Valami nagyon nincs rendben, azt hiszem. Figyelem az embereket, látom, hogyan bánnak másokkal, vagy éppen miket művelnek önmagukkal, és azon gondolkodom, hogy vajon kinek az agyában csúszott félre nagyon valami.
Az enyémben, mert nem hiszek abban, hogy rabszolgaként kell végignyomni négy-öt évtizedet, aztán a maradék néhány évben megroggyant egészséggel próbálni élni egy örömteli életet? Vagy mert nem a gyógyszerektől, egy doboz cigarettától, vagy néhány üveg sörtől várok megoldást arra, amit az évek során elmulasztottam rendbe tenni? Vagy mert sem a másoknak való görcsös megfelelést, sem a bajainkon való siránkozást, sem a hozzánk legközelebb állók cseszegetését nem találom járható útnak? Vagy mert nem gondolom, hogy felfelé nyalni, lefelé meg szarni kellene, és még azt sem gondolom, hogy bárki is fölöttünk vagy alattunk lenne?
Lehet, hogy az én fejemben van a gond, de nem látom azt a sok lelkes, meggyőzően mosolygó arcot, amely a boldog emberek sajátja. Nem látom azt, hogy akik a mókuskereket hajtják, azok ezzel tökéletesen elégedettek. Nem látom, hogy az emberi kapcsolataink egyre tartalmasabbá, egyre mélyebbé, egyre felemelőbbé válnak. Nem látom azokat az embertömegeket, akik békében vannak önmagukkal, és – éppen ezért – békében vannak a környezetükkel is.
Mert teljesen rendben lenne a mókuskerék, a másoknak való megfelelés, a gyógyszer-, cigaretta- és alkoholfüggőség, vagy a gondolkodás kész sablonokkal történő helyettesítése is, ha ettől valóban boldogabb emberek élnének a Földön, akik belső békéjük kisugárzásával a környezetüket is szebbé teszik.
De valahogy ezt én nem látom.

A felszín alatt nagy lék tátong

Nem az a célom, hogy megmondjam a tutit. Elgondolkodtatni szeretném azokat, akik erre nyitottak. Keresem az okokat a jelenségek mögött, amiket tapasztalok. Keresem az összefüggéseket. Miért látsz ennyi üres tekintetű embert, ha kiteszed a lábadat az utcára? Miért nem figyelünk jobban egymásra? Miért panaszkodnak annyian az életük miatt, és miért nem változtatnak rajta? És miért megy ennyi értékesnek tűnő emberi kapcsolat a kukába? Egymástól független dolgokról van szó, vagy van valami közös szál ezek mögött?
Ha nem elégszel meg a következmények passzív szemlélésével, hanem szembe mersz menni a beléd rögzült gondolati sémákkal, akkor egy igen érdekes dolgot fedezhetsz fel. Valamit, amit rendre megtalálsz minden egyes önpusztító vagy másoknak ártó viselkedésminta mögött. Ehhez persze nem elég a felszín megkapargatása; tükörbe kell hozzá nézni, ami bizony fájdalmas tud lenni.
Mi is ez a közös szál? Gondolj csak bele: miért robotolnak az emberek olyan munkát végezve, amit gyűlölnek? Azért, mert úgy gondolják, más lehetőség nincsen számukra. Miért szedik ész nélkül a gyógyszereket? Azért, mert úgy gondolják, hogy azok majd meggyógyítják, vagy legalább újabb betegségektől megvédik őket. Miért szívják a cigarettát, isznak alkoholt ipari mennyiségben, ülnek a TV előtt órákig minden egyes nap, vagy mutogatják facebook-on a melleiket? Azért, mert úgy érzik, hogy ezek a dolgok működőképes megoldást jelentenek. És miért panaszkodnak annyit a családtagjaikra, a kollégáikra, az ország állapotára vagy az időjárásra? Mert meggyőződésük, hogy ezek miatt szar az életük.
Fusd most át kérlek még egyszer a válaszokat. Hol látsz bennük cselekvést, vagy legalább arra irányuló próbálkozást? Hol látod a dolgok megváltoztatására irányuló őszinte szándékot? Nem, a jajgatás, a különböző szerek használatába való menekülés és a másokra mutogatás nem jelent változtatási szándékot. Aki ezt teszi, az valójában baromi kényelmesen elücsörög a trágya közepén, és hangosan kiabálva integet az arra járóknak, hogy ugyan húzza már ki őt valaki. Ez nem komoly szándék, csak egy annak tűnő álca.
És hogy mi is a közös szál a fenti viselkedésminták mögött? Talán már megtaláltad Te is: a személyes felelősségvállalás hiánya. Az, hogy a munkáját gyűlölő ember a főnökére, a körülményeire vagy a sorsára hivatkozva beletörődik a helyzetébe. Az, hogy az ideges ember egy szál cigihez menekül, a depressziós egy üveg whisky-hez, az életcél nélkül létező pedig a TV-hez.
Az, hogy a folyton veszekedő párok egymás fejét leordítva próbálják saját akaratukat a másikra erőszakolni, és ha ez nem sikerül, akkor egy méltatlanul elaljasuló háború keretében egymástól búcsút vesznek. Az, hogy a beteg ember semmit nem hajlandó tenni a saját (!) egészségéért, inkább néhány bogyótól vagy egy olyan embertől vár kész megoldásokat, aki nem ismeri sem a személyiségét, sem a múltját, sem a lelki sérüléseit, és akire egyébként is vár még 43 ember a folyosón toporogva.
Hol van itt a saját felelősség fogalma? Hányan mondják azt, hogy „az én életem, én teszem rendbe, amit elcsesztem” ? Hányan teszik félre az ego-jukat, amikor próbálják rendezni az emberi kapcsolataikat? És hányan teszik félre az alkoholt, a cigarettát, a drogot vagy az önpusztítás bármely más, tudatosan választott, ám tudat alatti menekülést szolgáló eszközét? Hányan dobják el az önállótlanságukat szolgáló mankóikat, vesznek egy nagy levegőt, és merik kimondani: „Bassza meg, ezen csak én tudok változtatni!” ?
Van, aki megteszi, és ezért minden tiszteletet megérdemel. Nagyon sokan azonban még a felismerésig sem jutnak el. És hogy honnan ered mindez? Nem nehéz kitalálni.

Elveszett gyermekek és gyerekes felnőttek

Nagy divatja van manapság annak, hogy önmagunk egyediségét és különlegességét hangoztassuk. Ez teljesen rendben is lenne, ha nem arról szólna a nagy önkifejezési hullám, hogy sablonba szorult emberek az individualizmus zászlaját lobogtatják, miközben a média, a marketing cégek, a politika, a vallás, vagy bármely más manipulációs forrás szennyezett vizét kortyolgatják.
Van, aki mindent benyel, amit adnak neki. Mint egy gyerek. „Kaptam valamit, biztosan jó lesz nekem.” Aztán rájön, hogy mégsem. Csak míg egy gyermektől teljesen természetes viselkedés az, hogy nem kérdőjelezi meg mások kompetenciáját és jóindulatát, addig egy felnőtt esetében ez már ostobaságnak számít.
Persze jó oka van annak, hogy az emberek jelentős része pótcselekvésekkel helyettesíti az érdemi tetteket. Erre szocializálták őket. Szülők, tanárok, marketing stratégák, politikusok és más élősködők dolgozzák meg a gyermeki agyat, amíg meg nem tanulja, hogy ő olyan kutya, aki nem haraphat, legfeljebb csak ugat. Neki nemcsak hogy nem kell, de kifejezetten tilos is kiállnia önmagáért. Ő jobban teszi, ha megelégszik a készen kapott igazságokkal, és soha nem kérdőjelezi meg azokat.
Felnőtt testben élő gyerekek szaladgálnak tömegével az utcákon. Olyan gyerekek, akik semmilyen felelősséget nem akarnak vállalni az életük alakulásáért, az egészségükért, az elmulasztott döntéseikért, de még a tetteik jelentős részéért sem. Olyan gyerekek, akik még mindig elhiszik, hogy csak nyitni kell a szájukat, és a tápláló tejbepapit majd bekanalazza valaki. Persze kapnak is bele valamit, csak azt nem biztos, hogy meg bírják emészteni.
Mindeközben az a részünk, amit gyermekkorunkból valóban érdemes volna tovább éltetnünk, szép lassan elrohad. A lelkesedés, az őszinte kíváncsiság, a feltétel nélküli szeretet kezd kihalni a felnőttek jelentős részéből. Megszokássá válik az élet, amiből sokan igyekeznek egy-egy buli, egy-egy cigi, egy-egy pohár pálinka vagy egy-egy betegség segítségével kimenekülni. Elveszítjük a belső gyermeket, és megmarad egy gyerekes felnőtt, aki tehetetlenül kapálózik.
Természetesen vannak fokozatok. Nem mindenki viselkedik gyerekesen a mindennapi döntéseinél, és a legtöbb ember bizonyos dolgokért azért tud felelősséget vállalni. Csak nem biztos, hogy érdemes ezt szelektíven megtenni. Nem biztos, hogy a nekünk tetsző, vagy számunkra még elfogadhatónak ítélt dolgokért való felelősségvállalás elegendő egy boldog, vagy legalább nyugodt élethez. Van, amikor a valódi megoldás megtalálása komoly munkát, befektetett energiát és bátorságot igényel.
Ez van, kedves felnőtt testbe zárt gyerekek. Ideje a tejbepapit magunknak megfőzni.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.