Szabadság – egy túl sokat használt, túl kevéssé értett fogalom

Előfordult már olyan, hogy egy régóta rutinszerűen használt szónak csak később értetted meg az értelmét? Olykor ez a felismerés más megvilágításba helyezi a szót és a hozzá kapcsolódó fogalmat is. Például tudtuk-e, hogy a spániel a Hispánia névből, a tacepao a kínai 大字报(dà zì bào) kifejezésből, vagy a rovar szó a „rovátkolt barom” összetételből ered? De vannak olyan szavak is, melyek eredetét nem kell felkutatnunk ahhoz, hogy megértsük jelentésüket, mégsem értjük. Ilyen szó a szabadság is. Nagyon sokszor használjuk, de a legtöbbször nem más, mint egy üres szó érzelmi töltettel, de valós tartalom nélkül.

A napokban, amikor futni voltam az erdőben, eszembe jutott ez a szó: szabadság. Az asszociáció számomra adja magát: az erdő élővilága közelebb hoz minket ahhoz az ősi állapothoz, amit mi emberek már régen elfelejtettünk, és amit a többi élőlény soha nem is hagyott el. Ha engedjük, hogy magával ragadjon az erdő világa, akkor legalább arra a néhány órára közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük, mi a valódi szabadság. Sokszor rutinból mondjuk ki a szót, mint például munkahelyi szabadság, a szabadon cselekvés lehetősége, vagy szabadság az emberi kapcsolatokban. Máskor magasztos történelmi példákat hozunk fel, ahol egy nemzetnek a külső elnyomástól való megszabadulásával azonosítjuk a szabadság fogalmát. Azonban mindezt én nem tartom szabadságnak; ez függetlenség. A szabadság szükséges feltétele a függetlenség, azonban annál sokkal többet jelent.

Mindenki szabad akar lenni. Nemzetek vívtak és vívnak ma is szabadságharcot, politikai kampányok és marketing stratégiák épülnek az emberek szabadság iránti vágyára, és az emberi kapcsolatok alakulását is alapvetően befolyásolja a szabadság érzése, vagy annak hiánya. És mégis, a legtöbben mikor megkapják az áhított szabadságot, azt veszik észre, hogy nem boldogok. Pedig a szabadság és a boldogság összefügg. De amit ők kaptak, az nem szabadság, csak legjobb esetben függetlenség, de általában még az sem. A szabadságot nem lehet kívülről megkapni. Az emberek kétségbeesetten próbálnak megszabadulni a szabadságukat korlátozó póráztól. Annyira görcsölnek, hogy nem veszik észre, a saját begörcsölt karjuk tartja olyan szorosan azt a pórázt.

A stroke után sokat sétáltam az erdőben. Sétáltam, figyeltem, gondolkoztam. Szembenéztem önmagammal és láttam, hogy a saját fejlődésemnek, felépülésemnek, boldogságomnak egyetlen egy akadálya van: én magam. Meg tudom magyarázni, mikor miért nem csinálom azt, ami belül mélyen fontos számomra. Olyan jól meg tudom magyarázni, hogy a legtöbben megértően elfogadnátok a magyarázatomat. Sőt, olyan erős kártyáim vannak, hogy elég csak egy lapot felmutatni: stroke, és máris nyertem. De valóban nyertem? A külvilággal szemben talán nyertem egy értelmetlen csatát, aminek az egyetlen célja az önigazolás. De magammal szemben veszítettem. Saját magam rabja vagyok. A saját magam által felhúzott falak között élek. És ez az az élet, amiből én nem kérek.

Nézzük például az egyik leginkább rutinszerűen használt kifejezést, a munkahelyi szabadságot. Még becézzük is, annyira szeretjük. Alig várjuk, hogy szabira menjünk. De én azt mondom, rossz helyen vagy, ha meg kell szabadulnod onnan. Az igazi szabadság nem az az egy-két hét, amit a legtöbben annak neveznek, hanem az, ha azt csinálod, amit szeretsz. Nem próbálsz menekülni onnan, hanem minden nap izgatottan kelsz fel, hogy mit tudsz tenni azért, hogy közelebb juss a célodhoz. És ha így élsz, akkor az a néhány hét, amit a megszokott környezetedtől távol töltesz, nem szabadságot, hanem változatosságot jelent. Nem valami elől menekülsz, hanem valahova tartasz.