Felnőtt testbe zárt gyerekek

Írta: | 2018-06-11
Valami nagyon nincs rendben, azt hiszem. Figyelem az embereket, látom, hogyan bánnak másokkal, vagy éppen miket művelnek önmagukkal, és azon gondolkodom, hogy vajon kinek az agyában csúszott félre nagyon valami.
Az enyémben, mert nem hiszek abban, hogy rabszolgaként kell végignyomni négy-öt évtizedet, aztán a maradék néhány évben megroggyant egészséggel próbálni élni egy örömteli életet? Vagy mert nem a gyógyszerektől, egy doboz cigarettától, vagy néhány üveg sörtől várok megoldást arra, amit az évek során elmulasztottam rendbe tenni? Vagy mert sem a másoknak való görcsös megfelelést, sem a bajainkon való siránkozást, sem a hozzánk legközelebb állók cseszegetését nem találom járható útnak? Vagy mert nem gondolom, hogy felfelé nyalni, lefelé meg szarni kellene, és még azt sem gondolom, hogy bárki is fölöttünk vagy alattunk lenne?
Lehet, hogy az én fejemben van a gond, de nem látom azt a sok lelkes, meggyőzően mosolygó arcot, amely a boldog emberek sajátja. Nem látom azt, hogy akik a mókuskereket hajtják, azok ezzel tökéletesen elégedettek. Nem látom, hogy az emberi kapcsolataink egyre tartalmasabbá, egyre mélyebbé, egyre felemelőbbé válnak. Nem látom azokat az embertömegeket, akik békében vannak önmagukkal, és – éppen ezért – békében vannak a környezetükkel is.
Mert teljesen rendben lenne a mókuskerék, a másoknak való megfelelés, a gyógyszer-, cigaretta- és alkoholfüggőség, vagy a gondolkodás kész sablonokkal történő helyettesítése is, ha ettől valóban boldogabb emberek élnének a Földön, akik belső békéjük kisugárzásával a környezetüket is szebbé teszik.
De valahogy ezt én nem látom.

A felszín alatt nagy lék tátong

Nem az a célom, hogy megmondjam a tutit. Elgondolkodtatni szeretném azokat, akik erre nyitottak. Keresem az okokat a jelenségek mögött, amiket tapasztalok. Keresem az összefüggéseket. Miért látsz ennyi üres tekintetű embert, ha kiteszed a lábadat az utcára? Miért nem figyelünk jobban egymásra? Miért panaszkodnak annyian az életük miatt, és miért nem változtatnak rajta? És miért megy ennyi értékesnek tűnő emberi kapcsolat a kukába? Egymástól független dolgokról van szó, vagy van valami közös szál ezek mögött?
Ha nem elégszel meg a következmények passzív szemlélésével, hanem szembe mersz menni a beléd rögzült gondolati sémákkal, akkor egy igen érdekes dolgot fedezhetsz fel. Valamit, amit rendre megtalálsz minden egyes önpusztító vagy másoknak ártó viselkedésminta mögött. Ehhez persze nem elég a felszín megkapargatása; tükörbe kell hozzá nézni, ami bizony fájdalmas tud lenni.
Mi is ez a közös szál? Gondolj csak bele: miért robotolnak az emberek olyan munkát végezve, amit gyűlölnek? Azért, mert úgy gondolják, más lehetőség nincsen számukra. Miért szedik ész nélkül a gyógyszereket? Azért, mert úgy gondolják, hogy azok majd meggyógyítják, vagy legalább újabb betegségektől megvédik őket. Miért szívják a cigarettát, isznak alkoholt ipari mennyiségben, ülnek a TV előtt órákig minden egyes nap, vagy mutogatják facebook-on a melleiket? Azért, mert úgy érzik, hogy ezek a dolgok működőképes megoldást jelentenek. És miért panaszkodnak annyit a családtagjaikra, a kollégáikra, az ország állapotára vagy az időjárásra? Mert meggyőződésük, hogy ezek miatt szar az életük.
Fusd most át kérlek még egyszer a válaszokat. Hol látsz bennük cselekvést, vagy legalább arra irányuló próbálkozást? Hol látod a dolgok megváltoztatására irányuló őszinte szándékot? Nem, a jajgatás, a különböző szerek használatába való menekülés és a másokra mutogatás nem jelent változtatási szándékot. Aki ezt teszi, az valójában baromi kényelmesen elücsörög a trágya közepén, és hangosan kiabálva integet az arra járóknak, hogy ugyan húzza már ki őt valaki. Ez nem komoly szándék, csak egy annak tűnő álca.
És hogy mi is a közös szál a fenti viselkedésminták mögött? Talán már megtaláltad Te is: a személyes felelősségvállalás hiánya. Az, hogy a munkáját gyűlölő ember a főnökére, a körülményeire vagy a sorsára hivatkozva beletörődik a helyzetébe. Az, hogy az ideges ember egy szál cigihez menekül, a depressziós egy üveg whisky-hez, az életcél nélkül létező pedig a TV-hez.
Az, hogy a folyton veszekedő párok egymás fejét leordítva próbálják saját akaratukat a másikra erőszakolni, és ha ez nem sikerül, akkor egy méltatlanul elaljasuló háború keretében egymástól búcsút vesznek. Az, hogy a beteg ember semmit nem hajlandó tenni a saját (!) egészségéért, inkább néhány bogyótól vagy egy olyan embertől vár kész megoldásokat, aki nem ismeri sem a személyiségét, sem a múltját, sem a lelki sérüléseit, és akire egyébként is vár még 43 ember a folyosón toporogva.
Hol van itt a saját felelősség fogalma? Hányan mondják azt, hogy „az én életem, én teszem rendbe, amit elcsesztem” ? Hányan teszik félre az ego-jukat, amikor próbálják rendezni az emberi kapcsolataikat? És hányan teszik félre az alkoholt, a cigarettát, a drogot vagy az önpusztítás bármely más, tudatosan választott, ám tudat alatti menekülést szolgáló eszközét? Hányan dobják el az önállótlanságukat szolgáló mankóikat, vesznek egy nagy levegőt, és merik kimondani: „Bassza meg, ezen csak én tudok változtatni!” ?
Van, aki megteszi, és ezért minden tiszteletet megérdemel. Nagyon sokan azonban még a felismerésig sem jutnak el. És hogy honnan ered mindez? Nem nehéz kitalálni.

Elveszett gyermekek és gyerekes felnőttek

Nagy divatja van manapság annak, hogy önmagunk egyediségét és különlegességét hangoztassuk. Ez teljesen rendben is lenne, ha nem arról szólna a nagy önkifejezési hullám, hogy sablonba szorult emberek az individualizmus zászlaját lobogtatják, miközben a média, a marketing cégek, a politika, a vallás, vagy bármely más manipulációs forrás szennyezett vizét kortyolgatják.
Van, aki mindent benyel, amit adnak neki. Mint egy gyerek. „Kaptam valamit, biztosan jó lesz nekem.” Aztán rájön, hogy mégsem. Csak míg egy gyermektől teljesen természetes viselkedés az, hogy nem kérdőjelezi meg mások kompetenciáját és jóindulatát, addig egy felnőtt esetében ez már ostobaságnak számít.
Persze jó oka van annak, hogy az emberek jelentős része pótcselekvésekkel helyettesíti az érdemi tetteket. Erre szocializálták őket. Szülők, tanárok, marketing stratégák, politikusok és más élősködők dolgozzák meg a gyermeki agyat, amíg meg nem tanulja, hogy ő olyan kutya, aki nem haraphat, legfeljebb csak ugat. Neki nemcsak hogy nem kell, de kifejezetten tilos is kiállnia önmagáért. Ő jobban teszi, ha megelégszik a készen kapott igazságokkal, és soha nem kérdőjelezi meg azokat.
Felnőtt testben élő gyerekek szaladgálnak tömegével az utcákon. Olyan gyerekek, akik semmilyen felelősséget nem akarnak vállalni az életük alakulásáért, az egészségükért, az elmulasztott döntéseikért, de még a tetteik jelentős részéért sem. Olyan gyerekek, akik még mindig elhiszik, hogy csak nyitni kell a szájukat, és a tápláló tejbepapit majd bekanalazza valaki. Persze kapnak is bele valamit, csak azt nem biztos, hogy meg bírják emészteni.
Mindeközben az a részünk, amit gyermekkorunkból valóban érdemes volna tovább éltetnünk, szép lassan elrohad. A lelkesedés, az őszinte kíváncsiság, a feltétel nélküli szeretet kezd kihalni a felnőttek jelentős részéből. Megszokássá válik az élet, amiből sokan igyekeznek egy-egy buli, egy-egy cigi, egy-egy pohár pálinka vagy egy-egy betegség segítségével kimenekülni. Elveszítjük a belső gyermeket, és megmarad egy gyerekes felnőtt, aki tehetetlenül kapálózik.
Természetesen vannak fokozatok. Nem mindenki viselkedik gyerekesen a mindennapi döntéseinél, és a legtöbb ember bizonyos dolgokért azért tud felelősséget vállalni. Csak nem biztos, hogy érdemes ezt szelektíven megtenni. Nem biztos, hogy a nekünk tetsző, vagy számunkra még elfogadhatónak ítélt dolgokért való felelősségvállalás elegendő egy boldog, vagy legalább nyugodt élethez. Van, amikor a valódi megoldás megtalálása komoly munkát, befektetett energiát és bátorságot igényel.
Ez van, kedves felnőtt testbe zárt gyerekek. Ideje a tejbepapit magunknak megfőzni.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

15 gondolat ehhez az íráshoz: “Felnőtt testbe zárt gyerekek

  1. Rábl Antalné

    Gábor!
    Minden soroddal egyetértek!
    És igen,a felnőtté válás egyik jele,hogy megtanulunk főzni időközben……😊
    Köszönöm!

    Reply
  2. Angéla

    Kedves Gábor, nagyszerű gondolatok mellyek rámutatnak a “felnőtt testbe zárt gyerekek” valós világáról. Nagy-nagy köszönet az ébredés, építés segítségéért!!!😊🌸

    Reply
  3. Gira

    Sokat gondolkodom azon, hogy vajon elvárható-e az emberektől, hogy a sarkukra álljanak. Én megtettem, de nem érzem, hogy ezt valóban én tettem volna. Jött. Kemény árat fizettem érte, el kellett hagyjam a házam, a hazám. Kívülről nézve most nyomorból egy idegen országban, csak mert otthon nem lehetett megvalósítani az elképzeléseimet. De belül boldog vagyok. A gyerekeimnek itt nem kell iskolába járni és nem indulnak az életbe egy olyan kocka fejjel mint én.
    Itt családunk összes tagja idejének 100%-ában azzal foglalkozik, amihez kedve van. Na de a lényeg: nem érzem, hogy ez az én saját erőből megszerzett érdemem lenne. Mert a makacsságom, a lázadó személyiségem, a “miértek” keresésére való hajlamom, a perfekcionizmusom, az érzékeny lelkiismeretem vagy inkább nevezzük belső becsületességnek… – ezek mind születési adottságaim nem látom azt, hogy bármelyiket is kemény munkával szereztem volna. Mi van azokkal, akikben ez nincs meg alapra? Akik vakok a belső dolgokra, akiknek fontos a közösségük (nekem sose volt az, MERT EGYIK SE FOGADOTT BE), mi van azokkal, akiknek nincs meg alapra ez a belső magabiztossága, mint nekem? Azoktól is elvárható, hogy változtassanak? Nem-e nekik az az útjuk, hogy olyan – számunkra rabszolga életnek tűnő életet éljenek? Lehet, hogy nekik abból kell tanulni… mondjuk elfogadást. Tényleg “baj” az, hogy úgy élnek, ahogy? Mostanában abba fektetek sok munkát, hogy elfogadjam ezeket az embereket, akik az én szememben maguk alatt vágják a fát. Elfogadjam és ne bosszankodjak rajtuk még akkor se, ha azt látom egyenes útjuk visz a temetőbe. Ez sokkal nehezebb, mint megmondani nekik a frankót.

    Reply
    1. Lol

      Ezen már én is nagyon sokat gondolkoztam. Remélem, valaki tud erre egy jó választ adni 🙂

      Reply
    2. Ilu

      Igen, az egyik legnagyobb lecke: elfogadni, azt ahogy más látványosan tönkre teszi a saját életét, és ez nagyon nehéz, pláne, ha családtagról van szó. De! Akik nem csak magukat bántják, hanem másokat is, azt nem szabad elfogadni, megérteni, és magyarázatot keresni a viselkedésükre! Onnan lépni kell!

      Reply
  4. Sipos Marianna

    Kedves Gábor, a saját felelősségről írt sorai igazak, őszinték, felrázó hatásúak. Köszönöm önnek.

    Reply
  5. Erzsébet Balogh

    Ez érdekes felvetés. Engem nem szeretett az anyám, az öcsémet imádta minden korlát nélkül. Az apu alkoholista volt, utólag tudom, hogy anyám, mint Voldemort (nincs benne szeretet) megkeseríthette az életét, persze az alkohol is benne volt ebben rendesen.
    Én pedig, amikor már tudtam gondolkodni, azt mondtam, hogy én nem leszek ilyen ember. Ha lesz gyerekem – és lett – ilyen érzései soha nem lehetnek majd, hogy nem szeretik, nem tökéletes, nem kell…. Én is követtem el hibákat, de talán a gyerekem tudja, hogy mindig ott vagyok, akkor is, ha valamit nagyon eltol. Tudja, hogy szeretem. Szóval nem kell ilyenné válni, nem is szabad. Engem is elkeserít a kommunikáció formája/hiánya, ahogyan az emberek egymással bánnak, de törekedni kell ezen változtatni. Nem vagyok jó ember, egy megátalkodott skorpió vagyok nagyon erős csípőfunkcióval, sokszor dédelgetek magamban bosszúálló-terveket. De azért általában megússzák a tettesek, mert lehiggadok.
    Ajánlom mindenkinek, hogy törekedjen a boldogságra. Olyan rövid az élet, élni kell, megélni minden pillanatot, mert elillan, észre sem vesszük.

    Reply
  6. Tichy-Rács Éva

    Kedves Gábor! A pótcselekvések között a mai napság én megemlíteném a számítógépet is. Meg a mobilt.

    Reply
  7. Plauschin István

    Kedves Gábor!
    Jelen írásod /is/ sokkal többről szól olvasatomban, mint az a késztetés amit közölni, megosztani szándékozol megírásával… Anno /1946/ még nem voltam “Ratkó gyerek”, de máig is él bennem az Édesapám sokat emlegetett korábbiakat idéző mondókája, miszerint: “Leánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség” Később azután sorra jöttek a további demográfiai hullámok, netán cunamik. Messze nem az a szándékom, hogy mindezek politikai hátterét elemezzem, hanem azt szeretném jelezni, hogy “Szeretni, csak szeretve lehet megtanulni” Kérdésem tehát az, hogy milyen szeretet adódik tovább az egykori dömping szülőktől a későbbi dömping gyermekeiknek. Régi megközelítés, hogy a “drótmajom” unokája kezd újból anyaként viselkedni… azaz három generáció sínyli meg a szeretet hiányt… Nem szeretnék hátrafelé mutogatni, de mindannyian hozott anyagból vagyunk…. Nehezen főzünk magunknak igazi tejbegrízt amikor már a Nagyi is, csak porból – vízből csinálta….

    Reply
  8. Winke Henriette

    Kedves Gábor ! Köszönöm az ébresztő gondolataidat. Éppen néhány órája beszélgettem valakivel pont erről, amit a mai “Használd fel”-ben leírtál.
    QIgen, ugyanolyan függőség, pótcselekvés a mobil és számítógép is, mint a cigaretta, alkohol és hasonlók. Egyetértek a skorpió Balogh Erzsébettel is, hogy változnunk kell, senki nem teheti meg helyettünk és rövid az élet ahhoz, hogy bosszúállásra pazaroljuk. A híres és sokat emlegetett nagy nagyakorlatozással, az elfogadással nem tudok mit kezdeni, mert bennem langyos közömbösség érzetét kelti. Senkit nem lehet megváltoztatni, legfőképpen erőszakkal nem.

    Reply
  9. Stier Kati

    Ez igy van sajnos DE itt a våltozås hála isten már csak kis idő ės változik az emberiség! Folytasd Gåbor sok embernek adsz erőt nyitod fel a szemeket, lelkeket! üdv: Kati

    Reply
  10. Stier Kati

    Minden bennünk van csak meg kell keresni. Ahogy våltozol våltozik körúlötted minden ės mindenki! Kitartås! Pėldát kell mutatni.

    Reply
  11. Farkas Dániel

    “Megszokássá válik az élet, amiből sokan igyekeznek …………………. egy-egy betegség segítségével kimenekülni.”
    Ezt hogyan kell értelmezni?

    Reply
    1. EszterCs

      Azt jelenti (legalábbis az én értelmezésemben), amit az idézett mondat kipontozott része sugall. Csak épp míg a cigit, alkoholt és hasonlókat az ember tudatosan használja arra, hogy a megszokott dolgokat, amiket úgy érzi nem tud megváltoztatni, felrázza kicsit, addig a betegség lehet egy tudatalatti megoldás erre. Mintha a test azt mondaná, “ha te nem teszel semmit, akkor majd én megállítalak”.

      Reply
  12. EszterCs

    Én azon szoktam gondolkodni, hogy ha a felismerés már megtörténik, hogy ez így nem jó, akkor mi a következő? Az ember törekedhet arra, hogy változtasson az életén, el is képzeli, talán egy-egy lépéssel hozzá is lát. De eljön az a pillanat, amikor (még ha másnak nem is tűnik annak), de nagy lépést kell tennie, AMIT még sosem próbált, AHOGY még sosem próbált. Ez nagy félelem, talán nem is tudatos, ami saját magát fogja vissza. Vagy ha esetleg meg is próbálta még lelkesen, de nem egy kudarc érte, akkor az önbecsülése csökken. Ha pedig már eleve kevesebb volt, mint az átlagnak, akkor talán szerte is foszlik.
    A baj az, hogy sehol sem tanítják, hogyan lehet továbblépni ezen. Ekkor kezd el az ember a túlélésre játszani, ami nem boldog, de hát az ember nem is ezt várja. Szerintem ebbe lehet aztán beleragadni.

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.