Túléltem egy stroke-ot. Megsimogatott a halál, hogy érezzem: tud rólam, itt van a közelemben. Hogy megértsem, hogy az élet, amire természetes jogot formálok, valójában ajándék. Nincs garancia a holnapra. Lesz-e újabb stroke? Félek-e, hogy ami már egyszer majdnem megölt, egy napon újra lecsap? És attól, hogy ha megteszi, már nem fog újra hibázni?

Mélyről érkező szorítás

Félelmeink annyira bensőségesek, hogy sokszor nem is beszélünk róluk másoknak. De ami ennél is rosszabb, sokszor magunknak sem valljuk be őket. Ahogy olvasod ezeket a sorokat, Benned is vannak félelmek. Talán érzed is most őket, talán tagadod. De ott vannak egész mélyen, és időnként hírt adnak magukról. Sokan a haláltól félnek, még többen a szegénységtől, ezért ragaszkodnak a munkahelyükhöz, ahol nem érzik jól magukat, és ezért próbálják szükségtelen dolgok megvásárlásával kompenzálni félelmeiket. Sok félelmed alaptalan, sokat közülük le is győztél már. De vannak olyan félelmek, amikkel azért nehéz harcolni, mert valós tapasztalatokhoz kapcsolódnak. A macskát és a kályhát szoktuk példaként felhozni, pedig az ember is így működik. Ha egyszer megégetted magad, a félelmed a valóságoddá válik. És ha az agyad elfogadta valóságnak, már nem Te irányítod az életed, hanem a félelmed.

Az én valóságom

A napokban keresztanyámmal beszélgettem egy jót és szóba került a blog is. Elmondta, hogy olvasta a stroke-ról írt cikkemet (Stroke – csapás vagy lehetőség?) és az az érzése, még mindig félek. Amit neki röviden válaszoltam, azt itt megosztom Veletek is, picit bővebben.

A stroke után rengeteg félelem volt bennem. Féltem, hogy nem épülök fel teljesen, korlátok közé kell szorítanom az életem és a céljaimat nem tudom megvalósítani. Féltem elaludni, mert nem voltam benne biztos, másnap felkelek-e, és ha igen, milyen állapotban. Féltem, hogy ha fizikailag terhelem magam az edzésekkel, újabb stroke lesz a következménye. De tudjátok mit tettem? Edzettem. Mert a sport az életem fontos része, amiről ha lemondanék, az már nem élet lenne számomra. Amint letelt a két hónap, amin belül életveszélyt jelentett volna minden fizikai terhelés, elkezdtem fokozatosan terhelni magam és feszegetni a határaimat. A munkában és az edzésben is egyre inkább növeltem a szintet. Eleinte sokszor féltem. Volt, hogy a félelmem meg is akadályozott abban, hogy cselekedjek. Amikor fizikailag rosszul éreztem magam, kétségeim voltak, hogy ha kímélem magamat, azzal jogosan segítem a felépülést, vagy csak kifogásként használom a stroke-ot, hogy aznap ne dolgozzak, vagy ne eddzek. Minden egyes nap újra indult a harc. Nem volt megvilágosodás, nem volt nagy pillanat, amikor egyszerre minden félelmem elszállt. De ahogy teltek a hetek, aztán a hónapok, azok a kis lépések számítottak igazán, amiket megtettem akkor is, amikor a félelem tehetetlenségre ösztönzött. Ezek az apró lépések összeadódtak, és egyre távolabbra vittek a félelmeimtől. Megváltozott a valóságom; már nem a félelem irányította az életemet, hanem újra én magam. Volt bennem félelem? Igen. Rengeteg. Félek-e még? Már nem.
És miért osztottam meg mindezt Veletek? Ha olvastátok az interjúmat Enivel, akit szintén fiatalon ért a stroke, akkor láttátok, hogy sem a stroke, sem a félelmek számomra nem jelentenek tabut. Azért nem, mert szembenéztem a sajátjaimmal, megismertem őket, és darabokra szedtem. Nincs már hatalmuk felettem. És azt szeretném, hogy Ti is legyőzzétek a saját félelmeiteket. Mert a félelem megbénít. Élhetsz így, korlátok között, vagy tehetsz egy merész lépést előre.
„A félelem nem létezik máshol, csakis a tudatodban.”
Dale Carnegie