Mindennapi Motiváció – Aron Ralston

127 óra. Ennyi idő telik el, míg eljutsz a hétfői munkakezdéstől a szombati ebéd befejezéséig. És ennyi idő telt el, míg egy fiatalember eljutott az élettől a halálig, majd ismét az életig. 127 óra. Éhség, kínzó szomjúság, csontig hatoló fájdalom, teljes magány – és a végső döntés: vagy így halsz meg, vagy megcsonkítod a saját testedet.

Sokan vágynak a sikerre. “A fél karomat odaadnám, ha sikerülne!” – mondják lelkesen. De vajon tényleg? Tényleg odaadnád a fél karodat, ha valami igazán fontos a számodra? Belegondoltál már abba, hogy ez mit is jelent pontosan?

Aron Ralston magányosan rótta a sziklákat. 1 évvel korábban otthagyta jól fizető állását, hogy megmássza Utah legszebb szikláit. A 27 éves fiatalember éppen ezt tette most is, tele önbizalommal, életerővel, és azzal a boldog tudattal, hogy azt csinálja, amit szeret. Álma megvalósításának újabb napja érkezett el, és nagyszerűen indult minden.

Aztán valami olyan dolog történt, ami mindannyiunkkal előfordul időnként: Aron hibázott. Méghozzá nagyon nagyot. Nem a tévedése volt nagy, hanem annak következménye: egy 360 kilogrammos szikladarab. És ahogy a mászás közben megkapaszkodott az elmozdíthatatlannak tűnő kőtömegben, már érezte, hogy baj van. Nagyon nagy baj van. Csak pár pillanat – mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy a helyéről távozó súlyos sziklatömb Aron jobb kezét telibe találja.

Tudod, van az az érzés, amikor az események tragikomédiába illő fordulata már számodra, mint főszereplő számára is annyira szürreális, hogy ha mástól hallanád, talán el sem hinnéd. És most, hogy megtörtént, legszívesebben csak nevetnél magadon, hogy lehetsz ennyire szerencsétlen – ha éppen nem ordítanál a fájdalomtól.

A 27 éves hegymászónál ez az érzés úgy 45 percig tartott, miközben folyamatosan káromkodva egyre jobban tudatosult benne: ez a szikladarab bizony nem fog magától lemászni a kezéről. És jó eséllyel mástól sem. Aron ugyanis senkivel sem közölte, hogy pontosan hol fog mászni, telefonját nem vitte magával, a turista útvonalaktól pedig közel fél napnyi gyaloglás választotta el. Már ha nem lett volna egy óriási kőtömb által hozzászorítva a sziklafalhoz.

(h/t: theguardian)

Miután a düh és a kétségbeesés első hulláma lecsillapodott benne, a csapdába került fiatalember elkezdte mérlegelni a lehetőségeit. Az öngyilkosságot hamar elvetette, de mindössze 1 liter vízzel és egy kevés ételmaradékkal felszerelkezve így sem sok esélye maradt már az életben maradásra. Először hegymászó felszereléséből rögtönzött csigás rendszert készítve próbálta mozdulásra bírni fogva tartóját – de hiába. Több napig tartó eredménytelen próbálkozás után végül kénytelen volt szembesülni a ténnyel: a szikla marad, és ő is. Hacsak nem…

És ahogy zakatolt az agya, már tudta, hogy ez az egyetlen esélye maradt. De azzal a bicskával jó, ha a bőrét fel tudja sérteni, a csontjait biztosan nem tudná elvágni. És egyébként is, képes lenne egyáltalán amputálni saját végtagját? Te képes lennél rá?

Teltek az órák. Az órákból újabb napok lettek, és Aron egyre gyengébbnek érezte magát. Az éhség és a szomjúság gyakori hallucinációkkal kísérve gyötörte, és az ötödik napon végül tudomásul vette: ennyi volt, vége. Ez a szikla lesz a sírhelye. Aztán valami ismét történt. Nem, nem jött a segítség – továbbra sem volt semmi jele, hogy rajta kívül lennének még emberek a közelben. Viszont Aron szemei előtt megjelent egy kisfiú, és őt szólította. Egy újabb hallucináció, de ez valamit jelent. A kisfiú későbbi gyermeke lehet, akinek szüksége van rá. És Aron rájött, hogy ezt a jövőt nem engedheti el. Szüksége van az emberekre, szüksége van a szeretetre, és leginkább szüksége van arra, hogy éljen. Neki élnie kell.

És végső elszántságában, minden elemi ösztönét a célra fókuszálva már tudta, mit fog tenni: a szikla segítségével eltöri saját csontjait. És amikor ez végre sikerült, az iszonyatos fájdalom ellenére a bicskával való amputáció már gyorsan ment. Tudta, hogy nincs más választása. Tudta, hogy bármilyen fájdalmat képes kibírni, mert élni akart. Mert ez volt a legfontosabb célja – semmi más nem számított.

(h/t: wikipedia)

Aron Ralston ma is járja a hegyeket. Legyőzte önmagát – a félelmeit, a korlátait, és mindent, ami visszatartotta az élettől. Neki szó szerint az élete múlott azon a döntésen, amit a halál torkában meghozott. És talán Te a saját céljaid elérését nem élet-halál kérdésként fogod fel, de hidd el, hogy az. Neked jó eséllyel nem 127 órán múlik az életed (bár ilyen helyzetbe is kerülhetsz bármikor), de ha lemondasz az álmaidról, feladod a céljaidat, és a megkeseredettség csapdájában próbálsz átvergődni a máról a holnapra, akkor szép lassan teljesen meghal a lelked.

Ne engedd, hogy így legyen! Ne hagyd, hogy mások visszahúzzanak, és legfőképpen saját magadnak se engedd ezt meg! Nincs leküzdhetetlen akadály. Nincs legyőzhetetlen félelem. Nincs olyan fogalom, hogy lehetetlen. Felejtsd el! Ha van egy célod, tegyél meg mindent érte, és mindig emlékezz arra a fiatalemberre, aki szó szerint képes volt a saját kezét adni azért, hogy élhessen. Élj Te is, ne csak túléld a napjaidat!