“Tudtam, hogy sérült bokával lehet élni, de az álmom nélkül nem.”
Egy fiatal lány szavai, aki nemsokkal azelőtt olyat tett, ami minden ember számára a legnagyobb győzelem: legyőzte önmagát. Annak a lánynak a szavai, akinek a nevéhez az 1996-os atlantai olimpia talán legnagyobb drámája fűződik. Kerri Strug soha nem volt a legtehetségesebbnek, legerősebbnek, legjobbnak tartott tornász, két évvel az olimpia előtt pedig súlyos kulcscsontsérülése miatt az orvosok úgy látták, a kislány sportpályafutása 16 évesen be is fejeződött.
Ő azonban máshogy gondolta: nem volt hajlandó lemondani az álmáról, hogy olimpiai bajnok lehessen. Felépülését követően kitartóan edzett tovább, hogy újra a világ legjobbjai közé kerüljön, és 1996-ban valóban tagja lehetett a szuper hetesként emlegetett amerikai női tornacsapatnak. A világklasszisok között Kerri tűnt a gyenge láncszemnek: egy alig 145 cm magas, vékony, törékeny kislány, aki rengeteg sérüléssel a háta mögött igazán nagy eredményt még nem tudott felmutatni.
Az amerikai tornászlányok Károlyi Béla edző vezetésével lehetetlennek tűnő célt tűztek maguk elé: az olimpiák történetében először csapat aranyérmet akartak szerezni, megtörve ezzel a szovjet tornászlányok több mint négy évtizede tartó egyeduralmát.A versenyben fej fej mellett haladtak a legnagyobb riválisok, és az utolsó szám következett. Az amerikai csapat egyik legjobbja közvetlenül Kerri ugrása előtt kétszer is hibázott. Iszonyatos teher került ezzel a lány vállára: rajta múlt az aranyérem. Hogy ezután mi történt, azt az alábbi rövid videó nagyon jól összefoglalja.
Kerri Strug története azért igazán inspiráló, mert megmutatja mindannyiunknak, hogy a siker – legyen az sportban, a munkádban vagy a magánéletedben – nem a körülményeken, nem a genetikán és nem más embereken múlik, hanem csakis önmagadon.
Ha úgy érzed, nincs esélyed, ha elfogyott a motivációd, ha feladni készülsz, akkor mindig jusson eszedbe az a kislány, aki iszonyatos fájdalmak közepette képes volt élete legjobb teljesítményét nyújtani, és aki nem hagyta, hogy bármi is közé és a célja közé állhasson. Neki keresni sem kellett volna kifogást, csak elfogadni azt, amit rajta és edzőjén kívül szinte mindenki tényként fogadott el: veszített. Ő azonban nem fogadta ezt el, mert tudta, hogy csak az veszít igazán, aki feladja.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Az emberi kreativitás nem ismer határokat. Akár valami csodálatos dolog
Tovább
Az élet néha kissé groteszk humorral emlékeztet arra, hogy mik
Tovább
Mit kérdeznél attól, aki túlélt egy stroke-ot? Talán semmit. Talán
Tovább
Napi két-három-négy óra. Mennyi hasznos és valóban szórakoztató dolgot lehet(ne)
Tovább
Szia Gabor 🙂
Azt hiszem ehhez nincs mit hozzatenni. A video felvetel onmaga is eleg bizonyitek arra, hogy ha valamit nagyon akarunk, azt kitarto munkaval biztosan el tudjuk erni. Kovetendo pelda, bar mindenki ugysem erti meg ezt. De aki tudja, mit akar kezdeni az eletevel es dolgozik is rajta, hogy megvalosuljon, az biztosan celba fog erni. Annak nincsenek akadalyok az utjaban. Illetve vannak, de neki az nem szamit. Neki a “cel” a tet!!!
Nagyon koszonom a mai ertekes tanitast is.
Udv. Rozika.