„Különleges vagyok! Szeretem magam! Szeretlek téged is, de még élni akarok!” – Mindannyiunk számára ismerős mondatok, amelyek masszív elhatározásra és erős önismereti alapokra utalnak – és mindössze egyetlen apró szépséghibájuk van: az, hogy nem igazak. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy a bullshit kategória gyöngyszemei, melyek ha nem okoznának ennyi kárt az emberi lelkekben, akár még megmosolyogtatóak is lehetnének.

De az a helyzet, hogy felnőtt egy generációnyi fiatal, akik megtanulták, hogy milyen fontos a saját akaratuk, csak éppen azt nem tudják, hogy pontosan mit is akarnak. Azt viszont nagyon és azonnal. Fogalmuk sincs róla, hogy mit jelent a kitartás és a kemény munka, de azért jelentkeznek a zsírosan fizető pozícióra. Aztán ha nem jön össze, elmennek önmegvalósítani a londoni mekdonáldszba (nagyjából ennyi nyelvismerettel és felkészültséggel). Vagy nulla élettapasztalattal rendelkezve, a világra kulcslyukon nézelődve véleményvezérré válnak, olyan embereket gyűjtve maguk mögé, akiknek nincs ekkora önbizalmuk, de legalább hasonlóan korlátoltak.

Felnőtt egy bolyongó generáció. De vajon merre tartanak?

 

Hülyére vesznek

Mindössze néhány év alatt divattá váltak olyan hangzatos fogalmak, mint az önismeret, a tudatosság, a motiváció vagy a spiritualitás – és persze ezek tetszőleges kombinációja. Ez nem baj. Ahogy az sem, hogy mint nedves talajon a gomba, úgy nő ki a semmiből az önjelölt guruk sokasága. Hiszen még a legmérgezőbb gomba sem árt senkinek, ha nem eszik meg. A gond akkor kezdődik, ha beállsz a sorba, és bekajálod azt a sok felszínes életbölcsességet, ami a fogyasztói társadalom legújabb mellékterméke.

Mert ha a tejet leveheted a polcról anélkül, hogy meg kellene fejned a tehenet, miért ne vehetnéd le egy másik polcról a motivációt, a boldogságot és a sikereket? Ha minden azonnal elérhető, mi a fenének fektetnél be időt és energiát bármibe? Miért kéne egy karriert az alapoktól felépítened? Miért kéne ápolnod egy kapcsolatot, ha a kukába kidobva kereshetsz egy újat magadnak? Miért kéne az önfejlesztés hegyére vezető rögös utat végigküzdened, ha vannak, akik azt ígérik, hogy lifttel felvisznek?

Nagyon könnyű elhitetni az emberekkel azt, hogy mindez lehetséges. Hiszen fogyasztói szokásaink mellett egyre felszínesebbé váló emberi kapcsolataink is erősen támogatják ezt. Itt nem kell senkinek mély alapokkal rendelkeznie ahhoz, hogy ő képviselje a magas szintet. Itt elég a „tanárnak” egy leckével a diák előtt járnia (vagy járhat akár mögötte is, ha sikerül vele az ellenkezőjét elhitetnie). Itt nem kell túl sok emberismeret ahhoz, hogy embereket (meg)vezess. Itt bőven elég néhány egyszerű pszichológiai trükköt bevetned, hogy higgyenek neked.

Ennyire hülyék lennénk? Nem gondolom. Egész egyszerűen arról van szó, hogy aki nagyon éhes, azzal bármit meg lehet etetni. Márpedig az emberek többsége éhes. Ki vagyunk éhezve a figyelemre, a törődésre, a „fontos vagyok” érzésre – mindarra, amit egymás mellett elrohanva egymástól nem kapunk meg. Nem hülyék vagyunk, hanem kétségbe vagyunk esve. Görcsösen próbáljuk kívül megtalálni azt, amit nem tanultunk meg önmagunkban keresni.

Viszonylag könnyű dolguk van tehát a mai hittérítőknek – legyenek akár politikusok, hálózatépítők vagy motivációs trénerek. Elég csak odadobniuk néhány falatot az éhezőknek, és máris garantált a siker.

Önismereti ego-csapda

Könnyen lehet, hogy soha önállóbbnak nem hitték magukat emberek, mint a mostani fiatalok. Mert ők szabadok és függetlenek. Nekik senki nem mondhatja meg, hogy merre menjenek (kivéve a reklámok, a média, a politika, a főnök, az egy szinttel feljebb nyaló kolléga, a Mama-hotel többi lakója,…).

Nem a tizenévesekről beszélek, mert náluk teljesen természetes, hogy magabiztosak a semmire, és amit ma határozottan vallanak, az ellen holnap határozottan tiltakoznak. Korral jár. De hogy ez a húszon-harminc-negyven évesek körében is gyakori jelenség, az már túlmutat a kamaszodás olykor kissé bosszantó, máskor kifejezetten megmosolyogtató velejáróin. A felnőtt életkorba lépve már nemcsak a ruházatot és a zeneválasztást érinti emberünk határozott határozatlansága, hanem ezeknél jóval nagyobb felelősséggel járó döntéseket is. Párkapcsolatokat, házasságokat, gyermekeket. Lakhatást, megélhetést, pénzügyeket. Egyéni sorsokat és más életeket.

Sokan nem veszik észre, hogy a gyermekkor családi és társadalmi védőburkából kilépve már nagyobb a tétje a játéknak. Helye van itt is a bizonytalanságnak (hiszen aki mindenben biztos, az saját ostobaságának rácsai mögül szemléli a világot), ám a tettekhez már felelősség is kapcsolódik – függetlenül attól, hogy ezt valaki hajlandó felismerni, vagy inkább másokra mutogat. Az előbbi munkával jár, ami csak idővel térül meg (de akkor sokszorosan), az utóbbi látszólag ingyen van, de az árát idővel mindenkinek meg kell térítenie (és akkor már sokszorosan).

Addig viszont marad a bolyongás. Maradnak a határozottnak látszó döntések, amelyek mögött a bizonytalan, frusztrált, figyelemre sóvárgó kisgyerek bújik meg. Így szaladgálnak köztünk a felnőtt testbe zárt gyerekek, akik látszólag egyik pillanatról a másikra „hülyülnek meg”.

Ott hagyják a feleségüket vagy a férjüket. Leszarják a gyereküket. Egyik országról a másikra járva menekülnek keresik a nagy lehetőséget. Elköteleződnek valaki vagy valami mellett, aztán megfeledkeznek róla. Belevágnak a csodálatos ígéretekkel reklámozott üzletbe, és amikor fél év múlva nagyot koppannak, csak idiótán maguk elé bámulnak. Nem értik, miért ilyen gonosz és csúf a világ – az a világ, amely valahogy mégis tud szép lenni másoknak.

Ezek a mások vannak kevesebben: azok, akik úgy élik meg a jelen pillanatot, hogy közben tudják, merre tartanak. Nem azért mert így születtek (bár néhányan valóban rendelkeznek ezzel a kiváltsággal), hanem azért, mert szántak időt és energiát arra, hogy megismerjék önmagukat. Nem úgy, ahogy az instant motivációs gyöngyszemek sugallják, nem egy-egy bölcs gondolatot puffogtatva, hanem szembenézve saját gyengeségeikkel, félelmeikkel, kételyeikkel. És mindenekelőtt felvállalva azokat.


Persze tök jól el lehet csevegni hangzatos életbölcseleteket dobálva egymásnak, sőt, egész vagyonokat is ki lehet fizetni azoknak, akik a pillanatnyi megnyugvást megadják számunkra, de ez többnyire semmi több, mint drog. Menekülés egy tökéletesnek képzelt álomvilágba. A belső félelmek pillanatnyi örömökkel való takargatása egészen addig, amíg a takaró túl kicsivé nem válik. A legtöbb embernél ez néhány év alatt bekövetkezik.

Aki keres, az nem biztos, hogy talál

Semmi gond nincsen az önfejlesztéssel, az önmegvalósítással, a kísérletezgetéssel, hiszen így tudunk változást elérni önmagunkban és a világban. Valami miatt azonban sokak számára mégsem működik ez. Hiába váltanak egyik párról a másikra. Hiába utaznak több ezer kilométert az ismeretlenbe. Hiába veszik meg az új autót hitelre. Hiába ugranak rá a nagy üzleti lehetőségre. Belevágnak valamibe, aztán csalódnak, majd belevágnak valami másba, és észre sem veszik, hogy ismétlődő mintát követnek.

Úgy érzik, haladnak, pedig többnyire csak bolyonganak. Ha kell, egy-egy hangzatos szlogen mögé bújnak, de valahogy azért le kell vezetniük az egyre erősödő frusztrációjukat, melynek okát nemhogy megszüntetni képtelenek, de még fel sem ismerik. Ezért automatikusan választják helyette a szenvedélybetegséget. Vagy a körülöttük lévők szükségleteit leszaró életet. Vagy a csordából kiugrást hirdető önjelölt vezető csodájába beugrást. Vagy bármit, ami elhiteti velük, hogy igenis fontosak, szerethetőek és értékes emberek (vagy legalább elfeledteti velük, hogy baromira nem érzik annak magukat).

De egyszer majd megtalálják, amit keresnek, hiszen aki keres, az talál, ugye? Nem feltétlenül. Ugyanis ha a Szaharába mész hóvirág után kutatni, nagy valószínűséggel nem jársz sikerrel. Bizony, fontos a hely. Nagyon fontos, hogy hol keresed a saját boldogságodat, a saját értékeidet, a saját céljaidat. Mert olyan emberrel bőven fogsz találkozni, aki tálcán kínálja neked ezeket, de olyannal egész biztosan nem, aki saját magadnál jobban tudja, hogy mire van szükséged.

Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet szükséged segítőkre – akár a szeretteid közül valakire, akár egy független szakemberre. Hozzám is sokan fordulnak olyanok, akik nem látják a kiutat a helyzetükből. De sem nekem, sem bárki másnak nem lehet szerepe az, hogy birkaként vezessen embereket, akik azt skandálják: „Szabad vagyok!”. Mert hiába a betanult szöveg, ha semmi más nem történt, mint hogy egyik ketrecből a másikba tereltek Téged.

Igen, sok a céltalanul bolyongó ember. Sok az őket prédaként kiszemelő élősködő, aki a saját karámjába próbálja terelni őket. Nulla vagy minimális kompetenciával. Ügyes marketing stratégiával. A remény megcsillogtatásával. És amíg ezek az olykor bolyongó, olykor terelgetett emberek nem vállalják fel a saját életükért a felelősséget, addig ez a játék érdemi változást nem hoz számukra. És a környezetükben lévő emberek számára sem, akik miattuk szenvednek.

A legfélelmetesebb kérdés

Van egy kérdés, ami az emberek többségének vagy eszébe sem jut, vagy ha igen, akkor lehetőleg menekülnek előle. Ez a mindössze öt betűből álló kérdés így hangzik: Miért? Mért menekülök egyik helyről a másikra? Miért ugrom bele egyik kapcsolatból a másikba? Miért szívok vegyi anyagokat, vagy tompítom le teljesen az agyamat? Miért nem vagyok boldog ott, ahol vagyok?

Persze ez a kérdés nem illik bele a fogyasztói társadalom koncepciójába. Ha valami nem megy, dobd el, keress mást, használd, amíg az megy, majd dobd el és ismételd a ciklust életet végéig.  Aztán csodálkozz, hogy elteltek évtizedek, már javában a „B oldalon” jársz, és még mindig nem találtad meg azt, amit keresel. Még mindig nincs megfelelő munkahelyed, megfelelő párod, megfelelő egzisztenciád, megfelelő kikapcsolódási lehetőséged. Nem baj, fogyassz még több terméket, és majd lesz!

De ha ez nem tetszik, elkezdheted feltenni magadnak a „Miért?” kérdéseket. Elgondolkodhatsz azon, hogy ha valahol nem érzed jól magad, akkor tényleg arról van-e szó, hogy nem neked való az a környezet (ami természetesen lehetséges), vagy pedig sehol sem éreznéd jól magad, mert egészen máshol van a hiba. Benned. Mert a gyermekkorodból hozott lelki sérülésedet próbálod kompenzálni azzal, hogy folyamatosan menekülsz egyik helyzetből a másikba. Vagy elfojtottad magadban egy szükségletedet, egy fontos célodat, egy vágyadat. Vagy olyan életet élsz, ami folyamatos frusztrációt okoz benned.

Ennek a megfejtésére nincsenek kész receptek. De ha fel mered tenni a „Miért?” kérdéseket, ha nem elégszel meg egy-egy léleksimogató instant bölcsességgel, és ha úgy döntesz, hogy vállalod a saját utadért, a saját döntéseidért a felelősséget, akkor képes leszel változtatni az életeden.

És évek múlva, amikor már külső szemmel nézed a bolyongó embereket, nagyon hálás leszel önmagadnak azért, hogy nem a kényelmet választottad.

 

Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.

A hírlevél a legbiztosabb módja, hogy az elsők között értesülj az írásaimról, az előadásaimról, a workshopjaimról, a jótékonysági programjaimról és egyéb rendezvényeimről:

A "Kérem az infókat" gombra kattintással elfogadom az Adatkezelési tájékoztatót

AJÁNLAT

Írásaim

11 jele annak, hogy érett gondolkodású ember vagy
Van a bölcsességnek egy nagy csapdája: mindenki azt hiszi, hogy
Tovább
Feláldozhatók
Azokról szólok most néhány szót, akik nem mernek szót emelni
Tovább
Mindennapi Motiváció – a magyar tornászlány, aki soha nem adta fel
Az emberek többségének vannak álmai. Nem az éjszakaiakra gondolok, hanem
Tovább
Mindennapi Motiváció – Jacob Barnett
Szeretnéd, ha a gyerekedből, unokádból értékes ember válna, igaz? Értelmes,
Tovább
Mindennapi Motiváció – A nagymama, aki megmentette egy rendőr életét
Túl kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy megváltoztassuk a világot. Igaz?
Tovább
Gyere a szakadékhoz!
– Gyere a szakadékhoz! – biztatom. – Félek. – mondja
Tovább

12 Comments

  1. Moldován Márk

    Aki külföldre megy dolgozni, az nyilván azért megy, mert azt gondolja, hogy ha csak egy kicsivel is, de remélhetőleg jobb lesz ott. Van igazság a cikkben, de ne tegyünk úgy, mintha nem lenne nehezebb egyes dolgokat elérni ebben az országban, mint amennyire szükséges lenne.

  2. Szia Tomi!

    A “hasonló problémákkal küzdő”-re reflektálnék 🙂

    Én pontosan ugyanebben vagyok, és én is elkezdtem másban gondolkozni.

    Szerintem

    Érdemes megnézned azt, hogy mi az, amivel szívesen foglalkozol a szabadidődben, lehet ez egy hobbi is, amit akár munkaként is el tudnál képzelni.

    Én pl a gyerekkoromig nyúltam vissza azért, hogy rájöjjek, mi az ami igazán megmozgat.

    Személyes vélemény

    Nekünk talán azért nehezebb, mert a mi generációnknak azt sulykolták, hogy legyen szakmád, legyen jó munkahelyed, jól fizető állásod..de hol volt ebben, hogy keress olyat, ami boldoggá tesz, örömmel csinálod vagy amivel többé teheted a világot? Hogy a munka lehet hivatás/küldetés is, nemcsak meló? Ha nem érzed magad benne, vagy a célt, akkor érdemes elgondolkozni. És utána lépni.

    Mielőtt jönne a “burn out”.

    A cikkhez

    A bolyongó generáció azért bolyong, mert kifelé keresett és nem befelé. Ebben igaza van a cikknek. Abban nem adok igazat, hogy nem segíthet emiatt a motiváció, vagy egy életvezetési tanácsadó abban, hogy legalább ne csak egy helyben toporogjon.

    A más véleményekkel kapcsolatban, szerintem többé tesznek minket, feloldja az “elzárt én” érzést.

    Ezért a kíváncsiságra, nyitottságra szükség van, hogy egyáltalán elinduljunk, kitekintsünk, és más emberek által meglássuk, hogy mennyiféle nézőpont van, ami irányt adhat, többé tehet. Ahhoz, hogy ebben meglássuk a “magunk igazát”, és ne sodródjunk, ahhoz meg kell az önismeret. Ahhoz kell a befelé tekintés. 1:1

    Az egyensúlyra/ tisztábban látásra kell ebben is törekedni. Nekem ebben a meditáció segít.

    Én a spiritualitásban is hiszek. Röviden tömören azért, mert az egység tudatra tanít, ami pont az ego ellen van. Hogy egy csepp vagyunk a tengerben, és nem vagyunk különállóak a többiektől.

    Összefoglalva

    Személyiségfüggő, kinek mi, szerintem érdemes utakat keresni, amik segíthetnek és többé tehetnek, csak fontos tudni, hogy az utak utazásra valók, nem útcélnak. Mérlegeljük, amit adott.

    Ahhoz, hogy ne bolyongjunk, mindig térjünk vissza önmagunkhoz.

    Remélem segítettem 🙂

    Üdv,
    Kriszti

  3. Vilmos

    Köszönöm az írásaid. Lassan 64 éves leszek, az életem is rendben van de még így is sokat tanulok Tőled. Folytasd….

  4. Laci

    Valójában – kívülről irányított társadalommá lettünk.
    A fiatal generáció belső iránytű nélkül – folyamatos útkeresésben van.

  5. Laci

    …..David Riesmann irt egy könyvet.
    Címe: A magányos tömeg
    Híres,az ötvenes évek fogyasztói társadalmáról szól.
    Lényege,hogy (akkor ott,most már itt is) a média és a (fiatalok kortársai) mondja meg,hogy merre van a jó út,merre kell menned.
    Jóval régebben a tradíciók – később az idősebb generáció határozta meg a jó élet “irányát”.
    Ki hiheti komolyan,hogy már nem érdemes az idősebb generációra/tradíciókra jobban figyelni ?!

    Talán érdemes nem csak a neten keresni a választ az élet kérdéseire és nem azoktól a kortársaktól kérdezni, akik maguk is csak tapogatóznak a válaszok között.

  6. Király Hanna

    Szerintem a Gábor sem nem guru, sem nem motivációs tréner. Ő csupán leírja a saját tapasztalatait, meglátásait.
    Míg a mostanság”népszerű” Szabó Péter és hasonló subrijóskák, hát engetesse meg a világ, ők a valós segítő és szakképzett emberek megszégyenítői. Ők sarlatánok, akik a több évtizedes szakmai tudást és tapasztalatot másolják le, és úgy adják közre a nagyközönségnek, mintha azt maguk találták volna ki. És sajnos sok olyan ember van, akik nyalcsorgatva hallgatják ezeket a lemásolt életbölcsességeket, szakmai tapasztalatok által megalkotott mondatokat, képzetlen, a mások hülyítéséből élők szájából.
    Egyébként is más emberek gyengeségét kihasználva jutni hatalmas pénzekhez, hát kérem, ehhez is pofa és gyomor kell. Az ilyen emberek adozásáról már nem is beszélve.

  7. Tomi

    Kedves Andi! Köszönöm a válaszodat. Valahogy ugyan ezt érzem, azonban nálam nagyobb probléma, hogy bár jópár dolog érdekel, egy területet, szakmát még sem tudok kijelölni, amit aztán szívesen tanulnék, foglalkoznék vele. Emiatt is akarok szakemberhez fordulni, hogy segítsen nekem ebben.
    Jó lenne azonban az is, hogy az ember hasonló problémákkal küzdő emberekkel beszéljen, talán ez is segíthetne.
    Sok erőt kívánok neked is, azt hiszem ha a cél meg van, akkor már nincs nagyon akadály. Nálam még cél nincs, ez a baj 🙂 Kellemes ünnepeket kívánok neked! Üdv. Tomi

  8. Kopasz gyerek

    Gábor!

    Te mennyivel vagy másabb a többi motivációs trénertől vagy gurutól? Nem kötekedésből kérdezem, csak kíváncsi vagyok.
    Az írásaid mindig telibetalálnak, sokat segitenek.
    Tisztelettel, Laci

  9. Andi

    Kedves Tomi! Amíg nem fáj eléggé, addig nem lépünk. Ne visszafelé nézz, hanem előre, hogyan tudnád az életed a lehető legjobbá tenni. Azért bátorkodtam ezt ide írni, mert hasonló cipőben járok. 10 éve dolgozom egy helyen, előtte 5 évig az egyetemen készültem rá, és mostanában rájöttem, valószínűleg nem az enyém ez a szakma. Nekem még nem fáj eléggé, de annyira igen, hogy kigondoltam, mit csinálnék igazán lelkesen (a szakmámmal alig van köszönőviszonyban), és szabadidőmben erre képzem magam, minden lehetséges módon. Már látok egy utat, ami nem is megvalósíthatatlan. Valaki azt mondta nekem 27 évesen, hogy már késő lenne váltanom. Csak 35 évesen jöttem rá, hogy ne másokra hallgassak, hanem a saját lelkemre, és sosem késő váltani. Szeretettel: Andi
    Ui: Kedves Gábor, nagyon szeretem az írásaid, köszönet értük.

  10. Tomi

    Kedves Gábor! Én ehhez a generációhoz tartozom (bár abban nem, hogy ne tudnám a kötelességeimet és ne lenne alázat bennem a munka iránt), és igen, menekülök egyik helyről a másikra én is. És ez nem jó, én is tudom. A “miért?” kérdést feltettem és a választ tudom is, de a megoldást még sem találom. A kérdésre nálam az a válasz, hogy én abszolút nem ilyen pályára készültem (volna), mint amiben dolgozom, vagy kényszerülök dolgozni. Persze kérdés, kényszerülök-e valóban? Sokszor kell racionális döntéseket hozni, de az ember lelke nem nyugszik meg ettől persze. Mi a megoldás?

    Ui. Nagyon jók a cikkeid, meglátásaid. Szeretem olvasni, sok dologban segített.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük