Amikor valakire azt mondják, hogy fogyatékkal élő, milyen érzéseket hoznak elő ezzel benned? Szánalmat? Sajnálatot? Valami rejtett felsőbbrendűséget, mint ami a társadalom jelentős részének fejében megjelenik?
Mert ugye aki fogyatékkal él, az valamiben kevesebb nálunk, „egészséges” embereknél. Legalábbis a többség így gondolja. Akár testi, akár szellemi fogyatékról van szó, az emberek többsége így gondolkodik: ő kevesebb. Kevesebb, mint én, kevesebb, mint a többiek, kevés ahhoz, hogy teljes értékű embernek lehessen tekinteni.
Persze ezt nem mondja ki senki – sőt, sokan még önmaguknak sem vallják be. De ha egy fogyatékosnak bélyegzett emberre kéne bíznod egy felelősségteljes feladatot, vajon megtennéd-e? Például rábíznád-e a gyerekedet? Vagy inkább udvariasan visszalépnél, még akkor is, ha az az ember már bizonyított? Valójában itt mérhető le, hogy teljes értékű embernek tekintesz-e valakit.Noelia Garella egy 30 éves argentin hölgy. Down-szindrómás. Papírforma szerint szellemi fogyatékkal él. Papírforma szerint nem lehet rábízni semmilyen komolyabb, felelősségteljes feladatot. Papírforma szerint soha nem élhet teljes, önálló életet.
Noeliát azonban a legkisebb mértékben sem érdekli a papírforma. Meghagyja annak, ami: egy statisztikai alapokra helyezett elméletnek, ami feltételezésekre épül. Olyan feltételezésekre, amelyek bár megalapozottnak és okosnak tűnnek, azonban egy valamit nem vesznek figyelembe: magát az embert. Az embert, aki képes legyőzni a korlátait. Az embert, aki képes megcáfolni a lehetetlent. Az embert, aki ha a fejébe vesz valamit, akkor csak idő kérdése, hogy mikor éri el azt.
Noelia egy olyan ember, aki a fejébe vett valamit: óvodapedagógus szeretett volna lenni. Igen, egy Down-szindrómával élő ember más emberekkel szeretett volna foglalkozni. Ráadásul gyerekekkel, ami még nagyobb felelősséget jelent. Ő pedig vállalta a felelősséget, vállalta az „egészséges” társainál jóval több munkát, amivel a célját elérheti, és vállalta azt is, hogy sokan megpróbálják majd visszahúzni, kritizálni, gúnyolni, lebeszélni az álmairól, és „reálisabb” célok felé terelgetni.
Vállalta mindezt, és nemcsak az első komolyabb akadályig küzdött, hanem végig is csinálta, amibe belevágott. Nemcsak álmodozott az első kudarcig, hanem a kudarcait fejlődésre használva meg is valósította az álmát: ő lett Argentína első Down-szindrómás óvodapedagógusa.
A gyerekek pedig imádják. Mesét olvas nekik, zenét hallgatnak, rajzolnak együtt, és folyton vidám, szeretetteljes hozzáállásával a gyerekek között időnként fellépő bármilyen konfliktust képes megoldani. A gyerekek szeretetén kívül a kollégák és a szülők szeretetét és tiszteletét is hamar kivívta magának.
Az alábbi videóba spanyolul nem tudóknak is érdemes belenézni, mert csodálatos az a lelkesedés, amivel ez a fiatal hölgy a gyerekeket tanítja – nemcsak énekelni és rajzolni, hanem az életre is.
Kihívások persze továbbra is vannak az életében – nagyobbak, mint amivel az emberek többségének valaha szembe kell néznie. Noelia egyelőre még a szüleivel él, de már tervezi önálló életét, ami felé egyre közelebb jut. Hamarosan szeretne összeköltözni szintén Down-szindrómás párjával, Nicolas-al, akivel már az esküvőt tervezgetik.
Noelia Garella a legkisebb mértékben sem szorul szánalomra. Teljes életet él – teljesebbet, mint sok egészségesnek mondott, ám lelkileg megnyomorodott embertársa –, és még tudat alatt sem érezheti őt kevesebbnek senki, mert bebizonyította: a lehetetlen csak a szótárban létezik.
Ha legközelebb egy fogyatékosnak bélyegzett emberrel találkozol, akkor lásd meg benne az embert, mert ő is az. Egy teljes értékű ember. És ha ez már megy, akkor gondold át a saját problémáidat, mert vannak, akik sokkal nagyobbakat küzdenek le mosolyogva.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Vannak dolgok, amiken nem lehet csak úgy túllépni. Nem azért,
Tovább
Valami fáj. Valaki folyamatosan méltatlanul bánik veled, vagy a múltad
Tovább
Mindennapi Motiváció címmel rendszeresen olyan inspiráló történeteket osztok meg, melyek
Tovább
Elnyomott feleségek. Boldogtalan férjek. Robotként dolgozó emberek. Szülői lelki terror
Tovább
Sok olyan embert ismerek, akinek egyik pillanatról a másikra összeomlott
Tovább
Kedves Gábor!
Köszönöm ezt az írást. És a többit is (sajnos, nem olvastam el még mindent, de igyekszem). Nagyon jól írsz, szívvel-lélekkel. Mélysége van a szavaidnak, elgondolkodtatnak, gazdagítanak az írásaid, köszönet értük Neked. Írj még sokat! 🙂
Magam is érintett vagyok, mozgáskorlátozott, születésem óta. Nem küzdöttem ennyit az álmaimért, mint a cikkben említett lány, jó volt olvasni róla, jó volt megismerni őt. Inspiráló.
Szeretettel üdvözöl egy grafomán 🙂
Komolyan el kell gondolkodnia MINDENKINEK, hogy ő maga ( ha ifjú), gyermeke (ha szülő) vagy tanítványai (pedagógusok) mire, és mennyire képesek!
Van egy pici állam – ahol bizonyos feltételekkel mindenkit befogadnak – ahol ezt úgy meg tudták oldani, hogy aki már nem képes új nyelvet megtanulni, az az ember sem marad éhen, fedél nélkül!
Ott a közmunka : KÖZMUNKA (valóban az, s nem “még olcsóbb munka”), persze hibát ott is lehetne találni, de az már TÉNYLEG A DEMOKRÁCIA “VELE-JÁRÓJA” ( melynél jobbat ma sem talált ki még senki) !!!
Igazad van, Gábor, a hölgy tényleg fogyatékos 🙂 Nem képes valamire, amire oly sokan képesek vagyunk: elfogadni a skatulyát, amibe bele akarja őt erőltetni az emberek jó része. Nem képes eljátszani egy szerepet, ami nem az övé, nem tudja elfogadni a kaptafát, amire rá akarták őt húzni “jóakaratú” emberek.
Bárcsak minden emberben megvolna ez a “fogyaték”. Bárcsak minden ember (én is!) tudna elég “kevés” lenni ahhoz, hogy messzire hajítsa magától az egyen-skatulyát. Azt, amibe oly könnyen bezárjuk magunkat (!), amit mások felületes, de könyörtelen elvárásai próbálnak ránk húzni: nemünk, korunk, vallásunk, nemzetiségünk, társadalmi vagy egészségi helyzetünk, bármi szerint.
“… a legkisebb mértékben sem szorul szánalomra.” – a szánalom különben is, ha nem párosul odaállással, segítséggel, teljesen meddő. Sokra megy bárki a szánalmammal…