A lány és a fiú egymásra mosolyog. A fiú egy eldobható papírpoharat szorongat a kezében, miközben a lány egy szalvétát nyom az eldobható borotvát reklámozó óriásplakát plexi lapjára, és egy eldobható tollal felírja rá a telefonszámát. Elindul egy kapcsolat. Egy eldobható kapcsolat.
Nem kellenek ahhoz válási statisztikák és egyéb okos kimutatások, hogy mindannyian érezzük: párkapcsolataink – és általában az emberi kapcsolataink – pontosan visszatükrözik fogyasztói társadalmunk gazdasági érdekek által gerjesztett működését. Megszerezzük… Használjuk… Elromlik vagy megunjuk… Végül eldobjuk. Csak az a különbség, hogy érzelmeket nem olyan könnyű elsőre eldobni – ugyanis gyakran visszajönnek. Vagy átalakulnak félelemmé, gyűlöletté, és olyan lelki sérülésekké, amelyeket sokan egész életükben cipelnek magukkal.
Ettől még ugyanúgy fogyasztjuk a kapcsolatainkat is, mint a papírpoharakat. És persze szenvedünk miattuk. Szenvedünk, de nem változtatunk. Vajon mi ennek az oka? Miért értéktelenedik el az, ami két embert egykor olyan szorosan összekötött? És hogyan tudunk kilépni a kapcsolatfogyasztói létből – vagy megelőzni azt, hogy egy ilyen életet élő ember áldozatává váljunk?
kapcsolat_szemet
Napjainkban divat az önmegvalósítás. Divattá vált saját érdekeink érvényesítése, divattá vált az egyediségünk hangsúlyozása, és divattá vált még a szingliség is. Ami ez utóbbit illeti, szerintem a kérdés nagyon gyorsan lezárható. Nincs párod? Parázol emiatt? Ha igen, akkor hiába hangsúlyozod, hogy milyen szuper a szingli életed, mert a divatmajmokat be tudod csapni ugyan, de önmagadat nem. Ha pedig nem parázol, akkor éld így az életedet, de ezzel fölösleges büszkélkedni. Azt sem hirdeted ki hangosbemondóval (vagy teszed ezt virtuálisan egy facebook kiírással), hogy ma is sikerült egy szép nagyot kakilnod. Örülj neki, éld tovább az életedet, de ehhez nem kell mozgalmat alakítani. Szerintem.
Ami pedig az érdekeinket és az egyediségünket illeti, ez már összetettebb kérdés. Attól függetlenül, hogy divat-e vagy sem (ez a része ugyanis engem egyáltalán nem érdekel), úgy gondolom, hogy teljes életet csak úgy tud élni valaki, ha mer őszintén önmaga lenni, és nem másoknak akar megfelelni. Amikor arról írtam, hogy hogyan lehet megszabadulni a gyerekkorunk óta belénk nevelt megfelelési kényszertől, néhányan nem igazán értették meg a lényeget. Azt gondolták, a tanács arra vonatkozik, hogy ha szarsz mindenkire, akkor boldog leszel. Van egy szűk réteg, akiknél ez tényleg működik (ők az általam potyabuddhistának nevezett érzelmi analfabéta pszichopatológiai esetek), de egy érzelmileg és értelmileg ép, vagy legalább kevéssé sérült ember számára nagyon fontos az, hogy szeressen és viszont szeressék őt.
Élj szeretetben, ugyanakkor ne másoknak akarj megfelelni – ez a látszólagos ellentét az, amivel a legtöbb ember nem tud mit kezdeni. Így hát marad a két véglet: a kapcsolatfüggés és az önzés. Általában ilyen sorrendben. A boldogság elszáll, a kapcsolat kiürül, és már csak a magánytól való félelem tartja ott az egyik vagy mindkét felet, végül pedig valaki kilép, és persze ő lesz az önző ezért.
De mi van akkor, ha azt mondom: nem csak ez a két véglet létezik? Mi van akkor, ha nem a másik térfelére próbáljuk átnyomni a már kiürült eldobható papírpoharat, hanem őszintén magunkba nézve átgondoljuk, hogy vajon miért nem töltöttük meg azt újra? Vagy hogy eleve miért hagytuk kiürülni?
Egy kapcsolat kudarca mindig két emberen múlik. Mindig. Kivétel nélkül. Vagy azért ment tönkre, mert nem ápolták megfelelően a kapcsolatot, vagy azért, mert csak az egyik ápolta azt – ez esetben viszont ő már a legelején hibázott, amikor olyan párt választott, akinek ő nem elég fontos ahhoz, hogy tegyen is valamit kettőjükért. A rossz választás nem szégyen, csak egy hiba. És vele együtt jár a felelősség is, ami elől persze a legtöbben próbálnak elmenekülni. Tudom, megnyugtató érzés abban a hitben élni, hogy kizárólag a másik a hibás, csakhogy ez soha nem igaz.
Itt kezdődik a változás: a felelősség felismerésével. Mert nemcsak azért vagyunk felelősek, hogy teleszemeteljük a bolygónkat, hanem azért is, hogy teleszemeteljük egymás lelkét. Aztán kidobjuk a kapcsolatot a kukába. És bár néhány párkapcsolati kudarc után a legtöbben már pontosan látják, hogy valami nagyon nem stimmel az életükkel, az okokat csak nagyon kevesen hajlandóak megkeresni. Kudarc követi a kudarcot, és lezárul egy újabb eldobható kapcsolat.
Pedig nem olyan bonyolult ez. Kezdj el gondozni egy kertet, és megérted. „Sokkal nehezebb megőrizni valamit, mint szerezni vagy elpusztítani.” – írta Márai Sándor, és a kis kertedben ezt nagyon jól meg fogod tapasztalni. Elülteted a virágokat, és a kezdeti lelkesedésed által vezérelve nap mint nap gondozod őket. Hálás vagy és boldog. Aztán adódik néhány probléma (ami lehet, hogy csak feladat lenne, de Te problémának látod), vagy egyszerűen csak a megszokás unalma kezdi áthatni a tevékenységedet, és jönnek olyan napok, amikor csak nagyon keveset foglalkozol a kerteddel. Vagy egyáltalán semmit. Idővel egyre több ilyen nap következik, és a kertedben elkezd nőni a gaz. Nem olyan szépen lassan, ahogyan a virágaid nőttek (és most pusztulnak), hanem jóval gyorsabban. A jó kertész ilyenkor gyomlál, és megmenti a virágokat. Sokan viszont a gazt hagyják meg, és kitépik a virágokat a kertjükből – a kapcsolatukból, és önmagukból.
Érthető, hiszen ez tűnik könnyebbnek. A kultúránk nem arra épül már, hogy bármit is megjavítsunk. Ami szar, az szar – dobjuk ki és szerezzünk be újat. És bár a szupermarketek polcairól lekapott műszaki termékek többségének tervezett lejárati ideje van, az emberi kapcsolatoknál ez nem igaz. Mégis úgy tűnik, hogy elég hamar lejárnak. És ha ez sem a nő, sem a férfi számára nem jelentene fájdalmat, akkor azt mondanám, rendben van így. De nincs rendben. Nagyon nincs rendben, mert sokan tényleg, őszintén, tiszta szívből hisznek benne, hogy végre megtalálták életük párját, akiből aztán néhány év múlva a legnagyobb ellenségük vagy egy közömbös idegen lesz.
elhidegules
Hová tűnnek ezek az érzelmek? Tényleg ennyit tud változni egy ember lelke néhány év leforgása alatt? Tényleg képesek vagyunk úgy eldobni egy kapcsolatot, mint egy papírpoharat?
Én azt mondom, nem. Nem vagyunk képesek rá, csak úgy csinálunk, mintha képesek lennénk. Úgy csinálunk, mintha nem a saját felelősségünk lenne, hogy így alakult, hanem kizárólag a másiké. Így könnyebb kidobni a szemétté vált érzelmeket. Így könnyebb azt mondani, hogy tovább léptünk, és a múlt szemetét egy nagy lepellel letakarva belekezdeni egy újabb eldobható kapcsolatba. Ami eleinte persze megint nem lesz eldobható, de nagyon könnyen azzá válik, ha újra hagyjuk, hogy nőni kezdjen a gaz. És az a helyzet, hogy sokszor pont azért kezd nőni, mert az előző kapcsolat(ok) szemete még ott bűzölög a lepel alatt.
Így működik ez. Amíg nem teszel teljesen helyre egy kapcsolatot (legfőképpen önmagadban), addig időről időre meg fogja csapni az orrodat a letakart szemét bűze – akár benne vagy még abban a kapcsolatban, akár már nem. De mégis mit jelent helyre tenni egy kapcsolatot? Megjavítani vagy eldobni? Megőrizni vagy elengedni? Vajon mindig a megjavítás a jó megoldás? Kell-e mindenáron együtt maradni?
Nem, dehogy. Van, hogy két ember egyszerűen nem kompatibilis egymással, és ez sokszor nem derül ki azonnal, hiszen a legtöbb kapcsolat elején a szerelem kémiájához egy adag hazugság is vegyül. Vagy legalább elhallgatás – hiszen rossz vagy kevésbé előnyös tulajdonságainkat nem akarjuk a másik elé tárni. De sokszor még mi magunk sem vagyunk tisztában velük.
Természetes tehát, hogy két teljesen más úton járó ember is egymás mellé sodródhat egy ideig, és a közös útjuk nem fog sokáig tartani. Vagy ha sokáig tart, akkor kínkeserves szenvedés lesz. Gyakran viszont nem ez a helyzet, hanem azért kerül a kukába egy kapcsolat, mert két ember annyira őrizgeti az egoját, hogy elfelejti, milyen volt annak idején háttérbe szorítani azt. Amikor még a szerelem elintézte ezt a tudat helyett.
Ha mindketten magatokba néztek, és őszintén válaszoltok az alábbi néhány kérdésre, akkor viszonylag hamar el tudjátok dönteni a pároddal, hogy érdemes-e a közös kertet megőrizni, vagy békésen elengedjétek egymást.
El tudjátok fogadni az elején elhallgatott tulajdonságaitokat? Amit nem, azon akar változtatni az érintett? Segítetek egymásnak ebben ahelyett, hogy egymást támadnátok?
Közös irányba haladtok? Vannak közös céljaitok? Vagy csak a szex, egy hobbi, a közös munka, vagy a gyerek tart össze Titeket?
Miért választottátok egymást annak idején? Mi változott meg azóta? És miért gondoljátok, hogy a változás egyetlen ember hibája? Hiba egyáltalán, vagy csak egy megoldandó feladat?
Fogyasztói társadalom ide vagy oda, valójában sok esetben két ember kompatibilis lehetne egymással, csak valami hiányzik a kapcsolatukból. Nem, nem az érzelem, hanem a munka. A munka, amit a kertész a kertjébe fektet: a virágok gondos ápolása, és a gaz rendszeres kigyomlálása.
Papírpohár. Párkapcsolat. Nagyon nem mindegy.
Nagy köszönet Judit néninek, hogy elgondolkodtatott erről a témáról. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!