Érdekesen működik az emberi agy. Amit nem képes befogadni, azt általában túlbonyolítja. Ezért olyan népszerűek például a „paranormális jelenségek” körüli történetek (de mit is nevezünk paranormálisnak, mi a normális szint mércéje?), vagy ezért született korábban annyi csodálatos (és szórakoztató) magyarázat az egyiptomi piramisok keletkezésére. Másrészt viszont, amit az ember agya képes befogadni, azt egyszerűsíti és kategorizálja. Nem kell ehhez az adott dolog alapos ismerete, elég csak abban a hitben élni, hogy ismerjük azt.

Az agyunkban kialakított fiókokba pakolászás a világról alkotott képünkben és emberi kapcsolatainkban is megnyilvánul. Könnyen és rutinszerűen ítélkezünk mások felett, besorolva őket a néhány előre gyártott kategóriánk egyikébe. Egy egyszerű kísérlet: ha mondok egy-egy foglalkozást, milyen jelző jut eszedbe először? Politikus, rendőr, mérnök, orvos, ügyvéd, ellenőr, és még folytathatnám a sort. Ha mindegyiknél egy-egy jól meghatározott jelző jutott eszedbe, akkor talán érdemes felülvizsgálni azokat a fiókokat, különben elveszed magadtól és a másiktól a lehetőséget, hogy emberként tekints rá.

Természetesen egyszerűsítésre és kategorizálásra szükség van, hiszen a rengeteg beérkező információt máshogy nem tudná kezelni az agyunk. A gond ott kezdődik, ha mindez teljesen automatikussá válik, a tudatosság teljes kizárásával. A történelmet egy-egy évszám és néhány jelentős esemény formájában tároljuk. Máshogy nem is tudnánk, de ezáltal hajlamosak vagyunk elhinni, hogy egy-egy nagy eredmény egyetlen ember jól körülhatárolt cselekedete révén született meg. Edison példája közismert: rengeteg munka és sok sikertelen kísérlet után született meg az az izzólámpa, mely végül tömegesen elterjedt a világban.

De Edison sem egyedül érte el eredményeit, és nem is ő volt az egyetlen, aki eredményeket ért el. Ahogy a Wright fivérek sem voltak egyedüli pionírjai a repülés történetének, csak ők voltak a legkitartóbbak a céljuk elérésében.

A kategorizálás legalapvetőbb szintje önmagunk megítélésében nyilvánul meg. Saját életünkben is várjuk a történelmi pillanatokat, a mindent eldöntő fordulópontokat, amikor emberfeletti erővel legyőzzük minden nehézségünket és a filmekben látott boldog élet tárul elénk. Várjuk a mi nagy pillanatunkat. Amikor megtaláljuk álmaink munkáját, hirtelen leszokunk a dohányzásról, megnyerjük a lottót, vagy az általunk szeretett személlyel való kapcsolatunk egyszer csak problémamentessé válik. Várjuk a pillanatot, ami soha nem jön el.

Szakértők szerint átlagosan 10 000 óra koncentrált erőfeszítés eredményeként válik valakiből egy adott terület szakértője. Gondoljunk akár az élsportra, egy hangszeren való játék profi szintű elsajátítására, vagy egy szakmában való elmélyülésre, és sokszor még a 10 000 óra (kb. 5 év teljes munkaidőben) is kevésnek bizonyul. Valódi eredmények nem születnek egyik napról a másikra.

Kézenfekvő és hiteles is lenne azt mondanom, hogy az én életem fordulópontja a stroke volt. De ez nem igaz. A stroke egy pillanat volt az életemben, ami ugyan majdnem földi pályafutásom végét jelentette, de önmagában nem változtatott meg semmit. A felépülés ennél sokkal hosszabb folyamat volt, és az ezalatt szerzett tapasztalataim felhasználása az, ami változást hozott a gondolkodásmódomban, és ezáltal az életemben. Megjegyeztem azt a szép tavaszi napot, és minden évben örömmel üdvözlöm, de az azóta bejárt útnak van igazán jelentősége – annak az útnak, aminek még közel sincs vége. Egy esemény – akármilyen drasztikus hatású is – önmagában nem elég a változáshoz. Egy elhatározás megszülethet belőle, de ha nem elég erős a motivációd, akkor csak egy egyszeri élmény marad, ami nemsokára a többi között porosodik majd az egyik fiókban, ahova elsüllyesztetted.

A nap, ami megváltoztatja az életed… nem létezik. Következetesen tenned kell a változásért. Folyamatosan érnek hatások, amik vagy beindítanak benned egy változási folyamatot, vagy nem. Rajtad múlik.