A gyengébbik nem. Így nevezi a társadalom a nőket, törékenynek, esendőnek, szinte önállóan életképtelennek megbélyegezve őket. Természetesen nő és férfi között vannak alapvető genetikai különbségek, és az izomtömeg is ezek közé tartozik (bár a mostani tinédzsereket elnézve a különbségek elmosódni látszanak), de hajlamosak vagyunk az erő fogalmát meglehetősen szűken értelmezni.
A női erő, a yin energia nélkül ugyanúgy működésképtelen lenne a Világegyetem, mint a férfi erő nélkül. Gondolj csak a szülés csodájára, az anyai önfeláldozásra, vagy a nőiesség, a női minőség megjelenésére és hatására életünk bármely területén.Aztán vannak olyan nők is, akikre a „gyengébbik nem” kifejezés sehogy sem illik. Nemcsak nőként állnak helyt életükben, hanem a hagyományosan férfiasnak tekintett tevékenységekben is remekelnek. Ilyen nő az indiai Meenakshi Raghavan is.
Mindössze 7 éves volt, amikor édesapja kezét fogva belépett egy tradicionális indiai harcművészeti iskolába. Akkoriban már aktívan táncolt, és a hajlékonyságát szerette volna fejleszteni, ám amikor megismerte a Kalaripayattu nevű ősi indiai harcművészetet, az egyből magával ragadta. A puszta kezes önvédelem mellett kardokkal és botokkal is elkezdett gyakorolni.
Ebben talán még nincsen semmi különleges. Meenakshi azonban még egy olyan időszakban kezdett el edzeni, amikor nagyon ellenezte azt a társadalom, hogy a nők ilyen kemény önvédelmi harcművészetet űzzenek, vagy hogy egyáltalán a saját útjukat járják. Ő azonban kitartott, és családja, valamint közvetlen környezete is támogatta ebben.
Hét évtized telt el azóta, hogy Meenakshi először belépett a Kalari edzőterembe, és a közel 80 éves hölgy szemmel láthatóan fantasztikus formában van. Kitartó munkájának, lelkesedésének és önmagába vetett hitének köszönhetően csodálatos utat járt be, és miután nőként kivívta magának az elismerést egy férfiak által uralt irányzatban, mára már tiszteletre méltó mesterként és népszerű tanítóként tartják számon.
Alázatos hozzáállását nagyon jól mutatja, hogy bár jelenleg is 150 tanulója van saját iskolájában, önmagát is tanulónak tartja. Gyakorol, tanít, és fejleszti magát, miközben szemmel láthatóan élvezi, amit csinál.
Meenakshi Raghavan olyan nő, akit senki és semmi nem tudott megállítani. Sem berögzült hitrendszer, sem társadalmi elvárások, sem megmondók, sem kishitűek. Tudta, hogy mire vágyik, és kitartóan harcolt is érte – szó szerint és átvitt értelemben is. Nem volt út előtte, ezért utat vágott magának.
Nőként férfiakat felülmúló fizikai és technikai képességekkel rendelkezik, és idős emberként fiatalokat megszégyenítő életenergiával éli napjait.
(h/t: entertales, yourstory)
Mert lehet így is élni. Lelkesedéssel, kitartással, töretlen hittel. Azt csinálva, amit szeretsz, és felépítve valamit, amire visszanézve azt tudod mondani: „Igen, megérte. Megérte így élni az életem.”
Nagy köszönet Aninak, hogy felhívta a figyelmemet ennek a csodálatos nőnek a történetére. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
talán csak elfogadta, megértette hogy hol él, szereti amit csinál amíg él, amit megtanult az életben továbbadja— vajon nem ez az amire vágyunk amikor vívódások közepette csak téblábolunk, hogy merre menjünk mit csináljunk, hol éljünk…
Andrea, igen, erre gondoltam én is. És amiről tudunk, az csak a jéghegy csúcsa…
És ha szabad, belinkelnék egy oldalt, amit ajánlok mindenki figyelmébe:
http://www.beszeljrola.hu
Egyet értek Kati kételyével. Mára már világméretű a tendencia, a nemek közti határvonal elmosódása. Egy olyan tradiccionális országban mint India – nagyfokú konokság kell szembemenni a hagyományokkal. A hatalmas népességszámot figyelembevéve törvényszerű, hogy voltak és lesznek is ilyenek. Az – hogy ez megéri-e, majd eldönti az egyén. ” záráskor”. DE példaképnek semmiképp sem nevezném! Én – aki nem az Értelem nélküli teremtésben hiszek – úgy vélem, hogy nő és férfi nem véletlenül lett megalkotva. Lehetne a legegyszerűbb IVARTALAN SZAPORODÁS ( mint a természetben sok jól működő példa mutatja ) ,de létrehozva ezt a kétfajta pólust, sokkal többféle ,sokkal gazdagabb teret kapott a létünk. ( azt hogy micélból, most nem részletezném – az egy másik téma ). A két nem külön utat kapott, vágyaik, erejük, kinézetük, gondolkodásmódjuk stb. szerint. Ez működött is több ezer évig – egészen a XIX. század végéig – a NAGY egyenjogúság kezdetéig. Ekkor pár nagyokos kitalálta ( osszuk meg mégjobban a világot ! alapon ), hogy mesterségesen hozzák egyszintre a két oldalt. Mint mikor egy mágnes azonos pólusait akarjuk összetapasztani! Meglehet csinálni, bár igen sok energia kell hozzá – de magától nem fog úgymaradni soha. Ha tehát egy nő megpróbál férfiként létezni , vagy fordítva ( átugrik a nem neki kijelölt útra!), akkor tegye – mert ha elég konok, akkor nagy nehézségek árán sikerülhet is neki. Látványos lesz, hiszen kiugró esemény, van akinek imponáló – példa értékű! Ha ezt az indiai hölgyet anno nem támogatja a környezete, lehet felhagy váratlan ötletével és marad a táncnál, amiben sikert elérvén is csak az ezredik “”senki”” lenne. Az elszántság és a kitartás szerintem akkor becsülendő, ha valaki körülményei ellenére ( rossz családba született, váratlan tragikus baleset, stb. ) tesz olyat, ami nagy lelki erőről tanuskodik.
Respekt. De az is van, mindeközben, hogy Indiában a gyermekházasság és a lányok , nők megerőszakolása az élet része. Pár éve robbant ki az a tüntetés sorozat , majd azóta téma a nők elleni erőszak, azért mert már olyan mértékű volt, hogy számunkra az elképzelhetetlen. https://mno.hu/kulfold/indiaban-minden-napra-jut-egy-brutalis-nemi-eroszak-2443788 (no, nem mintha itthon minden férfi ma született bárány lenne, hetente hal meg egy nő, családon belüli erőszak miatt Magyarországon) Szóval ez szerintem valahol kényszerpálya is volt, de attól az érdeme még elvitathatatlan. Én is inkább harcolnék egész életemben, mintsem áldozata legyek akármikor, akármelyik szabadon kószáló férfi gangnak…
Nem hinném, hogy kényszerpálya, mert azt nem lehetne hét évtizeden át szünet nélkül csinálni. Ehhez minimum elhivatottság kell.
Ebből a szempontból pedig biztosan megérte így élnie az életét, hisz azt tehette, amit szeret, és amiben hisz.
Azt hiszem, ez igazán csodálatos létezés.
Kedves Gábor!
“Megérte így élni az életem.”
Biztos, hogy ez az indiai nő is így gondolja ezt?
Nem lehet, hogy ez az életút egyfajta kényszerpálya, pótcselekvés, menekülés volt számára? Hogy a nem a jót, hanem a kevésbé rosszat választotta?
(Nem kötözködöm, csak “hangosan” gondolkodom. 🙂 )