart össze Titeket?
Miért választottátok egymást annak idején? Mi változott meg azóta? És miért gondoljátok, hogy a változás egyetlen ember hibája? Hiba egyáltalán, vagy csak egy megoldandó feladat?
Fogyasztói társadalom ide vagy oda, valójában sok esetben két ember kompatibilis lehetne egymással, csak valami hiányzik a kapcsolatukból. Nem, nem az érzelem, hanem a munka. A munka, amit a kertész a kertjébe fektet: a virágok gondos ápolása, és a gaz rendszeres kigyomlálása.
Papírpohár. Párkapcsolat. Nagyon nem mindegy.
Nagy köszönet Judit néninek, hogy elgondolkodtatott erről a témáról. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

13 gondolat ehhez az íráshoz: “Eldobható kapcsolatok

  1. Takács Károlyné

    Kedves Gábor!
    Nem rég találtam rá írásaidra, itt ragadtam, de nem bántam meg. Köszönöm, hogy minden írás szívvel-lélekkel teli. Külön élmény, hogy politikamentes, nincs sárdobálás, földbedöngölés. Finoman megfogalmazott, lényeglátó, érző, értő, emberi, minden írásod, válaszod. Anyanyelvünk szép, választékos, jó olvasni hibátlan soraid.
    Mindennapi buktatóinkat ilyen emberségesen kezelni, szavakba önteni, biztatni…ügyes. Jó példa a kulturált vitatkozáshoz, ami az élő kapcsolatokat kicsit felrázza. Tanulok én is, mindjárt 70 évesen is. Köszönöm.

    10 éve halt meg idős édesapám, nagyon szerettem őt. Akkor az első megrázkódtatások után, lecsendesedésképpen, egy kört rajzoltam az előttem lévő üres lapra. A körbe egy ! jelet, majd egy ? jelet, végül egy i betűt írtam.

    Egység = egész – ség = a kör (bezárult). Ebben a körben élünk, létezünk. felkiáltójelek, kérdések özöne zúdul ránk…csak egy vonal, és egy pont,…de mindig más a jelentése…mikor, melyikből jut több…aztán a végén a fordulat… az i… a ponttal a tetején…

    Élünk és örülünk lehetőségeinknek…hajtjuk, hajlítjuk… alakítjuk…forgatjuk feladatainkat… a jó irányba,… hogy feltehessük a pontot az i-re…

    Gábor, jó egészséget kívánok, és még sok hasznos- nem eldobható – gondolatot, mindnyájunk épülésére! Takácsné, egy gyakorló nagymama

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Erzsi,
      nagyon köszönöm a kedves szavakat, örülök, hogy hasznosak az írásaim. 🙂 Nagyon tetszik a kör és benne a jelek, tényleg ilyen egyszerű, és mégis ilyen összetett (illetve sokféleképpen értelmezhető) az életünk. Én is a folyamatos tanulásban és fejlődésben hiszek, jó érzés ezt egy gyakorló nagymamától hallani. 🙂
      Köszönöm szépen még egyszer, és én is nagyon jó egészséget és a legjobbakat kívánom szeretettel.
      Gábor

      Reply
  2. Maria-Ana Boldis

    Kedves Gábor!
    Mindent, amit szerettem volna ide írni, gyönyörűen megfogalmazva már leírt az előttem szóló Takács Károlyné. Köszönöm minden írásodat!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Maria-Ana, köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy itt vagy és hasznosnak találod az írásaimat. 🙂
      Legyen nagyon szép napod!
      Gábor

      Reply
  3. Hajni

    Talált, süllyedt: “csak az egyik ápolta azt – ez esetben viszont ő már a legelején hibázott, amikor olyan párt választott, akinek ő nem elég fontos ahhoz, hogy tegyen is valamit kettőjükért.”
    Azonban szerintem a hibázott szó nagyon erős. Nem érzem azt, hogy hibáztam volna, annak ellenére, hogy többet ki lehetett volna hozni belőle, ha ő is tesz érte. Nem gondolod, hogy néha (na jó, néha gyakran) vannak olyan párkapcsolatok, ahol mindketten mutatnak a másiknak valamit (talán egy más világot, amit addig még nem fedezett fel a másik), ami akkor és ott helyén van és utólag egy szép emlék, azonban ez a párkapcsolat nem az együttélésre teremtetett, ezért tovább kell menniük mindkettőjüknek a saját utukon?

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Dehogynem, így gondolom én is. 🙂 Vannak olyan kapcsolatok, amik erről szólnak. Azért gondolom hibának a döntést, mert akkor, amikor valaki belekezd egy ilyen kapcsolatba, általában nem úgy gondolja, hogy lesz ami lesz, egy ideig együtt vagyunk, tanulunk, aztán elbúcsúzunk. Persze van, aki így áll hozzá, de az nem csalódik, amikor tényleg vége lesz a kapcsolatnak. Viszont a legtöbben úgy állunk hozzá, hogy keressük azt, akivel együtt is maradunk, és sokszor az elején azt feltételezzük valakiről, hogy ő az, aztán később kiderül, hogy nem. Én például nem sajnálom, hogy csalódtam, sőt, örülök neki, hogy voltak ilyen tapasztalataim és tanultam belőlük, viszont annak idején hibáztam, hiszen olyat feltételeztem a másik félről, ami nem igaz. Hiba volt? Igen. Sajnálom? Egyáltalán nem. Így lesz egy tévedésből hasznos, építő tapasztalat. 🙂

      Reply
  4. Móki

    és mi van akkor ha 24 év házasság után egy másik férfiba lettem szerelmes és ma fárjem mellett már egy éve vagyok kapcsolatba azzal a férfival, nagyon szeretem, ő is engem, de nem tudja hogy van férjem. a férjem 10 km-re lakik már 2-3 éve falun, ő még mindig szeret én sosem szerelemmel szerettem a férjemet, vele az első 3-4 év jó volt, lettek gyerekek is,aztán nagyon sokat ivott , rengeteg veszekedés mindennapos, káromkodott és mai napig káromkodós, rengeteget szenvedtem, verekedés is volt.mivel édesanyám eladta a házát és velünk lakott nem volt hova elköltözzek s igy 10 évig tartott ez a rossz élet, utána munkát változtatott és nem volt annyi veszekedés, de azért volt, aztán a gyermekek is felnőttek, édesanyám meghalt 6 éve, azóta nem nagyon veszekedtünk,de ugysem tudtam boldog lenni a férjemmel. ő azt mondja szeret, drágámnak szólit, mindennap felhiv telefonon, néha hétvégeken kimegyek hozza falura, de próbálom elkerülni a közösülést, mert nem kivánom vele, és nem is jó vele. 9 évvel nagyobb nálam, sajnálom elhagyni, a másikkal még nem tudom merre fog alakulni az életem, de nem szeretném elvesziteni. egyszer valaki meglátott a másikkal az utcán, a férjem kérdezte kivel smsezek annyit, s kivel láttak van valakim ? sajnos nem mertem elmondani s letagadtam, ő kételkedett, mondta bekell jöjjön a városba és érdeklődjön,hogy mi az igaz. aztán ennyibe elmaradt. mondtam nincs senkim,ejsze ha egy férfival méssz az uton mátr azt jelenti hogy van valakim.

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Móki, én az őszinteség híve vagyok. Mást becsaphatsz, de Önmagadat nem, és ezt a terhet egész életeden át cipeled, ha nem teszed le.

      Reply
  5. Erika

    Kedves Gábor! Minden szavaddal egyetértek. De sajnos a férfiak többsége nem őszinte, sőt megkockáztatom “gyáva”. Nem mer szembenézni a problémával. Ha beszèlni akarsz róla hanyatt-homlok elmenekül vagy a garázsban van halaszthatatlan tennivalója vagy a kocsit kell rendbetenni.? És igy addig tologatja a dolgot mig a másik dönt, helyette is. És igy fellélegezhet! Ez a “legpolitikusabb” hozzáállás. Sok fájdalomtól és elvesztegetett időtől kímélnék meg egymást! Mert a fájdalom elmúlik, az önbecsülést visszaszerzed de az időt soha!! ??

    Reply
    1. Ádám

      Teljesen ugyanezt írhatnánk a Hölgyekre is 😀 🙂
      Kevesebb szexizmust legyen szíves !

      Reply
  6. Ádám

    Kedves Gábor,
    Nagyon jó írás, de engedd meg, hogy bizonyos ponton hozzáadjak írásodhoz néhány igen fontos gondolatot.

    Amióta van internet, és egyre több társadalmi csoport és korosztály használja, egyre több párkapcsolattal összefüggő am block alles zusammen tanács, intelem születik, ami megmondja a frankót. A tutit. A tudományos lélektant kissé már-már diszkreditálja, ráadásul emellett semmiképp nem emberszagú az, amit még a mipszi is megenged magának manapság.
    Arról ne is beszéljek, hogy ezekben az írásokban bizony a hazai közéletre is jellemző általános, indulatos frusztráció is jelen van.
    A tied nem ilyen! És nem is vitatkoznék Veled, inkább egy apró pontra mutatnék rá.

    Ahogy Te is írod vagy egy hatalmas tévedés, azt hinni, hogy csak a kapcsolatfüggés és az önzés két véglete létezne.
    Kapcsolataink többsége bizony e két szélsőség között árnyalva jellemezhető, sajnos tendencia, hogy -“jobb esetben” csak magukat- házilag analizálják egyre többen. Pár szakmai kategóriába sorolva emberi történeteket.
    (Igen, a racionalizáció is egy elhárító mechanizmus mellesleg).
    Mellesleg sokszor csak játszunk a szavakkal, én személy szerint úgy gondolom, úgy élem meg ,hogy igen is jó érzés másokért tenni, megfelelni akarni, míg egyesek számára ez az összes lelki gond okozója 😀 Szeretetből kell tenni és nem kényszerből vagy önigazolási vágyból. Ennyi…

    Idézlek:
    “Kivétel nélkül. Vagy azért ment tönkre, mert nem ápolták megfelelően a kapcsolatot, vagy azért, mert csak az egyik ápolta azt – ez esetben viszont ő már a legelején hibázott, amikor olyan párt választott, akinek ő nem elég fontos ahhoz, hogy tegyen is valamit kettőjükért”

    Azon a ponton azonban ahol egyelőséget teszel a két fél felelőssége közé a kapcsolat sikertelenségét illetően eléggé képlékennyé válik az írás. Természetesen, aki hosszútávon vállal egy olyan kapcsolatot, amiben a másik már számára hiteltelen, ott igen, AMENNYIBEN nincs egyéb külső tényező, felelősnek, sőt önmagának hiteltelennek mondható.
    De az elején, hogy hibázhat azzal, hogy olyat választ, akiről később ez-az kiderül??
    Nem lehet egyenlő egy proszociális odaadás egy felelőtlen játszmázással, az őszinte proaktivitás és megértés, hit, a manipulativ visszaéléssel (amire bizonyos emberek képesek, bizonyos emberek nem). Egyenlő-e az emberség, a hit a tudatos, kihasználó magatartással ami kiválóan elfedi önmagát?

    Általában hosszú évek kellenek, hogy kiderüljenek egy szeretetet adó szeméyl számára, a hátsó szándékok, vagy alap jellemvonások, ha kiderülnek egyáltalán. Ezért van sok sikertelen házasság részben. Ezek a nagy drámák. Konkrétan. Nem tudható, hogy a másik párnak nem vagyok “elég fontos”, főleg az elején, főleg bizonyos nem ritka esetekben, lásd lent.

    Mellesleg a sikertelen kapcsolatok sem az egóval vagy annak “erősségével” magyarázhatók csupán, sőt az egó önmagában egészségesen ki kell legyen fejlődve a felnőtt magatartáshoz és lelki élethez. Sokszor akit “egoistának” tartunk, valójában gyenge egó vagy fejletlen szuperegós felnőtt gyerek. De valóban, az önefeláldozás, a kooperáció, ami a működő emberi kapcsolat alapja önző gondolkodással, vagy pl a romantikus nagy “ő” mítosszal nem fog működni. Meg a szerelem magasztalásával sem.

    De nézzük ezt az egyelőségjelet – nem mint morális ítéletet, persze – :
    Ki van hagyva néhány apróság.
    Egy egsézséges párkapcsolatban, és annak elején – a szerelem lángjától függetlenül- a szeretetet adni AKARÓ ember nyitott, toleráns, és pont DOLGOZIK a kapcsolaton, amiben lehet hogy még nem kap annyit amennyit és ahogy szeretne, mert ahogy mondod “nem az egó”(önzés) vezeti, proszociális, és proaktív. Ezért elfogadja, hogy a másik másik. A szeretet nem függ attól, hogy mit kapok a másiktól, ugye. És persze érzelmileg is kötődik már.
    Aztán a másik tegyük fel “önzőbb”. De teljesen reális várakozás, hogy ahogy a kapcsolat alakul majd, ha alakul, akkor Ő lesz egyszer odaadóbb, amikor az előbbi fél elesettebb, vagy önzőbb.
    Minden kapcsolatban tehát vállalni kell a sérülés, a sérülékenység kockázatát, és ezzel válik az ember emberré, és nem csak fogyasztóvá, ahogy írod. De egy ilyen kapcsolatban, szerintem szépen elválnak a felek, amennyibenez a kölcsönösség nem áll fent. És ez a szívük joga, minek után elvárni nem lehet a másiktól, hogy legyen más.

    De vannak köztünk, emberek közt különbségek. Vannak jellemek, jellemhibák, személyiségek és …….személyiségzavarok.
    Vannak proszociális jellemek, akik egy kapcsolat elején bizony meg vannak vezetve, manipulálva anti- vagy aszociális jellemek által. Akik bizony DSM kategóriás személyiségzavaros hölgyek, urak. Ők áldozatok és nem felelőssek általában.
    Nagyon sok kapcsolatot érint ez, hiszen napjainkban egyre kiugróbb -egyébként a kora gyerekkori kötődésre, “szeretetlenségre” visszavezetett- antiszociális vagy manipulatív személyiség, illetve általában a borderline és egyéb személyiségzavarok. Ezek kondíciók, amik kezelhetők, viselkedésterápiával, mentalizációval gyakorlatilag gyógyítani is lehet őket.
    Sokan, sőt általában intelligens és mentálisan egészségesebb partnerek ragadnak egy ilyen kapcsolatban. És nem kapcsolatfüggők. Ne tegyünk egyenlőségjelet. Sok hölgyet, urat érint az ezáltali trauma. Másrészről ezért van sok siekrtelen kapcsolat és házasság, a cluster c és egyéb személyiségzavarok civilizációs betegség szintjén szaporodnak, és részben a nyugati civilizáció túlfűtött individualizmusa illetve a világ felgyorsulása állhat a háttérben. Vannak Freud-i levezetések (pszichotikus, pszichopatikus vonások és individualizmus illetve neurózis és neurotikus társadalom) …

    Egy olyan ember mellett, akinek minden kommunikációja manipuláció, és mégegyszer nagyon nem ritka az ilyen ember, nem fogsz rájönni sem az “elején”, sem akár 5-10 év után sem, hogy “ő nem elég fontos ahhoz, hogy tegyen is valamit kettőjükért”. Rengeteg életdráma mögött ők állnak, akik nem tanulták meg a szeretet nyelvét, de azt a nyelvet igen, ami ahhoz kell, hogy őket szeressék mások, akik elhiszik,hogy szeretve vannak.
    Nem fekete-fehér ez ennyire, megbocsáss, bizony nem egyenlően felelős és hibás az, aki az odaadóbb fél egy rossz kapcsolatban, lélektani szempontból sem.

    De nem is kell specifikálni párkapcsolatokra, a súlyos büntetteket elkövetők is általában személyiségzavaros emberek -minimum-.
    Tegyünk egyenlőséget a gyilkos és az anyja közt, aki nem kommunikálta a szeretetet felé, amikor baba volt?
    Vagy az fizikailag erőszakos személy és a párja közé, amikor épp bekövetkezik az erőszak?

    Végezetül pedig nézzük a kapcsolatfüggést. Valójában nem is marad bent senki a párkapcsolatban, ha nincs szeretve, ahogy írod. Hacsaknem áll fent valami lelki probléma. Rájuk inkább tekintünk áldozatként sokszor, és aki mellettük van, feltételezzük, hogy ki is használja őket, bár tudjuk, hogy ez is egy lelki kondíció. Ami szintén gyerekkorból ered. De vajon az, aki egy kapcsolatfüggő manipulációit és fojtogató közelségét átéli, ő mit él meg. A kapcsolatfüggő párja valójában következetesen kapcsolatfüggő VAGY önző?
    Egyenlő a szerepük egy párkapcsolat sikertelenségében?

    Szerinted (?) felelős az aki bent marad vagy egyáltalán bele megy úgy, hogy nincs szeretve, pont annyira mint az aki kihasználja. Aki manipulálva van ő áldozat.
    + Ha összeáll a kapcsolatfüggő-personopatha az a dupla patológiás eset, és igen itt mondható hogy “mindkét hibás” a kapcsolat sikertelensége miatt (bár lelki sérültekről beszélünk, akik már áldozatok voltak gyerekkorukban…), és a dupla patológia ritka. Ennek szakirodalma van.
    + A legtöbb elbukott kapcsolat nem ilyen, és nem derül ki az igen sokáig, hogy az egyik fél csak félvállról vesz mindent, ekkor pedig jogos kilépni, és ez meg is szokott történni. De pont a kommunikációt, az asszertív kommunikációt kellene hangsúlyoznod.
    + És gyakori a proszociális-personotpatha páros,(valljuk be egészséges és ép ember nem kezd kapcsolatot, ha félvállról venné a másikat), ahol manipuláció, játszmázás zajlik,olyan játszmával amiben az egyik fél igen áldozat, míg a másiknak deficites az empatikus képessége a kapcsolatban, ekkor vannak a drámák. És sokszor ráhúzzuk az egészséges odaadó félre a kapcsolatfüggő jelzőt, pedig nem érdemli meg. Ennek is szakirodalma van!
    +És igen gyakori az is, hogy a gyermek miatt (nem csak anyagi vonatkozásban) maradnak együtt, ekkor vállalják az áldozatot sokan.

    De, summa summárum:
    ***
    Se morális, se pszichés-lélektani értelemben nem lehet általánosítva kijelenteni, hogy mindkét fél “ugyanannyira” hibás egy elbukott kapcsolatban. ***
    Mindemellett minden ember felelős a saját életéért, megjegyzem, hogy ez is általában nem az odaadóbb fél számára megfontolandó tanács.

    Reply
    1. FENYA MARIA

      Nagyon tetszett az Ádám hozzá szólása. Érdemes elolvasni hogy jobban megertsuk a dolgok értelmét! Mindenki tanulhat. számomra nagyon tanulságos mindkét írás! Nagyon szépen köszönöm mindkettőjuknek Kívánok jó egészséget érzelmekben gazdag boldog életet!

      Reply
    2. Ilona

      Ádám! Nagyon egyetértek a hozzászólásával!
      Végre valaki aki nem akar mindenkit hibáztatni. Elegem van a spiri- ezo- pozitív gondolkodású maszlagokkal. Elegem van abból, hogy folyton “Te vagy a hibás, ha megint belehúztál”, “rossz még a rezgésed, magadon kell javítani”, és akkor majd szembejön Veled a nagy Ő (mert hát a vonzás törvénye). Elegem van a masszívan áldozathibáztató attitűdökből! Persze már vagy tucatszor hibáztattam magam, amikor rájöttem, hogy a nagy többségnél egyszerűen hiányzik az érzelmi intelligencia, innentől kezdve nem nehéz belehúzni, pláne, hogy az elején egész mást adnak elő. Én már próbálok tudatos lenni, és figyelni (egyrészről amit tapasztaltam, másrészről rengeteg szakirodalmat olvasva). De mi van azokkal, akik nem veszik észre az érzelmi, szóbeli bántalmazást, manipulációt? Mi van azokkal akik egy nárciba szeretnek bele? És mi van azokkal, akiket a partnere már fizikálisan is bántalmaz, és már nem tud kilépni, mert teljesen el lett szigetelve, az önbizalmát teljesen letörték, és anyagilag függővé tették? Ezek a nárcik, vagy bántalmazók egyébként rendkívül vonzó emberek tudnak lenni, sok esetben grandiózus, a társaság középpontja, aranyos, érzékeny és akár egy nemes eszméért is küzdhet. Pláne veszélyes, ha ez az ember esetleg még vonzó külsővel is rendelkezik, és azt adja elő az elején, amit a másik hallani akar… (ajánlom a Szavakkal verve című könyvet) Gábor erre azt írta, hogy Ő nem foglalkozik velük, mert kevesen vannak. Szerintem meg sokan, ezer- tízezer számra rohangásznak körülöttünk, és vagy észreveszed elsőre, vagy már csak akkor, ha kapcsolatba kerültél vele, van aki meg még akkor sem, vagy csak nagyon sokára… És igen, a fogyasztói társadalomnak hála -ebben az esetben- már nem maradunk benne egy olyan kapcsolatban, ami csak lehúz, de nem épít. Régen más volt a helyzet, akkor nem lehetett, csak “úgy” elválni, maradtak tűrtek, és szenvedtek tovább akár egy egész életen keresztül. És itt azért megjegyezném, hogy általában nem azért szoktak kilépni egy kapcsolatból, mert minden annyira jó volt, és már nem tudták tovább azt a nagy boldogságot elviselni 😉
      Ádám! Tudna esetleg szakirodalmakat ajánlani? Nagyon köszönöm! Elsősorban olyanra gondolok, ami a laikusok számára is érthető nyelven van fogalmazva.

      Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.