Ha már a kórházban eset vagy. A boltban fogyasztó. Egy lájk a közösségi médiában. Szavazó a politikában. Egy szám, semmi több.
Legalább mi tekintsük egymást embernek.
Nem kell a megjátszott felsőbbrendűség. Nem kell a kicsinyes bosszú. Nincsen szükség modorosságra, játszmára, megalázásra. Felesleges körök.
Amikor a házastársadról van szó, akit már nem szeretsz − vagy nem úgy szeretsz. Nem kell érzelmeket hazudnod. Nem kell látszatgondoskodást nyújtanod. Nem kell őt illúziókba ringatnod. Semmi ilyesmit nem kell elvárnod magadtól.
És amikor az ellenőrről, a kollégádról, vagy a hivatalnokról van szó, akit ellenségednek gondolsz. Nem kell a képébe mosolyognod, hogy aztán az édesanyjáról mesélj másoknak. Nem kell egyetértened a gondolataival. Nem kell azonosulnod a céljaival. Nem jogos elvárás az, hogy Önmagadat megtagadd.
És amikor az ismeretlen járókelőről, az ismerős kivándorlóról, vagy az idegen bevándorlóról van szó, akinek nem tetszik a cselekedete. Vagy a létezése. Nem kell rajonganod érte. Nem kell őt segítened sem, ha nem megy. Egyik sem a kötelességed.
Nem kell őket szeretned. A házastársadat, a kollégádat, a hivatalnokot, az idegent. Egyikőjüket sem kötelező szeretned. Elég, ha embernek tekinted őket.
A házastársadat akkor, amikor megcsalni készülsz őt, vagy a szemébe hazudnál újra. A kollégádat akkor, amikor nekiállnál az aknamunkának. A hivatalnokot akkor, amikor elküldenéd az anyjába. Az idegent akkor, amikor vakon ítéletet mondanál róla.
Elég, ha embernek tekinted őket. És megadod számukra az embernek járó tisztességet.