Volt egyszer egy fiú, akinek mindene megvolt. Boldog lehetett volna – és időnként előfordult, hogy annak is érezte magát –, ám mégsem volt elégedett azzal a sok mindennel, ami az övé volt.
Csodálatos játékai voltak, ő mégis komoly felnőtt szeretett volna lenni. Már nem élvezte a játékot, amit régen annyira szeretett. Már nem mosolygott úgy, mint régen. Nem tátotta már ki a száját a hóesésben és nem szaladt a többi gyerekkel a hógolyók elől. Ha eltalálta egy, mérgesen rákiáltott arra, aki épp a legközelebb állt hozzá. Aztán a csípős szél elől bement a házba duzzogni. Félredobta a játékait és görcsösen mondogatta magában, hogy márpedig ő felnőtt. A hó esett tovább, a szél fújt, és a gyerekek tovább játszottak a fák között.
Közben teltek a napok és eljött a Karácsony. Szürke volt az ég, a szemerkélő hó pelyhei a rájuk váró pocsolyákkal egyesültek. A gyerekek vidáman ugrálták át a tócsákat, a felnőttek pedig panaszkodva kerülgették őket, miközben sürgős dolgukra siettek. A fiú boltba ment. Vásárolt, ahogy a felnőttek. Idegesen tolakodott a sorban, ahogy a felnőttek. Szidta a Karácsonyt és az embereket, s mikor sorra került a pénztárnál, gyorsan fizetett és gépies mosoly-álarcát felvéve boldog karácsonyt kívánt a pénztárosnak. Majd bosszúsan átfúrta magát a közönyös tömegen és folytatta útját. Ahogy a felnőttek.
Az összes megspórolt pénzét elköltötte, így pont meg tudta venni belőle az ajándékot: egy pár gyönyörű felnőtt cipőt, saját magának. Az üzletből kilépve egyből fel is vette. Nagy volt rá, lépni is nehezen tudott benne, ugrani pedig egyáltalán nem. De nem is volt szüksége rá, hiszen ő már nem gyerek, minek is ugrálna. Végre azt érezte, hogy felnőtt.
Otromba léptekkel elindult hazafelé és panaszkodva kerülgette a pocsolyákat. Szokatlan volt számára, hogy léptei már nem olyan biztosak, mint gyerekként. A cipő a pocsolyák kerülgetése közben rátapadt sárpöttyök ellenére még mindig szép volt, de nem olyan kényelmes, mint azt a fiú korábban hitte.
„Talán rosszul költöttem el a pénzemet?” – villant át az agyán a keserű kérdés. „Nem, az nem lehet! Végre van egy szép cipőm, mint a felnőtteknek. Végre felnőtt vagyok!” Átfutott egy rövid életű mosoly az arcán, majd az előtte gyalogló férfi által eldobott kólás dobozt idegesen félrerúgva bosszúsan folytatta útját hazafelé a pocsolyák között.
Kis kerülőt téve a közeli tó felé vette útját. A Tükör-tó a latyakos idő ellenére most is be volt fagyva. Különleges volt ez a tó: jege mindig olyan torzítatlanul adta vissza a fölé magasló emberek képét, mint egy igazi tükör. Gyerekek csúszkáltak vidáman nevetgélve a tó szélén. A fiú rálépett a jégre, hogy megnézze magát felnőttként, új cipőjében. A gyerekek már összekarcolták a part menti jeget, ezért bosszankodva beljebb lépdelt. A járás a jégen még nehezebb volt a nagy cipőben, de nem csúszkált, hanem lassú léptekkel haladt befelé, hiszen ő már felnőtt. Beért a tó közepére és végre tisztán látta önmagát.
A cipő szép volt, még így, sárpöttyökkel is. Szép, de túl nagy. Megint előjöttek a fiúban mélyen gyökerező kételyei: „Talán nem is lenne szükségem ekkora cipőre? Talán…” Ekkor a jég reccsent egyet. A fiú felkapta fejét, de mielőtt körbenézhetett volna, óriási roppanással beszakadt alatta a Tükör-tó jege és ő eltűnt a mélyben.
A fagyos vízben mélyre merülve érezte, hogy a jég megvágta az arcát. De hirtelen valami más kötötte le minden figyelmét: jobb cipője beakadt a tó fenekének sziklatömbjei közé. Bosszús panasz és önsajnálat futott át az agyán: miért pont vele történt ez? Azonban a következő pillanatban rádöbbent, hogy erre már nincs ideje. A lábát hiába rángatja. Nincs levegője. Meg fog halni.
Tudta, hogy egyetlen esélye van: ha megszabadul a cipőjétől. Gyorsan kioldotta beszorult cipőjének fűzőjét, majd a sziklák között hagyva új cipőjét felhajtotta magát a tó felszínére. Levegőért kapkodva tört fel a víz alól. Egy gyerekkéz nyúlt felé, egyből megragadta, majd két másik kéz két oldalról támogatta a jeges vízből való kikászálódásban. Didergett és lihegett. És élt. Magára nézett, a fél cipőjére, majd a többi gyerekre. Rájött, hogy soha nem akar felnőni.
„Köszönöm!” – mondta őszinte hálával a gyerekekre nézve.
„Boldog Karácsonyt!” – mosolyogtak vissza a gyerekek. „Jó, hogy újra köztünk vagy.”
Volt egyszer egy fiú, akinek mindene megvolt. Ez a fiú én voltam. Ez a fiú Te vagy.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Kutyák. Emberek. A legnagyobb különbség a lábak számán kívül talán
Tovább
Furcsán hangzik, tudom. Hiszen azért van a maszk, hogy elfedje
Tovább
Általában két okból szokott egy ember egy másik ember életébe
Tovább
Sokan várnak a csodára. Sokan vannak, akiknek összeomlott az életük,
Tovább
Párkapcsolataink dinamikája végtelenül egyszerűvé válik, ha a felszínen zajló játszmák,
Tovább
Vannak olyan emberek, akik nem nyílt támadást intéznek az idegrendszered
Tovább
Kedves Gábor.
Még sohasem írtam neked, pedig minden alkalommal olvasom az írásaidat.
Nagyon-nagyon tisztellek, becsüllek és szeretlek.
Minden írásod tanít valamit, ahogy most ez is. Való igaz, a mindennapokban nagyon sokszor elfelejtjük, hogy miért lehetünk hálásak.
Elfelejtjük értékelni azt, amink van.Jó lenne, ha az írásaidat minden ember olvasná. Sokkal szebb lenne a világunk.
Szia Gábor.
Nagy érdeklődéssel követem az írásaidat. Ez a mostani hatalmas tanítás. A kisfiú átélte a felnőtté válást, és rájött, hogy az egész csak színjáték. Felvesz egy jelmezt, egy álarcot, hogy megfeleljen a felnőtt társadalom elvárásainak. A mai kor felnőtt embere, csak egy bábu. Elveszíti az egyéniségét. Nem tudja élni az életet. Fél attól hogy nem felel majd meg az elvárásoknak, és akkor nem fogják majd tisztelni. A felnőtté válás nem más, mint betörés. Egy kis gyerek még tudja mi az élvezni az életet. Örülni annak hogy létezik. A pillanatnak élni. Én akkor örök gyerek maradok, és nem érdekel mások véleménye. Tudnám még tovább fűzni a gondolatot, de nem férnék bele a keretbe. Köszönöm hogy írásaiddal szebbé teszed a napjaimat.
Szeretettel Ildikó